Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció
Belépve (0)
Vendég (137)

Mai alkotások: 1
Havi alkotások: 16
Összes alkotás: 28.510
Regisztrált felhasználó: 2.372

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-03-03 20:05:36
Mert nem is vagyok az.:-)))

Másirányú diplomáim azé' vannak.

Ezek között vannak olyanok is, amelyeknek némi közük van a retorikához.

Üdv: Hajcihő
2008-03-03 19:56:48
Mert jól forgatod a szavakat. Ha nem is mindíg helyesen, de jól. Viszont túl intelligensnek tűnsz ahhoz, hogy jogász légy:)))
2008-03-03 19:43:23
Szevasz Janika!

Gazdasági jogot igen. És mert vállalatvezető vagyok, hát van egy kevés bírósági gyakorlatom is!:-(((

Ráadásul a nejem az egyik legprominensebb ügyvédi irodában dolgozik, ha nem a legprominensebben.

Mert?

Üdv: Hajcihő
2008-03-03 19:38:38
Szevasz Hajcihő!

Árulj el nekem légy szíves valamit. Te tanultál jogot? Esetleg diplomáztál is belőle?

Üdv: Janika
2008-03-02 04:30:25
Kedves Janika!

Mint ígértem, folytatom az észrevételeimet a gondolataiddal kapcsolatosan.

Abban megállapodtunk, hogy a lélek realitás, viszont a fantázia = képzelet szülőhelye, amelyet az értelem segít gondolati képeinek megformálásában, a valóban spirituális (itt megfoghatatlan); a tehetség segedelmével.

Innentől csapjunk a közepébe.

Nos ezt írtad: Engedelmeddel néhány megjegyzést is tennék "A banalitás esztétikája" válaszára.
Első: A Mona Lisánál banálisabb, közhelyesebb műalkotással nem is lehet találkozni - írtad. Nos nem árt, ha figyelembe veszed, hogy az esetek döntő többségében bizonyos dolgok közhelyességgel való megvádolása nem más, mint a hazugság önvédelmi reflexe az igazsággal szemben.

Mit is írtam én? Íme: „Kedvenc – nagyon nem szeretem – képemmel példálóznék: A Mona Lisánál banálisabb = közhelyesebb műalkotással nem is lehet találkozni.
Persze tessék fogni egy darab vásznat, vagy egy fatáblát, némi festéket, és mázolni egy hasonlót, de önálló témában!
Ha sikerülni fog, akkor alkotóját legalább akkora vehemenciával fogjuk ünnepelni mi emberek, mint Leonardo da Vincit.
Ennek az esélye azonban – jó közelítéssel – nulla.”

És még folytattam a konklúzióval, tartalmilag azzal a jelentéssel, hogy – bár eszközeiben – lényegében nem tér el a korábbi és későbbi idők – szokványos – portréábrázolásaitól, azonban valami olyan többletet tartalmaz, amely egyszeri és megismételhetetlen.
Az már egy más kérdés, hogy én – függetlenül attól, hogy mások miért szeretik, ájulnak el tőle – egészen egyszerűen nem szeretem ezt a képet.
No nem azért, amit műveltek, és művelnek vele évszázadok bulvársznobjai, hanem mert nekem speciel nem nyerte meg a tetszésemet!
Nem a zsenialitását, az egyedi kvalitásait, a művészeti technikáját nem látom! Dehogynem!
Nem azért, mert a könyökömön jön ki, annyit reprodukálják!
Nekem volt szerencsém, mintegy egy órán keresztül – védőüveg nélkül – megszemlélni ezt a valóban kivételes alkotást, és még egészen közel is hajolhattam hozzá (védőmaszk kötelező volt) és állíthatom, hogy azon kivételezettek közé tartozom, akik igen alaposan, centiméterről centiméterre, és távlatosan is kellő ideig tanulmányozhattam ezt a remekművet.
Minden részlete elkápráztatott, a festékfelvitel technikájától kezdve, az apró képi, képelemi ötletekig, és elmondhatom, hogy Leonardo zsenialitása lenyűgözött, elkápráztatott, és igencsak alázatossá tett.
Nos MINDENNEK ellenére, NEKEM ez a kép NEM TETSZIK!!!
Egyszerűen a csajt rondának, és bénának, nem szeretnivalónak látom rajta!
És – szerintem – ez a lényeg! Már ne is haragudjon a világ, de egy festmény elsődleges célja az, hogy összességében gyönyörködtessen! Értve ezalatt akár azt is, hogy ez lehet felkavaró, de gyomorforgató látvány is! Ha az első impresszió az, hogy a látványával megfog az, AMIT a festő a képre rögzített, akkor az a kép a néző számára szép!
Márpedig valljuk be: A Liza nevű nőszemély nem szép! Nem volt az a maga korában sem!
Az egy más kérdés, hogy ezt a szemöldök nélküli csajszit, aki kissé púposan ül, és akinek az arcarányai nem felelnek meg az ÖSZTÖNÖS szépségigénynek sem, Leonardo zseniálisan festette meg!
De könyörgöm! A csaj csúnya!
Nem szándékoltan csúnyára festett, amivel a festő közölni akart volna valamit, hanem szimplán csúnya!
Márpedig én úgy vagyok vele, és ez a természetes gondolkodás szerintem, hogy nem a művész kvalitásait, technikai megoldásait nézem egy bármilyen piktúrán, avagy szobron, hanem a LÁTVÁNYT magát!
Az összes többi már csak másodlagos, és inkább arról szól, hogy a szakmailag ínyenc ember meg akarja fejteni a titkot, hogy az alkotó miféle mesterségbeli tudással hozta azt létre!

Így szerintem az alapvető hazugság az, ha mindenféle ideológiákat aggatunk egy alkotásra, ahelyett, hogy annak egységében, azaz látványában, hangulatában gyönyörködnénk!

Márpedig hadd legyen nekem meg az a privilégiumom, hogy a rusnya Lizácska ne tetsszen, merthogy csúf szegénykém, akármennyire is fantasztikusan festette azt meg Leonardo!

Igen, tessék csak tudomásul venni, hogy „De gustibus, non est disputandum!” Márpedig a sokévszázados ízlésterror az, ami ahhoz vezetett, hogy valamely kor valamely irányzatát „illik” szeretni, annak – „jobb társaságban” – tetszenie kell!

Éppen így a sznobizmus alaptéziseként értékelhető az is, hogy egyes festményeket, egyéb alkotásokat illik áhítattal csodálni, és aki rosszat mer róla szólni, azt kigolyózzák a „műértők” klubjából!

Márpedig én nem szeretek műértő lenni, sokkal inkább műélvező.

Úgy gondolom, hogy ez a helyes álláspont. Mi több, az EGYETLEN helyes álláspont!
Ehhez képest se nekem, se másnak ne mondják meg, hogy mit szeressen, mit vessen el, hogy tekintsen az egyes alkotásokra, alkotókra, avagy azokra az irányzatokra, amelyeken belül az alkotásokat létrehozták!

Tessék ezt csak rámbízni!

Tessék engem, és a Föld minden polgárát kellő – tartalmi – ízlésnevelésben részesíteni, iskolai tanulmányai során, tessék olyan családi-, társasági-, társadalmi viszonyok kialakulását elősegíteni, hogy ezek közegében az egyes ember képes legyen megkülönböztetni az esztétikusat az anesztétikustól, az értékeset az értéktelentől, a spirituálisan tartalmasat, a lélektelentől.

Nem kell ennél több! „Csak” ennyi!

Mozart zseniális, mindenkorban élvezhető, fantasztikus műveket alkotott. De ki hallotta – a szakmailag elmélyült profikon kívül - Johann Adolf Hasse nevét, na pláne operáit?
Pedig a kor ünnepelt szerzője volt! Viszont nem több, mint egy alapos – de kommersz – mesterember!
Petőfi Sándor megkérdőjelezhetetlen költőzseni. És ki olvasta Bak Elek négy elemis postamester Petőfi stílusában írt döcceneteit? (Én. Annyira rosszak, hogy az már jó!)

Pedig Mozartnak is ugyanaz a 12 hang állt rendelkezésére, mint Johann Adolf Hassének, és Petőfi Sándornak is ugyanaz a betűkészlet, mint Bak Eleknek!

Nos a festőknek, szobrászoknak, íróknak is a teljes technikai tárháza a saját szakmájuknak, a rendelkezésükre áll!
Itt lép be a megfoghatatlan: A tehetség megléte, vagy hiánya!

Ezért azt állítom, hogy semmi értelme valamely irányzatot isteníteni, avagy elmarasztalni.
Éppen így semmi értelme harcot hirdetni bármelyik ellen, avagy hitet tenni bármelyik mellett!

Két szabadságot kell meghagyni minden embernek: Fejezze ki magát abban, és úgy, amiben, és ahogy akarja, és tetszhessen neki az, és annyira, amennyire csak szíve vágyik rá!

Miért is? Mert „Varietas delectat.”, azaz a változatosság gyönyörködtet.

Tehát a legkevésbé sem értek veled egyet abban, hogy „kiátkozod” a modernizmust, mert ez csak egy vélemény, amivel lehet egyetérteni, és lehet vele vitatkozni.
Éppen így nem pártolnám azt sem, ha bármely egyéb stílusirányzat ellen indítanál harcot.

Ne akard elmagyarázni az embereknek, hogy ami tetszik nekik, az ne tetsszen!
Bízd csak rájuk!

Ami ellen fel kell venni a harcot, és ez is benne van az értekezésedben, bár – sajnos – a hangsúlyt nem erre helyezed, az az ÍZLÉSTERROR elleni harc!

Az ízlésterrort el kell pusztítani! A még a csapból is csöpögő, mit csöpögő, áradó silányságot a kulturális szemét, a kommersz elképesztő, tömegét!

Erre valóban csak ellencsapással lehet, mitöbb, kell válaszolni!

De – mint már korábban írtam – ezt nem lehet egy ellen-ízlésterrorral megoldani! Nem lehet kardélre hányni a kultúra vámszedőit! Nem lehet, mert iszonyú anyagi erejük folytán, ez eleve vesztett harc lenne!
Hátba kell őket támadni!
Olyan alkotásokat kell létrehozni, dominánssá, és a megfelelő P&R (itt ismeretterjesztés) útján ezeket kívánatossá, esztétikai, kulturális etalonná tenni, hogy a kultúra vámszedői rákényszerüljenek ezek támogatására, terjesztésére!

Ez az egyetlen járható út: Elértékteleníteni financiálisan is, a kulturálisan értéktelent, jelentéktelent!

Következő kérdésed: „Tanulmányom melyik pontján keverem meglátásod szerint a tömegeset a hamissal? Pontos idézeteket kérnék, az sokat segítene.”

Tartalmilag minden pontján azt fejtegeted a tanulmányodnak, hogy a modernizmus örve alatt elönti a képi világunkat a vizuális szemét. Márpedig ebben egyetértésben vagyunk. Hiszen tudjuk jól, hogy tömegesen nem lehet eredetit alkotni, azaz csak hamis, értéktelen és jelentéktelen dolgok kerülhetnek le a legkönnyebben előállíthatónak érzett modernista irányzatok futószalagjáról, a művészet csalói részéről.
Így aztán előáll az, hogy ami hamis, az tömeges és fordítva. Természetesen itt most a művészi alkotásokra gondolok.
Az ihlet nem jön szakmányban, műalkotást nem lehet nagyszériában legyártani.

Márpedig éppen a modernizmus az, amelyre rászállnak a megélhetési „alkotók” és sleppjeik, mert úgy gondolják, hogy ebből aztán könnyen meg lehet élni, munka nélkül.

Sajnos, igazuk is van, mert – saját jól felfogott érdekükben – az ízlésterrort alkalmazzák.

Azt azonban nem tagadhatod, hogy bármely irányzatban, beleértve a modernizmust is, létrejöhetnek olyan alkotások, amelyekből kiérezhető a zsenialitás, az egyediség, és a valódiság.

Éppen ennek az irányzatnak a legnagyobb tragédiája az, hogy olyan mennyiségű szemét önti el, hogy úgy kell benne keresni a művészi értékűt, mint tűt a szénakazalban! (És éppen annyi esély is van rá, vagy csak alig valamivel több, hogy felleljük!)

Tehát úgy vélem, hogy a banalitás, azaz a közhelyesség egyik – lényegi – ismérve az, hogy tömeges. Ami pedig közhelyes, az bizonyosan hamis is. A közhely azonban nem feltétlenül hamis! Erre hoztam fel példaként a Mona Lisát, hogy kompozíciójában semmi újszerű nincs!
Az bizony egyfajta beállítási standard, azaz közhely.

Igen érzékeny téma ez abból a szempontból, hogy egy kivitelezett gondolat ad-e újat többet, revelatívat a befogadónak, avagy sem?
Ha ad, akkor igazi alkotás. Ha nem, akkor hazugság.

Ha meg kell magyarázni, akkor máris hazugság.

Ha csak meghökkent, megbotránkoztat, az még nem művészet! De az sem, ha elandalít, mint cicák játéka a pamutgombolyaggal!

Igen. Ha bele tudsz heveredni egy „művész” „alkotásába”, és nem taszít ki onnan a nézők reakciója, hogy nem vagy odavaló, akkor az tökéletes bizonyítéka annak, hogy amit láttak, az nem műalkotás, hanem csalás.

Hogy ostobák? Igen. Hogy sznobok? Igen. Dehát éppen az ostobákra és sznobokra épít a vámszedők tömege!

Bizony, ezt a kérdést csak arisztokratizmussal lehet kezelni. Semmibe kell őket venni, vagy ki kell őket gúnyolni, ahogy már Mozart is megtette amikor megírta az Ein Musikalischer Spaß-t (Zenei tréfát) egy paródiát az akkori, közepes zené(szek)kről.

Egy kicsit hadd védjem még meg a modernistákat: Ha a tehetségtelenek tudnák, hogy ebben az irányzatban a legnehezebb örökérvényű alkotást létrehozni, éppen az eszköztelensége okán, hát a közelébe se mennének a műfajnak!

Egy biztos. Túl sok, és túl értéktelen az, ami ezen a címen ránk ömlött.

„Soha nem vitattam Andy Warholl szándékát és válaszul szolgáló "gondolati alternatíváját". Létjogosultságát, mint művész kérdőjelezem meg, mint "filozófus" elfogadom. A kettő azonban (művészet és filozófia) merőben más eszközrendszer.” – írod.

Nos itt vitába szállok veled. Andy Warholl nem filozófiaként tette le az asztalra a leveskonzervjét, és nem filozófiaként alkotta meg pl. Merilyn Monroe négy színre bontott portréját, hanem művészi kifejezőeszközként használta a banalitást, és a színbontás technikai eszközét. Egyszerűen azért, mert szépnek találta.
Az ő művészi gondolatisága következtében (is) jött aztán létre a psichidelikus ábrázolásmód, vagy a popart, amelyek szintén hoztak létre értékes alkotásokat, amik pl. az animált művészetekben igencsak előremutatóvá váltak, és leképezték egy korszak képi-, és gondolatisági igényeit. Csak egy példával élek: a Beatles „Yellow submarine” c. filmjének képi világával.
Nem hinném, hogy ez az ártalmára vált volna az esztétikumnak, vagy a képi gondolkodásnak magának.
De ez a képi világ a környezetünket is képes volt megváltoztatni, és színesebbé, élhetőbbé tenni.
Hogy aztán ezt is elkommercializálták? Persze. De erről sosem az eredeti művek tehetnek!
Minden korban, mindenhol voltak értéktelen epigonok!

Egyszóval azt állítom, és csak annyit, hogy Andy Warholl egy új és eredeti, csak rá jellemző képi világot hozott létre. Arról már nem ő tehetett, hogy másolták, másolják.

Köszönöm, a modernizmussal kapcsolatos véleményem méltatását. Jól esik. Annak meg örülök, ha egyet is értünk.

Az ötödik kérdés tekintetében ezek szerint félreértettem, amit írtál, örülök, ha azonos véleményen vagyunk.

A zárógondolatra, amelyre aztán hosszas és fejtegető választ adtál, amelynek kvintesszenciája az, hogy az absztrakt kivetette önmagából az emberit, vitába szállok.
Az absztrakt, nevezzük bárhogyan is, nem tett ilyent, hiszen az embertelenség is emberi. Sajnos.
Az absztrakt művészei pedig oly korban éltek e földön, mikor az ember kéjjel ölt, nem csak parancsra.
Márpedig amit alkottak, az ezt az elembertelenedett világot ábrázolta, nagyon is emberi eszközökkel.

Abban viszont teljes egyetértésben vagyunk, hogy mint írod „…talajként használva „művészetüket”, belőlük fogom kibontani az ébredés és a feltámadás festészetét, ők pedig nem tehetnek mást, mint engedelmeskedve a festészet akaratának elolvadnak, mint a hó, felszáradnak, mint tavaszi mezőn a sár.”

Egyetértünk, kétszersen is. Mindig az előző generációk vállára állva tudunk csak újat alkotni, újat létrehozni. Évmilliók tapasztalata, elődeink ezrei fogják a kezünket.
És a valódi alkotás arról ismerszik meg, hogy általa a hamis, a banális valóban felszárad, elillan.

Üdv: Hajcihő




2008-02-27 17:34:14
Akkor ezt rendeztük is. Örülök, hogy egy hajóban evezünk. Üdv a fedélzeten.
2008-02-27 17:19:26
És még!

Számtalan dolgot "illik" főleg azoknak, akik fantáziátlanok.

Nos én nem vagyok illemtudó.

A fantázia a számomra valóság, mert kreatív ember vagyok!

Üdv: Hajcihő
2008-02-27 17:17:59
Kedves Janika!

Amit te írsz, az is szofizmus.

A fantáziátlanság pedig maga a tehetségtelenség.

Üdv: Hajcihő
2008-02-27 16:16:43
Csak egy üdv Janikaát szántam, de kettőt is kiérdemelsz.
2008-02-27 16:14:57
Szia Hajcihő!

A Fantáziát a Valóság ellentétpárjaként illik értelmezni. És ezen a tényen mit sem változtat, hogy minek a terméke. A lélek - a valóság. Ez a lélek pedig megalkothatja a fantáziát, tehát a "nem valóságot". De attól még a lélek valósága teljesen más entitás marad, mint az ugyancsak lélek által szült fantázia.

Csontváry Cédrusára írtad, hogy az maga a fantázia. Én pedig azt mondtam, hogy nem, az maga a valóság. Ennyi. A többi szofizmus.

Üdv: Janika

Üdv: Janika
2008-02-27 15:35:14
Kedves Janika!

Ezt írtad:

"Azt írtad, hogy a Cédrus maga a fantázia, vagyis Csontváry lelkének a kivetülése. Ezek szerint Csontváry lelke (sőt tovább megyek, az emberi lélek) nem egyéb, mint a fantázia illékony szüleménye.

Nem Hajcihő, a lélek nem fantázia. A lélek, csakúgy, mint a test: realitás. Ha Te ezt másképp látod, akkor az köztem és Közted egy áthidalhatatlan világnézeti szakadék sarokköve. A vitának ezt az irányát, mivel meddő, lezártnak tekintem."

Ezt nevezik hamis premisszáknak.
A fantázia = képzelet, képzelőerő, amely a szellem és a lélek közös terméke.

Következik ebből, hogy egy szóval nem állítottam, hogy a lélek nem realitás.
Ehhez képest nincs közöttünk - ezen a téren - áthidalhatatlan világnézeti szakadék.

Hitvitákat egyébként sem folytatok, mert a hite mindenkinek a magánügye.
Azonban, ha a magáét másra akarja kiterjeszteni az már nem.
Következik ebből, hogyha bárki a maga hitéből akar levezetni bármit is, ezáltal kizárva bárki mást valamely tulajdonság, avagy képesség birtoklásából, akkor ez az egyetlen sarkallatos pont, amelyet nem tudok, és nem vagyok hajlandó elfogadni, mert ez viszont - burkolt - fanatizmus. Azaz ostobaság.

De visszatérve a képzelet = fantázia megítélésére, azért én Shakespearet eléggé iránymutatónak tartom, Arany bölcs és pontos fordításában: "Több dolgok vannak Földön és egen Horatio, mintsem felfogni képes bölcselmetek!"

A többire majd, ha megrágtam!:-D

Üdv: Hajcihő




2008-02-27 10:44:17
Kedves Hajcihő!

Azt írtad, hogy a Cédrus maga a fantázia, vagyis Csontváry lelkének a kivetülése. Ezek szerint Csontváry lelke (sőt tovább megyek, az emberi lélek) nem egyéb, mint a fantázia illékony szüleménye.

Nem Hajcihő, a lélek nem fantázia. A lélek, csakúgy, mint a test: realitás. Ha Te ezt másképp látod, akkor az köztem és Közted egy áthidalhatatlan világnézeti szakadék sarokköve. A vitának ezt az irányát, mivel meddő, lezártnak tekintem.

Engedelmeddel néhány megjegyzést is tennék "A banalitás esztétikája" válaszára.
Első: A Mona Lisánál banálisabb, közhelyesebb műalkotással nem is lehet találkozni - írtad. Nos nem árt, ha figyelembe veszed, hogy az esetek döntő többségében bizonyos dolgok közhelyességgel való megvádolása nem más, mint a hazugság önvédelmi reflexe az igazsággal szemben.

Második egy kérdés: Tanulmányom melyik pontján keverem meglátásod szerint a tömegeset a hamissal? Pontos idézeteket kérnék, az sokat segítene.

Harmadik: Soha nem vitattam Andy Warholl szándékát és válaszul szolgáló "gondolati alternatíváját". Létjogosultságát, mint művész kérdőjelezem meg, mint "filozófus" elfogadom. A kettő azonban (művészet és filozófia) merőben más eszközrendszer.

Negyedik: Kell-e harcolni a modernizmussal? - teszed fel a kérdést.A válasz sziporkázó, lehengerlően logikus és éleslátó.

Ötödik: Táblakép, vagy freskó - szól következő kérdésed és a válasz sem várat magára sokáig. A felvetés roszz - írod. Egyetértek. De akkor miért veted fel? Én egyetlen utalást sem tettem ebbe az irányban, nem éleztem ki a kérdést ilyen formán. Kizárólag arról beszéltem, hogy a deszakralizálódás kezdete a szárnyasoltárok megjelenésének idejére datálható, de erről is csak, mint lehetséges alternatíváról szóltam és egyáltalán nem zártam ki a mobilizálódott "felületek" eszméltető szerepének fajsúlyos voltát, vagy legalább is annak lehetőségét.

A záró gondolatok érdekesek, mindenképpen vitára bocsáthatók, mint ahogyan érdekesnek és vitára bocsáthatónak értékelem az "absztrakt" jelenlétét is, melyről nem a hadviselés céljával írtam, hanem csupán önmagam viszonyának meghatározásáért. (Ha úgy tettszik, hangosan gondolkodtam) És van is miről! Mert az absztraktból kiinduló művészeti ideológiák XX. századi lenyomatai igen sok kérdést vetettek fel bennem, már egészen fiatal koromban is. Úgy éreztem, hogy az egész önmagáért való, kiüresedett szélhámosság, és ezt bizonyítandó elmesélnék Neked egy történetet.

