Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció
Belépve (0)
Vendég (47)

Mai alkotások: 0
Havi alkotások: 11
Összes alkotás: 28.475
Regisztrált felhasználó: 2.371

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-03-20 13:34:46
Személy szerint elgondolkoztam azon, hogy mi alapján választják ki a galériák a kiállító művészeket, és a kiállítandó alkotásokat. A papír-pénz, vagy a tehetség és az esetleges mondanivaló-e a lényeg. Nagyon úgy néz ki, hogy itt is, mint a fogyasztói társadalom majdnem minden szegletében a pénz dominál leginkább. Persze azt nem mondom, hogy a kiállító emberek tehetségtelenek lennének, mert nem láttam egyik munkát sem, de a tehetség önmagában sajnos édeskevés.
A gombnyomogatós hasonlatod elég jól belevág az elevenjébe. Csak ugye lehet rossz gombot is nyomni. Ami elsősorban zavaró az, hogy a művészet puszta árú cikké alacsonyítva kerül csak a képbe.
Többek között ezért nem nézek tv-t és nem hallgatok rádiót, mert ott már kiborult a bili és kanszagon kívül a tartalom is bűzlik. Ez közvetve befolyásolja a kiállításokra járó emberek igényeit, ha van ilyenük. Igazán viszont nem tudom arrafelé milyen az arány, de a saját környezetemben élők többsége, ha szétnézek semmiféle kulturális programra nem jár. Van egy szűk kör, aki általában fel-fel tünedeznek egy-egy rendezvényen, de összességében elenyésző a többséghez viszonyítva. Ezért bizonyos mértékig a médiumok is tehetnek arról, hogy az általad említett kép van kialakulóban és egyre inkább általánosan elfogadottá válik.

A provokáció azért szerintem nem lenne feltétlenül rossz a művészetben, mert miért ne legyen egy kép provokáló? Elő is fordult párszor a ma nagyra tartott művészek között is. Persze egy adott korban más és más számított provokatívnak.
Tehát szerintem ez még nem feltétlenül baj. Ha nem célja például a közvetlen haszonszerzés növelése, vagy a vágyott hírnév „gombnyomásra” történő megszerzése. Pláne, akkor, ha annak még értelem is van és tudatosan van felépítve. Ami azért valljuk be nem egy könnyű mutatvány, főleg úgy, hogy olyan embert ne sértse, aki nem célja a provokációjának.
Mert a művészet, és a művész feladata az is, hogy bizonyos dolgokról lerántsa a leplet. Persze az már nem is igazán provokáló, inkább gúnyrajz. Maximum, annak akinél betalál. És azt sem árt tudni mit, és miért teszünk.
Ezért például az általad említett alkotóknak három alapvető dologgal nem ártott volna tisztában lenni. Mi a különbség a vallás, a hit és az egyház között. Az utóbbit én is provokálnám, mert nem feltétlenül értek mindennel egyet. Maga az intézménye is elavult dekadens szerintem. Na de ez most itt nem téma, úgyhogy nem megyek bele.

Két dolog tanulságos számomra az olvasottakból, a kiállítással kapcsolatban.
1. Én próbáljam elkerülni, hogy ilyen legyek.
2. Az említett Művésznő szarunk az országház előtt…képe. Ez elárulja miért tartunk itt,
mert ha szarunk arra mit csinálunk, akkor…

Változtatni ezen nem lehet könnyen, max. mindenki a saját háza táját tarthatja rendben. Végezetül pedig Vonnegut idézetével zárnám.
„Művészetből nem lehet megélni, csak elviselhetőbbé lehet tenni vele az életet.”
Szerintem ez az egész lényege. Aki pusztán csak a pénzért fest az nem művész, hanem iparos, vagy jó kézügyességgel megáldott segédmunkás, és lényegében majdnem mindegy is, hogy mit csinál.

Köszönöm, hogy megosztottad velünk a gondolataid, és személy szerint azt, hogy egy igazán jó kritikát olvashattam.

Üdv! Zé
2009-03-16 15:46:19
Nem egyszerű ez a kérdés, de a megoldás mégis az.

A művészet lényege a konvenciók áthágása, és új látásmód által a világ újszerű megmutatása. Azonban sosem volt, sosem lehet lényege a vulgaritás piedesztálra állítása, az öncélú botránykeltés.
Szembeszállhatunk a vallásos érzülettel, ha nem értünk egyet annak álszentségével, de nem lehetünk tiszteletlenek a mély érzésű emberekkel szemben, mégha magunk nem is osztjuk jelképeik szentségében való hitüket.
Minden kor, így a miénk is kitermeli a művészetből megélni szándékozó, mondanivaló nélküli, lilaködös művészkedők tömegét, akiknek halvány elképzelésük sincs a művészi érték lényegéről.
Ők azok, akik divatokat csinálnak, vagy legalább remélnek csinálni, miközben képben, szövegben, zenében értéktelen, alpári dolgok tömegeit hozzák létre.
Ki emlékszik már bármely elmúlt kor giccsgyárosaira, "tucatművészeire", és "alkotásaikra"?
A maiakra sem fognak emlékezni néhány évtized, de megkockáztatom: néhány év múlva.