Valamikor a kilencvenes évek elején bátyámmal és egy festő barátommal ellátogattunk a Műcsarnokba, hogy ott megtekintsünk egy kiállítást. A szó klasszikus értelmében vett tárlatról azonban installációk és performanszok lévén szó sem lehetett, de kuriózum értékkel még akkor is bírt (legalább is számomra), ha tisztában voltam vele, hogy napjaink kiállításainak jelentős hányada az efféle mutatványokra alapozva próbálja mondandóját a nagyérdemű felé közvetíteni. Ha azonban ez így van, akkor joggal kérdezheti bárki, hogy miben is rejlik mégis kuriózum értéke? Válaszom egyszerű: túl azon, hogy mérhetetlenül szánalmasnak és erőltetettnek tartom, ha valami foszlányaiban művészre emlékezettő alfaj értelmetlen és üres megnyilvánulásait a művészet bőrébe akarja erőltetni, gyakran derülök jót az ügyefogyott önigazolási kísérleteiken (a „mű” lélektanának permanens megmagyarázási kényszerén) is. Nos e kísérletek – mikor alapvetően és gyökerében értelmetlen dolgok, kiötlőjük „használati utasításaival” az értelemre próbálnak hatást gyakorolni, ez akárhonnan is vizsgálom a dolgot – kuriózum értékkel bír. Persze oldalak hosszadalmas folyamán keresztül tudnám indokolni véleményem, miszerint az efféle fatális kisiklásai a művészetnek (mint absztrakt, performance és installáció) döntő mértékben miért alkalmatlanok arra, hogy a magas kultúrában akár az epizodista szerepköréig is eljussanak, egy kis ízelítővel azonban mégiscsak szolgálhatok e felvetésemet alátámasztandó, méghozzá egy olyan aprócska kis életképpel melynek nemcsak, hogy résztvevői, de alakítói is voltunk a kilencvenes évek elején, ott a Műcsarnokban, bátyámmal és egy festő barátommal.
Valami „csodálatos” elme, (vélhetően olyan, ki művésznek aposztrofálta tenmagát) gondolt egyet és mikor már azt érezte, hogy a tehetség annyira feszíti elméjét, hogy az tovább már nem maradhat érzékeny lelkében, kitalálta hogy video-installációt készít, és ezzel fogja korszakalkotó meglátásait a Műcsarnokba látogatók intellektuális magvai felé szórni, hisz a magasröptű gondolatokra mindig fogékony elit, megérdemli, hogy a géniusz kinyilatkoztatásairól első kézből értesüljön. Mit neked Leonardo és Van Eyck, Vermeer és Monet, mit neked vászon és festék, ecset és festőszer, – videó kell ide meg installáció, performance, meg heppening, hogy lássa az egész világ; – nem úgy mennek ám a dolgok, hogy dohos, elavult és idejétmúlt eszközökkel járatjuk le magunkat és „megmodernült” művészetünket. Beléptünk hát a Műcsarnok impozáns kapuján, majd sorra hagytuk el a remekbeszabott műkincseket; – egy ketrecbe zárt, döglött kopasztott csirkét, egy falra felszerelt sehova nem vezető faajtót, televízió képernyőket, melyekből kissé tébolyodott hangon, furcsa mozgáskultúrával rendelkező emberek rángásra emlékeztető táncjátéka köszönt vissza, vagyis summázva a dolgot; – olyan érzete támadt a közönséges honpolgárnak, mintha nem is a Műcsarnok, hanem egy elmeszanatórium kórtermeiben bóklászna, ahol az esti therápia, és a csicsika előtt a rehabilitálandók egy kis kézműves foglalkozáson vettek volna részt és hát Istenem – ennyi sikeredett, ennyire futotta a képességeikből. Csakhogy akadt egy kis probléma. A közönség javarésze sokat mondó (de legalább is sokat sejttető) arckifejezéssel szemlélte az „eseményeket”, valahogy úgy, mintha valamiféle megvilágosító erővel ható, szuggesztív kinyilatkoztatást érzékelnének az éter hullámain. Kapaszkodjunk hát fel az éter hullámaira mi magunk is – gondoltuk – és szinte szempillantás alatt kristályosodott ki bennünk az ötlet, hogy mi módon tudnánk igazolni az itt látható rémképek degenerációját a közönség jelentős részének tudatában is. A történet lényege a következő: Az egyik teremben video-installációt tártak a nagyérdemű elé, a szokásos zörejek és összefüggéstelen képsorok „speciális effektusaival” megjelenítve. A legalább négy darab TV képernyőt egy korlát választotta el a nézőknek fenntartott tértől és a vörös bársonypadlózat is arra engedett következtetni, hogy a műalkotás tere legalább annyival emelkedett közeg a szemlélődők rendelkezésére álló térrel szemben, mint amennyivel emelkedettebb tér volt a május elsejei felvonulásokon a tribün ornamentikája a Dózsa György út közönséges macskakő burkolatával szemben. S bár nekünk nem adatott meg az az irigylésre méltó kiváltság, hogy a nép zseniális vezéreihez hasonlóan Volga limuzinokkal érkezzünk a tett (az installáció) színhelyére, de mutatványunk szórakoztató hatása némileg kárpótolt az eltékozolt élvezetekért, melyet egy ilyen remekbe szabott gépcsoda nyújthatott egykoron. Kivártuk hát a megfelelő pillanatot, mikor egyetlen teremtett lélek sem tartózkodott a képernyők előtt, s egy gyors mozdulattal átmásztunk a korláton, s szempillantás alatt hanyatt feküdtünk a padlózaton. Elgondolásunknak egyetlen értelme volt, vagyis az, hogy semminek ne legyen értelme amit ott csinálni fogunk, ha belépnek a műértők. Nem is kellett sokáig várni az első áldozatra, aki meglátván minket természetesen abban a tudatban volt, hogy az alkotásnak mi is szerves részei vagyunk. Halk vezényszóra – úgy, hogy rajtunk kívül senki ne hallja – előbb megemeltük jobb kezünket. Aztán a balt. Ezt a jobb, majd a ball láb lendítése követte. Ezt így folytattuk teljesen véletlenszerű ritmikával egészen addig, amíg már szép számú nézőközönség figyelte „installációnkat”. Mi ugyan tudtuk jól, hogy az egész vegytiszta marhaság volt, ám a felbolydult tekintetű „műértők” láthatóan érteni vélték a nem létező üzenetet. Gesztusaik is erre utaltak: a mélyen ráncolt szemöldökök, az ölbe tett kézen fekvő másik kéz, mely sokatmondóan sodorgatta a mérsékelten ápolt szakállkát, a nagy meglátások hírnökeiként tálalták és láttatták mindnyájukat.
Ám fájdalom: az intellektuális varázslat csakhamar ébresztőt fújt a ki tudja milyen szellemi síkokra elkalandozott tudós közegnek, amikor talán már a küszöbön álló katarzis előtt néhány másodperccel egyszer csak felálltunk az installációnknak meleg talajt biztosító bíborszínű padlóról és átugorva a kiállítás profán hétköznapi terét, az installáció transzcendens közegétől elválasztó korláton egész egyszerűen kisétáltunk a „kórterem” ajtaján és hazafelé vettük az irányt. Hogy áhított publikumunkban tudatosult-e, hogy úgy jártak, mint az a bizonyos valami, melyet egy laza mozdulattal szoktak áthajítani a palánkon, abban már korántsem vagyok biztos, hiszen tőlük, akik vélhetően Hermann Nitzsch disznófekáliába mártott feszületén, valamint az ehhez hasonló színvonalú szellemi táplálékokon erősítették szürkeállományuk kondícióját, az ilyenfajta felismerés talán nem várható el. Felvetésünk azonban – miszerint mindenféle agyalágyult dolgot el lehet művészet címén adni egy megfelelő közegben – jól mérhető hatásfokkal igazolódott.
Az igazi probléma azonban mégsem ez. Ami ennél sokkal riasztóbb, az az a hozzáállás, (nevezzük ál intellektuális póznak), amelyet az absztrakt propagandistáinak mindahány képviselőinél tapasztalhatunk. Miről is van szó valójában? Egy olyan indokolatlanul kioktató hangnemről, melyet többek között a napokban tapasztaltam egy televíziós interjú kapcsán. Az installációk és a video, mint „művészeti ág” egy prominensét kérdezte a riporter, hogy mégis mi lehet az oka annak az értetlenségnek, mely gyakran megnyilvánul a befogadó közeg részéről az installációkkal, valamint a szoborként funkcionálni hivatott döglött, kopasztott csirkékkel szemben. A neve elhallgatását ugyan nem kérő, de jelentéktelensége miatt mégis megkapó asszony művész (aki egyébként Magyarország egyetlen képzőművészeti egyetemének egy vezető tanára), hezitálás nélkül kijelentette, hogy természetesen a néző iskolázatlansága. Nos a helyzet a következő: az „iskolázatlan” nézőnél, (akit valamilyen érthetetlen rögeszme által egy Rubens festmény jobban képes lekötni, mint Warholl műtárgyként istenített rozsdás konzervdobozai) létezik még egy alacsonyabb rendű kategória: a túlképzett dilettáns is. Van egy mondás miszerint a hülyeségnél csak az a kiábrándítóbb, ha szorgalommal párosul. Ha viszont a szorgalmas hülyének még hivatástudata is van, nos akkor úgy vélem, az maga az ember tragédiája. Az ember tragédiája, mert banális és olcsó érveit megdönthetetlen etalonként éli meg, aminek egyenes ági következménye lesz a néző iskolázatlanságát firtató magatartásforma. Mert egy dolgot semmiképpen nem lenne szabad figyelmen kívül hagynunk: az esetlegesen fennálló „iskolázatlanságnak” csupán egyetlen következménye lehet, mégpedig az, hogy az adott néző nem tudja megmagyarázni, hogy amit lát, számára miért érthetetlen. De magának az értelmetlenségnek a ténye ettől még aligha vitatható. Az, hogy a látottakat nem tudja bizonyos művészettörténeti kontextusokban megvizsgálni, még nem írja felül a rozsdás konzervdoboznak, mint műalkotásnak súlytalanságát. Ez a dolgok egyik vetülete. A másik pedig az, hogy ideje lenne már végre kinőni a fent említett magyarázkodási kényszert, mellyel az absztraktot hitelesíteni szándékoznak egyesek. Ismerem – jól ismerem – ezeket a fogyatékos érveket, melyek döntően két markáns szegmensre oszthatók. Megváltozott a világ, változni, ha úgy tetszik fejlődni kell a művészet eszközeinek is (ez az egyik alap-tétel), a másik pedig, hogy a huszadik század világégési és tragédiái természetesen indukáltak egy olyan folyamatot, mely arra kényszerítette a művészetet, hogy elhagyják a figuralitás kereteit. Az emberiség ilyen mérvű tragédiáit, már nem lehet kizárólag az ábrázoló művészet eszközeivel feldolgozni, szükségszerű egy új hang beiktatása. Nos ez lenne az absztrakt, az installáció, a videó és a heppening…
Ezzel szemben azonban a művészettörténet áttekintése más képet mutat. A művészettörténet áttekintése félreérthetetlenül jelzi, hogy a megváltozott világra hivatkozni, nemcsak, hogy indokolatlan, de már-már fájóan felületes is. A világ ugyanis folyamatosan változik. A Neander-völgyiek világától Egyiptom fényévekre esett, mint ahogyan Egyiptom világától az Etruszk kultúra is hasonló távlatokra kezdett nyiladozni. De ugyanez a helyzet a császárok Rómája és a középkor Firenzéjének viszonyrendszerében is. A megváltozó világ tehát mindig alapvető indokot szolgáltathatott volna a művészet degenerációjának elfogadtatására. Ezzel szemben a degeneráció évezredeken keresztül képtelen volt behatolni a művészet sejtjeibe, féltve őrzött műkincseink a kezdetektől a huszadik század harmadáig-feléig képesek voltak a figuralitás keretrendszerében működni egészen addig a pillanatig, míg bizonyos paranoid figurák és jelenségek fel nem ütötték fejüket, akik képtelenek voltak felismerni, hogy alapvetően nem a világ, hanem az ember változott meg, oly módon, hogy a belőle előtörő állat hatására egész egyszerűen elkorcsosult kollektív jelleme. Ennek egyetlen oka pedig az általam már gyakran említett Istentelenné válásában leledzik. Ezért tehát amit az általuk kreált beteg hordozó felületeken látunk, (az megint csak önmagamat ismételve) nem egyéb, mint tükör, melyben az Istentelen ember rémképe tükröződik. Az a totális értelmetlenség, kezdve a disznófekáliába mártott feszülettel, a ketrecbe zárt kopasztott csirkén keresztül a rozsdás konzervdobozik, nos ezek a torz képjelek mi magunk vagyunk. Az Istentelen ember.
Minden száz és minden ezer évben megváltozik hát világunk, melynek mindig voltak és lesznek is beteg korszakai. A kiutat pedig nem az jelenti, hogy beteggé tesszük a művészetet is, hanem az, hogy megpróbáljuk egészségessé alakítani a valóságot. Beteg volt a Mediciek Itáliája, mégis Sziklás Madonnák és La Primaverák születtek. Ha azonban ma, az installációk egy eminense tegyük fel józan pillanatában a fent említett, vagy ahhoz hasonló karakterű remekművek elé járulna, és valóban szemtől-szembe, mintegy kézzelfogható közelségbe kerülne az emberi szellem diadalával, félő, hogy akkut depresszív állapotba sodródna, miután összevetné saját és az előtte kikristályosodó géniusz munkásságát. Szörnyű lehet ugyanis a felismerés, hogy amibe elhitte, hogy hisz, sőt még markáns képviselője is volt, az igazán nagy és fajsúlyos művek árnyékában nem egyéb, mint közönséges selejt. Közönséges selejtet próbálnak hát művészet címén ránk sózni, vélhetőleg úgy, hogy jelentéktelenségükről még csak a leghalványabb sejtéseik sincsenek. Tragédiájuk egyik alapvető oka, hogy felültek annak a fatális rögeszmének, miszerint a művészetnek olyanná kell válni, mint a világ, hisz csak így lehet hiteles – hangsúlyozták. Csakhogy nem a művészetnek kell olyanná lenni, mint a világ, hanem a világot kell hasonlóvá tenni a művészethez, vagyis szükséges alapvetően igazságkeresővé alakítani. Ennek minden ellenkező előjelű felvetése, nem egyéb, mint ördögi praktika. Ha ugyanis nem csak az élet és annak meghatározó elemei, de a művészet is torzzá válik, akkor a művészet ezáltal nem tesz mást, mint egész egyszerűen hitelesíti, mintegy legalizálja a torz értékeket, azáltal, hogy magára ölti nemcsak a torzulás eszközeit, de sajátos „személyiségjegyeit” is. Ez pedig azon egyszerű oknál fogva megengedhetetlen, mert a művészetnek alapvetően nem csupán az életet, vagy annak egyes elemeit, hanem mindenek előtt magát az igazságot kell tükröznie. Ám, ha mindezek ellenére a művészet mégis deformálttá – torzzá – válik, akkor akár bevallottan, akár látensen, de azt az érzetet kelti, azt az üzenetet sugallja, hogy az igazságkeresés, tehát maga az igazság is torz. Ebben az értelemben, mind az absztrakt, mind a video, mind az installáció a művészet alapvető funkciójának képtelen megfelelni, hisz eszközei és a művészetről alkotott legelemibb elképzelései szervilisen táplálkoznak egy amorf és deformált értékrendből. Ez az alapvető sajátosság pedig olyan feloldhatatlan ellentmondásos helyzetet szül, amelyet leginkább az egyes alkotások üzeneteinek magyarázatánál érhetünk tetten. Furcsa paradoxon ugyanis, hogy ameddig egy rozsdás vasból készült, ájult öntudatlansággal mozgó kinetikus térplasztikánál is tendenciózusan képesek a makro és mikrokozmosz (tehát a két világ) transzcendens szintézisének evidenciáját hirdetni, addig lenyomataikban a konkrét formák elvesztésével és az anyag determinisztikus jelenlétével mégis a d’ holbach-i mechanikus materializmus (a mozgás és az anyag kizárólagosságára épülő) minden felsőbb minőséget tagadó világképe sejlik fel. Művészetük paranoid volta tehát (mint az Michel Journiac, „A vér ideogrammája” című, injekciós tűkből, vérből és papírból készült munkáján is tetten érhető) leginkább abban nyilvánul meg, hogy úgy próbálják egy magasabb minőségű anyagtalan világ jelenlétét megragadni, hogy ahhoz eszközként (még, ha tudat alatt is, de) olyan filozófiai gyökerekhez nyúlnak, melyek alapvetően tagadják egy ilyen minőség jelenlétének és sorsformáló „akaratának” lehetőségét. Ez a lappangó paranoid állapot (amely aztán gyakran torkollik frusztrációt kiváltó tehetetlenségbe) természetszerűen idéz elő olyan (azóta szállóigévé vált) kijelentéseket részükről, amelyet Warhol tett, vagy Rodcsenko gondolt néhány évtizeddel ezelőtt. A művészet halott – mondták, gondolták ezek a jóemberek, kik abban a rögeszmés tévhitben sínylődtek, hogy Ők maguk művészek, miközben talán nem illik kijelenteni, vagy eddig nem merték kimondani, de semmi egyébről nem volt szó velük kapcsolatban mint arról, hogy egész egyszerűen jó volt a sajtójuk. A média ugyanis egy önmagából kifordult világban mind gyakrabban propagálja és emeli fel a szellemi impotenseket és félkegyelműeket, így vélhetőleg ez volt az oka annak is, hogy a konzervdoboznak, az injekciós tűnek, vagy egy közönséges fotelnek, mint műalkotásnak az elfogadtatása mindenféle nehézség, vagy intellektuális ellenreakció nélkül keresztülvihető volt. (Hozzáteszem, túl nagy nehézséget ez nem okozhatott egy olyan korban, ahol a konzervdoboz, a baromfi, vagy marhatelepek mintájára megalázó módon elkeresztelt lakótelepek formájában, mint élettér is meghatározóan jelen van életünkben). Én azonban úgy vélem, hogy ideje lenne már végre felébredni és nem elhinni, hogy csak a média által tálalt hírek és szenzációk léteznek, és ideje lenne már végre a művészeknek is kijózanodni, mert nagyon úgy fest a dolog, hogy a valóságtól egyre távolabb kerülnek, s ostoba elmével nem veszik már észre azt sem a fene nagy gondolati szabadságukban, hogy amikor egy zsírral bekent széket állítanak ki egy bemutatóteremben, akkor az nem a befelé nézés utolsó stádiuma, és nem is az egyént egy szürnaturális szoborral helyettesítő vízió (mint ahogyan azt a Joseph Beuys hirdette), hanem – túl azon, hogy komplett elmebaj – a legolcsóbb „Cica gombolyaggal” ábrázolás áttranszformált képjele is egyben, amelyen gyermekként, tiszta fejjel még jót derültünk valamennyien. Fel kéne ismerni mindezt már csak azért is, mert egyáltalán nem ismeretlen számunkra az az erő, mely a cica és a gombolyag modern kori, ál intellektuális mázzal bevont felszínre törését indukálja, hiszen annak szinonimáival gyakorta szembesülhetünk a hétköznapi élet perspektívájában is; – úgy, mint népünnepély és majális, vattacukor és tűzijáték. S addig, míg az olcsó virsli összerágott masszája és a mustár csordogált szájunk szegletén a nép egyszerű nyelvére íródott ünnepélyeinken, addig, míg tátott szájjal, mint valami félkegyelmű csorda bámultuk a tűzijáték színes kavalkádját, szép lassan világra hoztuk, világra segítettük azt a szellemi igénytelenséget, mely termékenyen segítette a zsíros széknek, mint műtárgynak elfogadását. Most azonban elérkezett az idő, hogy megálljt parancsoljunk a tébolynak, elérkezett az idő hogy záros határidőn belül kihajítsuk a paranoia képjeleit Leonardo „Sziklás Madonnája”, vagy Michelangelo „Piétája” mellől, mert nem oda való, mert olyan szellemi nihil, melynek hitelesítése, művésszé emel olyan sérült figurákat, kik disznófekáliába keresztet mártanak, vagy óriásplakátokon a bugyijukba turkálnak. Én nem azt mondom, hogy máglyára velük (vélhetőleg a középkorban sem ez lett volna a sorsuk, hisz a félkegyelműeket akkor sem bántották), még csak azt sem mondom, hogy fel kell rajtuk háborodni – hisz felháborodásunk létezésük talaja – csupán annyit kérek, hogy úgy simogassuk meg buksijukat, mint ahogyan azt a falu bolondjának szokás megsimogatni és, ha ezt megtettük szó nélkül, de elnéző mosollyal álljunk odébb. Ha ugyanis érdektelenségünk mintegy tapinthatóvá válik, hiába próbálnak már tíz körömmel kapaszkodni a művészet sziklájába, mert, ha még fogást is találnának rajta, az irdatlan kőtömeg így is, úgy is zuhanni fog.
Mielőtt azonban e kijózanító zuhanás bekövetkezne, talán hasznos lehet, ha felismerjük, hogy abban a korban, ahol Einstein okos volt, Ady pedig intelligens, a festő képet festett, a szobrász pedig szobrot faragott. Ma viszont szemtanúi vagyunk egy olyan kornak, ahol okos a telefon és intelligens a mosópor, amiből természetszerűen következik, hogy napjainkban a nőművész bugyiban turkál, a szobrász pedig csirkét kopaszt. Ez a túlképzett dilettánsok, vagyis a hobbi-művészek kora. A hobbi művészeké, kik amorf eszközökhöz nyúlnak, hisz azzal nem kell megragadniuk az embert. Nem kell szembesülniük az emberrel – önmagukkal, és valódi önmaguk tükrében fájó tehetségtelenségükkel. S, ha egy tiszta pillanatukban mégis – tegyük fel – portré festésre vetemednének, sietve közölnék, hogy műveik azért nem hasonlítanak a modellre, mert a szellemet akarták megragadni, és annak megfogalmazása prioritást kell, hogy élvezzen a felszínes sablonfeladatokkal szemben. Nos így nyilatkozik mindaz, aki könnyűnek találtatott a portréfestészet palettáján és súlytalan művészetét érvekkel próbálja kompenzálni. Ezért művészet létrehozása helyett ideológiát gyárt. Mindent megmagyaráz, indokolni, ha úgy tetszik hitelesíteni akarja önmagát. Nem hangsúlyozhatom tehát elégszer, hogy ahol a tehetség elfogy, ahol a tettek meghaladják a képességet, ott ideológia születik. Milyen érdekes, hogy Raffaello, vagy Rubens a vonások tökéletes azonosságával is ábrázolni tudta a szellemet, de abból ideológiát mégsem gyártott. Milyen érdekes, hogy Csontváry cédrusa tanít és magyaráz, a zsíros szék kiötlője pedig magyarázkodik. Milyen érdekes, hogy évezredeken keresztül az alkotások, napjainkban pedig csak az „alkotók” beszélnek, lenyomataik pedig elnémultak. S akárhonnan is vizsgálom a dolgot, bizony fölöttébb beszédes némaságok ezek. Arról van szó ugyanis – és most fogalmazzunk kissé sarkosan, de egyértelműen – a magyarázkodásra épülő reformművészet hitele úgy csúszott el, mint disznó a jégen, és ezen az alaphelyzeten már az sem képes változtatni, hogy most, az ezer sebből vérző, neurotikus képzési rendszer utolsó rángásainak pillanataiban is futószalagon hagyják el az oktatási intézmények falait az olyan megtévesztett, hamis énképpel és kificamodott identitással rendelkező növendékek, akik vélhetőleg még évekig le fogják kötni a kiállítótermek falait a téboly egészen lehetetlen megnyilatkozási-formáival. Erre fel kell készülnünk, mint ahogyan azt is látnunk kell, hogy a jelenlegi művésztársadalom döntő többsége – ezek a szánalmas, kiégett bohócok – teljesen elvesztették már érzéküket a finomhangolásra, elvesztették bizalmukat önmagukkal szemben, ezért művészetük labilis, hitehagyott, vagyis jellemzően XX. századi. Bizonytalanul tapogatják le a valóságot, felszínes lendületük mögött szorongás és toporgás húzódik, ezért eszköztáruk is mindinkább az anyag prioritását tükrözi. A művészetre oly sokáig jellemző könnyedség, felszabadultság és légiesség immár a múlté, ami természetesen nem is csoda, hisz likvidálták élményvilágukból a teremtés csodáit, kiselejtezték az emberit. Ezek után persze joggal adódik a kérdés: mégis miben bíznak? Miben bíznak akkor, mikor egyre inkább felerősödnek a számonkérő hangok: „hová lett az ember?” És hová lett a felelősségtudat, mely az értéket hivatott tolmácsolni? Hová lett a művészet, mely galaxisokon túl fogant, de az ember lelkében született? Hová lett a művészet, mely valóságos vágyakat megfogalmazva elhozta a vágyak valóságát? Nos szomorú ugyan, de amilyenné lett az ember, olyanná vált nemcsak az élete, de a művészete is. Döntse el mindenki maga, hogy amikor a kijózanító tükör szerepét betöltő alkotások elé járul, mennyire bíztató az onnan visszaköszönő tükörképe? Milyen tekintetet lát a disznó ürülékbe mártott feszületben tükröződni? És legyen elég bátor ahhoz is, hogy egymás mellé teszi Leonardo „Szent Annáját” és a zsíros széket, vagy Csontváry cédrusát és a habszivacsból készült hamburger szobrot. Ez kérem vicc! Erre nincs magyarázat!

A művészet bolygó, mely az ember szíve körül kering, de, ha méltatlanná tesszük az embert, akkor a bolygó – tehát a művészet – letér a pályájáról és összeomlik akár egy haldokló csillag. Ennek a krónikus állapotnak vagyunk ma tanúi, amikor századunk alkotásai nem világképet, hanem csupán kórképet képesek felmutatni, mert művészeink javarésze még mindig képtelen felfogni, hogy ami nem Istenből indul és nem Istenhez tér meg, az az esetek döntő többségében nem egyéb, mint közönséges hordalék. Én hiszek benne – igen hiszem – hogy, ha észhez tér a művészeti közélet, akkor az avantgárdra, mint rossz álomra fog emlékezni. Kihevertünk már két világégést és az ostobaság megannyi torzult rémuralmát, olcsó zsíros székek és bugyiban turkáló nőművészek már csak nem foghatnak ki rajtunk. Hogy ez így legyen, tisztában vagyok vele, hogy el kell engednem a leláncolt festészet béklyóit és le kell bontanom egy hamis mítoszt, a New York-i iskola, az informel, a pop-art, a kinetizmus, vagy akár a transzavantgárd mítoszát. Ennek pedig egyetlen járható útja van; – a FESTÉSZET. Én festeni szeretnék – én festeni fogok, a teremtett világot másolom egy olyan korban mikor ez tulajdonképpen szentségtörésnek számít, a teremtett világot másolom akkor is, mikor a festészet fel nem szentelt papjai egyebet sem böfögnek ki magukból, csak azt, hogy másolni felszínes, banális és közönséges. Át kell alakítani a világot – szól „megváltó” fohászuk – csakhogy az igazság az, hogy a valóság, az önmaga a valóság, át nem alakítható, újra nem rendezhető. Minden ez irányú kísérlet deformált valóságot, vagyis amorf torzszüleményeket eredményezett. A teremtett világ tökéletes; – egy tökéletes rendszer, egy tökéletes mű! Csak azt másolva juthat bárki is a tökéletesség közelébe, hiszen, ha nem a valóságot használjuk alapul, akkor csakhamar kicsúszik a lábunk alól a teremtett világ talaja, és helyébe egy kreált „valóság” költözik. Az viszont már deformált lesz, az viszont már idióta lesz, hisz az ember alapvető törvényeket felrúgván, a saját képére próbálja formálni azt. Csakhogy nem ártana már végre tudomásul vennünk, hogy nem a természetet kell az ember képére, hanem az embert kell a természet képére formálni, vagyis muszáj végre visszahelyezni abba a közegbe, ahonnan beteg módon, még betegebb emberek kiszakították. Félreértés azonban ne essék; – ez nem egy romantikus Rousseau-i analógia, hanem egy elodázhatatlan regenerációs folyamat kezdeti lépése. Tisztában vagyok ugyanakkor azzal is, hogy mindaz, amit a festészetről vallok tökéletesen érthetetlen a fent említett irányvonalak képviselőinek szellemi hagyatékából táplálkozók számára, hisz a XX. századi művészettörténet vizsgálatának más kontextusba való helyezése egész egyszerűen lehetetlen azok számára, kik világ életükben a szellem elalvásának és elpárolgásának állapotát hirdették. Nem az ébredés, nem a felismerés, nem a feltámadás emberei ők. A jövő tekintetét sem birtokolják. Ahol otthon vannak, az az egysíkúság, vagyis az örök ma állapota. Gombás falfelületre, saras tájra, vagy hófödte mezőre emlékeztető alkotásaik is nagyszerű visszfényei szellemi otthonuknak, azt az állapotot, azt a nihilt tükrözik, ahonnan gondolataik érkeztek. S mint ahogyan Malevics fehér alapon fehér négyzete tökéletes képi reflex erre az állapotra, úgy a betonnal festők gombás falfelületre emlékeztető vásznai pedig művészi minőségükbe engednek bepillantást nyerni, vagyis a gombával való minőség-azonos lenyomataik egyértelműen jelzik, hogy csakúgy, mint a gombák, ők maguk is egyszerűek, primitívek és szaporák. Erről azonban természetesen aligha tehetnek, hiszen egyetlen fázis szülöttei ők, egyetlen fázisé; – az elalvásé, melynek közegében és légterében egész generációk nevelkedtek és szocializálódtak. Ezért hát azon se csodálkozhatunk, hogy számukra csupán ez az életszerű mozgástere gondolkodásuknak, aminek következtében az is világosan érthető, hogy miért is szül heves ellenreakciót részükről, ha valaki az „elalvás mítoszán” túllépve az ébredés, a feltámadás misztériumát kezdi ábrázolni. Aki ugyanis egész életét a hófödte mezőkön, vagy saras utakon élte, értetlenül fog állni az ezer színben pompázó virágos rétek látványa előtt és mintegy reflexszerűen löki ki magából annak minden megnyilatkozási formáját, hisz a virágok ébredésének elengedhetetlen feltétele a hó olvadása és a sár felszáradása. Fél, hogy akár a hó elolvad, fél, hogy akár a sár felszárad. Amikor tehát a valóságból egy bolydult álomképbe költözvén hevesen tiltakozik minden ellen, mely ismét a Teremtést, tehát az egyetlen valóságot tükrözné, akkor tulajdonképpen nem tesz mást, mint az utolsó leheletéig küzd saját életéért. S bár ezt a valahol mégiscsak tiszteletreméltó küzdelmet maradéktalanul kompenzálom és tudomásul veszem, én sem tehetek mást, mint, hogy engedelmeskedjek a bennem forrongó festészet fajfenntartási ösztönének, mely azt parancsolja, hogy acélozott akarattal és mézédes szívvel hirdessek háborút és békét mindazokkal szemben, kik művészként maghatározva magukat, kivetették élményvilágukból a művészet esszenciáját; – az emberit.
Ezért hát talajként használva „művészetüket”, belőlük fogom kibontani az ébredés és a feltámadás festészetét, ők pedig nem tehetnek mást, mint engedelmeskedve a festészet akaratának elolvadnak, mint a hó, felszáradnak, mint tavaszi mezőn a sár.

A visszaszámlálás már elkezdődött, csak még nem tudnak róla…
2008-02-26 22:58:44
Kedves Janika!

A libanoni cédrus maga a fantázia, mert Csontváry el tudta képzelni olyannak, amilyennek emberi szem soha se láthatta.

Ez az ő lelkének a kivetülése volt.

Az ihletettség pedig a művész sajátja. Ez ami megfogalmazhatatlan. Ezt csak érezni tudjuk. És néhányan szerencsések, már éreztük is.

Egyebekben igazad van. Éppen vasi69-et dicsértem meg akkor, amikor képessé vált az emberi tekintetet, annak mélységét, tehát a lelket először láttatni.

Addig csak egy ügyes rajzoló volt. Ott és akkor lényegült át művésszé.

Üdv: Hajcihő
2008-02-26 21:25:54
Kedves Hajcihő!

A sose látott, hallott megtapasztalt valóság, még mindíg nem fantáziaföldön terem, tehát nem illuzió. Ha így írod, mint most, így már el tudom fogadnai a mondatot. Sose látott, hallott, de mégis megtapasztalt valóságot közvetít a művész. Ez azonban messze nem azonos a "Fantáziaföld gyümölcseivel".

Abban tökéletesen igazad van, hogy a művészethez fantázia is szükségeltetik. De nem minden esetben. Gondolj csak Csontváry libanoni cédrusára, mely a "semmi" közepén áll. Abban én semmi fantáziát nem látok. Az ott maga a Lét. Ahhoz pedig a fantáziánál egy magasabb minőségű "eszközre" van szükség. Úgy hívják: ihlettség. Magritte képei többnyire fantáziadúsak. Csontváryé ihletettek.

Hogy hogyan festettem Kodályt? Talán fantáziával. Bartók tekintetét viszont ihletettséggel. Kizárólag fantázia nem feltétlen elegendendő egy jó alkotás eléréséhez. Fantáziával lehet érdekes arcokat festeni. Tekintetet csak ihlettséggel.

És mindezt egyáltalán nem "csakazért sem értek egyet" alapon írtam. Az távol áll tőlem. Azt a hozzáállást hagyjuk meg politikusainknak és óvodásainknak.

Üdv: Janika
2008-02-26 20:28:41
Kedves Janika!
Köszike.
Egyébként meg jusse értek egyet veled!
ha a művésznek nincs fantáziája, akkor sose jut el Neverland-re.
A művész képes arra, hogy a maga igazságán szűrje át a sose látott, hallott megtapasztalt valóságot, és ezáltal képes azt láttatni a vakokkal, és süketekkel is.

Különben hogy festetted volna meg pl. Bartókot, vagy Kodályt!

Na?

Üdv: Hajcihő
2008-02-26 19:58:12
Kedves Hajcihő!

Szépen, kifinomultan, stílusosan és értelmesen írsz. Nagyon örülök, mikor olvashatom soraidat. Egy apró korrekciót (nem is korrekciót, inkább csak észrevételt) azonban engedj meg nekem. A művész sohasem fantáziaföldről hoz fényképet. Azt az illuzionosták teszik. A művész, jó esetben az Igazság földjéről hoz el egy-egy fényképet. És ez, alighanem döntő kölünbség. A művész nem illuzionista.

Kicsit később bővebben is válaszolok.

Üdv: Janika
2008-02-26 19:13:15
Szia Chilli!

Az álmok, mesék, fantáziák országába mindannyiunknak volt gyerekkorunkban útlevelünk, és nap mint nap akár százszor, ezerszer is ellátogattunk oda.

Felnőtt korára a legtöbb ember elhányja ezt az útlevelét, és már nem is érdekli a kaland.

A művészt az különbözteti meg az átlagembertől, hogy őrzi ezt az utiokmányt, és használja is. Ugyanúgy és ugyanannyiszor, mint gyerekként.

Mi szerencsések vagyunk. Kétszeresen is.
Van saját útlevelünk, és azoknak is képesek vagyunk fényképeket hozni fntáziaföldről, akik a maguk útlevelét úgy elkeverték valahová, hogy már esélyük sincs rá, hogy megtalálják.

Vigyázz a tiédre, és sose veszítsd el!

Csak annyit változott, hogy míg gyerekkorodban az volt beleírva, hogy "gyermekek részére", ma az, hogy "gyermeklelkűek részére"!

Ennél nagyobb rang, érték, nincs az egész világon!

Ez az útlevél, minden vaskerítés, fal mögé a fantázia világát varázsolja!

Üdv: Hajcihő
2008-02-26 14:41:52
Válasz Miklósvölgyi János „ A BANALITÁS ESZTÉTIKÁJA” című értekezésére

Esztétikus-e ami banális?

Kedvenc – nagyon nem szeretem – képemmel példálóznék: A Mona Lisánál banálisabb = közhelyesebb műalkotással nem is lehet találkozni.
Persze tessék fogni egy darab vásznat, vagy egy fatáblát, némi festéket, és mázolni egy hasonlót, de önálló témában!
Ha sikerülni fog, akkor alkotóját legalább akkora vehemenciával fogjuk ünnepelni mi emberek, mint Leonardo da Vincit.
Ennek az esélye azonban – jó közelítéssel – nulla.

Pedig ez a kép aztán a banalitás megtestesítője! Semmi sem különbözteti meg a korábbi és későbbi korok szabványbeállítású portréitől.

Ül egy nőszemély, mellmagasságban elvágva, kezeit keresztbe téve, és egy félmosollyal az ajkán kinéz a világba.
Ezen kívül ismerünk még pár száz hasonló piktúrát, férfiről és nőről egyaránt.
Szóval ebben a hordfelületre felrakott festékhalmazban semmi új, semmi különös, semmi a szokványostól eltérő nincs.
Vagy mégis?
Akkor miképpen is különböztetjük meg a banálist az originálistól?
Mi az az esztétikai, filozófiai többlet, ami valamit műalkotássá érlel, és mi az, ami az értéktelen tucatmunkák közé sorol egy munkát?
Ki az, akinek ezt joga van eldönteni?
Mennyire etalon ez az értékítélet?
Miért is kell nekünk akár eredetben, akár jó-, vagy rossz reprodukciók, fotók tömegein keresztül a lakásunk falain, avagy egy kocsma vizeldéjének ajtaján guvadtan bámulnunk ezt a látványt?

Valami nagyon is keveredik az értékítéletben. Az értékítéletedben.
Kevered a fogalmakat, és az emberek jelentős része, mondhatni döntő hányada szintén keveri a fogalmakat.

Kevered a tömegeset az ötlettelennel, öncélúval, hamissal! Ez pedig – úgy gondolom – hiba.

Ami tömegessé válik, akár esztétikai, akár gyakorlati szempontból, az megfelel egy általános emberi mércének, a gyönyörködtetés, avagy a használhatóság igényének.

Ez a gyönyörködtetés lehet akár egy pillanatnyi (akár ezer és ezer új befogadó általi) rácsodálkozás, az örömszerzés, meghökkentés ezredmásodperce, és lehet tartós, a környezetünket, esztétikai tudatunkat tartósan meghatározó, a társadalomról, a világról alkotott képünkbe beépülő élmény.

A praktikum banalitása is tartós szükségletünk. A kés pengéje, éle, nyele, a pattintott kőkorszak óta, a szakócák érája óta elkísér bennünket.
Anyagában, kidolgozottságában, használhatósága mértékében változik, változnia, fejlődnie is kell, de eszméjében, használata céljában egy tapodtat sem.

Ha azt mondjuk kés, akkor a zulukaffer és az eszkimó ugyanarra a tárgyra fog gondolni, ennek a képe fog megjelenni lelki szemei előtt, és mindkettő ugyanúgy fogja leírni használatának a módját.

Tehát a közhely hasznos. A közhelyes az, ami kárunkra válik. Márpedig közhelyes az, ami nem az esztétikai, avagy gyakorlati praktikum, az újat, hasznosabbat alkotni akarás igényével létesül, hanem létrehozója öncélú érdekét szolgálja, és ezt a társadalom tudatos, avagy tudattalan becsapásával éri el.

És ez az a pont, ahol ki is léptünk a művészet, a szellemi-, avagy tárgyi alkotás világából, és átléptünk a giccs, az önérdek, a haszonszerzés világába.
Amíg a művész, az alkotó a mű létrehozására, annak új értéket teremtő megkonstruálására összpontosít, és nem, vagy csak marginálisan gondol önérdekére, maga az alkotás gyönyöre, izgalma, kényszere hozatja vele létre ezt az új minőséget, addig a „kreátor” elsődleges célja önérdekének a megvalósítása, akár az értékpusztítás eszközeivel is.

Kandinszkij, vagy Picasso, az alkotás állapotában, egy pillanatra sem gondolt arra, miként más művészek sem, hogy az általuk alkotott új minőség miféle személyes hasznot hoz a számukra, vagy Rembrandt, avagy más kurrens festők sem gondoltak arra a megrendelt festményeiknél, hogy egy silány kivitel, ötlettelen szerkezet, forma meg fog felelni a művészi ízlésben kevéssé jártas, netán ízlésanalfabéta megrendelőik számára!
Önmagukkal, a saját belső világukkal szemben voltak igényesek!

Andy Warhol a Campbell’s leveskonzervvel éppen a közhelyeset áhítattal művészetnek felmagasztaló ostobáknak adott akkora pofont, hogy a fal adta a másikat, bebizonyítva azt, hogy nem elég festéket mázolni egy felületre, annak új értéket kell hordoznia!
Kétségkívül vékony jégen táncolt, mert az ideológiagyártók, a megmagyarázhatatlant megmagyarázók azonnal a zászlajukra tűzték, hogy íme, a kommersz is lehet örökérvényű érték, ha valaki magyarázatot fűz a létrejött termékhez, és az máris elfoglalhatja örökbecsű helyét a Parnasszuson!
Csakhogy Warhol egészen mást tett: Úgy emelte a fanyalgó kritikusokkal szemben a művészet világába a mindennapok használati tárgyát, miként a holland festők tették ezt a leölt madarak csendéleteivel a XVII-ik században.
Valós bizonyítást végzett: Az esztétikum, az elvontság, a modernség, a mindenáron való absztrakció bajnokai (ami ebben a kontextusban a valóságtól való eltávolodást, elkülönülést jelenti) megszégyenültek, mert csak az általuk szalonképesnek tartott dolgok megjelenítését tartották elfogadhatónak a festészet világában!
Ezek az önjelölt esztéták, kultursznobok, egyenesen rosszul lettek attól, hogy Warhol ugyanoda sorolta be a paradicsomlevest, mint a holland festők, a haláluk kínjában megüvegesedett szemű fácánok, félig tollfosztott tyúkok látványát; a mindennapok megmutatásának a világába!
Arról aztán nem Warhol tehet, hogy miután e műkritikusokat körberöhögte a világ, azonnal a Warholi esztétikum mögé álltak, és elkezdtek hozzá újabb és újabb eszement ideológiákat gyártani!

Warhol meg vihogott, és jól érezte magát, mert a kultursznobok P&R-ja következtében elkezdett jólétben élni.

Itt pedig áttérünk a marketing, és a P&R területére.

Elitista álláspont az, hogy a művészet képes eladni önmagát. Ezért elfogadhatatlan.

A történelmi korokban SOHA nem történt meg az, hogy egy-egy művész, irányzat, alkotás önmagát eladta volna, azaz ismertségre tett volna szert.

Michelangelonak, Boticellinek, Rembrandtnak, stb. éppen úgy szüksége volt a megfelelő hírverésre, támogatókra, mint bármely más időben előtte, és utána bárki másnak.

Ha nem így lenne (lett volna), akkor ma az összes kismestert ugyanolyan ájultan szemlélnénk, mint ezeket a világhírességeket.
Csakhogy az előbbieknek nem volt olyan erejű P&R-juk, mint az utóbbiaknak! Holott, elmondhatjuk, ha nem vagyunk elfogultak, hogy számolatlanul sorolhatunk fel olyan minőségű alkotásokat, amelyek összevethetőek a nagy festők műveivel!

És igaz mindennek egy másik síkja is. Az értéktelen művek eltűntek az idők távolában. Az ok is egyszerű: Az alapvető esztétikai érzék eltüntette őket. Az emberek egészen egyszerűen nem tartották azokat megőrzésre méltónak.
Természetesen a társadalom esztétikai értékítélete nem abszolút, és nem „biztos kezű”. De elmondható, hogy – történelmi távlatokban – egészen jól szuperál.

Itt pedig máris tettenérhető a kommercializálás korlátozottsága: Bármennyire is felvonultatja a marketing a teljes fegyvertárát, bármennyire is mögé áll egy adott kor divatos, felkapott művészének, bármennyire is sikerül a számára hatalmas összegeket kicsikarni az adott kor úrhatnám polgárából, a mázolmányok, silány, értéktelen munkák az idővel elenyésznek, vagy legfeljebb kor-, és kórtörténeti érdekességként maradnak fenn, amelyeket a következő korok bulvárízlésű emberei úgy fognak megcsodálni, mint a spirituszban tartósított kétfejű embert.

Nincs jelentősége. Hiába is háborodik fel ezen a kommersz tobzódásával egy korban élő „biztos ízlésű” művész, nem több ez, mint – jogos – irigység a bulvárpróféták szemtelenül igazságtalan életszínvonalával szemben!
Legyünk őszinték önmagunkhoz! A dolog erről szól!

Lehet-e, kell-e változtatni ezen, fel kell-e venni a kesztyűt – korunkban – a modernizmusnak címkézett vizuális, és egyéb ostobaságok ellen?

Igen, és nem.

Igen és nem a válasz mindkét kérdésre.

Ha nyílt harcot hirdetünk, akkor veszítünk. Miért? Mert az értéktelenség haszonélvezői azonnal felveszik a kesztyűt, és csatát nyernek. Az ok is egyszerű: Náluk a pénz, ezen keresztül a hatalom, hogy fenntartsák a maguk jól jövedelmező világát.
Persze a háborút elveszítik, mert a társadalmi értékítélet az általuk favorizált értéktelenséget mindig kidobja a szemétdombra.
De ezt már nem érjük meg.

Ha azonban – felismerve azokat a mozgásokat, és igényeket, amelyek természetes formában jelennek meg a társadalomban, és a saját műveinkkel kielégítjük ezeket, felhasználva a marketingben rejlő lehetőségeket, akkor úgy nyerünk – nem csatát – hanem háborút, hogy az a vizuális, esztétikai, és filozófiai világ fog körülölelni bennünket, amelyet ízlésképünk a magunk számára kedvesnek ítél. Úgy leszünk képesek progresszióra, hogy nem valami ellen, hanem valami mellett állunk ki.
Ez pedig az új esztétika, a progresszió kontinuitív filozófiája, az egymásra épülés, az elfogadás művészete, az elutasítás, tagadás „modernizmusával” szemben.

Továbbra is kísérletezzünk, továbbra is keressük és használjuk a korunk által a kezünkbe adott eszközöket önkifejezésünk kiteljesítésére, esztétikai környezetünk, tudatunk formáláára.
Továbbra is vállaljuk, hogy akár zsákutcákba is futhatunk, mint amilyen a trágya táblaképre való felpacsmagolása, az egyszínű felületen elhelyezett egyetlen pötty művészi értékre történő emelésének erőltetett vulgaritása, ostobasága.
Ne zavarjon bennünket annak a néhány ezer eszementnek az alélt csodálata, akik – saját szellemi sivárságukból eredeztetve – ájult csodálattal szagolják és szemlélik ezt a semmit, és fizetnek kreátoraiknak csillagászati összegeket!
Ha a szar bűze (már elnézést) a „mű” megszikkadásával elillan, ha egy, több légy újabb pontokat pötyögtet az egyszínű felületre, máris véget ér e „kvalitásos” alkotások léte, és a későbbi korok egy takarítómunkása kidobja őket a szemétdombra, vagy szélfogót gyárt belőlük egy homeless guberáló.

Ne ezek ellen harcoljunk. Alkossunk új, tartalmas műveket. Fogadtassuk el azokat. Tegyük azokat a világ részeivé.

Táblaképek vagy freskók, seccók.

A felvetés rossz. Rossz, mert egy mű értékét a portabilitástól, vagy annak hiányától teszi függővé!

Léteznek olyan alkotások, amelyek környezetfüggetlenek, és léteznek olyanok, amelyek értéke épített-, vagy természeti környezetükkel együtt értékelhető.

Az az állítás, hogy egy mű portabilitása teszi azokat értékesebbé a helyhez kötöttekénél, egyszerűen nem igaz!

A környezet meghatározhatja egy mű mondanivalóját. Ha onnan kiemeljük, kortörténeti emlékké degradáljuk.

Ugyanakkor természeti és épített környezetünk éppen úgy része annak az esztétikai élményrendszernek, mint az a táblakép, amelyet kizárólag mi csodálhatunk, vagy azok a kevesek, akik elvándorolnak egy galéria, avagy múzeum helyszínére.

Ebből a szempontból pedig, semmi különbség nincs aközött, hogy az adott művet, az adott helyszínre szánták-e, avagy később szállították-e oda!

Úgy gondolom, hogy egy esztétikai „forradalom” keretében, éppenhogy arra kellene ismételten törekedni, hogy egy épület külsején, és belsejében egyaránt megjelenjenek a szobrok, képi alkotások, homlokzati és belső díszek, a Bauhaus és főképp annak divatkövetői funkcionális modernizmusa helyett!

Világunk praktikus és divatmegfontolásokból kiürül(t) elszíntelenedik.
A szobrok fehérré váltak, mert lekopott róluk a festék, és XVII-XVIII-ik századi előbányászói nem tudták, hogy valaha színesek voltak.
A homlokzatok úgyszintén, pedig a középkor és a korarenszánsz embere még festette azokat!

Miért ne vándoroljunk mi el olyan alkotásokat megcsodálni, amelyek helyhez vannak kötve? Miért ne vegyen bennünket körül, egy változatos, színes, vidám környezet?
Miért az a „trendi”, hogy ezeket összehurcoljuk egy múzeum kiállítótermébe, ahelyett, hogy természetes környezetükben élveznénk, érzékelnénk azok szépségét?

A múzeumba szánt művek nem élnek. Funkciójuk sosem volt. A múzeumba került műveket pedig, megöltük.
Esztétikai preparátumokat nézünk, mert kiemeltük őket az élő szervezetből, a társadalmi közegükből.

Helyezzük el új alkotásainkat az élő közegben, az épített környezetünkben. Támasszuk fel újra az igényt arra, hogy egy-egy alkotást a mi számunkra alkossanak meg, az a mi környezetünket gyarapítsa.
Lehessen miénk a döntés: megvásárolom a művész alkotását, abban megtestesülő gondolatait, mert az illik hozzám, a környezetemhez, avagy megrendelem tőle a magam álmát, szabad kezt adva neki a gondolatai megformálásához.

Mennyiben előrébbvaló az egyik, mint a másik?

Szerintem semennyiben.

Mindkét esetben tükrözni fogják a művek mindkettőnk világát.

Ezért aztán ismét csak ne nyilatkoztassunk ki. Ismét csak ne gondoljuk, hogy bármelyik megoldás fensőbbséges.

Ami fensőbbséges, az egyetlen dolog: Az alkotó, és a műélvező ízlésének harmóniája!
Ezért aztán ne is hirdessünk harcot valami ellen. Hirdessünk harcot valamiért: A művészet visszahelyezéséért természetes közegébe: Az emberek otthonaiba, a városainkba, falvainkba, egyszóval az élő környezetünkbe.
Támasszuk fel az erre való igényt!
Ez az igazi művészeti, esztétikai „forradalom” ennek eredményre jutása az igazi győzelem!

Ami pedig a közhelyes tobzódását illeti: Ha van összehasonlítási alap, akkor a természetes esztétikai érzék (mert van ilyen), kiszűri, marginálissá teszi azt. Ezért aztán – mert létjogosultságát veszíti az üzlet világában – kiszorul, és szinte teljesen eltűnik.

Ocam borotvája ugyanis, itt is működik.

Én pedig úgy gondolom, hogy az igazi cél csak egy lehet: Az esztétikusat banálissá tenni! Azáltal jön el igazából, a szép, új világ!

Üdv: Hajcihő
2008-02-26 11:17:24
Élvezettel olvasgatom az írásaitokat -ha nem is tudok mindennel azonosulni. Nem akartam beleszólni, vártam hogy nálam okosabb emberek kifejtsék a véleményüket, csak jelzem hogy figyelek és okulok! :)
Chilli, ez a történet a vaskerítéssel...ez az érzés olyan ismerős. És azt hiszem, tudom is hogy mire gondolt János. Remélem megtaláltad! :)
2008-02-25 14:41:31
Köszönöm az útravalót!
Sokat tanultam ezekben a napokban...

Üdv.: Chilli
2008-02-25 10:32:02
Szevasz Chilli!

Örülök, hogy jelentkeztél ismét. Elolvastam a beírásodat. Ennek alapján állítom (és a szimatom ritkán szokott csalni), hogy Te egy értékes, jó ember vagy. Tanácsom pedig a következő: ma nagyon szép idő van. A nap is süt, Teremtő, Nemző Fényben úszik a világ, jó ilyenkor egy kicsit sétálni. Sétálni, mikor érzed, hogy az élet új utakat fog törni hamarosan. Sétálj el ismét a "Kapu" felé, persze csak ha teheted (gondolatban is megteszi). Sétálj hát el, mert szerintem fogsz ott találni valamit. Amit egyébként már meg is találtál, csak úgy látszik, hogy egyenlőre ezt még csupán én vettem észre. Én ugyanis úgy gondolom, hogy mindössze percek választanak el attól, hogy csodát láss ott. Csodát, melyet birtokba is vehetsz. És akkor a varázserőddel a Lánchíd oroszlánjába hirtelen életet fogsz tudni lehellni...
2008-02-25 10:13:46
Sziasztok!

Sokat gondolkodtam az ezzel a témával (absztrakt) kapcsolatban ideírott reakciókon. Eltöprengtem azon, hogy vajon miért lehet az, hogy ennyi ellentmondást szül ez a fogalom bennem.

Apró gyermekkoromból emlékszem arra, hogy édesanyám mindig elvitt a nagymamámhoz, hogy vigyázzon rám amíg ő dolgozik. A megszokott útvonalon bandukolva növögettem, felfedezve a világ nagy "titkait". Az egyik ilyen titok, egy a mamámhoz vezető úton levő ház színesre kifestett vas kapuja volt. Kb 160 cm magas kapu. Hosszú ideig nem láthattam, hogy mi is rejtőzik mögötte, hiszen azt a kaput sosem használták a ház lakói.
Aztán egyre nagyobb lettem és már édesanyám sem kísért a mamához, hiszen nagyfiú voltam már, így egyedül is eltaláltam. Történt egyszer, hogy elértem azt a magasságot, hogy átláttam a kapu felett és megláttam azt amit kisgyermekkoromtól kezdve megakartam látni. Emlékszem, hogy rengetegszer álmodtam arról az udvarról. Megtanultam repülni is csak azért, hogy beléphessek a "titkok országába", ahol milliónyi csoda és sohasem látott teremtmények tanyáznak a világ szeme elől elrejtve.
Benéztem izgatottan a portára és ugyanolyan volt mint a többi udvar,: lomok, felaprított tüzelő, egy idétlen kinézetű kakas, lyukas vödör és még számtalan kacat amiknek nem tudtam a pontos funkcióját. Ott abban a pillanatban valami véget ért. Egyre ritkábban álmodtam a repülésről, már szörnyekkel sem viaskodtam az iskolánk udvarán, és a lánchíd oroszlánjait sem kellett a varázserőmmel ismét kővé változtatni.
Felgyorsult az eszmélés, nem volt már muníció ujabb és ujabb csodáknak utánajárni. Szép lassan felnőttem.

Valahogy ismét visszaköszönt ez az érzésem, ahogy Miklósvölgyi János írásait olvastam. Mintha most
már nem akarnám olyan izgatottan megpillantani, hogy mi is lehet a színes vaskerítés mögött. Nem tudom...
Azt érzem, hogy a nyafogásom mögött valójában valami ilyenfajta félelem húzódhat.

Tehát alighanem visszatérek inkább az állványomhoz és a naív, kissé ostobának tűnő dolgaimmal foglalkozok.:-)
Engem ez boldoggá tesz. Rengeteg tanulni valóm van, hála az Istennek! Még azért vannak olyan "titkok" az életemben, amiket körbejárhatok és mindennap megálmodhatok egy lehetséges világot...

Végezetül Yensen alkotótársunk szavait kölcsönözve mondanám,: " Nem egy ladikban evezünk", de legalább egy óceánban.:-)

Vitorlát bonts! Jó szelet Mindenkinek!

Üdv.: Chilli
2008-02-24 21:03:55
Az unicumot szokták javasolni emésztésre. No ne három centet (az hölgyeknek való adag)! Urak feles alatt el se kezdjék...
2008-02-24 20:39:48
Kedves János!

Vagy háromszor elolvastam ma az értekezésedet, és most emésztem.

Nem szoktam hebehurgya módon véleményt alkotni.

De ne is reménykedj! Nem menekülsz!:-DDD

Üdv: Hajcihő
2008-02-24 16:48:50
Ezzel a második írásoddal majdnem mindenben egyet értek.
Tökéletesen és néhol olyan humorral fűszerezve írtad le a mai helyzetet, hogy majdnem sírva fakadtam a röhögéstől. Azért majdnem, mert ez a valóság egyáltalán nem nevetséges.
De melyek azok a részek amivel nem tudok egyetérteni?

Biztos nem minősíteném azokat az alkotókat és a munkáit, akiket Te megemlítettél. Azért nem tenném, mert szerintem a művész az nem a Marson él és néha eljön a Föld nevű bolygóra és megmutat egy olyan dolgot amit még nem látott a világ. Ugyanolyan emberek voltak, mint bárki más. Az akkori kor lenyomatai. Tehát a világ az amely az értéktelent értékeli és nem az alkotó. Éppen Jézus volt az aki tanításaiban igen sokszor láttatta meg az emberrel az amúgy negatívan megélt dolgokban rejlő szépséget, istenit.
Ebben a világban élünk, ezekkel az emberekkel, ezekkel az értékekkel, ilyen ideológiák között. Szólni szeretne a művész az emberekhez, megszólítani őket. Mindig is ezt akarta. Tehát véleményem szerint nem a művész kezdte el majmolni a médiát, hanem fordítva!!!
Akiket meg meg kell csinálni, hát azokkal mit van kezdeni? Legfeljebb okulhatunk belőle, hogy mivé nem szabad mindenáron válni... ( A péniszes dologhoz annyit, hogy miért zarándokolnak el a távol-keletre az európai és amerikai gazdagok évezredes szeretkező istenségeket bámulni????)
Az utolsó résznél, amikor a reneszánszig visszakanyarodó művészetelméletet szorgalmazod, nem értek egyet. Szabad emberek szabadon döntik el, hogy meddig mennek el a kézügyesség és az elme pallérozásának a rejtelmeibe. Így tisztább képet kaphat majd a jelenünk kiemelkedő nagyjairól, az 500 év múlva élő ember.
A befejező gondolatokkal Maximálisan egyetértek.
A hangvétel nekem itt is hasonló érzéseket kelt mint az előző írásodnál, de lényegesen több helyen bólogattam nagyokat a monitorra...:-))))

Üdv.: Chilli

Üdv.: Chilli
2008-02-24 10:31:13
Épp ez az amit írtam...
Nem a szavak jelentésén szeretnék most lovagolni, meg a saját értelmező készségemet igazolni...

Az absztraktról alkotott véleményed váltotta ki belőlem ezt az értelmetlen, ellentmondásokban bővelkedő "mitomén" mit.
Elolvastam ötször, hidd el. Azért sem reagáltam eddig rá, mert tudtam, hogy bármiképp szeretnék hozzászólni, abba óhatatlanul ellentmondások, értelmetlen összefüggések fognak belecsúszni. Legalább is más emberek elméjében. Tudtam és ennek ellenére próbáltam röviden leírni a világom szerint.
Szerintem létezik az a konzervativizmus amit úgy neveztem ahogy, csak lehet, hogy mások máshogy hívják. Számomra már az is konzervatív gondolkodás, ami azt mondja, hogy csak a modernnek van létjogosultsága. Ezek olyan fogalmak amiket én találok ki, ezért elnézést is kérek.:-)
A turbános fószer akit festesz, tök jó gondolat, kíváncsi leszek rá...:-))))
Én nem a festészetedre és a gondolati tartalmára utaltam- az amugy kissé szemtelen írásomban- ahol kétségbeesett üzinek fogtam fel. Azt az esszét értelmeztem (ezek szerint félre) amit leírtál.
Tök jó, hogy maximálisan átgondolt, érzelmi és értelmi tartalommal látod el a képeid. Én erről nem is beszéltem...
A szöveg nekem személy szerint ezt sugallta.