Igen. A művészetnek nem csak joga, de kötelessége túllépni a konvenciókon. De tilos ezt önös érdekből tennie. Nem az a baj, ha egy szent szétteszi a lábát, a baj az, ha mindezt nem egyébért hozzák létre, minthogy széttegye. Ez nem a konvenció túllépése, ez nem egy újabb látásmód, ez vulgaritás. Nem pornográfia, aminek - mégha a keresztény erkölcsben nevelkedettek tagadják is - helye van a nap alatt, hanem egyszerű és alacsonyrendű magamutogatás. Az excrementum nyilvános "világrahozatala" sem egyéb, mint a cscsemőkortól való eltávolodás képtelensége.
Nem a "női művész" sajátja, mi több - mint fényképfelvételek tanúsítják - még csak nem is nóvum, mert annak idején Toulose Lautrec is élt vele.
Igaz, ő nem alkotás, hanem egyszerű pimaszság, megbotránkoztatás céljából élt vele.
A kiállítást pedig sznobok hozták létre sznoboknak. El is vannak egymással. Még csak fodrozódást sem okoznak a művészetek tavának tükrén.

És mert sznobok = Sine Nobilitate = Nem Nemes(ek), ezért aztán mégha bebocsátást is nyernek az Operabálba, hiszen - igen demokratikusan - megvehetik oda a belépőt, de a szellem világának nem önjelölt "arisztokratái" éppen úgy nem fogják őket magukkal egyenértékűnek elfogadni, mint az újgazdag szotyolacsászárokat sem. Az ok egyszerű: Nincs azonos nyelvük, nyelvünk.

Tehát hadd tobzódjanak ezek a magukat művésznek képzelő és eladni szándékozó intellektuális és morális senkik. Ne figyeljünk oda se rájuk, se azokra akik istenítik őket. Legyenek csak el egymás között.

Szóra sem érdemesek.
2009-03-13 07:35:28
Kedves János!

Gondolom nem én vagyok az egyedüli, aki már sokszor elolvasta írásodat. Valójában teljesen egyetértek minden gondolatoddal, aggodalmaddal, minden szavaddal. Bár nem hallottam az ominózus interjút , nem láttam a kiállítást és nem tudom melyik galéria vívta ki magának, e példátlanul nagy figyelmet, de ismerek néhány Tv műsort, ahol a színvonal hasonlóan alpári és megbotránkoztató.

Világéletemben abban a hitben éltem, hogy a szemét előbb utóbb elenyészik.
A legutóbbi lomtalanításkor legalább három napig nagy ricsaj volt az utcánkban. A guberáló „kincskeresők” felhalmozott szemétkupacaikat védve képesek voltak verekedésig ölre menni, még a rendőröket is ki kellett hívni, hogy rendet teremtsenek. Akkor fogalmazódott meg bennem az a megállapítás, hogy a szemét lehet még sokáig érték valakiknek, sőt jó üzlet, pénzforrás is, pláne, ha képesek még azt is elhitetni a naiv érdeklődőkkel, hogy igazi kincset kínálnak nekik… és miért ne lennének képesek a nagyhangú, félművelt vagy teljesen műveletlen,vagy éppen csak romlott lelkű, érzelemszegény kikiáltók, akik talán még azt sem tudják, hogy rosszat tesznek, hiszen többnyire maguk is elhiszik meséiket.

Hiszem, hogy erőszakkal, fegyverrel és bármilyen kényszerítéssel nem lehet senkit semmiről meggyőzni, más útra téríteni, békét teremteni. De lehet(ne) türelemmel, neveléssel, szeretettel, kitartó felvilágosítással és jó példák felsorakoztatásával, bemutatásával. A valódi szépség és szeretet örömet és boldogságot, elmélyült emberi érzéseket gerjeszt és terjeszt , a gondolat tisztasága az önzetlenség és tisztesség piedesztálra állítása hozhat csak eredményt, lassú és keserves felemelkedést. Tudom, naivnak és utópisztikusnak tűnik a mai világban, mégis minden időben akadnak olyan emberek - nem is kevesen -, akik ennek szentelik életüket, tudásukat tehetségüket, ami soha nem veszhet kárba és előbb utóbb – ha kis lépésekben is – de eredményre vezet.