Bocs, de többször nem fogom elolvasni ezt az amúgy értékes írást, mert a korlátaim ismeretében nem lenne értelme.
Ilyen az, amikor a hülye ember okoskodik...:-))))

Üdv.: Chilli
(most éppen Kandinszkijt festem egy rugó képében... csak most szárad az alap...)
majd még jövök... a következő írásodra is rátapadok...:-))))
2008-02-24 09:56:52
Üdv Chilli!
Kösz, hogy beszálltál. Érdekes dolgokat mondasz. De kérnék Tőled valamit, bár nem szándékozom túlzottan igénybe venni az idődet, már az is épp elég, hogy többször elolvastad az írásomat. Nem szeretnék tehát visszaélni a szabadidőddel. Arról van szó, hogy ellentmondásokat látok a reakciódban, ha még egyszer átolvasnád amit írtam, talán ezek feloszlanának. Most csak egy példát hoznék fel. Azt írod,hogy értekezésem kétségbeesett üzenet, mely az egyéni látásmód létjogosultságát hivatott elfogadtatni, minden más gondolattal szemben, azokat elutasítva. Nos a mondat első fele tökéletes értelmezés (természetesen az én olvasatomban), de a második rész értelmileg kizárja az első mondatrész valóságtartamát. Ha ugyanis az egyéni látásmódot próbálom elfogadtatni, akkor az pontosan azt jelenti, hogy "megkövetelem" az egyéni látásmód meglétét, tehát ez egy kritériumrendszer. De hogyan lehetséges akkor, hogy minden más gondolatot elutasítok? Az egyéni látásmód igénye pontosan az ellenkezőjét jelenti. Igényli a más hang megidéződését, hisz pontosan attól lesz egyéni a hang, hogy nem tűr meg két ugyanolyan világlátást.Az egyéni látásmód megkövetelése talán liberális kritériumrendszernek is felfogható. Egy sorral lejjeb mégis azt írod, hogy a mai világ konzervatív álláspontját képviselem. Most akkor konzervatív, vagy liberális? És létezik-e olyan, hogy mai kor konzervatív álláspontja, vagy konzervatív álláspont csak úgy általában létezik? Ha ugyanis azt írod, hogy a mai kor konzervatív álláspontja, akkor az azt feltételezi, hogy más korban más volt a konzervatív álláspont. De a konzervatív pontosan attól konzervatív, hogy értékmeghatározása nem korfüggő. És még egy kérdés a végére. Kérlek őszintén válaszolj rá, ne nekem, hanem magadnak. Most festek egy képet, címe: Pieta. És ez a Pieta, egy szakállas afganisztáni férfit ábrázol, mely megsebbzett, haldokló kisfiát tartja az ölében. Szerinted ez egy konzervatív megfogalmazás? Szerinted ez egy akadémista világszemlélet? Tudod Chilli, nekem az a véleményem, hogy az ember világlátása, ha festésre adja a fejét képein visszaköszön. Képeimet megnézve, szerinted én egy akadémista, konzervatív ember vagyok, aki ortodox szigorral lép fel minden olyan értékkel szemben, mely nem egy "kikövezettnek nevezett eszmeiség" útján lépked?
Na jó, most mennem kell, este még jelentkezem, addig is jó munkát Neked és persze szép napot. (20 fokot ígérnek, azért az nem rossz)
Üdv: Janika
2008-02-24 09:01:17
Sajnálattal veszem tudomásul, hogy Yensen törölte a reg.-jét.:-((((
...tök jó arc...

Na, de. Én még az "értekezés az absztraktról" című írásnál tartok.

Többszöri olvasatra, már bátran kijelenthetem, hogy 80%-át felfogtam, a többit meg nem is értem...

Mit látok én ebben?
Művészettörténetet, amely egy 1km-szer 1 km-es újságpapírra van nyomtatva és töviről-hegyire át lett olvasva. Majd egy képzeletbeli ollóval, apró darabkákra fel lett szabdalva és amelyik része alkalmas lehet az önmagam igazolására, külön fel lett ragasztva egy táblára. Magyarán, kétségbe esett üzenet, amely az egyéni látásmód létjogosultságát hivatott kőkeményen elfogattatni, minden más gondolatisággal szemben, amazokat elutasítva.

A mai világ konzervatív álláspontját olvashatom. Egy dolog nem tetszik, az pedig a minden másra való nyitottság hiánya. Olyan börtön ez, amely vakká teszi az embert. Az általunk ismert világ törvényszerűségeinek a megvalósulását képes felfedezni mindenben az ember, így eltávolodik attól a határvonaltól, amelyen véleményemszerint tartózkodnia kellene az embernek aki alkotásra adja a fejét.

Az absztrakt egy olyan dimenziója a művészi kifejezésnek, amely sokáig a határvonalat testesítette meg. Mostmár tovább kell látnia a modernkor alkotóinak ahhoz, hogy ne ismétlőjelként funkcionáljon.
Andy Warhol és kortársai nem a hiábavalóságnak alkottak!!!
Letettek az asztalra valamit, nem is akár mit! Gondolatokat, látásmódot, filozófiát. Ezt értéktelennek tekinteni nem sok értelme van szerintem.
Lényegesen egyszerűbb a helyzet az absztrakttal szemben. Nem ellenségnek kellene tekinteni, hanem egy létezőnek, egy részének annak a folyamatnak, amelyhez ha néhányunknak szerencséje van, hozzájárulhat. Azt ennyi...

Az absztrakt nem halott! Egyszerűen van! Szerintem...

Üdv.: Chilli
2008-02-24 08:24:21
A BANALITÁS ESZTÉTIKÁJA


Duchamp zsenialitása az a felismerés volt – írja Norbert Bolz – hogy az alkotás lényegében választás, a mű pedig éppen ezért „ready-made”. A „ready-made” tulajdonképpen tömegcikket jelent. Mint a vas, a vasaló, vagy a hintaló. Esetleg az esőkabát és a vízágyú. Csupán azzal a kiegészítéssel, hogy műtárggyá lett előléptetve. Olyan hitellel, mint amikor egy bukott vezérkari főnökből, honvédelmi minisztert gyártanak hivatott emberek. Duchmap volt tehát korunk azon szép számú genetikai csodáinak egyik avatott képviselője, aki egy férfi vizeldét (egy piszoárt) „Szökőkút” címmel műalkotásként meghatározva tálalt a nagyérdemű számára. Miért tette mindezt? Mert rájött, hogy az alkotás lényegében választás, a mű pedig éppen ezért ready-made. Hogy mindezt már mondtam? Lehet! De nem árt jól a fejünkbe vésni ezt az igencsak jellemző alaptételt. Ebből levezetve ugyanis a kortárs művészeti törekvések értelmezésének szálai igencsak messzire vezethetnek. Duchamp ugyanis nem csupán arra volt képes, hogy a lehető legközönségesebb tárgyat műtárggyá avassa, hanem arra is, hogy hitelesnek látszó ideológiát gyártson hozzá. És akkor már helyben is vagyunk. Ideológiagyártás. No de erről majd egy kicsit később.

Biztos élt valaha szépséges bolygónkon egy olyan ember is, aki gondolkodás és segítség nélkül először döbbent rá arra a nyilvánvaló törvényszerűségre, hogy attól, mert zöldségágyon citromos, olivás lazac társaságában tálal egy szívlapátnyi marha-ganét, még nem alkot olyan gasztronómiai remeket, mellyel elnyerheti a chefek „Oszkárát”. Ám, hogy, hogy nem, mégsem lett belőle a Christie’s, vagy a Sotheby’s ünnepelt sztárja, műgyűjtők istenített kiváltságosa. Miért? Mert elfelejtett „felfedezéséhez” ideológiát gyártani. Pontosabban fogalmazva: fel sem merült benne a gondolat, hogy a vecsési káposztaföldeket művelő legpuritánabb paraszt számára is evidens törvényszerűségeket művészetként próbálja meghatározni. Nem látta ugyanis a szívlapátnyi marhaganéban rejlő dollármilliók lehetőségét. „Felületes volt és olcsó” – hördülhet fel napjaink jól képzett műítészi társadalma. Véleményem szerint azonban elképzelhető, hogy csupán arról volt szó, hogy egy olyan világban élt, ahol nem volt szokás a trágyát blondell keretbe foglalni és galériák falaira a művészet modernkori ékköveként szellemi táplálék gyanánt rituális méltósággal felaggatni. Volt idő, mikor a trágyával földeket trágyázni volt szokás. Ma hajra kenni érdemes és címlap-sztorivá válik az intellektuális hős. Léteznek még ma is emberek, akik a vizeldét funkciójának megfelelően használjak. Ők az egyszerűek, a szürkék, a kitörni képtelenek. De vannak a lángelmék, akik mély lélegzetet vesznek, és a délutáni alvás után világot váltanak meg. Mindjárt többet is. A „Kelj fel Lázár” elementaritásával emelik el a hétköznapok világából a piszoárt, jelezve, hogy a legközönségesebb minőség is többnyire azonos értéket képvisel a leghivatottabbal. Ez azonban hiba, ha úgy tetszik végzetes csúsztatás. A kontúrok összemosása ugyanis törvényszerűen vezet értékvesztéshez, majd a prioritások hanyatlásához. Higgadt következetességgel nyugtázhatjuk a tényt, hogy a történelem hullámverése egy olyan világ partjaira vetett minket – ma élő embereket, ahol lassan a WC-s néni válik korunk transzcendentális hősévé, egy olyan igazi látóvá, aki nem csupán a százforintosokat, de a dolgukon éppen könnyítő embereket is vitrintöltelékké leképzett műalkotásnak látja. Intellektuális bravúr lenne mindez a WC-s néni részéről? Esetleg megvilágosodás? Vagy a kollektíven eluralkodó neurotikus elmebaj legelső krízis-tünete? A kérdést talán célszerű lenne, ha mindenki magának válaszolná meg, de néhány felvetést azért mégiscsak érdemes közösen gondolkodva tisztáznunk.
Mindenek előtt azt, hogy ki a felelős valójában annak a szellemi klímának a térhódításáért, mely talajt biztosít az olyan véleményeknek, mely szinte feltétel nélkül képes behódolni azon elveknek, melyek az diktálják, hogy művészetként kell értelmeznünk a trágyának, a konzervdoboznak, vagy akár a Koons-féle műpénisznek, a megjelenését. Aligha vitatható tény, hogy léteznek olyan szellemi műhelyek, stratégiai fontosságú intézmények és médiumok, ahol eldől az egyes kortárs törekvések elfogadottságának mértéke. Vagy átengedik, vagy megbuktatják a vizsgán a jelentkezőket. A döntés a vizsgabizottság kezében van. De kik is Ők valójában és melyek a már fentebb említett stratégiai fontosságú intézmények és médiumok, ahol a döntés meghozatik? Nevesíteni talán lényegtelen, de tény: annak a közel egy tucat intézménynek és médiumnak a felügyelete, mely döntő befolyással rendelkezik, kizárólag olyan emberek kezében van, akik a klasszikus avantgárdra, a konceptualizmusra, a kortárs tendenciákra és a modernizmusra specializálódtak. Világviszonylatban túl bonyodalmas és szövevényes lenne vizsgálni a dolgot, de a jelzés szintjén mindenképpen sokatmondó, ha egy pillantást vetünk a világ talán legmeghatározóbb aukciós házának, a Sotheby’s-nek a legutóbbi new-yorki kortárs árverésére és ennek eredményére. Rekordáron, dollár tízmilliókért kelt el annak Jeff Kohnsnak az egyik alkotása, akiről mind a szakma, mind a művészettörténet írás egybehangzóan állítja, hogy a művészet, a giccs és az üzlet azonosságának posztmodern főpapjaként alkotásai, ha nem kerülnek értékes művek kontextusába, akkor tulajdonképpen szerves hulladékként egy lyukas garast sem érnek. Értéke (a meghatározás szerint) paranoid módon csupán értéktelenségében rejlik, mely az igazán jelentős műalkotások kontrasztjaként mégiscsak helyet követel magának a művészettörténetben. Nagyon profánul és a végletekig közönségesen definiálva Kohns szerepét az alábbi módon vázolhatjuk: annyira rossz, hogy az már jó, annyira értéktelen és selejt, hogy az már milliárdokat ér, annyira olcsó és közönséges, hogy az már szellemi virtuozitás. Nos itt tartunk ma, hogy egy olyan embert emelnek a művészettörténet fényesen ragyogó pajzsára Zurbarán, Ribera és Csontváry mellé, aki „ihletett” terveit segédmunkásokkal valósítja meg, hiszen Ő maga az esetek döntő többségében hozzá sem nyúl alkotásaihoz. És hogyan festenek alkotásai? Nos a rózsaszín léggömbök szoborként való megjelenítésétől, a néha lovakkal is közösülő pornósztár exnejével való szexuális játékainak felvázolásáig szinte kimeríthetetlen a banalitás és az ízlés maximális hiányának repertoárja. A rózsaszín mellbimbón édesdeden kacsintó ciklámen és türkiz pillangók rebegő szempilláitól nyílegyenes út vezet a műpéniszekig. De hát mit is várjunk egy olyan embertől, aki a művészet és az üzlet azonosságát hirdeti? Fatális tévedés lenne ugyanakkor azt hinni, hogy a probléma igazi forrása Ő maga lenne. Ugyan dehogy! A probléma igazi forrását, az a szakmabélinek csúfolt műítészi hátország jelenti, amely ezen törekvéseket hajlandó legalizálni természetesen ideológiagyártással. Lássunk néhány alaptételt az ideológiák hosszas folyamából, mely nagyszerű talajt biztosít a műpéniszen édesdeden megpihenő ciklámen pillangó rebegő szempilláinak varázslatos üzenetei számára:

– „Akik gyenge kézművesek, de merész kiválasztók, azok számára ütött a művészet nagy órája”.
– „Az esztétikai emancipálódik – függetlenedik a művészitől”
– „A reklám története a modern művészetelmélet még megíratlan utolsó fejezete.”
– „A fogyasztást szépművészetként is lehet szemlélni”.
– „A tartalom elveszíti jelentőségét és maga a médium lesz az üzenet.”
– „A posztmodern megtanított minket arra, hogy a művészet üzlet.”
– „A marketing művészet.”
– „A teljesítmény már nem vált ki érdeklődést.”
– „A mű nem más, mint a művész körüli kultusz.”
– „Olyan van, hogy valami nem művészet, de olyan nincs, amit ne lehetne művészetté nyilvánítani.”

Mind-mind megannyi döbbenetesen manipulatív védőbeszéd egy rontó minőség oldalán. A fenti definíciók (melyek a fogyasztást és a marketinget a művészet szintjére emelik, és azzal szemben semmiféle tehetséghez és adottsághoz köthető elvárást nem támasztanak) tehát aligha szorulnak magyarázatra. Kreáltatott egy olyan művészinek nevezett közeg, ahol olyan kedvező életfeltételek adódtak a képességen aluli „alkotók” számára, melynek segítségével, mint posványos vízben a békalencse úgy szaporodhattak el a galériák üledékes kirakataiban valamennyien. Alá kell azonban húznunk, hogy mindez korántsem írható az ő számlájukra, hiszen semmi egyebet nem tettek, mint éltek a felkínált lehetőséggel, mely a középszert és a kisstílűt egész egyszerűen az előtérbe nyomta. Kizárólag az értelmező közeg hozzáállásában látom azt a nehezen jóvátehető vétket, mely a vulgaritás pozícionálásával rászabadította az arra tökéletesen alkalmatlanokat a mai művészeti közéletre. E műveletnek folyományaként aztán szembesülnünk kell a rideg valósággal, miszerint a kortárs művészet krémjei, napjaink ünnepelt vezető értelmiségei, hősei és idoljai (ahogy tetszik) nem mások, mint a neoncsőszerelő Flavin, a konzervgyáros Warholl, a műpéniszes Kohns, vagy akár a vizeldés Dechamp. Ezek az emberek viszik kérem a pálmát és vonulnak a kritikusok rikoltozó hozsannázása közepette a szakralitásától totálisan megfosztott nyilvános illemhelyekre – a galériákba, hogy aztán ott a befogadó közeg totális érdektelenségébe ütközzenek. Az érdektelenséget hiábavaló próbálkozás lenne cáfolni, a látogatottsági mutatók üzeneteit aligha lehet keserves, nyögvenyelős ideológiákkal felülírni. Persze az agymosott gyűjtők hiénaként lesik a legújabb üdvöskéket, hogy akikről kimondatott a korszakosság ítélete, nos azokat mindjárt kollekciójuk kitörölhetetlen, szerves részének tudják. Pedig a legnagyobb vesztesekké a műkereskedőkkel szemben könnyen maguk a gyűjtők válhatnak. Ennek oka igen prózai, hisz bár döbbenetes jelenség, de tény, hogy napjainkban az ábrázoló művészetben, akárcsak az önmagáért való, teljesen kiüresedett divatvilágban csupán az előre megszabott trendeket követő stílus képes érvényesülni, mindenféle akadályoztatás és nehézség nélkül. Ha divatban a kockás nadrág és a hirtelen rózsaszín lakkcipő a trendi, akkor a képzőművészetben mondjuk a minimal. Trendek vannak megszabva így züllesztve a hirtelen rózsaszín lakkcipő intellektuális szintjére a művészetet… Csakhogy!!! Mint ahogyan a pepita nyakkendő, vagy a trapéz nadrág is ideigvaló fogyasztási cikknek minősült, úgy a divat legillékonyabb áramaira építkező művészet esetében is fennáll a szétesés, vagyis a lelepleződés igencsak reális alternatívája. A divatcikkek előbb-utóbb szemétdombra kerülnek és guberálók martalékaivá válnak. Ma még csupán a művészetre éhes, de attól egyre inkább eltávolodó réteg tárja szét a karjait értetlenül egy-egy neves gyűjtő kortárs kollekcióját látva, mondván: „Teremtő Istenem, mennyi szemetet hordott össze a szél egyetlen helyre.”, de ha felnövekszik egy újabb generációja a művészettörténészi társadalomnak (a maiak jelentős része ugyanis vélhetőleg már mentehetetlen szinten fertőzött), akkor talán fel merik vállalni azt az igencsak egyszerű, józan aktust is, melyet egykor Regős Bendegúz vállalt fel, amikor is a piócás talicskájára kiselejtezte a bakterúr ünneplő gúnyáját. Ha tehát hivatalos helyről is megtörténik a lomtalanítás, akkor a megvezetett gyűjtő az import ruha, a luxus-turkáló és a környezetbarát használt-vibrátor kereskedésben egy Kohnsért, vagy egy Flavinért talán még hetven euro-centet is megkaphat, persze csak, ha szerencséje van… Akkor pedig már nem a józan műélvező réteg, hanem majd Ő maga tárja szét a karjait értetlenül, mondván: de hát nem erről volt szó! Mert előbb-utóbb azért mégiscsak ki kell tisztulnia a képnek és be kell látni, hogy csak nincs minden a legnagyobb rendben az olyan gondolkodásban, mely természetesnek veszi, hogy amennyiben egy selejtes tömegárut műként prezentálnak, akkor az törvényszerűen és ellentmondást nem tűrően művé is válik. E logika alapján minden a prezentáción áll vagy bukik? Attól lesz valaki művész, hogy hogyan prezentálják és milyen szintű marketingtevékenység áll csatarendben mögötte, nem pedig a teljesítményétől? A kérdés persze költő, hisz számtalan példa igazolja ennek a torz követelménynek a nagyon is jelenvaló erejét.
A budapesti Király utcában az 1840-1940-es periódusban a Magyar Királyi Borháznak otthont adó épületben alakították ki a VAM Design Centert, melyet létrehozói közép-európai művészeti centrumnak képzeltek el. A fiatal alkotókat képviselő vezető szerint a pályakezdők itt megismerhetik azokat a módszereket és technikai megoldásokat, amelyekkel könnyebb bejutni a nemzetközi műkereskedelmi fórumokra, vagyis a képzőművészeti piacra, valamint segítségükkel jelentősen lerövidülhet az az idő, amennyi alatt a kortárs művészet világában „megcsinálnak” egy-egy alkotót. A fent elmondottaknak két tanulsága mindenképpen van. Egyrészt nem minden alapot nélkülöző pusztába kiáltott szó az, amely akárcsak a divat világában a művészet légterében is bizonyos követendő trendekről beszél, ami ha nem is ellentmondást nem tűrően, de mindenképpen leszűkíti az eredetiség mozgásterét, hisz trendeket jelöl ki, tehát határokat szab és mozgásteret szűkít. Számomra ez megengedhetetlen. A tehetség ugyanis nem olyan, mint a tartós tej, ahol előírás van arra, hogy mennyi tartósítót tartalmazhat, vagy milyen higiéniás követelményeknek kell megfelelnie ahhoz, hogy az üzletek polcairól a fogyasztó kosarába juthasson. A tehetséget nem lehet trendek által megszabott határvonalak közé szorítani, nem létezik számára normatíva, átütő erővel kell szárnyalnia. Az pedig, hogy megcsinálnak egy művészt egész egyszerűen mind megfogalmazását, mind tartalmát tekintve (hát nincs rá jobb szó) – visszataszító. Hogy hormontúltengésben szenvedő pubertások bagzó macska módjára nyivákoló, kellemetlen popsztár imitációit futószalagon „legyártják” az rendben van, hiszen ez valahol az Ő eszközrendszerük és működési logikájuk sajátja, de, hogy a művészetbe is átültetik ezt a deformált gondolkodásmódot az alighanem igazolhatatlan. Helytelen ugyanis az az alapállás, mely azt sugallja, hogy egy művészt (ha mégoly tehetséges is) a galériának kell megcsinálnia. „Csinálja” meg saját magát illetve művészete, tehetsége és teljesítménye „csinálja” meg Őt magát. A művészet, mint „piár”? Hova jutunk így kérem? Hova jutunk, ha a marketing intenzitása felülmúlja a teljesítményt, vagyis magát az értéket? Intermédia szakon végzett bohócok (akik egyébként minden valamire való elhivatottság híján semmi maradandó alkotására sem képesek) fogják meghatároznia művészet irányvonalait? Hol élünk kérem?
Elhallgathatatlan tény tehát, hogy a gondolkodás minősége egy hihetetlenül veszélyes és deformált irányba visz, ugyanakkor megkerülhetetlen tény (és ezt komoly hiba nem észre venni), hogy a marketing ma már egy olyan eszköz mellyel a művészet világának, csakúgy mint a porszívózsák, vagy a parasztkolbász gyáraknak feltétlen élni kell. Ez a művészet alapvető érdeke, hisz nem használata esetén még inkább elszívódik az élettér körüle és olyan behozhatatlan pozícióhátrányba kerül, amely aligha lesz ledolgozható belátható határidőn belül. Ez persze nem azt jelenti, hogy egy olyan világot szándékozok vizionálni, ahol a hipermarketek „ingyenhiteleiből” a jó hetven dekányi cubákos sertésdagadó mellé kéretik még „odacsapni” egy Csontváryt is a „cédrusosokból”, mert az most akciós, hanem csak annyit jelent, hogy egész egyszerűen fel kell venni a kesztyűt, mert a pozícióvesztés és a lemaradás végzetes következményekkel járhat. Természetesen azt azért látnunk kell, hogy a marketing alapvetően mégiscsak pótlék, olyan mankó, mely a tehetség tekintetében fogyatékkal élő emberek támaszául szolgál. Mivel azonban rendkívül széles tömegek felé közvetít, nyomatéka elsődleges. Nem egy modernkori „mandarin-réteg” létrehozásában (illúzióim e tekintetben nincsenek), hanem csupán a művészet felszínen tartásában. Persze az is tény, hogy a marketing eszközeivel a triviálisak, az attribútum nélküliek, a középszerűek hatékonyabban tudnak élni, mint az igazi tehetségek. Ez genetikai törvényszerűség. A tehetséget ugyanis leköti tehetsége és világos céljai. Azon munkálkodik, hogy eszmei „programját” véghezvigye. Ezért a marketing számára idegen közeg – minőségen aluli. Nem is érti igazából „létjogosultságát”, hiszen számára „csupán” a tehetség létjogosultsága létezik. A dilettáns, az egyszerű, a triviális és a vulgáris már másképpen gondolkodik. Optimális esetben tisztában van szerencsétlenségével, fogyatékosságával, s mivel genetikailag mint művész értékelhetetlen, ezért a művészet és annak valódi kérdései nem kötik, mert nem köthetik le. (Ilyenkor jön mértéktartó oldalról a tájképfestészet, súlyosabb stádiumban az ideológia-gyártás, szélsőséges esetben pedig a vizelde és a neoncső, mint ihletett művészeti forrás.) Ezeket a kórképeket, ezeket a „lázlapokat” köpüli hát olyan intenzitással, mint nagyanyáink a jó házi vajat, úgy téve, mint akinek fogalma sincs a műveltség világáról és annak fajsúlyos kérdéseiről. A marketing kóros igénye a művészetben tehát alapvetően a tehetetlen, a felszínes és a tehetségtelen önvédelmi reflexe. Amikor a művészetet lezülleszti a marketing szintjére, akkor önmagát valójában felemeli, hisz a marketing világában már otthon van, vagyis a marketing előrenyomásával esélyt kreál önmagának. Önmagát képtelen felemelni, hisz tehetségtelen, ezért próbálja meg a tehetséget lerántani saját szintjére, mert így azonos pozícióból indulva már több az esélye az „életben” maradásra. Ezért az igazi művészetnek a marketing világában (ha nem tanulja meg használni eszközeit és nyelvezetét) szinte bizonyos, hogy esélye sincs a fennmaradásra, ugyanúgy nincs, mint a dilettánsnak a művészetek világában. Erről szól valójában az egész huszadik század közepi-végi ún. művészetelmélet: a művészet hátára taposva a víz alá nyomja azt, és a marketinget, mint új művészeti ágat beemeli a kirakatok csillámporos világába. A marketing térhódítása így válik a dilettánsok, a szakmai analfabéták és nyomorultak diadalává, himnuszuk legelső sora pedig a következőképpen szól: „Olyan természetesen van, hogy „nem művészet”, de olyan nincs, amit ne lehetne művészetté nyilvánítani”, vagyis a siker és az elfogadottság sokkal inkább döntés, mint érték-alapú.

Persze sok igaz és hiteles művész rangon alulinak, alantasnak tartja művészete propagálását. Nem volt divat ez idáig – mondják. Nos lehet, hogy divat valóban nem volt, de napjainkra ez már nem elsősorban divat, hanem sokkal inkább kényszerűség kérdése. Ez ugyanis az egyik legnagyobb esély, az egyik legnagyobb fegyver. Az, hogy a reneszánszban, vagy akár a XVIII. században egy meghatározott vezető réteg igényelje a vizuálisan emészthető művészetet, – nos ez természetes volt. Egy szellemileg igényesebb és kevésbé fertőzött korszakban mindez alapvető szükséglet. A XX. és XXI. század embere azonban leépült. Popcornt és reklámot zabál, kibeszélő-show-k hulladék anyagán szocializálódik, ezért legfontosabb intellektuális feladata egymás fúrása és orrának túrása. Leépült hát, egy leépült embert pedig nem lehet az Ararát tetejéről megszólítani. Csatornában él, ezért csatornán keresztül kell neki üzenni, a média csatornáin keresztül, ahol ugyan döntő mértékben csatornatöltelékeké az első és az utolsó szó joga, de a „köztes műsoridőben” fel kell vállalni a megszólalás kényszerű feladatát.
A modern művészeti törekvések média irányába történő eltolása (tehát az értékek felhígulásának veszélye) teljesen világos és egyértelmű. De a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Ha ugyanis létezik „nem művészet”, de nem létezik olyan, amit ne lehetne művészetté nyilvánítani, akkor a „nem művészetté” nyilvánított művészet (ami ma alapvető cél) ugyanazon logika alapján (ti. ideológiagyártással) mégiscsak visszanyilvánítható művészetté. Csak kell hozzá egy szinkronhang, egy manager, egy „intermédiás zseni”. Ha tehát el is kell fogadnunk, hogy a selejtet művészet szintjére emelik, annyi azért mégiscsak elérhető, hogy a valódi értéket ne tudják a selejt szintjére lerángatni. Lássuk be, kezdetnek azért ez is megteszi… A többi már az emberi minőségben fog rejleni, az majd helyre tesz mindent. Addig azonban még egy kihívásokkal teli, embert próbáló feladat vár az elhivatottakra: fel kell emelni az emberi minőséget, mely képes lesz az „ideológia-gyárakkal” rendelkező „nagytőkésekkel” szemben felállítani a nagy értékre, folytatólagosan elkövetett csalás vádját és az ítéletet is lesz ereje és szándéka kimondani felettük, ami a következő: „Mától az ideológia-mentesség lesz a legfőbb ideológia”. Ez pedig egy ideológia-gyáros számára teljes vagyonelkobzást jelent, vagyis pozíciója alapjaiban fog megrendülni.
Meggyőzésük és intellektuális párbajra hívásuk azonban radikálisan elvetendő. Ez ugyanis rangon aluli művelet lenne. A vulgárgnózis világában tengődő szakmai „elit”, amely számos esetben függetlenítette magát az értelem méltóságától, nem lehet partner. Nem őket, hanem az embert kell meggyőzni, mert a beteg, posztmodern művész és köldökzsinórként funkcionáló életben tartó kritikusa mára már teljes mértékben tárgyalásképtelenné vált. Ők azok, akik az igazmondó juhászból igazgató juhászt, mici mackóból strici-mackót, Lúdas Matyiból pedig a pornó ipar „rúdas-Matyiját” kreálják. Szerelmi történetük ihletett alakjai pedig nem Rómeó és Júlia, hanem a „plakátfiú”, aki beleszeret a „címlaplányba”, de a nap szívó hatására előbb kifakulnak, majd teljesen elpárolognak mielőtt egymáséi lehetnének, így végeztetve be a modern-kori Orpheusz és Eurüdiké szívszaggató történetét. Ezek számára tehát nem elég az alapvető értékek és normák kificamítása és lezüllesztése, de nem elég az a keret sem, melyet a Taszili-fennsík és Modigliani, vagy Altamira „bölényei” és Van Gogh szabtak határul. Ők vizelde csészévé és vibrátorrá, neoncsővé és konzervdobozzá szándékoztak fejlődni. Mindezen szándékuk elfogadtatását pedig igen egyszerűen keresztül is tudták vinni. Hogyan? Öninterpretáció segítségével. Kész. Ennyi. Manapság ugyanis (és most Norbert Bolz-t idézem) „…minél kevesebb kézügyességről tanúskodik egy mű, annál szuverénebbül diktálja a művész, hogy miként is nézzük azt és, hogy mit kell látnunk benne. Ezért van az, hogy a művészeti folyóiratok oly szenvedélyesen figyelik hőseik öninterpretációit, s a kommentárban a tényleges teljesítmény megítélése egyre kevésbé megalapozott…” És ezért fordulhat elő az is, hogy egy bizonyos Daniel Hirst nevezetű jóember, (akit „jól képzett” művészettudósok a kétszerkettő négy természetességével, ám mindenféle tárgyi bizonyíték hiányában művészként azonosítanak) megteheti azt, hogy nem csupán a legközönségesebb pöttyökből álló alkotásait, de még azok koncepcióját sem mindig Ő maga gyártja, hanem olyan, a szakmában brillírozó pöttyöző segédmunkások készítik a nem művészi elképzelések nem művészi kivitelezését, akiknek vizuális effektusai csupán az értük kifizetett összegben mutatnak eltérést a „mesterétől”. Míg előzőek „keze szennye” egy lyukas garast sem ér, addig szintén az előzőek „keze szennye”, – de az utóbbi kézjegyével ellátva – dollármilliókat kóstál a piacon.

Nos arra kérnék most mindenkit, hogy jól rágja meg a fentebb vázolt gondolatokat, valamint konfliktushelyzetet és tegyen hozzá másik három adalékot. E gondolat tanúsága szerint tehát egy mű szakmai érték-meghatározásánál a művész öninterpretációja valójában bátran felülírhatja a mű valódi minőségét, amennyiben képes arra, hogy fogyatékosságait meggyőző érvekkel kivédje. Ez maga a döbbenet. (Így válhat a vizelde, titkos diszciplínává…) Ehhez tegyük még hozzá Duchamp vizuális indifferenciára való törekvését, melynek értelmében egy mű létrehozásánál egész egyszerűen ki akarta iktatni az ízlést. Ez a diktátum mára odáig vezetett, hogy valóban léteznek olyan formaelemző teoretikusok és posztmodern művészek, akik nyilvánvalóan nem az ízlésítélet megkülönböztetéseivel dolgoznak. Említsük akkor még mindenképpen meg, hogy a stratégiai fontosságú kiállítótermek és médiumok valamennyi vezető pozícióját betöltő szakembere kivétel nélkül a posztmodernre specializálódott és végezetül idézzük fel kultúrtörténetünk legutolsó fejezetét, ahol a Sotheby’s kortárs aukcióján a legátütőbb sikert a neoncsőszerelő Flavin, a konzervgyáros Warholl, a műpéniszes Kohns és a vizeldés Duchamp aratta. Van kérdés ezek után? Létezik kétely, mely a tendenciák vészes eltolódását megkérdőjelezi, azok után, hogy a mű értékét a művész magyarázkodása határozza meg és nem valódi tartalma? Létezik kétely, mely a tendenciák vészes eltolódását megkérdőjelezi akkor, mikor a legelismertebb művészek közül többen az ízlés totális kizárásával dolgoznak? Létezik kétely, mely a tendenciák vészes eltolódását megkérdőjelezi akkor, amikor a stratégiai fontosságú galériák és médiumok vezetői a fent leírt törekvések prédikátori szolgálatába hajtják fejüket? Létezik kétely, mely a tendenciák vészes eltolódását megkérdőjelezi akkor, amikor a vizeldések és a műpéniszesek aratják le a művészet babérjait? Létezik kétely, mely a tendenciák vészes eltolódását megkérdőjelezi akkor, amikor az entrópia művészeti formája a banalitás? Létezik kétely, mely megkérdőjelezi a tendenciák baljós eltolódását akkor, amikor a XXI. századi művészek jelentős többsége vallja, hogy csak a felszínességhez közeledve lehet meghaladni a vizeldés Duchampot? Létezik kétely, mely megkérdőjelezi a tendenciák baljós eltolódását akkor, amikor a posztmodern művészet nagy forradalmi kezdeményezői egyaránt függetlenednek a mesterségbeli tudástól, az esztétikai titoktól és az értelem méltóságától? És létezik kétely, mely megkérdőjelezi a tendenciák vészes eltolódását akkor, amikor az ideológia fontosabbá válik, mint a művészi érték?
Ideológia kell? Hát legyen!!! Kimondom az ítéletet: MEGBUKTATOM A MODERNIZMUST! Újra kell járni az iskolát egyenesen a reneszánsztól! S miért pont onnan? A válasz logikus: Ez a művészettörténeti fázis a deszakralizálódás kezdete. No nem feltétlen a perspektíva-ábrázolás megjelenése miatt, mint ahogyan azt sokan értelmezik. A perspektíva megjelenésének ugyanis lehet egy másik olvasata azon felül, hogy az „Égit” földi keretek közé kényszerítette. Egészen pontosan az, hogy földi keretet biztosított az égi számára. A perspektíva tehát „lehozza” az Égit a földi dimenzióba, materiális teret rendel számára, mintegy „vendégül” látja azt. A deszakralizálódás kezdetét én abban látom, hogy a képek hordozóközege megváltozik, vagyis a freskók előbb szárnyas-oltárokká, majd táblaképekké „változnak”. A szárnyas-oltárok esetében az „elmozdulás” természetesen nem a két dimenzió, harmadik dimenzió általi kiválását jelenti, hanem igazából spirituális értelemben értelmezhető e mozzanat. Ameddig ugyanis a freskófestészet a templom falán fogan (a templom pedig a keresztény hitvilágban az Egyetlen megváltoztathatatlan Igazság szimbóluma), így a falain életet nyert festmények (pozíciójukból kifolyólag is) az Egyetlen Igazság szolgái. A freskók szellemi értelemben kötöttek, gyökeret eresztettek, elmozdíthatatlanok, átvitt értelemben a végletekig de nem szélsőségesen) következetesek. Az Egy Igazságot – az Egyetlent szolgálják, nem mozdulnak, akár az évezredes fák.
A táblafestészet ezzel szemben mobilizálódik, nem helyhez kötött, nem a „falat”, ha úgy tetszik, nem az „egyetlen falat”, az Igazság Falát szolgálja, hanem helyről-helyre vándorol, talán ebből kifolyólag bizonytalan is. (Optimális esetben hitet terjeszt, prófétál, elindul térítő útjára.)
Érdekes paradoxon ugyanakkor, hogy míg a bibliai első testvérpár esetében Káin, a földműves, tehát a helyhez kötött (kikristályosodó, betokosodó, megrekedő) minőség szimbolizálta a sötét minőséget Ábellel a földművessel (a természethez alkalmazkodó és azt tisztelő, de hangsúlyosan mozgásban lévővel) szemben, addig a festészet hordozó-közegeinél megfordul a képlet; – a helyhez (vagyis a falhoz) kötött freskó festészet szolgálja a megalkuvást nem tűrő, elmozdíthatatlan, sziklaszilárd hittel megáldott minőséget (Isten házában, Isten oltárán és csakis ott nyilvánul meg), addig a mozgásba lévő táblakép festészet mintha elveszítette volna pozícióját, ingadozik, tehát bizonytalan. Mindez leginkább témáiban érhető tetten. (Természetesen nem a korai reneszánszban, de a gótikában, az élet és zsánerképek megjelenésével mindenképpen érezhető a vallásos témákon túli felhígulás, ha úgy tetszik, elvilágiasodás.) Ez az ún. elvilágiasodás a kezdetekben természetesen még nem bántóan közönséges és karcos, de a későbbiekben (főleg századunkban) visszaminősül egyfajta üres korrajzzá, így veszítve el a mindenkori Egység töltését, tehát közönségessé hanyatlik.
Gyakran hallani, hogy az igazi tehetség zseniálisan érez rá korának kórképeire és azt lebilincselő könnyedséggel, valamint sziporkázó éleslátással veti vászonra. Ha azonban a korrajz mellett eltűnik az egyetlen Szubsztancia örökérvényű létjogosultsága, vagyis a legegyszerűbb életképet is akár, de nem szövi át a „freskók világának” áhítottsága, akkor a legzseniálisabban megfestett remekművek is közönségessé alacsonyodnak. Ez a leépülési folyamat tehát valahol a szárnyas-oltárok megjelenésénél datálódik; – ott, ahol az egyetlen Igazság elmozdul, ha úgy tetszik kiszakad az Isteni térből.

Szimbolikusan tehát, de vissza kell mennünk évismétlésre a reneszánsz koráig és meg kell szabni egy olyan szellemi irányvonalat, mely a témák világi voltának hatására és a Szubsztancia mind gyakoribb elhalványodásának következtében nem a neoncsövekre és vizeldékre, hanem a táblaképek mobillá válásával, azok hit-terjesztő és prófétáló tevékenységére helyezi a hangsúlyt. Félreértés ne essék, itt nem savonarolai „ortodox szigorral” történő prófétálásról van szó, hanem az élet iránti szentség könnyed terjesztéséről, melyet akár szentképpé nemesített aktokkal is liturgikus következetességgel lehet hirdetni. A jó akt ugyanis nem meztelenség, hanem a meztelenség szentsége, vagyis feltárulkozás.
Elérkezett hát a festészet feltárulkozásának és ezzel együtt az emberi szellem feltárulkozásának is az ideje. A művészet eszköz és támasz, de az igazán nagy csatákat és az igazán nagy küzdelmeket egyedül kell megvívnunk. Egyedül – odabenn. Az emberek leginkább önmaguk előtt félnek megnyílni. A művészet képes arra, hogy ebbéli félelmünket eloszlassa. S, ha a félelem eloszlott, akkor talán azt is meglátjuk, hogy mennyire lényegtelen minden harc, minden lázadozás. Ha a félelem eloszlik, minden egyes ember egyként fogja érezni, hogy homokba lépve Szent Ferenc hagy lábnyomot általunk, hogy arcunkat ugyanaz a szél fújja mely egykoron Vespucci vitorláiba kapott, és ha napfényben fürdünk, a jávai előembert melegítő nap sugarai ölelnek oltalmazó gyengédséggel.

Az út még hosszú, de elérkezett a vitorlabontás ideje mind életünkben, mind művészetünkben. Nem késlekedhetünk tovább.


2008-02-24 02:33:37
Részemről a fáklyás menet, tőlem ide is teheted, de megadom a módját annak is, hogy miképp kell feltölteni egy anyagot.

1. Új alkotás feltöltése, klikk
2. Válassz főkategóriát,Tudomány, klikk
3. Válassz rovatot,legördülő nyelv, Művészetelmélet, kijelöl, klikk.
4. Saját anyagodat kijelölöd, másolás, majd belekattintasz az "Irodalmi szöveg anyag feltöltése " keretbe, ezután megnyomod a Ctrl és a v billentyűket EGYSZERRE a számítógépeden, amitől a teljes anyag bekerül a keretbe.
5. Az igazítás keretbe ráklikkelsz a balra igazítás pöttyre
6. Ha van megjegyzésed, akkor beírod a megjegyzés keretbe.
7. Jobbra fent a cím keretbe beírod az anyagod címét.
8. a lap legalján ráklikkelsz a "feltöltés" gombra, oszt jónapot.

Legközelebb azt is elmagyarázom, hogy miképp rendelhetsz képet hozzá!:-DDD

Üdv: Hajcihő
2008-02-24 00:51:30
Valamit eltitkoltam és ez az én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. A technikai dolgokhaoz reménytelenül ostoba vagyok és az internetes oldalakatis nehezen látom át. Még a képeimet sem én töltöm fel. Hogy miért írom le mindezt? Mentségként. Mentségként, mert nem találom a "Tudományok" rovatot, így értelemszerűen a művészetelméletet sem. Nagy segítség lenne, ha mégis ide tehetném fel a "Banalitás esztétikája" című kis írásomat, mert félek, hogy a képességeimet meghaladja a másik variáció. Nem másról, mint művészetelméleti kérdésekről értekezek (ha szabad ezt a kissé nagyképűnek ható deffiníciót alkalmaznom), de írásomat ebben az esetben is átszövi az absztraktról alkotott véleményem rendszere, ezért talán indokolt lenne témájából kifolyólag azt is ide "beszúrni". Amennyiben nem látjátok ezt járható útnak, akkor kérlek Benneteket, hogy mint a hülye gyereknek, pontról-pontra magyarázzátok el, hogy hogyan jutok a "Művészetelmélet" címszó alá.
Előre is köszönöm, és elnézést az értetlenségért.
2008-02-23 23:59:51
Kedves M.J!

Figyelembevéve somaleXia ajánlatát, vagy oda, vagy egy önálló fórumba, mehet!

Érdeklődve várom!

Üdv: Hajcihő
2008-02-23 23:39:10
Kedves János és Hajcihő!

Olvasom, és értem is, hogy miről folyik a beszélgetés. Nagyon érdekes, és eddig minden rendben, de én a téma offolásának veszélyét látom.

Ez a topic az absztraktról szól!

Az új, "Tudományok" rovaton belül, találtok "Művészetelmélet" rovatot is. Egyenlőre nem tudok ennél jobb helyet az ilyetén értekezések bemutatására és megvitatására.

Kedves János!
Természetesen nem ismerem az említett tanulmányod tartalmát, de kérlek, hogy ennek prezentálását a fentiekben említettek átgondolásával tedd meg, a megfelelő helyre!

Természetesen, ha témába vág, ide is beírhatod, de nem vagyok biztos benne, hogy elérnénk vele a célt, miszerint; olvassák el a fórumlátogatók.

Köszönöm figyelmeteket!
2008-02-23 23:14:39
Üdv Hajcihő!
Ha nem veszed tolakodásnak, feltenném egy másik kis tanulmányomat, ha érdekel. Kíváncsi lennék a véleményedre. Mehet?
2008-02-23 21:51:17
Kedves Miklósvölgyi János!

Több dologban értünk egyet, mintsem hinnéd! Ezért is nem vitattam az okfejtésedet ezeken a területeken.

A konzekvenciádhoz vezető utad - számomra - megbicsaklásnak tűnő, és ezáltal lényegi részelemeiben téves, ezen keresztül sok szempontból korlátozó, így a végkövetkeztetésed tekintetében is - szerintem - megalapozatlanul sommás voltát vitatom.

Üdv: Hajcihő
2008-02-23 21:24:01
Kedves Hajcihő!

Köszönöm, hogy figyelemre méltattál. Üdítő volt olvasni kellő tárgyi tudással alátámasztott és mély intellektusal papírra vetett gondolataidat, melynek javarészével maximálisan azonosulni tudok, kisebbik hányadával nem. Amelyekkel nem értek egyet, azzal most nem is szállnék vitába, hisz megítélésem szerint ez most nem is lényeges. Jelen esetben beérem az öröm átélésével, melyet fajsúlyos érveid ébresztettek bennem, hisz azok gondolkodásra sarkallnak. Gondolkodni pedig jó, gondolom Neked ezt nem kell bizonygatnom. Még egyszer köszönöm, hogy reagáltál, sokat tanultam belőle.
Üdv: Janika
2008-02-23 20:46:31
Kedves Miklósvölgyi János!

Kezdjük a végével: Azt veszem ki a szavaidból, hogy aki nem hívő, mi több, vallásos ember, na pláne nem monoteista, ezen belül nem keresztény, erre építve nem katolikus, az nem is lehet művész!

Én nem vagyok ateista, mert ahhoz tagadnom kellene valamit, aminek a létezését sem feltételezem.

Mindennek ellenére van hitem, érzelmem, szenvedélyem, morális tartásom, szertetem, gyűlöletem és tudásom, de tudatlanságom is.

Van kíváncsiságom a világ felfedezésére, van toleranciám mások gondolataira és cselekedeteire, és van intoleranciám a gyűlöletre, mert én csak az intoleránsokat, a gyűlölködőket gyűlölöm fenntartás nélkül.

De - úgy veszem ki a logikai levezetésedből -, hogy ez sem elég ahhoz, hogy - netán - művész, alkotó személyiségű, intellektuális beállítottságú ember legyek.

Hogy is van ez?

Az emberiség azon részét kizárod az alkotó elmék közül, akik nem kötődnek valamely transzcendentális irányzathoz?

Kizárod azokat, akik az evolúció létezését gondolják progresszív gondolatnak, valóságnak, a genezis helyett?

Mi több, akik - mert más kultúrkörben születtek - még csak nem is hallottak a genezisről?

Úgy gondolom, hogy nem ártana alapfogalmakat tisztába tenni magadban, mert az intolerancia nem a kereszténység eredeti tanításainak, hanem két évezred politikai, hatalmi érdekeinek egy teremtésfilozófiára, szociális útmutatásra rárakodott (egyben megörökölt) szennye.

Vedd tudomásul, hogy én művésznek tartom magam, mert képes vagyok új, és eddig nem létező minőséget alkotni a meglévő ismereteim felhasználásával, a képességeim által, mégpedig olyanokat, amelyek másoknak érdek nélkül tetsz(h)e(t)nek.

Neked pedig se engem, se másokat nem áll jogodban kitaszítani a művészek társadalmából, mert az általad ily módon felállított sarokpontoknak semmi közük nincs a művészi értékek meglétéhez, vagy azoknak a hiányához.

Te sem tagadhatod, hogy számolatlanul találkozhattál magukat hívőnek tartott emberek silány sokadrangú szemeteivel, mint ahogy pontos tudomásod van arról is, hogy tőled eltérő hitű, avagy hitetlen emberek is alkottak maradandó remekműveket az elmúlt sokezer évben és napjainkban is.

Ha leszel szíves nem kisajátítani a spiritualitást, azt nagyon megköszönném.

Ugyanezen az alapon én is kizárhatnálak az értelmesen gondolkodó emberek társaságából, mert nálam lényegesen konzervatívabban, kevesebb, vagy másféle tudásanyaggal felvértezve, tőlem eltérő módon ítéled meg a világ összefüggéseit.
Én azonban nem teszek ilyent.

Én nem engedem meg magamnak azt sem, hogy hitvitaként értelmezzek egyes művészeti UTAKAT, és IRÁNYZATOKAT, és azt, hogy doktriner módon értékesnek, avagy értéktelennek minősítsem őket.

Itt és most kijelentem, hogy NEM SZERETEM az absztraktot, úgy nagy általánosságban, mint ahogy NEM SZERETEK egyetlen művészi irányzatot sem pusztán azért, mert sznobok (S.Nob. = sine nobilitate = nem nemes) tömegei aléltan ájuldoznak az abba sorolt alkotók MINDEN művétől!
Itt és most kijelentem, hogy nem szeretem minden művész minden alkotását, Leonardo Mona Lisáját pedig kifejezetten utálom, mégha a kultúrsznobok meg is köveznek érte!

Miért is?

Talán csak azért, mert MINDEN alkotást annak az egyedi impressziónak (v.ö.: benyomásnak) az alapján ítélek meg, amit az adott mű RÁM GYAKOROL!

Engem ugyanis mérhetetlenül nem érdekel, hogy belőled, vagy bárki másból milyen hatást vált ki az adott alkotás!

Számomra, az egyszeri és megismételhetetlen indivídum (személyiség)részére pusztán az a döntő, hogy ad-e valamilyen emocionális, és gondolati többletet az adott kreáció, avagy sem!

Természetesen örömmel tölt el az, ha az én ízlésvilágom sok más emberével is találkozik. No nem azért, mert ez megnyugtat abbéli meggyőződésemben, hogy én egy jóízlésű csoport tagja vagyok, hanem pusztán azért, mert - társas ember lévén (v.ö.: az emberállat csoportalkotó ösztöne) - kellemes közeg a számomra olyan emberekkel egy társaságban lenni, akik hasonló dolgokat tartanak szépnek, értékesnek, akikkel hasonlóak az örömeink.

Ennek semmi köze ahhoz, hogy helyesen ítéljük-e meg a minket körülvevő világot, avagy sem.

A "similis simile gaudet" (hasonló a hasonlóval) filozófiai és szociológiai elve és gyakorlata ugyanis NEM érték-, csak csoportképző tényező.
A giccsrajongók mélyművelt tömegei is kiválóan érzik magukat egymás között, és idegennek éreznék magukat az én világomban. (Vica versa)

Így aztán szemben mindenféle olyan gondolati levezetéssel, amely a csoportidentitásból eredezteti az egyedi meggyőződését, én úgy vélem, hogy az az egészséges, ha az egyedi identitásom alkalmas arra, hogy csoporthoz csatlakozhassam, de ez sem lehet a világlátásom szempontjából kényszerítő feltétel!

Összegezve: Elavult, és - mint ezt a történelmi korok ködbeveszett csoportképző elvei is bizonyítják - kifejezetten káros megfontolás az, ha bármit is valamely önkényes besorolás alapján ítélünk meg, mert ennek következtében sem a tiszta okfejtés, sem a valódi értékek befogadásának a képességének nem leszünk a birtokában, elveszítjük ezeket a nagyon fontos individuális jellemzőinket, elveszítjük magát a szabad döntésnek a képességét.

Az általad az absztrakt tárgyában levezetett gondolatmenet sem bizonyít a számomra egyebet, mint azt, hogy olyan gondolati, ideológiai dogmákból próbálod levezetni az absztrakt és a modernizmus - egyébiránt okszerű - kiüresedését, amelyeknek semmi közük nincs ehhez a folyamathoz.

Sem az ateizmusnak, sem a korban dívott szocialisztikus elveknek, sem azok irányzati tévedéseinek, hamisságának, álságosságának, kizárólagosságra törekvő belső hajlamának nincs köze ahhoz, hogy ez az irányzat elveszítette - egyébként a művészetekre káros - dominanciáját.
Az ok ennél sokkal egyszerűbb: Elmúlt a kor, és annak társadalma, e társadalmak gondolati és emocionális késztetései, amelyekben megszületett.
Éppen így múlt el például az akademizmus, a viktoriánus művészetszemlélet kizárólagossága az impresszionisták, pointillisták, stb. megjelenésével, és a társadalmaknak - az új irányzat hatására (és kölcsönhatásuk által) változó - szemléletváltásával.

Ez a folyamat mindig, minden korban megfigyelhető és igaz volt.

Ugyanúgy mint az, hogy a néhány zseniális alkotás mellett a képi és verbális szemét tömegei öntötték el minden kor minden művészetét, mert minden korban léteztek a művészetek alatti "kasztban" tisztes mesteremberek, és dilettáns giccsgyártók, valamint a kor "modernizmusának" lovára felülő konjuktúralovagok. (Nekünk pusztán az a szerencsénk, hogy ezeknek az "alkotásoknak" a jelentős többségét - egy-egy jó ebéd elkészítéséhez - később feltüzelték, és nem kell a látványukat elviselnünk.)

De éppen így léteztek "akadémikusok" is, akik a maguk ízlésének és igazának a biztos tudatában kijelentették, hogy az attól eltérő művészeti, társadalmi stb. irányzatok nem képeznek egyebet, mint szemetet.
Nos ezek az akadémikusok régen halottak.
A kor forradalmian új alkotásai, amelyek valódi művészi értéket képviseltek, viszont ma is itt vannak közöttünk, és örömet szereznek a számunkra, legalább is akkor, ha van szemünk a látásra, fülünk a hallásra.

Az akadémikus kimondta: Ez, vagy az halott, és így ítélt.
Az akadémikusnak, szellemi csendőrnek, cenzornak nem volt igaza. Csak annyit ért el, hogy a saját kora művészei életét keserítette meg.

Ő ítélt, de az idő őt találtatta könnyűnek.

Arra sosem volt ugyanis fülük, hogy meghallják annak az ezredéves emberi tapasztalatnak a bölcsességét, amelyet a Biblia is tartalmaz: "Ne ítélj, hogy ne ítéltess!"

Én pedig ehhez még hozzátenném a magam véleményét: Ne nyilatkoztass ki, és sose utasítsd el az értelmes párbeszédet, leánykori nevén; a vitát.

Kinyilatkoztatni ugyanis a diktátorok szoktak.

Dixi.

Üdv: Hajcihő
2008-02-23 19:29:19
Hová lett Yensen?? :(
2008-02-20 11:05:52
ÉRTEKEZÉS AZ ABSZTRAKT VESZÉLYEIRŐL

Eltévedtünk! Sötét ösvények, mély labirintusok zugaiban keressük a kiutat, árnyakkal hadakozunk, miközben futóhomokban próbálunk horgonyt vetni, s a kapu, mely fényre vezethetné lelkünket és lankadó éberségünket, csendben, méltóságteljesen záródni kezd. Az idő szorít, de mi ájult bénultsággal továbbra is egy hatalmas kőkút aljában tükröződő Fény-tünemény irányában reméljük a kiutat. S hamis illúzióktól meggyötörve, mint álmos cserebogár egy hűvös májusi hajnalon, elindulunk dermedten a végzetes fényforrás irányába. Elindulunk hát a végzetes irányba, s hátrahagyott bizonytalan lábnyomainkkal öntudatlan szándék által vezérelve írjuk meg a bukás tragikus testamentumát. Tehetjük, hisz az absztrakt világát éljük…

Sokak szerint, (kiknek gondolatai és érvrendszerei gyakran bántóan felszínesek) meddő és idejétmúlt gondolat az absztrakt és a figuralitás ellentétét és harcát felvetni. Persze ez függ attól a hozzáállástól is, hogy ki, mit ért valójában absztrakt alatt. Kizárólag egy képzőművészeti irányt, vagy egy tágabb értelemben vett gondolkodásmódot, egy életfelfogást, melynek hatása tulajdonképpen nem csupán az ábrázoló-művészet kivetüléseiben, hanem egészen széles értelembe véve a társadalom morális állapotában és kollektív mentalitásában is lecsapódhat? Bárhogyan is értékeljük azonban az absztrakt szerepét, azért az aligha cáfolható, hogy jóformán semmi egyéb nem jellemezte az egész huszadik századi képzőművészeti „elit” tevékenységét, mint (rendszerint indokolatlanul), az újat létrehozni akarás szánalmas kényszere. De ki akar folyamatosan újat létrehozni? Ki szándékozik görcsös akarattal, rendíthetetlen elszántsággal a „másban” látni a megoldások kulcsát?
„Csak azoknak az élete keresi valójában a „mást” – írja Evola – akik nem elégszenek meg önmagukkal, és akik eltávolodtak önmaguktól…ezért tevékenykednek, izgulnak, szüntelenül ide-oda forgolódnak, mindennel foglalkoznak – kivéve önmagukat. Tevékenykednek, hogy érezzék magukat, hogy létüket igazolják. És mivel a tevékenységtől és mindentől, amit csinálnak, saját igazolásukat várják, egyáltalán nem ők tevékenykednek – ők csupán a tevékenykedés megszállottjai. Ez a mai ember aktivizmusának értelme. Ez nem tett, hanem lázas tevékenykedés. Ez azoknak az őrjöngő rohanása, akiket a kerék tengelye kirepít, és akiknek a rohanása annál őrületesebb, minél messzebb vannak a középponttól. Amilyen ez a rohanás, ez a „tempó”, végzetszerűen ugyanolyan a gazdasági, az ipari, a kulturális, a tudományos területen a társadalmi törvény zsarnoksága: mindenütt és mindenben, a dolgok általános rendjében, amely létrejött.”