A szemét előbb – utóbb elenyészik. De amíg jelen van és értékként, szenzációként tálalják a lelkiismeretlen lélekkufárok, addig bizony mérgezőn és nagyon is hatékonyan működik ! Túszul ejti a naiv és kíváncsi emberi elmét, a serdülő, ismereteket, emóciókat habzsoló gyermeki lelkeket, elfoglalja a tisztaság, a rend és a szeretet helyét az emberi viszonyokban, széteső, vagy létre sem jött családokban. Aztán jönnek az újabb szenzációk a médiákban.

A szívem szakadt meg a döbbenettől, amikor azt hallottam a TV-ben, hogy egy általános iskolában lánytársai egy kislányt a WC-ben lefogtak és egy kefe nyelével erőszakoltak meg – JÁTÉKBóL !!!!!! Vagy amikor a mobillal filmezett verést mutatták be a vasúti váróteremben, ahol a megalázott, vérző áldozatra hangos kacagással uszította a filmező „kislány” a verőket „ adj neki a nevemben is !” .

Köszönöm János, hogy felhívtad erre a jelenségre is a figyelmemet. Tudom, érveid, gondolataid, sokakat elgondolkodtatott, akárcsak engemet. Ha nem szólnak, nem itt mondják el véleményüket, az nem azt jelenti, hogy nem érdekli őket a téma. Szerintem az Artagora amatőr művészei lelkében is kavarognak a gondolatok kérdések, válaszok, de erről nem könnyű beszélni. Sokkal fontosabb, ha művészetükkel mutatják meg a szépség, a tisztesség, a tiszta szeretet és szerelem lélekemelő útjait.
szeretettel : fefo

2009-03-10 13:44:30
Rettenetesen sok kérdést,érzést,gondolatot vet fel az írásod János!Kicsit olyan ez,mint amikor némán,szótlanul,mozdulatlanul valaki mélyen az ember szemébe néz,és hosszú perceken keresztül teszi ezt.A semmit.Csak néz.És a másik ember nem találja a helyét,próbál versenyezni,tartja a szemkontaktust,majd elgyengül,zavarba jön,miértek,és "hogyanok" keringenek benne,és az érzelmek összekuszálódnak odabenn.No,valami ilyesmit éreztem:voltam dühös,aztán jött a kérdés:de a művészet kifejezés,akkor mit is fogad be,és mit taszít ki magából,aztán igen,a gyerekek...jajj...és megannyi gondolat,amelyek be fogják járni a maguk kis pályáját a fejemben,aztán vagy helyretevődik minden,vagy akár egy életen át kérdésként lebeg majd előttem.Fiatal vagyok én is,ugyan már nem gyerek(korban legalábbis),de mindenképpen útkereső még,és megannyi útirány létezik,de a minta,amit otthonról hoztam kisegít...Abba kapaszkodom,és ahhoz nyúlok vissza,ha "eltévelyednék." Valahogy épp emiatt most ez az egyetlen letisztult dolog bennem:
"van felelőssége a felnövekvő generáció mentális állapotának és erkölcsi alapállásának a csiszolásában, vagyis nem állíthatja mércéül és hivatkozási alapul az ellentétek szítását, mert az kizárólag a káoszhoz, a romboláshoz és a leépüléshez vezethet.
Látja ugyanis, hogy amit ma tesz az a jövőben visszhangzik, érti, hogy amit hátrahagy valójában nem más, mint mozaik, mert mozaik az is, mikor a gyermek a kenyeret, a játékot, vagy egy szál virágot a kezébe vesz, és mozaik az is, mikor édesanyja rajzol, vagy mesét olvas neki. Ezért nem mindegy azok minősége sem. A gyermek ugyanis ezekből az apró mozaikképekből építi fel először önmaga világát, aztán egy egész világot."

Köszönöm,hogy megosztottad a gondolataid János!Adott!
2009-03-10 11:40:36
KANSZAG ÉS SZENTSÉGTÖRÉS





Karácsony ünnepére időzítve „Szentségtörés” címmel kiállítást szervezett egy jó nevű, ambiciózus budapesti galéria. Szétterpesztett lábú Szent Cecil, aberrált ruhába öltöztetett, „Kanszag” címet viselő Megváltó és félreérthetetlen kézmozdulattal „beintő” Krisztus – néhány ínyencség az étlapról.


Csodálkozni nincs min, hisz Jézus, mint ahogyan eddig, ezután is lesz gyakori céltáblája a modern, esztelenül liberalizált, szabadesésben lévő, tanulatlan tömegember terméketlen dühének, hisz a kizárólag provokációra építeni képes frusztrált lélek alacsonyrendűsége képtelen megállni a magasabbrendű krisztusi erkölcsiség fényében.

S bár a hanyatlófélben lévő lélek szimptómájaként leképzett „műalkotásokra” már legyinteni sem nagyon érdemes, azért bizonyos tekintetben mégiscsak pironkodik az ember, mikor szembesül azzal a makacs ténnyel, hogy végső soron mégiscsak egy olyan korban kell élnie, ahol a fenti „alkotások” elkövetői neveztetnek vezető értelmiséginek, vagyis „hivatalosan” az ő feladatuk lenne felvázolni annak az erkölcsi-szellemi muníciónak a szerkezetét, melynek birtokában az ember az élet felismerésének útjára léphet, s melynek segítségével fel tudja állítani azokat a viszonyrendszereket, melyek támaszával végül is hozzá tudja rendelni önmaga pozícióját az őt körbeölelő világ struktúrájához.

Nem ártana tehát lassan művészeink fejére koppintva nekik szegezni a kérdést: Mit akarsz fiam? Mi a célod a „kanszaggal”? Mi az elképzelésed? Mit tudsz felmutatni a szétterpesztett lábú Szent Cecilen és a beintő Jézuson felül?

Nos abban a szerencsés helyzetben volt részem, hogy egy sokak szemében kínos témákkal is gyakran foglalkozó televíziós csatorna jóvoltából szem és fültanúja lehettem annak a beszélgetésnek, mikor nagyjából a fenti kérdéseket mégiscsak nekiszegezte először a galéria művészettörténészének, majd az egyik kiállító alkotónak a stáb riportere.

Művészettörténészünk az interjú elején sietve igyekezett leszögezni, hogy szó sem volt arról, mikor a kiállítás ötlete felmerült, hogy a vallás szentségét gyalázni szándékozták volna, még akkor sem, ha Szent Cecíliát széttárt lábakkal, bugyi nélkül, Jézust pedig egy méretes falloszon lovagolva ábrázolták egyes alkotók. Ha tehát a látszat ellenére a szándék mégis tiszta volt, akkor mindez dicsérendő tett és helyes alapállás… Nem helyes és nem dicsérendő ugyanakkor művészettörténészünk műveletlensége, aki felütésként, mindjárt az első mondatával belecsúszott egy hatalmas intellektuális pofonba. A vallás ugyanis nem szentség. A római és a görög egyház hét szentséget ismer, Luther eredetileg hármat (keresztség, úrvacsora, bűnbánat); ma az evangélikusok és a reformátusok csak kettőt (keresztség, úrvacsora) fogadnak el, de sem a hét sem a három, sem pedig a kettő között nem szerepel a vallás szentségként, mert nem is az. Ennyire prózai az ok.

Nos a bevezető kis botlás után csakhamar következett a második: a „beintő” Krisztust „elemezve” a szakértő hang közölte, hogy a viszonylag merev, tektonikus tartás és „szfumato”-szerű fátyolosság az ikonok képi világára és szerkezetére utal. Nos ikonokkal már a román-korban, az ókeresztényeknél és Bizáncban is találkozhattunk, de egyvalamivel egészen bizonyosan nem. Ez pedig a szfumato. Az általános iskola felső tagozatában is tananyag ugyanis, hogy ezt a valóban briliáns technikai megoldást Leonardo fejlesztette a tökélyre, de a trecento előtt, tehát az ikonok készítésének „reneszánszában” egészen bizonyos, hogy nyomaira sem bukkanhatunk. Ez már bizony olyan kemény mélyütésnek minősül, ahol egy humánusabb bokszedző, azonnal bedobja a törölközőt, csakhogy megkímélje versenyzőjét a technikai k.o.-tól. Művészettörténészünk azonban nem kímélte magát, rendíthetetlen következetességgel ment előre. A képek művészi értékéről és formanyelvéről értekezve az unalomig ismételgetett paneleken túl semmi érdemlegeset nem hallhattunk, az viszont kiderült, hogy a témaválasztás ürügyén (amely Karácsonyra való időzítésének célzatosságát nem tagadta) egy jókora botrányra igényt tartana, hisz azáltal a nem túl fényes látogatottsági mutatót feljebb lehetne tornászni.
Nos ez már azért szomorú és egyben árulkodó is, hiszen ha egy neves kiállítóterem nyilván nagy tudású (de ezt a tudást jól leplező) művészettörténésze a látogatottsági mutatók pozitív irányba való eltolásának lehetőségeként nem a minőség, hanem a botránygyanús (hangsúlyosan vallásgyalázó) témaválasztás elsődlegességét jelöli meg, akkor joggal gondolhatja a laikus, de művészetre éhes nagyérdemű, hogy valami az értékítélettel nagyon nincs rendben, hogy valami bizony menthetetlenül baljós irányba sodródik.