A minimal reakció volt a pop-artra, ez utóbbi pedig a dadaizmusra. A konceptualizmust szintén az üres reakciókényszer fűtötte, üres és meddő reakciókényszer a minimal art-tal szemben. A konceptualizmusból aztán kisvártatva kitüremkedett a „land” és a „body-art”, majd a „sejtek” osztódása tovább folytatódott, világra segítvén megannyi önmaga létjogosultságát megsemmisítő paródiát, olyan bohózatokat, melyek a jókat derülő, illetve az álmélkodva értetlenkedő publikum mögötti világban, (ha akaratlanul is), de kőkemény jelzéseket kódoltak egy balsejtelmes kor és egy balsejtelmes jövő realitássá vált víziójáról… Mindenki reagált mindenre, csak kizárólag az emberhez szólás eszményét felejtették ki ebből az intellektuálisnak vélt társasjátékból. Aztán az idő előrehaladtával egyre kevesebb figyelmet szenteltek alapvető társadalmi és morális összefüggésekkel kapcsolatos kérdések felvetésére (a megválaszolásokról már ne is beszéljünk) és az egyre gyakrabban új ruhába öltöző stílusokra való gyermekes és üres reflexiókényszert mindinkább egy olyan önmagáért való, nihilista, hamis belső világba fordulás váltotta fel, mely depresszív apátiába „öltözve” úgy tagadott bármilyen referenciális kapcsolatot a tapintható valósággal, hogy mindeközben semmit sem kívánt közölni a világról és az emberről. Így van ez akkor is, ha cinikusan azt állítják, vagy állították, hogy minden egyes művészi reakciójuk, magáról az emberről szólt, illetve szól. Ami legalább is erősen vitatható, hisz maga a kor szelleme sem az emberről szólt. Minden az ember és az „emberi” hanyatlását tükrözte. Így döntő mértékben a képzőművészeti elit tevékenysége sem volt más útmutatás híján, (de a jelentéktelen lázadozás önelégült fontosság-tudatában), mint a bukás intellektusának térhódítása, vagyis az intellektualitás hanyatlása. Ideológiák születtek az alkotások pótlékaiként, ahelyett, hogy az alkotások ébresztettek volna ideológiákat. Eltűnt az ész és az ésszerűség vezető szerepe, az Eredet tisztelete, teret hódított az üres lázadás a semmi oldalán (hisz az mindig könnyebb, mint valamit létrehozni, mint valami nemeset felmutatni) és a kiégett lázadozások végtermékeként tulajdonképpen a huszadik század kétharmadát kitöltő művészet-ideológiai irányvonalak számára nem maradt más „öröm”, minthogy valami egészen megmagyarázhatatlan ösztöntől vezérelve, (ha gyakran tudattalanul is), de fellázadjanak önmagukkal szemben. Ennek vizuális eszközökkel lefektetett nyomai pedig egy törött tükör képében visszaköszönő társadalom szilánkokká zúzott vonásait rajzolták fel a hordozófelületek széles skáláján: az istentelenné vált ember rémképét. Ám a feleslegesen ismételgető, tautologikus művészetelméleti hipotézisek ideigvaló és idétlen összefoltozgatásai annak ellenére, hogy minden valószínűség szerint már csupán kétes dicsőéggel lesznek képesek kiállni az idő próbáját, előidézték azt a helyzetet, melynek következményeként a művészet önmaga ellen dolgozva, felkínálta a lehetőséget Káinnak (vagyis a jognak, az élet-kirablás metafizikájának), hogy mindenféle intellektuális ellenreakció nélkül lesújthasson Ábelre (a művészetre), miközben Seth (a vallás) egyelőre úgy tűnik, hogy ájult bénultsággal képtelen beavatkozni és küldetéséhez méltóan kezelni e sorsdöntő konfliktushelyzetet.

S miközben a sokak által idejétmúltnak, sőt egyesek szerint (hanyag lekezeléssel) egyenesen jelentéktelennek minősített „küzdelem” egy kritikus ponthoz látszik vészesen közeledni, a művészet képviselő úgy mossák kezeiket, mint akiknek még csak a jelzések szintjén sincs közük az értékek mutálódásához. Az egyik a tradíciók (személyes hangok megidézését feltételező) tiszteletéről értekezik meggyőző hévvel, miközben szekvenciális programozott művészetet hoz létre olyan ordító személytelenséggel fűszerezve, mintha legalább is valami érzéketlen géppé silányult embermaradványok igényét kéne kielégítenie, a másik pedig olyan kizárólag önmagára utaló, bezárkózó, „elitista” festészetet kreál a konceptualizmus semmitmondó frázisa mögé bújva, mely egész egyszerűen képtelen reagálni a változásokra, ami persze nem is csoda, hisz aki kizárólag akciókban él, képtelen reakciókban gondolkodni. Gépi világ ez kérem, ahol a mindennapok sablontevékenységét a művészet képtelen és nem is akarja felrázni, s ez nem önvédelmi indíttatású beletörődés egy agonális társadalmi helyzetbe, nem is a kor hiteles visszatükrözése, nem éleslátó reflexió, hanem társ-tettesként való részvétel egy olyan vagy előre megtervezett, vagy törvényszerűen generálódó merényletben, mely nem csupán az ember, hanem sokkal inkább az Isten ellen indíttatott, hisz az ember elszemélytelenítésével közel sem kizárólag a társadalom és annak igen széles szektora, de maga az Istenkép is elszemélytelenedik, vagyis megfoszttatik az ember lelke egy olyan alapvető kapaszkodási pont és lehetőség birtoklásától, melyet évezredeken keresztül az Isten megléte (és „személyessége” tükrében, közelség-érzete) biztosított számára.

És akkor itt, ezen a ponton egy döntő kérdéshez érkezünk, egy olyan kérdéshez, melynek megválaszolása talán hitelesen mutathat rá azon pontokra, ahol az absztrakttal szemben gyakran megnyilvánuló ellenérzések kiváltó okai megválaszolást nyerhetnek. De hogyan és milyen módszerrel kezdjünk hozzá ezen okok feltárásához, tekintettel arra, hogy relativista korunkban igencsak kényes feladat felvállalni bármilyen negatív véleményt, különös tekintettel a művészi élettérre? Nos a leginkább célravezető módszer talán az lehet, ha megjelöljük azt az irányt, ahol az absztrakt minden bizonnyal hatékonyan támadható, vagyis, ha megtaláljuk azt a pontot a „vár falán”, ahol a legvékonyabbra és a legsebezhetőbbre építették azt, a nem minden tekintetben körültekintő „mesterei”. Komoly, fajsúlyos érvet az úgynevezett tetszési indexre aligha építhetünk, hisz tapasztalataim szerint (és ez azért relativizmus ide, relativizmus oda, aligha vitatható), hogy ki mekkora lelki töltést, hogy ki, milyen mélységű értéket tulajdonít egy adott alkotásnak, az maximálisan személyiség-függő, tehát objektív meghatározásra tökéletesen alkalmatlan. Melyek a lélekkel leginkább átitatott képek? Kinek mi! A lélek „működése” érzelem-érzékenység függő, tehát valójában számtalan összetevője lehet annak, hogy ki, milyen lelkiséget képes megélni egy adott alkotással szembesülvén. Egy valami azonban bizonyos: a legösszetettebb és tulajdonképpen a legkövethetetlenebb út a léleké. Senki nem tudhatja ugyanis feltétel nélkül, hogy miért és hogyan jut el oda a befogadó, hogy nem csupán hatást gyakorol rá egy adott alkotás, hanem esetleg mélységesen meg is érinti úgy, hogy mindeközben egy másik szemlélőt tökéletesen hidegen hagy ugyanaz a síkra vetített megfogalmazás. Aligha hiszem, hogy bárki is kielégítő válasszal szolgálhatna e kérdést illetően. Még akkor sem, ha elfogadjuk azt a törvényszerűséget, hogy az absztrakt (pozíciójából, tehát eszközhasználatából adódóan) az esetek jelentős többségében nem bír olyan képi kóddal, mely minden átmenet nélkül gondolkodásra sarkallna, hisz szinte kizárólag vizuális effektusokkal és formakísérletekkel él, melyek legoptimálisabb esetben is először a lélekre, de nem feltétlen a tudatra hatnak. Erősen intuitív voltából adódóan tehát kevésbé tudja felvállalni a gondolkodásra sarkallás megrendítő és embert próbáló feladatát, vagyis nem képes első nekirugaszkodásra a retinális pozícióból a „celebrális” valóságba felemelkedni, vagy oda a figyelmet orientálni. A lélek megél, átérez bizonyos ősi törvényszerűségeket, de a tudat feladatokat vállal és szavakkal, „képi szavakkal” tanít. S bár minden bizonnyal egyformán fontos mindkettő, de a figurális festészetnek alighanem erősebb a lehetősége arra, hogy mindkettőt (mint egy szimbolikus oltáriszentséget) kiszolgáltassa, vagy legalább is felismerhetőbbé tegye a kódokat, pontosan azért, mert konkrét, felismerhető formákat használ, melyeket mindenki ismer, vagy legalább is ismerősnek vél. Kiindulópontnak a pozícióelőny kivívásához már mindez elegendő fegyvernek is bizonyulhat, aztán természetesen a figurális festészet mögött is lappanghat (sőt, ha igazán fajsúlyos alkotásokról akarunk beszélni, akkor lappangnia is kell) olyan szimbólum-rendszernek, melyeket teljes valójában kizárólag a beavatottak ismerhetnek fel. S, mint ahogyan az embernek rendszerint a nyomorultabb, hitványabb oldala érvényesül és diadalmaskodik az agonális életvitel hatására, ugyanúgy a művészetben mind a retinális „minőség”, mind a hagyományos értelemben vett művészet eszköztárán felülemelkedett, túlzottan elvont szemléletet igénylő látásmód pozícionálása is paradox módon veti fel a sekélyességen és a silányságon való felül nem emelkedés veszélyeit. A XX században oly divatossá vált kísérleti művészetekről ma már bizonyosan megállapíthatjuk, hogy a rendelkezésre álló közel száz év alatt (kevés kivételtől eltekintve) nem voltak képesek egyről a kettőre jutni. Mindez azonban mégsem lehet perdöntő bizonyíték hitelüket cáfolandó, hisz a közlésre szánt gondolatok megfogalmazásának értékelése megint csak egyén és személyiségfüggő. Általánosságban egy mű igazságtartamáról értekezni rettentő nehézségekbe ütköző kihívás, hisz egy bizonyos szint alatt az igazságtartam megélése és megítélése is kizárólag szubjektív feladat tárgyát képezi. Egy ilyen – kizárólag szubjektív – értékalapú világban megrekedt egyént igazából nem is nagyon lehet meggyőzni arról, hogy objektív mérőeszközök is léteznek az értékítéletnél. Az egyén feltétel nélküli szabadságának téveszméje mögé bújva őrült rikoltozásba kezd bármilyen gondolattal szemben, mely önálló értékítéletét egy szemernyit is csorbítani szándékoznék, ezért a meggyőzésére irányuló kísérleteket szubjektumának meghódítására, leigázására tett („spanyol gyarmatosítási”) szándékként értékeli. Ezért hát semmiképpen sem lehetséges a meggyőzés hevével fellépni. Gondolatokat és ellentmondást felvető törvényszerűségeket kell vázolni, melyek az egyénen belül indíthatnak el olyan belső érési és átgondolási folyamatokat, melynek folyományaként tulajdonképpen Ő maga lesz az, aki optimális esetben meggyőzi sajátmagát esetleges megcsontosodottnak vélt nézeteivel szemben. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy az ellentmondást felvető törvényszerűségek jól megalapozottak legyenek. Tegyük hát fel a kérdést, hogy mely az a megközelítés, melynek oldaláról semmiképpen sem vethető fel az absztrakt esetlegessége a figuralitással szemben? Nos a művészet értéke nem stílus, hanem értelem és érzelem függő, tehát „stílus alapon” aligha vethető fel bármilyen művészeti irányzat fogyatékossága. Azt pedig, hogy milyen értelmi-érzelmi „elektromos mezővel” bír egy adott alkotás megint csak hiábavaló vállalkozás általánosságban meghatározni, hisz aligha dönthető el racionális „ésszerűséggel” (már amennyire a racionalitás ésszerű…), hogy egy rajtunk kívül álló személy számára mely érték képviseli igazából a feltételként meghatározott értelmi-érzelmi töltést, mint ahogyan annak alapján sem mondhatunk ítéletet, hogy a többség melyik irányzat mellett teszi le voksát, hisz aligha szorul bizonyításra, hogy a többség gondolkodása milyen szinten van felhígulva. A többségi megközelítés tehát nem alapos. Mint ahogyan nem alapos az a kritérium sem, mely a közönséges érzelmek, az egyszerű, primitív gondolatok kiiktatását szorgalmazza. A minőségi, esszenciális gondolatok meghatározása szintén igencsak relatívnak bizonyul, mely inkább gerjeszt konfliktusokat, mintsem a közös nevező elérését szorgalmazná. Az indokolatlanság kérdését is elvethetjük, hisz semmi sem indokolatlan és még inkább nem céltalan. Ugyanez a helyzet a tradíció felvetésével is. Hogy melyik rendelkezik nagyobb hagyománnyal, komolyabb „iskolával” valójában tökéletesen lényegtelen, hisz stílus-független alkotók is megajándékozhatják a világot halhatatlan remekművekkel és elévülhetetlen értékekkel, csakúgy mint iskolázatlanok, gondoljunk csak a realizmus egyik kiemelkedő mesterére Millet-re, az impresszionista zsenik egész sorára Toulouse-Lautrec-től Monet-ig, Cezánne-tól Van Gogh-ig. És persze Gauguin sem kivétel a mai értelemben vett amatőrség alól, hisz tengerészként és plakátragasztóként messze elkerülte az Akadémiák falait, csak úgy, mint a minimalizmus két meghatározó apostola Marcell Duchamp és Mark Rothko, vagy a magyar avantgárd szimbolikus ikonjai, Bukta Imre, Wahorn András és fe Lugossy László.

Mely legyen tehát az a pont, az a kérdés, mely elbillentheti a mérleg nyelvét vagy egyik, vagy másik irányba? Nos a lehetőség, mind az absztraktban, mind a figuralitásban azonos erővel jelen van, hogy a valóság, – ha úgy tetszik az igazság – egyes elemeit feltárja. Efelől nincs, mert nem lehet vita. Egyik irányba sem lehetünk maximálisan elfogultak még akkor sem, ha valamelyikhez ténylegesen közelebb állunk. Azzal kapcsolatban azonban már fogalmazhatunk meg fenntartásokat (és azt hiszem, itt van az a pont, ahol végre elrugaszkodhatunk a relativitás talajáról), hogy az Igazság egyes „részhalmazait” milyen eszközökkel (és most nem művészettechnikai fogásokra gondolok) próbálja meg feltárni egyik, vagy másik? Miről is van szó valójában? A következőkről: Az Igazság egészét természetesen senki nem ismerheti. Illékonyabb, súlytalanabb, vagy éppen fajsúlyosabb oldalát azonban annál többen. Ismerjük az indiai tanmesét az elefántról és a vakokról. Minden vak, függve attól, hogy az elefántnak mely testrészét tapintotta meg, fogja meghatározni az elefántot. Egyiknek sincs igaza, de mindegyik rendelkezik részigazságokkal. Mert az elefánt lába is, az elefánt ormánya is és az elefánt farka is elefánt. De nem maga az elefánt. Az absztrakt az a „vak”, aki az elefántot hol fazéknak, hol cséphadarónak, hol ekének, hol pedig kötélnek értelmezi. A figuralitás ezzel szemben az a vak, aki az elefánt fejét fazékhoz, fülét a cséphadaróhoz, agyarát ekéhez és ormányát kötélhez hasonlítja, de nem gondolja, hogy az maga az elefánt lenne. Vagyis annak ellenére, hogy nem ismeri magát az elefántot, van sejtése annak létezéséről.
Az „elefántot” sejtő magatartás – a személyesség.
Az „elefánt” testrészeit elefántnak gondoló látásmód – a személytelenség.
A művészetben a személyesség igénye tehát egy olyan magasabb minőségű szubsztancia megidéződésének alapvető és megkerülhetetlen feltétele, mely Platón ideatanának, vagy Arisztotelész realista világfelfogásának is egyik sarokköveként jelenik meg. Ami tehát a filozófiában az ideák, vagy a szellem világa, az a művészetben a személyesség anyagtalan „entitása”, vagyis egy olyan mélyen lappangó „implicit komponens”, mely a racionális tudatot a mélyen lappangó sejtések világába képes elkalauzolni. Az igazság egyes elemeit nagy eséllyel akkor tudjuk sokak számára érthetően az Igazság egésze felé rendezni (még, ha esetlegesen is), amennyiben személyes hangot ütünk meg, hiszen a személyesség a lélek és a szellem valódi, érintetlen alaphangja. E nélkül nem megy. Egy személyes alaphang megütésének hiányában igazából nem az embernek szól az alkotás. Az absztrakt számára a csillagok egy kilyuggatott fekete pléh-lemez mögül átsütő neoncső hideg fényei. A figuralitás számára pedig a lelkek múzeumai. A szurokszín pléh-lemez és a neoncső nem idéz az emberek lelkében olyan impulzusokat, mely megindítaná, vagy megrendítené azt. Nincs „személyes kontaktus” az ember szíve és a neoncső, vagy a pléh-lemez között ezért értelemszerűen nem is vezethet egy magasabb minőség eszményének világába. Kiégett és személytelen. Alulpozícionált kisegzisztenciákká silányítja a lelket, mely a kiüresedett fizikai valóság nyomorult délibábjának a rabja. Ennek elfogadása pedig aligha hiszem, hogy egy mindenkit megosztó, szubjektív alaptétel lenne. S, ha mindez így igaz, akkor (legalább is) egyetlen kérdés bizonyossággal indokoltan tehető fel az absztrakttal kapcsolatban: milyen veszélyeket rejt magában nevezett művészettörténeti lenyomat? És ez alighanem egy perdöntő kérdés.
Perdöntő kérdés már csak azért is, mert világosan kell látnunk, hogy amennyiben egy elszemélytelenedett művészet közreműködésével elszemélytelenedik az emberen túl maga az Isten is, akkor tulajdonképpen feloldódik a viszonyítási alapok egész koordinátarendszere, melynek következménye lesz egy olyan dehonesztáló szellemi szabadelvűség létrejötte, mely képtelen tisztelni és így megtartani alapvető törvényszerűségeket. És ez óriási veszély mind az egyénre, mind a társadalomra nézve, melynek jelei és következményei napjainkban azért aligha cáfolható realitással öltenek testet.
De hol érhetjük tetten az imént már sokadszorra felvetett elszemélytelenedést. Nos a sor hosszú, de egy alaptételként is értelmezhető tipikus félresiklást mindenképpen érdekes és tanulságos felidéznünk. Dan Flavin, a minimalizmus egyik apostolának életében és művészi pályájában 1963. május 25.- e az áttörés napja. Ezen a nevezetes napon döntött úgy, hogy műterme falára átlósan egy közel két és fél méteres, ipari gyártmányú neoncsövet szerel. (Természetesen műalkotás gyanánt…) Az eredménytől és tettének horderejétől fellelkesült Flavin számára a huszadik század második felének egyik legegyszerűbb és mégis legizgalmasabb művészi rendszerének alapkövét jelentette ezen alkotása. E példa nagyszerűen prezentálja azt a sajátos huszadik századi gondolkodásmódot, mely egy átlósan a falra rögzített ipari neoncső látványától nem csupán fellelkesülni képes, de mindezt olyan különleges horderejű tettként éli meg, mely egy egészen új művészi rendszer alapkövének szolgálhat hiteles biztosítékául. És kéretik mindezt komolyan venni, hiszen ezek az emberek valóban szentül hittek tettük történelmi erejében. A valóság azonban már más képet festett és ezt ma közel egy fél évszázad távlatából már világosan láthatjuk. Alig telt el ugyanis pár év az ipari neoncsövek nagy horderejű falra szerelését követően és a bomlás jelei máris félreérthetetlenül mutatkoztak meg azon a falon, melyet az áthatolhatatlan szilárdság erejével szándékozott a művészet talajába rögzíteni a modernizmus erőtől és elszántságtól duzzadó képviselete. Miközben a minimal-art sterilizáltsága rendkívül irritálóan hatott a saját nemzedéke számára, 68-ban olyan ellentmondásos helyzetbe került e sokat kanonizált tévhit, melyből kilábalni lehetetlen vállalkozásnak tűnt. Az egész avantgárd materialistává vált, innovációjuk, utópista hitük pedig a technikában nevetségessé lett. A minimalizmusban a modernizmus totális rendszere nyilvánult meg. Idézzük fel bizonyítékul Carl André igencsak idevágó hitvallását: „…művem ateista, materialista és kommunista. Ateista, mert nincs transzcendens formája, spirituális és szellemi tartalma…” Kor és eszme-társa Larry Bell még ennél is tovább, ment.: „…műveim a semmiről szólnak és a szó szoros értelmében vett ürességet, a tartalom hiányát jelenítik meg…” Donald Judd pedig már-már prófétai nyomatékkal rögzítette axiómáját: „…Csaknem minden művész azért vívja első harcát, hogy megszabaduljon a régi európai művészettől…” Skandalum? Nem hiszem. Inkább látlelet egy olyan korból, ahol Isten teremtménye odáig hanyatlik, hogy nem csupán utat képtelen mutatni, de még saját magát sem képes a legelemibb szinten meghatározni. Természetesen érthető mindaz a szándék, mely az ilyen és ehhez hasonló művészi kifejezésformákhoz folyamodik. Ha nem is méltányolható feltétel nélkül, de mindenképpen érthető a minimal art és az egész modernizmus görcsös akarata, mely a kiüresedett társadalmi és morális viszonyokat a semmi megalkotásával próbálta leképezni. De mindez kevés. Meddő elképzelésük arra az emberi lényre emlékeztet, akinek szellemi világa egy-két ezer szó használatán alig terjed túl, és akiben a vegetatív létet meghaladó „szellemi” színvonalat csupán olcsó divatcikkek viselése és a primitív szórakozások hajszolása jelenti. Az ugyanis, hogy valamit képes visszatükrözni, és képzőművészeti formarendszerekbe leképezni, nem nívó. Amennyiben megoldási alternatívákat nem javasol, a semminél alig nagyobb fontossága sem kérdőjelezhető meg. Az egész modernizmus semminél alig fontosabb mivolta pontosan ebben a hiányban ütközik ki. Nem ad megoldási alternatívákat, nem ad kulcsokat a nyilvánvaló kérdőjelek megválaszolásához. Mindezek eredményeként feltehetjük a kérdést: hová jutott az ember, (az a befogadó közeg), mely nem érzékeli ezt az ordító ellentmondást és hajlandó hitelt adni az „új formációk” és ideológiák követeléseinek? Nos olyan művészet, (tehát egy elvileg magasabb minőségű entitás) szolgálatába hajtotta fejét, mely nem csak, hogy a magasabb erő tiszteletét, de önmagát is semmibe veszi. S miközben alig vitatható önértékelés-zavarral küzd, olyan alapvető személyiségjegyek, mint a tisztelet, egész egyszerűen nemcsak, hogy törlődött a szótárból, de tetteit is alapvetően egyfajta szellemi indiszponáltság hatása alatt érvényesíti.

De valójában van-e értelme – és, ha igen, mi lehet mégis az az ok – , mely vizsgálat alá veti a figurális festészet és a modernizmus emlőjén nevelkedett megannyi (azóta gyakran levitézlett és leköszönt) művészeti törekvések között feszülő ellentétet? Nos a legfőbb indíték tulajdonképpen világos és egyértelmű, mert cáfolhatatlanul szembeötlő. A modernizmus eszméje (mely a dadától, a minimálon keresztül egészen napjaink idősíkjáig terjed), ha más címszó alatt is, de tovább él, és hatása nem csupán aktív, de szemmel látható, hogy erősen inspiratív. Ez azonban hiba. Komoly hiba. Mielőtt azonban a prejudikálás hibájába esnénk, és érvek hiányában alaptalanul olvasnánk hibát a modernizmus eszméjét valló képzőművészek homlokára, adjunk is választ (lehetőség szerint kimerítőt), hogy miért is minősítjük ekképpen tevékenységüket és látásmódjukat. Három olyan markáns okot mindenképpen feltárhatunk, mely jelentős mértékben vezette elszemélytelenedéshez az alkotói gondolkodásmód XX századi irányát

Első ok: – „…A műalkotást a rá vonatkozó ötlet, gondolat váltja fel. A művészet célja már nem maga a mű, hanem az alkotás terve…” Ez annak a konceptualizmusnak az egyik alaptétele, mely nyugodtan tekinthető jelenkorunk talán legdivatosabbá vált művészi kifejezőeszközének alapjául szolgáló, videó-installációk előképének. Mi lehet az igazi ellenvetés e kijelentéssel szemben? Nos semmi egyéb, mint alapvető törvényszerűségek áthághatatlansága. Melyek ezek a megdönthetetlen axiómák? Többek között az, hogy elvileg (és ez egészséges körülmények között aligha vitatható) nem egy adott mű célja a terv, hanem a terv célja maga a mű és annak kibontakoztatása, megvalósítása. A helyzet tehát világos: az egyik igencsak markáns modernista alaptétel, melyből napjaink „művészete” erőt merít és ihletettséget remél: kificamodott. Az egész modernizmus a meddő tervek zsákutcája, hisz emberek által kreált dogmákra koncentrál, ahelyett, hogy az életünket uraló és az azt elindító legalapvetőbb törvényszerűségekből merítene szellemi muníciót. Amennyiben ugyanis az életünket elindító Teremtő erő célja sem maga a Teremtmény, hanem annak terve lett volna, akkor ma (megvalósulatlan és elvetélt életminőségként) aligha lennénk képesek művészetelméleti problémákat analizálni, még akkor sem, ha vigaszként azért elmondhatnánk: „… életképtelenségünk ellenére, mégiscsak nagyszerű tervek voltunk…” A helyzet tehát a következő: a művészet alapvető célja, hogy az embert, emberi viszonyokat és az Eredethez vezető komplex alaptételeket értelmezzen és ábrázoljon. Mindezt, mint ember teszi. Az ember, mint az fentebb egyértelművé vált: megvalósult terv. Ezért tehát világos, hogy aki megvalósulatlan minőségekben, tehát személytelen tervekben gondolkodik, az kiveti élményvilágából a lehető legfontosabb szegmenst: az embert. Ezért amit tesz, eleve halálra ítéltetett. Mert megvalósulatlanságot, tehát „embernélküliséget”, azaz személytelenséget hirdet, vagyis nem csupán arról van szó, hogy a parmenidészi kettéosztottság közül a szubsztanciális lét helyett, egy alacsonyabb minőséget, a létezőt, vagyis az átmenetit és a jelenség színtűt ábrázolja, hanem egyiket sem. Kívül esik a világ alapvető törvényén, pozícióvesztetté, tehát maximálisan hiteltelenné válik. Egy elszemélytelenedett társadalmat ugyanis nem lehet elszemélytelenített művészettel lereagálni. Ebben az esetben ugyanis megint csak ott toporgunk a diagnoszta szerepében, a terápia kihívásaira totálisan alkalmatlanul és felkészületlenül. Pedig most lenne igazán időszerű egy velejében személyes művészet létrehozása, hogy felépítvén nem csupán egy intellektuális, hanem legalább annyira egy érzelmi kontaktust, beválthassa végre azokat a reményeket, melyeket évezredeken keresztül képes volt megvalósítani. Ez a remény pedig nem más, mint egy rendkívül személyes, ha úgy tetszik meghitt, de még inkább ihletett kontaktus létrehozása a műalkotás és ember között. Aki ez ellen dolgozik (még, ha tudattalanul is), legyen az szekvenciális, dadaista, pop-art, konceptualista, vagy akár minimalista – tehát absztrakt – „művész”, nem egyéb, mint a művészet, és így az igazi emberi kapcsolatok hóhéra, vagyis társtettes egy olyan korban, ahol nem az értelem, hanem az értelem nélküli, kiüresedett hatalom diktál. Mi a kiüresedés egyik meghatározó jele? Többek között, a második ok.

A második ok pedig a következő: – Szándékosságot nem minden esetben feltételezve, de a képzőművészet szerepének lezüllesztése, marginalizálása. Igaz ez akkor is, ha mindez, a maga konkrét valóságában, vagyis definíció-szerűen soha sem fogalmazódott meg ilyen sarkosan. De a tettek szintjén már más a helyzet, Alaptétel: „A művészet halott”. Természetesen megint csak semmi probléma e felvetéssel, hiszen egy alapállítást az imént már rögzítettünk: „Ahol a képesség elfogy, ott ideológia születik” Ebben az esetben azonban indokolt egy kicsit mélyebb összefüggésekben is megvizsgálni e kijelentést. Ahhoz, hogy a művészetet le lehessen zülleszteni, és szerepét jelentéktelenné lehessen halványítani, először is a belé vetett hitet kell megrendíteni. Mi lehet ennek az igencsak célravezető módszere? „Előírni” (akár sokat sejttető kiáltványok formájában is), hogy az a tradicionális művészeti nyelvezet, melyet évszázadok óta már megszokott és így (jobb esetben) ért is az ember, idejétmúlt, ha úgy tetszik elavult. Nos hiába olcsók és banálisak ezek az érvek, ha azonban e tételnek megfelelő „tájékoztatási” felületet biztosítanak, s mindezt véleményformáló, „vezető értelmiségiek” tálalják, előbb-utóbb a várt hatás sem maradhat el. Jelentkezni fog az igény a „várva várt” új hangra. Az új hang pedig a leegyszerűsödésé… Mielőtt azonban jobban megvizsgálnánk a leegyszerűsödésnek (mint új hangnak) az ordító ellentmondásait, vessünk egy pillantást arra is, hogy mennyire új hang valójában az a bizonyos új hang. A fent idézett tétel forrásaként, miszerint a „művészet halott”, többnyire Andy Warhollt jelöli meg a köztudat. Ám ugyanezt hirdette Rodcsenko és Walter Serner is. Nos mindenképpen elgondolkodtató paradoxon, hogy azon irányzatok képviselői léptek fel az új hang megidézésének igényével a tradicionális festészettel szemben, kik az új hang harsonáiként alapvető gondolataikban mégiscsak egymás ismétlésére voltak képesek. Mindezek tükrében, az általuk képviselt újító törekvések igencsak konvencionálisnak tűnnek ahhoz, hogy komolyan vehető „szándéknyilatkozatot” tehessünk a művészet általuk képviselni szándékozott megújítása mellett. Ha ugyanis elfogadjuk, hogy a történelemre a múlt temporális egészekbe való rendezése a jellemző, akkor ez igaz kell, hogy legyen nem csak a történelemre, de a művészettörténet egészére is. Amennyiben erről az oldalról vizsgáljuk a dolgokat, akkor viszont tisztán kell látnunk, hogy a modernizmus, vagy a posztmodern törekvések bármelyikére való kortárs vizuális reflexiók ugyanolyan szinten (a működési logika szintjén) konvencionálisak, mint ahogyan azt nem ritkán a tradicionális festészet talajából táplálkozó képzőművészeti irányzatokra próbálják meg pejoratív szándékkal rákényszeríteni. Furcsa, de inkább leleplező ellentmondás tehát, hogy az a vád, melyet a tradicionális festészettel szemben támasztanak, ugyanúgy saját tevékenységükre is rávetíthető. Ma 2007-ben ugyanis, ha elfogadjuk, ha nem, de attól a tény még makacs tény marad: az „üres” festmények, a minimal-art-ra „héjazó” alkotások, a különböző posztkonceptuális video-installációk eszköztárukat és eszmeiségüket tekintve valóban konvencionálissá hanyatlottak, vagyis ezzel az érvvel már aligha támadhatják tovább a tradicionális művészi kifejezésmódokat alapnak tekintő törekvéseket. A gondolat ilyen irányú működési szisztémájának sematikus alkalmazása ugyanis erőteljesen ölt rozsdás színezetet, némi fanyarsággal akár populista intellektualitásnak is definiálhatnánk. El kell fogadni, hogy a korra való reflektálás hitele (mint ahogyan azt fentebb már említettem) nem stílus, hanem értelem-függő. Olcsó és fájóan egyszerű kitétel az, hogy kizárólag akkor lehet valaki időszerű, ha az ábrázoló művészet kifejező rendszerében – stílusában – valami merőben újszerűt képes felmutatni. Mi köze az intellektuális éleslátás képi kivetítésének a stílus újszerűségéhez? Miért gondolják egyesek, hogy nem lehet tradicionális eszközökkel alapjaiban újszerű programokat megfogalmazni és értékes jövőképeket felvázolni? És miért oly nehéz belátni azt, ha valaki a tradicionális festészet valamely jól ismert képi jelét saját alkotásán megidézi, nem feltétlen jelent másolást, színvonal-hanyatlást, vagy megkötözöttséget, hanem sokkal inkább elképzelhető, hogy utalás az állandóságra, az „archéra”, mely kiindulópontul szolgál az egyébként alapjaiban modern nyelvezettel megfogalmazott üzenetek megfejtéséhez. Azt tehát, hogy a képi világ tradicionális alapokból merít, óriási hiba és félreértés elavultsággal, vagy időszerűtlenséggel vádolni, mint ahogyan az önálló gondolat hiányának felvetése is remegő-gyenge lábakon áll egy már meglévő alkotás újrateremtése kapcsán. Nem csupán a festészet, vagy a zene, de a filozófiatörténet is számtalan hasonló példával szolgál, hiszen Arisztotelész kozmoszképe is számos filozófus-előd elképzelésének a szintézise, melyben csakúgy fellehető a ión filozófia hatása, mint Empedoklész természeti elemeket érintő gondolatai, vagy Platón asztronómiája. Arisztotelész tehát, csakúgy mint Botticelli, vagy Csontváry a festészetben és csakúgy, mint Bartók vagy Kodály a zenében, továbbfejlesztette a mítoszt, de alapvető tévedés e „mítosz- továbbfejlesztési” aktust azzal a tébolyult változtatási kényszerrel egy szinten emlegetni, mely hatását napjainkban már szinte az élet minden területére rányomta, és versenyképesség címén határoztatik meg. A művészet versenyképessé tételének igénye ugyanis annak deformálódását idézi elő, hisz ezáltal egy közönséges, ideigvaló, primitív árucikk szintjére redukálódik jelentősége. A művészettel szemben semmilyen szinten nem lehet elvárás a versenyképesség, mert a művészet nem áruba bocsátandó kereskedelmi cikk, a művészetet nem lehet versenyeztetni, mert az nem kél versenyre semmivel és senkivel. Küldetést teljesít, lehetőségei szerint az igazságot és az ahhoz vezető utat kell vázolnia, az Ember és az Eredet kontinuitását kell hirdetnie, de mindezek a nemes kihívások egész egyszerűen nem lehetnek versenyfüggők. Az Igazság és a Szellem szava a verseny szellemével ellentétben nem állít fel rangsort, az ugyanis eleve egy alá és felérendeltségi viszonyt feltételez és képez. A Szellemi minőség viszont pozíciójánál fogva nem az az „alkotóegység” mely rangsorba állítható, így a „versenyképesség”, ez a természetellenesen degenerált nézet, mely a XXI. század eltorzult himnuszává vedlett, semmiféle elvárását nem érvényesítheti a művészettel szemben. Miért kellett hát lezülleszteni a képzőművészetet és annak szerepét? Azért, hogy a selejtet fel lehessen emelni, hogy a selejt váljon mércévé. Amennyiben ugyanis a selejt válik mércévé, akkor az emberi tudat általános állapota egy olyan igénytelen színvonalra hanyatlik, mely semmiféle ellenvetéssel nem fog élni életminőségének (mind fizikális, mind szellemi értelemben vett életminőségének) radikális leépülése ellen. Reakcióképtelenné tehát kiszolgáltatottá válik. Kiszolgáltatott és reakcióképtelen hangyatársadalomra pedig mindig szüksége van a selejt szintjén gondolkodó és érvelő hatalomnak.

Persze a XX. század páratlanul sérült és deformált történelmi kontextusa, hihetetlenül termékeny talajt biztosított nemcsak a tudatos lezüllesztésre, hanem a tévedésekre is mindazoknak, kik észlelték ugyan a kor döbbenetes konfliktushelyzeteit, de nem voltak elég felkészültek, vagy elég elhivatottak ahhoz, hogy mindezt megfontoltan és világos elképzelések, ha úgy tetszik programok mentén reakcióikkal feldolgozzák. Az igény, egy más hang megidézésére teljesen indokolt volt, mind a filozófia, mind a művészet terén. Jung, 1959-ben jegyzett írásában, a „Késői gondolatokban” a stagnáló Isten-képben rejlő veszélyekre figyelmeztet és a mítosz halálát vizionálja, ha annak továbbfejlesztése elmarad. A hangsúly azonban itt nyomatékosan a továbbfejlesztésre helyeződik. És talán ez a legalapvetőbb, legkonkrétabb pont, ahol a félreértések sora indukálódik. Jung ugyanis továbbfejlesztésről és nem radikális átalakításról beszél. E két szegmensben (a továbbfejlesztésben és az átalakításban) érhető tetten valójában az az igazán mélyen gyökerező konfliktus, mely két végletes irányba terelte a művészet fejlődéstörténetét. Ezek közül az egyik (az átalakításé, a „versenyképessé válóé”) végzetesnek bizonyult. Ebből a szellemi talajból indult ugyanis útjára az az absztrakt, melynek betetőzése volt az olyan művészeti ideológiák felszínre törése, mint az a primer struktúra, mely a minmial art-hoz hasonlóan az egyéni gondolat maximális ellenzőjeként határozta meg önmagát. Az egyéni gondolat (mely az egyik legalapvetőbb emberi sajátosság) elvetése, pedig törvényszerűen vezetett az olyan teljesen személytelen struktúrák megjelenéséhez, melyeket Daniel Buren koncept „művész” 8,2 cm-es (műalkotás szándékával létrehozott) monokróm csíkjai képviseltek. A hatás nem maradt el. Szó sincs ugyanis arról, hogy a végletekig elszemélytelenített művészettel csupán az „unalom esztétikája” jött volna létre. A helyzet ennél sokkal súlyosabb. Itt a világ egységének megbontásáról van szó.
De mit is jelent ez valójában? Nos a Kozmosz harmóniáját formába önteni reproduktív művészetfilozófiai aktus, még ha mindezt a képzőművészet eszközrendszerével tesszük is. Ez azonban csak a dolgok egyik vetülete. A másik – sokkal inkább sarkalatos pont –, hogy a Kozmosz harmóniájának analízise és síkra vetítése közel sem azonos a Kozmosz Egységének és így eredetének, valamint „élettörténetének” ismeretével. Ilyen értelemben a Kozmosz harmóniájának kutatása epizódszerepet jelent, annak egészének ismeretére vonatkozó művészi törekvések árnyékában, márpedig a művészet egyik legalapvetőbb célja (még, ha gyakran hitelesen is apellálhat a részletekkel), az Egész feltárása. Amennyiben tehát az Univerzum harmóniájának formába öntését reproduktív művészetfilozófiai aktusnak értékeltük, úgy a Kozmosz egészének (működési mechanizmusának, Eredetének stb.) síkra vetítését mindenképpen produktív, tehát egy magasabb minőségű tevékenységnek kell tekintenünk. Míg az utóbbi a Létet, tehát a Szubsztanciát, addig az előző a Létezőt, vagyis a jelenség-szintűt, az átmenetit, és így gyakran a jelenből visszatekintve az okafogyottat ábrázolja. Aki a Szubsztanciával „él”, az újrateremt, aki a jelenséggel, az reprodukál, tehát lebont. Ennek az oka pedig az a nyelvezet (a geometriai formákra építő nyelvezet), melyet az absztrakt „primer termékként” alkalmaz. S, hogy miért? Azért, mert a művészet világa, a szimbólumok nyelvezetének világa. Minden – még a legegyszerűbb forma is – lehet szimbólum. A legalapvetőbb geometriai formák zárt egységet alkotnak. Az Univerzum, akárcsak az emberi szellem, határok nélküli, tehát végtelen. A geometriai formáknak határai vannak. A végtelennek, természeténél fogva nincsenek. Ilyen értelemben minden (a geometriai formák használatán alapuló) művészeti irányzat alkalmatlan képi kód a végtelen, tehát az emberi szellem ábrázolására, hiteles megjelenítésére. Ebben az ellentmondásban lappang talán legplasztikusabban az absztrakt esetlegessége, fogyatékossága és a „Mindenhez” mért jelentéktelensége. Természetesen a nem absztrakt – tehát figurális – festészet „alkotóelemeit is geometriai formákra lehet osztani, de ehhez mindenképpen az „élő szövet” szerkezetének megbontása szükségeltetik. És ez egy rendkívül hangsúlyos tétel. „A szerkezetet meg kell bontani. A szerkezet megbontása az Egység megbontását jelenti. Az Egység megbontása a részletekbe veszés lehetőségét erősíti és a részletek iránti figyelmet koncentrálja, vagyis a Szubsztanciát, az alapértéket felváltja az egyszerűbbel , a közönségesebbel. Leonardo „Szent Annája”, Van Gogh „Napraforgója” és Csontváry „Cédrusa” mind-mind szerkezeti egységekre bontható. Szent Annának, a Napraforgónak és a Cédrusnak is van kontúrja, melyekből, ha kimetsszük az adott „formák” megfestett vonásait, körvonalakat kapunk – kontúrokat érzékelünk. Az Ember, a Napraforgó és a Cédrus kontúrjait. A lét kontúrjait. Ezek azonban nem geometriai formák, mint a kör, a négyzet, vagy a háromszög, hanem a Formák mögött lappangó Szellem keretrendszerei. Az absztrakt a forma szelleme. A figuralitás a Szellem formája, ha úgy tetszik a Szellem „antropomorfizmusa”.
Világosan kell tehát látnunk, hogy az absztrakt legjobb esetben is (és persze csupán elvont gondolatok szintjén) a jelen civilizáció efemer és legutolsó formáiból meríti ihletét, mindez pedig az Egyetemességet mércéül állítva igencsak kevésnek bizonyul. A formák leegyszerűsítése közel sem a tremendum – a „megborzongtató magasabb erő jelenléte” – hanem az elszemélytelenedés, a közönségesség irányába orientálta az ember látását. A rossz irányba terelt látás pedig automatikusan eredményezi a helytelen irányba való gondolkodást is, mely képtelen felismerni a harmadik okot, melyben az absztrakt esetlegessége rejlik.

A harmadik ok tehát a következő: – Az absztrakt gondolkodás talán legfontosabb célja, hogy látását és festői metódusát mindattól a zavaró elemtől megtisztítsa, mely a végső céljának elérésben meggátolhatná. Ez pedig a letisztult látás, mely a tökéletesen egyszerű formák felismerését eredményezi. Csakhogy említhetjük-e azonos szinten a formák leegyszerűsödését a formák tökéletességével és letisztultságával? Ez alighanem egy döntő kérdés. Nos Arisztotelész szerint a tökéletes forma, a potencialitás állapotát kizárva, mozgás és anyag nélkül való. Az anyagtalan forma azonban nem ábrázolható. Anyagtalanságot (pl. levegőt) lehet ugyan ábrázolni, de anyagtalan formát nem, hiszen az ábrázoló művészet eszköztára eleve az anyagot használja alapul az önkifejezésre, mint ahogyan az ábrázoló művészet befogadó „közege” – a szemünk is csupán az anyagot érzékeli. Egy pusztán vonalakból felépülő háromszög belső területe lehet ugyan üres, tehát „anyagtalan”, de a vonalak „anyag-kontúrként” viselkedve mégiscsak az anyag jelenlétét, tehát a tökéletes formától való távolodás törvényszerűségét erősítik. Üres formák ábrázolásához is kontúrokra, tehát anyagra van szükség és persze egyáltalán nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a nyilvánvaló tényt, hogy az „üresség”, közel sem képez azonos minőséget az anyagtalansággal. Végső konklúzióként tehát alighanem vitathatatlan egyszerűséggel vonhatjuk le következtetésünket, mely szerint a formák leegyszerűsödése semmilyen szempontból sem jelentheti a tökéletes formához való közelítést, hiszen a tökéletes forma anyagtalan. A forma leegyszerűsítése tehát ilyen értelemben semmi mást nem jelent, mint mindenféle komolyabb jelentéstartam nélkül magát a forma leegyszerűsödését, de attól a tökéletes – tehát anyagtalan formától – pontosan az anyagot eszközül használó mivolta miatt, ugyanolyan távol esik, mint a formák legbonyolultabb barokkos ábrázolása. S mivel az absztrakt által használt tisztán geometriai formák is anyagból épülnek fel, nem nehéz belátni, hogy a formák leegyszerűsödését azonos szinten értelmezni és kezelni a formák letisztultságával, – nos legalább is felelőtlenség. A letisztultság ugyanis közel sem egyszerűség-függő. Leonardo „Szent Annájának” vonásai letisztultak, Daniel Buren koncept „művész” 8,2 cm-es (műalkotás szándékával létrehozott) monokróm, fekete csíkjai pedig egyszerűek. A forma egyszerűségének és letisztultságának azonossága mellet viszont sem filozófiai, sem logikai, sem művészetelméleti érv nem szól. Sőt, minden az azonosság ellen emel hangot. Ez azonban csupán a dolgok egyik vetülete. Arisztotelész ugyanakkor rámutat egy másik, igencsak fontos pontra. Értelmezése szerint a forma voltaképp olyan belső működési elv, amely az organizmusban annak megfoganásától kezdve implicit módon benne foglaltatik és magát az organizmust tulajdonképpen a forma hajtja a potenciális lehetőségtől a tényleges megvalósulás felé. Lényegileg tehát olyan összetett entitásokról beszél, amelyekben a forma és az anyag egyesül valamely szubsztanciában. Ebből következően, kizárólag akkor állíthatjuk egy formáról, hogy létezik, ha az, benne foglaltatik valamely szubsztanciában. Ez egy rendkívül hangsúlyos tétel. Érdemes lesz jól megjegyeznünk: „Önmagában forma nem létezik.” No, de mire épít (legalább is a konstruktivista) absztrakt valójában? Önmagában formákra! Sőt azokról is próbálja lefejteni a „felesleget”, hogy elérje az üdvös letisztult látást. Ha azonban forma önmagában nem létezik, akkor miről szándékozik lefejteni a felesleget. És, ha forma önmagában nem létezik (mint ahogyan lélek nélkül sem létezhet test, az ugyanis tömeg – még, ha emberi tömeg is), akkor nem lehetséges-e, hogy az absztrakt kiindulópontja, mely ontológiai dualizmusából ered, eleve tévútra tereli annak törekvéseit? A figuralitás optimális esetben szubsztanciában rejlő formát ábrázol, szemben az absztrakttal, mely kevés kivételtől eltekintve önmagáért való (egyébként nem létező) zárt formákat. A szellemi látás azonban nem korlátozódhat kizárólag geometriai formákba, mely geometriai formák tulajdonképpen az absztrakt legeklatánsabb vizuális sarokkövének számítanak. A geometriai látás és formarendszer festészeti szempontból egy olyan keretek közé szorított blokkolt látás, mely zárt egységet alkotván (ahogy azt már fentebb is említettem) az esetek döntő többségében alkalmatlan a szellemi tényezők megjelenítésére, azok ugyanis „természetüknél” fogva nem tűrnek határokat. (Azt az ellenvetést most bátran felejtsük el, hogy formai alapon a figurális festészet is bármikor támadható, hiszen nem „tesco gazdaságos lézer-tájképet állítok szemben Duchamp piszoárjával, hanem korszakos zsenik feledhetetlen remekműveit.)

Nos a számtalan absztrakttal szembeni ellenvetésem tükrében, mégis fontosnak tartom megjegyezni, hogy az absztrakt alatt tulajdonképpen nem feltétlen azt a formavilágot értem, amelyen Klee, Kandinszkij, Malevics, vagy Mondrian elindult, hanem mindenekelőtt azt a gondolkodásmódot, amely többek között a minimal-art-tól a disznóürülékbe keresztet mártó emberi elme hanyatlásáig, vagy akár az installációig és a videóig elvezetett. Az „absztrakt” megjelölést kizárólag az érthetőség kedvéért használom, azt tulajdonképpen egy eklektikus gyűjtőfogalomként értelmezem, és még egyszer: inkább jelöl egy gondolkodásmódot, mint ábrázolási formát. Veszélyét és fogyatékosságait elsősorban, mint előzmény és nem, mint tényleges, autentikus megjelenítési képlet vetem fel, vagyis nem vitatom Kandinszkij tiszta szándékát mely a vonalat meg kívánta fosztani az objektum-jelölés kényszerétől, (felszabadítván mindenféle mellékes funkció negatív hatása alól) hogy aztán „megtisztulván” az ábrázolás-kényszer súlyától, belső hangzatosságát és erejét maximálisan kiélhesse. (Ugyanakkor nem tisztázott, hogy a vonal „objektum”-jelölés híján funkcióval felruházott-e egyáltalán, vagy ezzel szemben a vonalnak egyetlen funkciója van csupán, hogy „objektumot” jelölvén szolgálója legyen annak, hogy aztán mindenféle gátak nélkül már valóban kiélhesse a maga erejét, de nem, mint a létező, „tárgyi” valóságtól teljesen megfosztott jelrendszer, hanem, mint a „valóságból kölcsönzött” vizuális - értelmi - érzelmi kódrendszer. Merész feltételezésnek tartom továbbá Kandinszkíj azon elgondolását, melynek értelmében a tárgyi valóság nem egyéb, mint mellékes funkció. Ez a felvetés ugyanis azt sejtteti, hogy a teremtett világ bármilyen rendű, vagy rangú megidézése a művészi térben semmivel sem több, mint mellékes, lehántandó funkció. Addig tehát míg e felvetés Kandinszkíjnál merész feltételezésként is értékelhető volt, mára azonban mindez nem egyéb, mint tiszteletlenség, vagyis az alázat teljes hiánya. Soha nem tudta ugyanis senki hitelt érdemlően bebizonyítani az absztrakt közel egy évszázados jelenléte óta, hogy a forma hangsúlyosan festészeti és nem spirituális értelemben mellékes funkció lenne csupán, ám ezzel szemben a festészet több évezredes tradíciója számtalan megdönthetetlen bizonyítékát adta annak az elképzelésnek, hogy a forma nem más, mint iránytű, mely utat mutat és életet vezet.)
Klee, Malevics, Kandinszkíj és Mondrian tiszta szándéka tehát megkérdőjelezhetetlen, ezért (és nem csak ezért) helyük sokak szerint vitathatatlan a művészet történetében. Ám az absztraktról alkotott kezdeti elképzelésekre időközben annyi gondolati üledék és salakanyag rakódott, hogy a tiszta absztrakt elképzelése olyan menthetetlenül alacsony és nívótlan szintre süllyedt, mely az egész irányzat életképességét is hitelét alapjaiban rengette meg. Mára az absztrakt olyan speciális maggá mutálódott, mely száz életfunkciót rejt magában, de ezek közül csak egyetlen képes virágot bontani és gyümölcsöt érlelni, a többi kilencvenkilenc pedig gyilkos gazként fojtogatja az egyetlen valamire való életképződményt. Ez persze nem is csoda, hisz a művészeti közélet palettáján seregestől jelent meg a „nehézkezű kismesterek” végeláthatatlan sora, kik valódi átütőerő nélküli „művészetükben”, a karizma leghalványabb szikráját sem birtokolva, semmi egyébre nem voltak képesek (és nem alkalmasak a mai napig sem), mint az időközben elcsépeltté és idejétmúlttá hanyatlott korhadt közhelyeket hamis logikával újradefiniálni és a kandinszkíji értékeket foszlányaiban, mint valami holtjaiból feltámasztott intellektuális képletet reménytelen egyszerűséggel visszaböfögni. Ezek az agyban hájas „műcsárdai-közepesek”, ezek a sajnálatraméltó „páciensek”, kik fogyatékkal élő másodosztályú művészhamisítványként a Rockefellerek, a Rosenbergek és a Greenbergek által életrekeltett (időközben félkegyelmű ikonokká vált) festőzombik előtt a kínosan megvezetett nagyérdeműhöz hasonlóan talpnyaló következetességgel hajbókolnak, mintha a mai napig nem értenék, mintha a mai napig nem akarnák tudomásul venni azt a megkerülhetetlen tényt, hogy az embereknek (a befogadóközegnek) bizony komoly „elvárásai” vannak az érzékszerveikkel szemben, mely érzékszervek aligha fognak felülni az olyan ostoba cirkuszi mutatványoknak, melynek alanyai hasonló áhítattal mártják meg fejüket egy vörös festékkel teli pléh vödörben, mint annak idején Krisztus Urunk a Jordánban, azzal a különbséggel, hogy Ők meg nem elégedvén a mártózás rituáléjával, még levezetésként jókora lendülettel hatalmas csukafejest ugranak az előttük tátongó üres vászon unalmasan egysíkú textúrájába. Itt az ideje végre kimondanunk, hogy a szekvenciális festők, a pop, az op, az absztrakt expresszionizmus, a minimal és a hasonlóan levitézlett rakás szerencsétlenségek művészetnek csúfolt elmekórtani rögeszméje nem más, mint Royal Cortissoz szavaival élve, olyan fedélközi művészet, melynek döntő többsége a művészettől elidegenedett csőcselék dilettáns és tehetségtelen rohama a valódi értékekkel szemben, akik számára a betegség kórismérvét következetesen magukra tapasztó „Elméletek” gyártása sokkal fontosabb aktus, mint maga a festés folyamata. Ebből a mentalitásból aztán mintegy törvényszerűen következett a hasonszőrű kritika ugyanilyen mértékben beteg reakciója: „minden eredeti műalkotás rondának látszik elsőre” – hangoztatták. Mindez azonban a szigorú tényeken mit sem változtatott: az absztraktok meghaltak a műkereskedelemben. A múzeumok – írja Tom Wolfe – a műtörténet nevében itt-ott beugrottak, másként az absztrakt expresszionizmus vergődött, mint hal a harasztban. Ha a gyűjtő mélyen tekintett lelke csendességébe, megvallotta, hogy igazán megszeretnie az absztrakt expresszionizmust sehogy sem sikerült és kifulladt az Elmélet hatszor felfelé csavarodó csigalépcsőjén. A vájtfülűek titokban a realizmust élvezték. Aztán mikor a rondát izgalmasnak találó és a realizmust minden szinten hisztérikus kirohanásokkal tiltó (gyakran ma is uralkodó) elmekórtani állapotra válaszul megjelent a hiperrealista irányvonal, a jellemzően kisstílű, ürességében és megalapozottság-hiányában szánalmas reakció sem váratott magára sokáig: „A filiszterek visszatérnek”… „a középszer diadala”…”giccsparancs” szólt a mai napig is hangoztatatott ellenreakció. Ez a menthetetlenül bután rikoltozó papagájkórus, melyet a hidegveríték ver ki, ha a figuralitás legapróbb megnyilatkozási formájával szembesül és mint keserű epét köpi vissza első indulatból a legiccsezés öntudatlan vádiratát, még mindig képtelen felfogni és tudomásul venni, hogy amennyiben az érzékszervek megfelelnek az elvárásoknak, vagyis élnek a látás és hallás igényével, csak abban a pillanatban lesznek képesek az emberi szellemet mélyebb régiókba kalauzolni. Az érzékszervek – ezek a mitikus révészek – kizárólag akkor válnak működőképessé, ha megérintik őket. A lélek érzékelésének kapuit, csak a szem látása és a fül hallása képes megnyitni. Ehhez pedig az érzékelhető valóság kivetülésein keresztül vezet az út. Az absztrakt is abból indul ki, csak ő formát bont – leképez. De mindezt a tényleges formát alapul használva teszi. A megjelenítés pillanatában és a képi kivetülésekben azonban már ez az első lépés kimarad. Úgy oktatja az olvasást, hogy a betűket nem tanítja meg. Elképzelhető ugyanakkor – és ezt nem vitatom – hogy egy absztrakt gondolkodásig eljutott ember számára szellemi élményt nyújthat az absztrakt formavilág szín, forma és arányérzékre épülő lenyomata. De nem feledhetjük egyrészről, hogy egy elegáns konyhabútor, vagy egy ízléses bútorhuzat is maximálisan megfelelhet e kritériumoknak (tehát e három tényező birtoklása gyakran csak a dekoráció szintjének eléréséhez elegendő), másrészt pedig világossá kell tennünk egy alapkérdést; – elfogadhatjuk-e, hogy a művészet csupán egy „elitista”, izolált réteg elvárásainak feleljen meg, vagy inkább eszméltető szerepében hiszünk, mely minden egyes ember számára megadja a szellemi épülés lehetőségét? „Egyetlen katonát sem hagyhatunk a csatamezőn”, de egyetlen embert sem hagyhatunk az „emésztőben”. A hivatás, a küldetés nem lehet más, mint a szellem felébresztése. Ehhez pedig a meddő, fölösleges, parttalan vitákon keresztül nem vezethet út. Írásomat sem a vita szándékával vetettem papírra. Inkább csak helyzetem meghatározásáért. A vita élettere a föld, síkja a vízszintes. Szétfolyó, terebélyesedő, decentralizált. Jómagam azonban a harmónia centralizálásában hiszek. A vitákra épülő reagálások ideje lejárt, hisz korunk egyik legnagyobb rákfenéje az aránytévesztés. Az aránytévesztés nem más, mint az igazolhatatlan reakciókényszerek elburjánzása. Mára azonban elérkezett az idő, hogy régi-új perspektíva nyittasson a festészetben, de nem mint reakció, hanem mint elodázhatatlan feladat, mely ismét a látható valóságból meríti eszköztárának alapvető alkotóelemeit úgy, hogy az esetleges absztrakt kivetüléseket is maradéktalanul képesek megtartani.