No, de ne moralizáljunk tovább, mert eképpen könnyen elsiklunk a lényeg felett, és nem fogjuk megtudni, hogy az egyes alkotásokról, azok mondanivalójáról, hogyan értekezik művészettörténészünk. Mielőtt azonban bárki egy mélyreható elemzés élményében reménykedne, kérem ne tegye, hisz azon túl, hogy a kiállítás koncepciójának amúgy tökéletesen közönséges érvrendszerére hívja fel a figyelmünket, egy laza mozdulattal áthárítja a válaszadás kényszerét magára az alkotóra. Kérdezzük inkább-őt, szól az „elegáns” elutasítás, mely kérés a jelen lévő kissé megilletődött művész irányába azonnal áttranszformálódik kérdéssé.
Ám a miértekre a válasz csak nem akar megérkezni. Miért éppen kanszag? Miért éppen beintő Krisztus? Miért a pankrátor jelmez? Mi célból, milyen okból kifolyólag és egyáltalán milyen indíttatástól vezérelve ez az egész mutatvány? Művészünk azonban bármily meglepő is, mintha kissé felkészületlen lenne, pedig nem egy doktori disszertációt kell megvédenie, csupán önmaga alkotását lenne valamilyen szinten illendő elemeznie. Ez azonban csak nem akar sikeredni. Mindössze egyetlen halovány gondolatfoszlányt sikeredik kiköhögnie magából, mégpedig a következőt: „Igazából azt most nem tudnám megmondani, hogy mi volt a célom, de beleillett a koncepcióba.

Aha, értem; – a koncepcióba. Már megint a koncepció. Kezd gyanússá válni ez a koncepció, hisz másodjára hallom hat percen belül. No, de ha már a koncepciónál tartunk… Mégis milyen koncepcióba illet bele vajon a kanszag? Sőt, továbbmegyek, mit jelent ebben az összefüggésben a koncepció? Milyen viszonyrendszerben aktualizálódik az a koncepció, melynek tartalmát igazából nem nagyon tudom felfejteni? És, ha nem vagyok tisztában az általam vázolt, vagy vizionált alkotás gondolatiságával, akkor egy le nem tisztázott szellemiség mégis milyen koncepcióba képes illeszkedni?
A kérdések természetesen megválaszolatlanok maradtak, azt azonban még megtudhattuk, hogy egyik alkotásának mellék motívuma egy lomtalanítás alatt lett kiguberálva egy szeméthalmazból, s azért ragaszttatott fel annak jobb felső sarkába, mert… na, vajon kitaláljuk-e miért? Igen, mert beleillet a koncepcióba.

Rendben, itt tovább időzni láthatóan aligha volt értelme, a stáb egy nőművész műterme felé vette az irányt, egészen pontosan annak a nőművésznek a műtermébe látogattunk, aki a szétterpesztett lábú Szent Cecilt álmodta „vászonra”. A fogadtatás kedves, a nőművész kissé illuminált, a műterem erősen disznóól jellegű, de oda se neki, hisz ismerjük a mondást: „a zseni a káoszban is kiismeri magát”, nemhogy egy disznóólban, nemhogy egy feltételes zseni…
Kérdés neki is feltéve: „Miért szétterpesztett lábú a Szent Cecil, és miért tartotta fontosnak képviseltetni művészetét egy bevallottan provokatív, sokak érzékenységét és identitását sértő kiállításon? A válasz: Szerinte a kiállítás nem sértő és azért Szent Cecil, mert tiszteli Szent Cecília élettörténetét. Szimpatikus neki az eszmeisége…
Aha, értem. Amennyiben tehát szimpatikus nekem egy szent szellemisége, akkor szétterpesztem a lábát. Ez világos. Ezek szerint Szent Ferenc élettörténetének is legtanulságosabb és leghangsúlyosabb momentuma az, hogy az anyagcseréje vélhetőleg ugyanúgy működött, mint egy kelmefestőé. Rendben, ez valóban elfogadható tétel.
De mit akart kifejezni? – szól a rendkívül összetett és váratlan kérdés. Válasz: Igazából nem nagyon akarja befolyásolni a nézőt és egyébként sem nagyon szokott gondolkodni a mondanivalón. Érthető, világos beszéd, mondanivaló elfelejtve. De honnan a cím, és miért éppen szent Cecil.

Nos a kérdésre adott válasz előtt szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem vagyok híve az írott formában megjelenő vulgaritásnak, de mivel a helyzetet kizárólag szó szerinti idézettel tudom érzékletesen leírni, ezért kénytelen vagyok alkalmazni azt.
Nos nőművészünk kissé flegma hanglejtéssel közli, hogy igencsak másnaposan ébredt és belenézvén a tükörbe egyetlen gondolat járt a fejében, a következő: „Mi a gecinek ez az álszenteskedés? És ekkor jött a megvilágosodás: a geci rímel a Cecilre és ezért lett Szent Cecil…