A vonalak, melyeket Isten teremtett, az érzékelhető világ teremtményeibe rendeződnek, nem pusztán ájult vonalak, foltok, vagy geometriai formák öntudatlan halmazába. Isten visszfénye, nem vonalakban, gesztusfestők foltjaiban, vagy geometriai formákban, hanem a Teremtményekben köszön vissza. A teremtmények otthona pedig a Föld, ezért Isten tisztelete, a Föld szeretetében rejlik. S, mint ahogyan nem lehet a Földet Isten tisztelete nélkül szeretni, ugyanúgy nem lehet Istent a Föld szeretete nélkül tisztelni és felismerni.

Jómagam minden olyan alkotást tisztelek, mely Fényt gyújt bennem, mert minden ilyen alkotás, utazás egy olyan világba, ahol az értelem szikrája Új Világok lehetőségeit lobbantja lángra. Ahol egy alkotás értelemmel bír, a remény új távlatokat nyit. Az Új Távlatok Ajtaja mögött pedig egyetlen felirat olvasható: „A művészet él, az „absztrakt” halott!”
2008-02-19 19:34:45
SomaleXia, igazad van, egyébként én is nagyjából erre gondoltam, és Yensen is pont most írta le. Ha ugyanazon az ablakon egyszerre nézünk ki, akkor sem ugyanazt látjuk vagy vesszük észre, tiszta sor.
Yensen, köszi hogy kifejtetted a véleményedet! Elszomorítónak tartom, ha így működik a művészeti lobbi...de nem vagyok biztos benne, hogy le kell feküdni egyes üzletemberek érdekeinek. Azt sem tartom elítélendőnek - gondolom Te sem - ha egy művész meg tud élni abból amit szeret csinálni (én nem ebből élek:D).
Én azért még bízom abban, hogy az emberek felismerik a jót és az igazi értéket, a tisztán közvetített gondolatokat, és nincs szükségük ehhez "megmondóemberekre". Akinek "műértő kritikusra" van szüksége ahhoz, hogy megtudja mit kell gondolnia egy műről, és mire költse a fölösleges millióit, az úgysem lesz soha a befogadó közönség része. Valóban elárasztanak minket a sorozatgyártott kacatok és egyre inkább a szériaemberek világában élünk, és persze az önálló gondolatokat nélkülöző embereknek mindig kényelmesebb lesz, ha kész gondolatokat kapnak. De nehogy már néhány üzletember határozza meg, hogy mi tetsszen nekem vagy bárkinek... Nem különösebben érdekel, ha esetleg lehúz egy műkritikus, mert nem ő fogja megvenni a képeimet. Ha meg tetszik valakinek, azt nem érdekli hogy mit mond róla egy okostojás. Számomra a legnagyobb elismerés, ha valaki megvásárolja egy képemet.
Mindezek mellett pedig úgy gondolom, nem ezért alkotunk, nem úgy kezdünk hozzá egy képhez, hogy "most festek egyet 200.000,- ért". Amint írtad, idővel eldől, hogy mi sodródik a partra és mi ülepszik le. Jó olvasgatni amit leírtatok, szerintem párszor még át fogom rajta rágni magam...


2008-02-19 19:04:47
Igen yensen, jól nyomod! Egy húron pendülünk! ;))
2008-02-19 17:35:26
Úgy gondolom nem Vidra!
Szerintem egy kép sohasem fogja ugyanazt az élményt közvetíteni a szemlélőnek, mint amit az alkotó megélt a készítésekor, legyen az figurális, vagy elvont absztrakt!
Ezért írtam az előzőekben, hogy csak valami hasonlót élhetsz meg, de sosem ugyanazt.
Yensen is olvasta "Az ünnep"-et, de az élményt szellemén keresztül szűrte, így természetes, hogy nem lehet ugyanolyan, mint az én élményem, mely egy másképp működő szellemen keresztül csapódott le.
De....

...És itt van, amit Te mondasz! Néha valóban szűk rétegnek szól az alkotás, mert, hogy megérezhesd annak az érzésnek mását, úgymond; "hasonszőrűnek" kell lenned. Valami lelki kapocsnak kell lenni, az alkotó és közted...legalábbis én így tapasztaltam. Egy nyelven kell beszélnünk, ahogy yensen is mondta. És ez eleve behatárolja a közönség csoportját.

"...abban sem látok problémát, ha egy képről nekem más dolgok jutnak eszembe, mint az alkotónak."

Ebben én sem. Egyetértek Veled!
Vegyük példának a szerelmet, amit yensen is említett. Ugyanazt látod a képben, mint amiért Ő megalkotta, de élményeiden, beléd rögzült definíciókon keresztül formálódik, alakul azzá, ami végül is gondolatot ölt Benned. Nem kell, hogy ugyanaz legyen, nem is lehet.
Neked, esetleg a képről nem a szerelem jut eszedbe, csak valami kellemes, jó érzés? Parancsolj! Máris ott állsz a kapuban! ;)))

És itt ellentmondanék yensennek!
Véleményem szerint kell a fantázia, az absztrakt művek élvezetéhez. Sőt, a megalkotásához méginkább. Ennél a stílusnál nélkülözhetetlennek tartom a képzelőerőt.

Még annyit hozzáfűzök, hogy az én képemmel azért vigyáznék, mert nem tartom full absztraktnak.
2008-02-19 15:11:54
Tehát akkor jó egy absztrakt kép, ha ugyanazt az élményt közvetíti számomra, ami az alkotót inspirálta? Olyan mint a viccmesélés, ha magyarázni kell, akkor vagy el van rontva, vagy a közönséggel van a hiba.. De egy kép megfestése mindenképpen szubjektív élményeken alapul, és ha ugyanazt kell közvetítse felém is, akkor nagyjából ugyanazokat kellett megélnem. Ez viszont azt eredményezi, hogy esetenként elég szűk réteget szólít meg egy alkotás. Ez persze nem feltétlenül baj, de abban sem látok problémát, ha egy képről nekem más dolgok jutnak eszembe, mint az alkotónak.
Elég távol állok ugyan az absztrakt festészettől, de régen nem is adtam címet a képeimnek, hogy ne befolyásoljam a néző gondolatait. (Persze ez csak addig működik, amíg van idő hosszabban elmélázni egy kép előtt, többnyire egy kiállításon 4-5 percnél tovább nem áll meg egy látogató.) A jó cím adhat egy segédfonalat a gondolatmenethez, de ha egy kép megszólít, akkor a cím nélkül is működik a dolog.
Talán ebben is van az absztrakció csapdája, hogy egy műbe könnyebben bele lehet utólag is magyarázni bármit, mint egy realista vagy szürrealista vagy bármilyen figuratív alapú műbe. Ott ugyanis ha előre eldöntöm hogy borosüveget festek, és nagyjából sikerül is, nehéz utólag belemagyarázni hogy békegalambra gondoltam, és a "csalódások óceánja" címet adom neki..

Chilli, érdekes amit írsz az egyre szerteágazóbb stílusokról, de a kategóriákat valóban mi kreáljuk magunknak. A képeidet nézegetve úgy látom, hogy több stílusban is otthonosan mozogsz, és ugyanolyan természetességgel alkotsz egy végletekig kidolgozott szürrealista vagy realista képet, mint egy imresszionista jellegű képet. De nem gondolom, hogy festői pályafutásod kezdetén eldöntötted volna hogy márpedig Te egy X stílusú festő leszel. (persze lehet hogy tévedek:D) Szerintem a legtöbben csak engedünk a hangulatainknak amikor festeni kezdünk, aztán kitalálnak rá egy kategóriát, de ha nekem úgy kellene festenem, hogy megfeleljek bizonyos műfaji és stílusbeli előírásoknak, abba is hagynám az egészet.
2008-02-19 12:34:38
Nagyon örülök, hogy Vidra létrehozta ezt a topicot, és nagy érdeklődéssel követem.
Itt talán olyan emberek próbálják meg kifejteni véleményüket ebben a témában, akiket legalább érdekel, és talán egy kicsit értenek is hozzá.
Magam nem sorolom a fent említett művészek közé. Nem vagyok hozzáértő, csak megpróbálom átadni hangulataim, gondolataim, és ezt az absztrakton keresztül látom megvalósulni.
Most ez izgatja fantáziám. Létrehozni valamit, ami absztrakt, mégis ábrázol.

Egy másik, hasonló jellegű portálon egy fotós megjegyzésére;
"Tetszenek a képeid, de nem értem őket."...
...ezt a választ adtam:
"Akkor ne akard érteni, gyönyörködj és élvezd!"
No, ebből lett ott is topic, vita, majd kellemes beszélgetéssé szürkült a dolog.

Az absztrakt nekem elsődlegesen színeket, és formákat jelent. Nézem a képet, mely, vagy megfog első pillantásra, és továbgondolásra késztet izgalmasságával, rejtélyességével, vagy akár diszharmóniájával...bármivel, ami felkelti érdeklődésem.
Vagy nincs rám különösebb hatással, hidegen hagy, s akkor magyarázhat bele akárki, akármit; nem érdekel.

Tehát az első benyomások után kutatom, keresem, megpróbálom megfogalmazni, mi az amit látok, érzek a műben. Muszáj, ez az ego kényszere, melynek nem tudok ellenállni.
Ebben a kutatásban nagy segítség nekem a cím! Szerintem nagyon fontos, szerves része a képnek! Ha fogékony vagyok a műre, a cím mutathat valami irányt. De érdekes módon nem tud tévútra vezetni. Ha nem érzem, nem látom az alkotásban, amit sugall, nem tud befolyásolni, bármíly hangzatos is!

Talán ezért szeretem, és tudom befogadni az absztraktot, mert nem akarom rögtön megérteni, és nem ijeszt meg, ha elsőre nem vágom, hogy a művész mit is akart mondani.
Gyönyörködöm benne, aztán jöjjön, aminek jönnie kell!
Lehet, hogy ez egy nagyon silány megközelítése a témának, és cseppet sem "tudományos".
Én azt mondanám; intuitív, érzéki, elvont...

Az alkotás folyamata viszont, nálam pontosan ennek az ellenkezője!
Először születik a gondolat, hangulat, melyet ki akarok fejezni, és csak ezután keresem hozzá a formákat, színeket, kompozíciót.

Arra kérem a szemlélőt, hogy gyönyörködjön a képben...és csak azután gondolkodjon, miután megfogta Őt..., és értesen! Ha nem indít el benne a kép valamit, ne is erőlködjön, ne próbáljon sznob módjára belemagyarázni valami mély értelmet.

Talán ez a sok közül az egyik baj, mely elidegeníti az embereket az absztrakttól. Azt hiszik, mindenáron meg kell érteniük, különben hülyéknek, és ódivatúnak tünnének. Ez totál frusztrálja Őket. Vagy a sznobéria álarca mögé bújnak, vagy egyszerűen kerülik ezt az irányzatot.
Pedig azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy ha megnéz egy művet, majd pontosan ugyanazt fogja érezni, gondolni, látni, mint az alkotó! Mindannyian tudjuk, hogy ez ennél jóval összetettebb!
Hasonlót, rokonságot, "megtudlakértenibarátom" érezhet, de átélni soha! A művész sem tudja többször, csak mindig akkor az egyszer!

Yensen, igazad van abban is, amit a Pin Up-ról, és a Sorayama, Bell féle csoda képződményekről írsz.
Ezek rendkívüli módon megmozgatják érzékeinket, de szemünk legeltetésén, és ágyékunk lüktetésén kívül, ahhoz, hogy a lelkünkbe is szivárogtassunk valami éltetőt, ezek tápértéke igen alacsony!!!
Ezért az energiáért, egy kicsit meg kell ám dolgozni!

Elnézést, hogy kissé elkalandoztam, és az absztrakthoz való viszonyomró írtam, a magasröptű okosságok helyett, melyekre én képtelen vagyok.
Ezt meghagyom yensen-nek, és továbbra is nagy érdeklődéssel várom fejtegetéseit! :))

2008-02-19 10:10:58
Na persze az is igaz, hogy nem folytattam szorosan a gondolatiságod, de ahogy látom, részletekben fejted ki a véleményed, így gondoltam, hogy halványan ugyan utalok az írásodra, de mélyebben nem bontom ki helyetted.:-))))
Mint az absztrakt szóról eszembe jutó dolgaimat irkálom, de még én sem értem a végére...:-))))
2008-02-19 09:56:01
Nyomasd Yensen!

Bár véleményem szerint az absztraktot nem lehet félreértelmezni... Ha jobban belegondolunk, lehetetlen.
Az embert aki a képek mögül kiordibál, azt igen, félrelehet érteni. De az absztraktot nem.

Üdv.: Chilli
2008-02-19 08:53:13

Szerintem is valahogy úgy működik egy művész életében az absztrakt felé vezető út, ahogyan Viking is leírta. A rajz és festészet terén MINDENT be kell járni, elsajátítani a legaprobb mesterfogásokat és ennek az útnak a folytatása lehet az absztrakció.
Úgy tudom elképzelni, hogy amíg a festő örömét leli abban amit és ahogy csinálja, a világ amelyet létrehozott ideális teret ad a kiteljesedéséhez és nem érzi szűknek a világát, addig jó és ami fontosabb őszinte a munkája.
Sok képzőművész ezt a "rabságot" nem hajladó észre venni. Legtöbbször az anyagi javak felhalmozásának kényszere miatt, vagy egyszerűen az ego miatt.
Szeretem a művészetben megadni az esélyt az alkotásnak arra, hogy meggyőzzön, meséljen. És bár akadnak olyan munkák (nem csak itt, hanem igen neves galériákban is), amelyek nem túlzottan jól sikeredettek (akár technikailag, vagy esztétikailag), mégis hitelesek tudnak maradni, mert nem akarnak többnek látszani, mint amik. Egyszerű, tökéletlen ember tökéletlen munkája. Ez számomra önmagában szép!

Azt is tapasztalom, hogy a mai világban már szinte naponta jelennek meg új irányzatok és lassan eljut oda a művészet, hogy külön kategóriákat kreálunk az alkotóknak, sőt mi több, az alkotásoknak egyenként. Ez az "öngyilkos" reakciója a művészetnek a felgyorsult világra. A futószalagon gyártott műanyag kacatok világára adott válasz. Véleményem szerint, szerencsétlen dolog, hogy a művészetek a futószalaggal veszik fel a versenyt. Szép lassan megszokta a világ azt, hogy egy bizonyos autógyár külső designja (nemtom így kell-e írni) nem 10 évenként, hanem félévenként változik. Ha pedig egy autógyár nem követi ezt, elmennek a vásárlók és tönkre megy... El lett kényeztetve az ember, valahogy ugyanolyan gyorsan ráununk a dolgokra, mint az a 7 éves gyerek, akinek 125 db jobbnál jobb számítógépes játéka van. 10 percnél tovább nem köti le semmi.

Üdv.: Chilli
2008-02-18 20:26:08
Üdv.!

Igen Cof, a tetkó műfajában is elszabadult a pokol...:-))))
Gondolom, hogy hányszor vakartad már kockásra magad...:-)
Azt előre bocsátom, hogy az én kommentjeimből olyan sokat nem tudsz majd okulni.:-)))

Az absztrakt formákat a modern művészek a törzsi motívumokból kölcsönözték. Az ősi civilizációk pedig a természetből... (ezzel gondolom nem mondtam újat...)
Tehát szerintem amit modern művészetnek nevezünk, az valójában a múlt újbóli felfedezése. Meredeken fogalmazva, a "modern kori reneszánsz".:-)))))
A személyes életemben az absztrakt és más modern irányzatok iránti utálatom, az irigységemből táplálkozott. Megkérdeztem magamtól, hogy hogy a francba lehet, hogy kettő darab piros négyzet egy zöld alapon hogy kerülhet 1 000 000 forintba???
Ráadásul 10 perc alatt csukott szemmel, hátrakötött kézzel, fejenállva, a sarkamon az egyik bütyökkel is tudok olyant csinálni....:-)

Aztán rájöttem, hogy itt nem a négyzetekkel, meg a zöld háttérrel van baj, hanem a világ azon részével van a bibi, ahol az egyén diadala mindentől fontosabb.
Ezt most szándékosan nem magyarázom tovább, mert nagyon tág kör és hihetetlenül elkanyarodnánk az eredeti témától.

Nekem mint szürke nemtom kinek az irigység szabott sokáig gátat annak, hogy felismerjem ennek a stílusnak az igazi értékeit. Engem nagyon megfognak pl. a vasúti teherpályaudvarokon a világ minden tájáról származó mindenféle színű acélkonténerek látványa, vagy egy acél híd alja, de sorolhatnám... Ezek számomra a modernkor lenyomatai, amelynek a romjait több ezer év múlva újra megtalálnak a művészek és az akkori emberek luxus villáinak a falán fognak lógni, mint "übermodern" festmények:-))))

A Mephisto mesélt egy kiállításról, ahol az alkotó fogta magát, odament a terem közepére, lehúzta a gatyáját és elvégezte a dolgát... a hosszú dolgát. Nem tehetett a művész arról, hogy ezt kellett közvetítenie. Az akkori társadalmi kórrajzot nyomta oda a terem közepére. Nem szép és mégcsak nem is képvisel olyan értéket, amit pénzben kilehetne fejezni. Hoppá! Hát éppen ezért volt ez a megmozdulás akkor és ott művészet.

Üdv.: Chilli


2008-02-18 18:33:29
;-))) Erotikus vonal az bizony jól mondod mert igen jövedelmező bir lenni, feltéve ha az embert felfedezték mint tehetséges Pin Up rajzolot festőt.Nálam egyenlőre nincsen anyagi vonzata a dolognak :(((MAx saját kiadás a digitális eszközökre ;-(.Ez van nem olyan könnyű bekerülni abba a körbe ahol már azt mondhatja az aember 3 Pin Up lány egy hónapban és meg van oldva a megélhetés 3 Hónapig a három műből.Addig is én azért zúzom azt a vállfaját a festészetnek.Az absztrakt dolgokat meg talán azért utasitom el zsigerből mert van a szakmámban az úgynevezett TRIBAL art amely valójában törzsi motivumokat kellenének takarjanak,de jön mindenféle rajzoló és szétütötték az igazi Tribalokat becsuszva az absztrakt aktegória felé amely seemi de ha valaki akarja akkor sárkány tigris csúnya arc stb..Talán ez a fő oka, hogy nem probálkoztam meg ilyesfajta ábrázolásmóddal.Meg sokban nekem nagyon de nem jön át az, hogy most mit is akart a piktor úr az adott művel kifejezni.De erre lehet jó példa pl somaleXiának az új képe amely nekem egy hangulati elemmel azonnal átjőtt, hogy mi és akkorát ütőtt, hogy az agyam kicsúszott töle.ÉS absztrakt módban készitette de mégis átlátom a témáját.A te képeidnél minidg sokat filozók némelyiknél,de gondolom észrevetted azt, hogy nem is mindegyikknél kommentelek.Nekem talán azok a műveid jönnek át jobban ahol az absztrakcióidat megfüszerezed egy kis aktal arcképpel, széteső koponya stb.Várom az eszmecseréteket Chillivel.....ÉS figyelek hátha okulok ;-))
2008-02-18 17:29:34
...volt egy kiállítás, ahol a művész az üres falakat mutatta be. A megnyitóra rengetegen elmentek...

Ez nem a művész feltűnési viszketegsége miatt lett ilyen népszerű. Egyszerűen válasz a világ jelenségeire.
Mint az absztrakt formák, úgy az üresség is ősidőktől kezdve itt voltak/vannak. Mi meg rájuk találunk. Engem lenyűgöznek az ilyen stílusú képek. Éppen ettől az ősi, ember előtti "tulajdonságai" miatt. Honnan tudom, hogy melyik gagyi és melyik valódi remekmű? Sehonnan... egyszerűen megszólít és magával ragad. Vagy, nézem és kattogok és "visszaél minden jó szándékommal", majd rádöbbenek, hogy át lettem ....
:-)

Bocs, hogy így bele bugyogtam, majd késöbb kifejtem pontosabban a véleményem...

Üdv.: Chilli

2008-02-18 15:20:59
Mi is követjük a topikot
Foloytasd mert érdekel.Bár az absztrakt ábrázolásmod nekem sem nyerő igazán...Talán nem is értem eléggé mélységeiben és ezért nem látom azt amit kellene....
2008-02-18 14:52:02
Engem nagyon is, csak hozzátenni nyilván nem tudok, de folytasd!!! (csak jelezni akartam, nem süket falaknak beszélsz)
2008-02-18 13:17:18
Üdv, örülök hogy elmondtátok a véleményeteket.

Igen, igen, valami effélére gondoltam. Az absztrahálás valahol egyszerűsítés, de ne a gondolat redukálódjon, hanem az ábrázolás módja tisztuljon le. Az Artára való regisztrálásom előtt nem olvastam haikukat, de ez valami hasonló dolog a költészetben. Három sorban meg lehet ragadni egy hangulatot, elmesélni egy történetet, a végletekig leegyszerűsítve, de formát adva neki. Lehetne több oldalon keresztül is rímelgetni, de ez így sokkal hatásosabb és tisztább lehet.
Úgy gondolom, hogy az absztrakt ábrázolásmód úttörői tökéleteset tudtak alkotni a realisztikus ábrázolás terén is, és ezt követően kezdtek új utakat keresni. Aki ezzel egyenesben van, az merjen absztrahálni, hiteles lesz. Lehetséges, hogy egyszer én is erre az ösvényre lépek, de ehhez még nem érzem elég érettnek magamat.
2008-02-18 12:02:43
Elnézést minden hosszúhajútól...:P
2008-02-18 12:01:47
Nem tartozom a nagyok közé, de engem is érdekel a téma, mert láttam már olyan absztrakt ábrázolást, ami megfogott, de nem jöttem rá, hogy pontosan hogyan, és mennyire volt az tudatos, hogyan lehet erre törekedni. Egy fél évig volt szerencsém egy "gesztusfestészet" címen futó tárgyat teljesíteni. Érdekes tapasztalat volt, amikor azt mondták, ábrázoljam a haragot formák, figurák nélkül. Nem állítanám, hogy sikerült, de láttam olyat, akinek igen. Persze ránéztem a képre, és tudtam, hogy mit akart kifejezni, de lehet, hogy az is látta volna, aki nem tudja. Az a gyanúm, hogy Yensen nem efféle absztrachálásról mondja majd el véleményét, és sajnos nem tettem körutazást abba a világba, amiről már említést tett, de nagyon várom a szavait. Hiszem ugyanis, hogy ha valaki a reális ábrázolás terén elérte azt a szintet, amit a reneszánsz alkotói, akkor már joggal léphet tovább ebbe az irányba, és teheti hitelessé képeit. Ez az, ami hiányzik a hosszúhajúak művészetéből, egyetértek Vidra.
2008-02-18 11:34:08
Felvetődött néhány gondolat az absztrakt művészet kapcsán Yensen „Bekapta a Holdat…” című festményénél. Írtam volna még néhány sort a kommentemhez, de nem akartam offolni Yensen képét, ezért indítottam ezt a topicot, és amint a többi hozzászólásban olvastam, nem lenne érdektelen a téma, talán ez a stílus (vagyis az arról alkotott vélemény) osztja meg leginkább az alkotókat. Előre bocsátom: nem értek az absztrakt műfajhoz, különösebben nem is szeretem, bár van néhány mű, amely tetszik.

Egy definíció az absztrakt expresszionizmusról:
A latin abstrahere "elvonni" és expressio "kifejezés" szóból származik. Lényege a művész pszichikai állapotának, tudatalatti képzeteinek közvetlen és drámai kifejezése, valamint a festés folyamatának meditatív átélése. (Fogalomtár)

Mint azt a fenti képnél már leírtam, általában nem értem az absztrakt alkotásokat, és ha elsőre nem jön át valami gondolat, vagy hangulat, nem is próbálkozom vele hogy megértsem.
Szerintem nincs semmi baj a fehér alapon fekete négyzettel, ha valaki ebben látja saját alkotó ösztönének kiteljesedését…csak ne akarja rám erőltetni a saját művészi értékrendjét ha én ebben nem látok művészit. Jó, ha egy képbe bele lehet látni valamit, elindít egy gondolatfolyamot, de azok legyenek a kép kapcsán a saját látomásaim és gondolataim. Ha vannak. Nekem speciel a hideg futkározik a hátamon ( és nem a kellemes borzongásra gondolok) amikor egy kiállításon egy szögekkel televert fadarab vagy egy minden látható koncepció nélkül összekent vászon előtt a gyönyörtől félájult sznobok áradoznak egymásnak arról, hogy ez és ez a darab Mekkkora Remekműűű, mert: (…és hosszan magyarázzák). Persze meglehet, hogy a koncepció csak számomra láthatatlan és érthetetlen, de talán számomra éppen ezért nem jelent semmit.
Amit nem tekintek művészetnek, az az olyasféle alkotás, amikor valaki a lábánál fogva fellógatja magát egy fára, és a haját festékbe mártva a kötélen hintázva fest vele. Nem vicc, láttam már ilyet, és az illetőt hatalmas művésznek nevezték. Aztán egy ilyen véletlenszerűen kreált képbe gyönyörűen belemagyarázták a mondanivalót, az alkotónak pedig hangzatos művészi hitvallást kreáltak. Úgy gondolom, hogy nem attól lesz valami absztrakt, hogy szétkenjük a festéket valahogy aztán megmagyarázzuk, hanem első a gondolat vagy az érzés, és csak ezt követi az anyag. Csak látszólag a végeredményen nem minden esetben érzékelhető a különbség, ezért aztán bárki nevezheti magát absztrakt festőművésznek, aki egy egyenes vonalat sem tud húzni.

Természetesen lehet, hogy én látom rosszul a dolgot, nincs a zsebemben a bölcsek köve. Érdekelne, hogy mi a véleményetek ezzel kapcsolatban.