Az összefüggés világos és egyértelmű. De akár hisszük, akár nem (és ez most tényleg nem költői túlzás) akadt még a tarsolyban egy nyomós indok a címválasztás miértjére. Kitaláltuk? Szabad a gazda? Bizony-bizony! Beleillett a koncepcióba… Hittük volna? Koncepció! És nem csak koncepció, de bele is illett…
S miközben a magvas gondolatok emésztésén dolgozva észrevettünk a falon egy újabb alkotást, a következő kérdés sem várathatott magára túl sokáig. Hogyan értelmezzük drága művésznő az utcán fekvő, szétterpesztett lábú önarcképet? Mert hiszen az alkotás egyértelműen és világosan felépített. Egy felbontott járdaszakaszon, szép számú törmelék között, a homokba fetrengve maga a nőművész terpeszti szét a lábát olyan pozícióba, hogy egy jókora légkalapács pontosan a „legszemérmesebb” testrésze irányába hatol, miközben hozzávetőleg hat darab munkás ásókra és csákányokra támaszkodva akárcsak Millet „Angelusának” szereplői, egykedvű közönnyel figyelik e nem mindennapi aktust.

S bár a válasz talán már konvencionálisnak tűnhet, mégis tanulságos. Amint az elmondásból megtudtuk, a művésznő egy hétfői hajnalon, másnaposan fejfájással légkalapácsok zörejére ébredt és ez rendkívüli bosszúsággal töltötte el. Kitekintve az ablakon észlelte, hogy felújítási munkálatok kezdődtek az utcájában. Ám kitekintve az ablakon mást is tapasztalt. Egy jókora légkalapácsot. Innentől kezdve az ihlet sem váratott magára túlzottan sokáig, ellenállhatatlan késztetést érzett arra, hogy felhúzott szoknyával feltárja szendeségét e nagyszerű szerszám előtt, hiszen, mint ahogyan azt elmondta, a légkalapács tulajdonképpen fallikus szimbólum.
Persze értjük mi művésznő drága, már hogy ne értenénk, hogy huszonévesen előszeretettel fantáziál fallikus szimbólumokról, tehát ilyen értelemben egy sós, köménymagos óriáskifli, vagy egy közönséges jégcsapretek sem érezheti magát biztonságban, de azért az mindenképpen elgondolkodtató, hogy Michelangelo ugyanennyi idősen már bizony „Pietát” faragott…

Mindenesetre az alkotás további mélyrétegeiről több érdemi információt ugyan nem nagyon sikeredett felhántani, ezért az analizálás mérsékelt meggyőző erejének köszönhetően a riporter némi szkepszissel mégiscsak jelezte, hogy bár napjaink nőművészeinek „nyílászárói” könnyed légiességgel veszik fel a terpesz pozíciót, ennek ellenére számára nem valószínű, hogy egy légkalapácsról mindjárt a második másodpercben lábterpesz és fallikus szimbólum jutna eszébe.
No, de kétkedés ide, kétkedés oda, a koncepció mégiscsak hitelt adhat a nőművész inspirációinak, legalább is, ha nagyon megengedő hangulatban vagyunk.

Mivel azonban már oly sok szépet hallhattunk minden dolog tulajdonképpeni mozgatójáról, a koncepcióról, ezért valahogy eszembe jutott egy gyermekkori emlékkép.

Megboldogult gyermekkoromban ugyanis, a Kossuth utcában, nem messze az Erzsébet-híd pesti hídfőjétől állt az Úttörő Áruház. Volt benne sok egyéb csoda mellet élére vasalt kisdobos nadrág, bakfisoknak fehér zokni fekete lakkcipővel, és természetesen konfekció osztály. Minden olyan szépen egyforma volt. Szvetter, kardigán, divatos moher, mely mind-mind magára öltötte az oly tipikusnak mondható konfekció jelleget. Nos bármily furcsa is, de nekem a „Szentségtörés” művészeiről, valahogy az élére vasalt kisdobos nadrágok, a divatos moher pulcsik, a fehér zoknik és fekete lakkcipők, egyszóval ezek a fájóan szegényes konfekció cikkek jutottak eszembe. Miért? Mert érveik a koncepcióról: konfekció-érvek. Szegényesek mint az élére vasalt kisdobos nadrág, vagy, mint a szvetter és a fehér zokni. Szegényesek, mert az ún. koncepció egy olyan lefokozott minőségű varázsigévé vált érvrendszerükben, mint az arany gyermekkorom bugyuta meséjének – a „Zsebtévé – „Hakapeszimakijának” a tábla boci csokija. Mindig előkerült egy újabb és újabb tábla, de mindig ugyanolyan. Ma pedig ezek a szegényes „Hakapeszimakik” következetes céltudatossággal rángatják elő farzsebükből a koncepciót, mint döntő és felülírhatatlan érvet, és úgy bújnak mögé, mint egy fülön csípett kerületi jegyző az ügyvédje mögé, ahonnan hadonászva bizonygatja talán soha nem volt ártatlanságát.

Mára már világossá vált, hogy a középszer „jogi képviselője” a koncepció és a provokáció. Az a koncepció, mely kanszagot és beintő Jézust, dobókockából kirakott rózsafűzért és széttárt lábú Szent Cecilt hitelesít.
Az a koncepció, mely olyan művészt hitelesít, ki merev hímtagját egy marhabőrből összevarrt női nemi szervbe helyezi, majd arról fényképet készít, és az a koncepció, mely olyan nőművészt legalizál, ki ún. „online” házasságot hirdetvén a virtuális párkapcsolat híve, mondván: ha nincs együttélés, akkor nincs válás sem. Igazi családmodell – mondhatnánk – hisz mily reményekkel teli jövőképpel kecsegtet a virtuális párkapcsolatból születendő virtuális gyermek, aki meg nem születvén legalább megkíméli magát hat darab jól megtermett pofontól, mikor szülei koncepcióját felrúgván kislány létére nem hajlandó egy öles légkalapács elé fetrengeni széttárt lábakkal.

És itt van még nekünk a középszer imént már említett (másik) „jogi képviselője” a provokáció. A provokáció figyelmet orientál, a figyelem központjában való lét pedig egy sajátos reflextől vezérelve előbb-utóbb népszerűvé, a népszerűség pedig hitelessé tesz. Amennyiben pedig a népszerű sztár a jó sorstól, de kiváltképp szüleitől nem örökölt egy „megfelelően izgalmas” vezetéknevet, csakhamar megváltoztatja írásmódját, hisz Kondásként nyilván nem tud oly felemelő hévvel érvényesülni, mint Kond-eisch-ként. Ezért hát az első munkafázisban gyárt magának új nevet, majd címert is, később rangot vásárol a piacon, s így már a piacon is versenyképessé válik. Csakhamar meghívást kap az Operabálba, kitüntetett előkelőségek bizalmát élvezi, a modern kor arisztokratáival, tehát vagyonvédő cégek igazgatóival, hajszobrászokkal és tőzsdeügynökökkel, rétesgyárak tulajdonosaival és zálogházak vezetőivel, divatgurukkal és színesfém kereskedőkkel, valamint celebekkel és sikeres portfólióval rendelkező melltartó-ügynökökkel köt szövetséget és a cápauszonyleves mellé vörös kaviárt falatozik, ami számára a rántott leves és a véres hurka után kissé gyomoridegen ugyan, de az orvostudomány emésztést elősegítő gyógyszerekkel ma már csodákra képes…

Nos akinek az ilyen előjelű arisztokrácia az igénye, hovatovább vágyálma és nívója, az minden bizonnyal nevet, címert, rangot, hatványozottan súlyos tünetegyüttesek mellett pedig történelmet vásárolnak magának. Hivatkozási alapot rátermettségére és felsőbbrendűségére.

A helyzet tehát korántsem megnyugtató. Azok a szellemi és intellektuális fórumok, melyek hitelt érdemlő következetességgel állhatnának ki alapvető emberi normák mellet, bizony nagyon keményen tévútra terelődtek. Megdöbbentő eredményt hozott nyilvánosságra a minap egy pszichológiai felmérés. Kit tekintenek példaképnek ma a gyermekek, és milyen foglalkozást űznének legszívesebben felnőtt korukban – szólt a hozzájuk intézett kérdés. Nos az nem állítható, hogy az esetek döntő többségében, de bizony gyakran elhangzottak olyan válaszok, melyek pornószínészeket jelöltek meg idolnak. Nem orvosokat, nem ügyvédeket, nem sportolókat, és kiváltképp nem művészeket, hanem pornószínészeket.
De tegyük fel őszintén a kérdést: Kinek a hibája mindez? Kinek a felelőssége, hogy kiskorú gyermekek számára megadatik az a lehetőség, hogy egyáltalán a puszta létezésük is érzékelhető legyen a pornóipar „hőseinek”? Ki az, aki biztosítja a szembesülés feltételeit és lehetőségeit?
És kinek a felelőssége, hogy az aberrált, beteges eszméket kézzelfogható realitásként megtapasztalhatják, s mint mirelit árut megvásárolva semmi egyéb feladatuk nincs, mint felmelegítve elfogyasztani azt.
Az éppen most felnövekvő generáció tehet arról, hogy nem példakép a művész, hogy nem képes meglátni munkásságukban a követendő és elérendő értékek képviseletét?
Akkor lenne felelős az éppen felnövekvő generáció a művészettel szembeni apatikus közönyéért, amikor az többnyire semmi egyebet nem képes feltálalni, mint széttárt lábú Szent Cecilt és kanszagot, beintő Krisztust és virtuális házasságot, valamint marhabőrből összevarrt női nemi szervet és a parlament előtti térre székletet ürítő nőművészt?
Ez a példa, ez az út, ez a koncepció? Aberráltság, ferde, beteges hajlam, infantilis idiotizmus és vallásgyalázás? Ez a dolgok alfája és ómegája?
Ja kérem, hogy a művészet tág dimenziókat nyit? Mindent lehet, minden megengedett, ami művészetként határoztatik meg, egyszóval minden relatív? Miért ne lehetne felemelő, megvilágosító erővel ható „műalkotás” egy székletet ürítő nőművész látványa, vagy egy nyers marhabőrből összefércelt női nemi szerv, amelybe az ifjú művész merev hímtagja hatol?

Nos, ha mégoly felszínes és sekélyes enciklopédizmussal is, de határozzuk meg a művészet és az aberráció fogalmát!
Művészet: „A valóságnak bizonyos esztétikai elvek szerinti, a lényeget kiemelő tükrözése, megjelenítése, mint a társadalmi tudat egyik formája.”
Aberráció: „Erkölcsi, nemi eltévelyedés, beteges hajlam.”
Természetesen arról most ne nyissunk vitát a művészettel kapcsolatban, hogy mit is jelent maga a valóság, mit jelent az, hogy „bizonyos esztétikai elvek szerinti”, hogy milyen „fajsúlyú” esztétikai elvek léteznek egyáltalán, hogy „a lényeget kiemelő” mennyire relatív, mert mi a lényeg valójában, és azt se kutassuk, hogy mit jelent igazság szerint a társadalmi tudat. Felesleges és meddő lenne a vita, ismét csak maszatolás, összemosás lenne a végeredmény. Egyet kérek csupán: legyünk őszinték önmagunkhoz és tegyük fel e kérdést világosan, egyértelműen; – egy nyers marhabőrből összefércelt női nemi szervbe hatoló merev hímtag, mint művészi alkotás mihez áll közelebb: ahhoz a művészethez, amelyet balga módon talán a társadalom meghatározó többsége Leonardóval, Rubensszel, Csontváryval, vagy akár Fehér Lászlóval azonosít, vagy ahhoz az aberrációhoz, melyet a lexikon erkölcsi, nemi eltévelyedésként és beteges hajlamaként határoz meg?
Ennyi tehát a kérdés, nem több…
Szerény véleményem szerint a fogyatékosok felzárkóztatására manapság már egészen hatékony módszerek léteznek, s ugyanakkor a szexuálisan aberráltak kezelésére is célravezető rehabilitációs eszközök állnak rendelkezésre, ahol képzett szakemberek megértő segítsége felügyeli a páciensek regenerálódását, tehát nem gondolom, hogy a terápia meghatározó élettere a galériák és a kiállítótermek világa kellene, hogy legyen. Hangsúlyozom, hogy ez kizárólag szubjektív véleményem, könnyen lehet, hogy tévedek és túlságosan racionálisan szemlélem az összefüggéseket, amitől azért óvnám magam.

Hamvas Béla írja a „Függelék a középszerűségről” című esszéjében a következőket: „A racionalizmus tulajdonképpen rögeszme, mely az európai civilizációnak az újkor elején támadt spirituális minimumából keletkezett.”
Ennek a pszeudospirituális kényszernek a szülötte Nemo kapitány, aki gombnyomás elméletre esküszik az általa kreált Nautiluson. „Megnyomja az egyik gombot, és a láthatatlan orgona Bach h-moll miséjét játssza. Megnyomja a másik gombot és a televízió eljátssza a Hamletet. Közben megéhezik, megnyomja a harmadik gombot, és begördül az asztal, nyolcfogásos ebéddel és portói borral. (…) Nemo kapitány kolosszális ember, mert ő mindezt hallatlanul komolyan veszi, és a gombnyomás elméletre esküszik. Mindezt ő maga találta ki és építette meg. Ha ez a tizenhat éves sihedert elbűvöli, érthető, mert ez annak a világa. Ha érett embert, akkor un réve défaillant. Ha azonban egész civilizációvá lesz, kollektív elmebaj.

Az analógia talán nem véletlen. Mert mit tesz ma a művészek egy igen jelentős hányada. Mi az érvényesüléshez vezető legegyenesebb út? Igen a gombnyomás-elmélet. Megnyomom az egyik gombot és provokálok, vagyis élek a képességek nélküli ember frusztráció által gerjedő terméketlen dühével. Aztán kisvártatva megnyomom a második gombot és virtuális házasságot hirdetek, performanszként meg is élve azt. Következő lépésben megnyomom a harmadik gombot és koncepciót, majd a negyediket és vallásgyalázást kiáltok.
Ha ez a tizenhat éves lázadó és meg nem értett sihedert elbűvöli, érthető, mert annak a világa. Ha érett embert, akkor leépülés. Ha azonban egész civilizációvá lesz, kollektív elmebaj. Ezt a grandiózus idiotizmust pedig racionalizmusnak hívják. Racionalitás, mely felülírja a spiritualitást így mindenféle erkölcsi fék feloldódik, mikor a vallásgyalázás mint lehetőség megoldási alternatívaként felvetődik.

Persze igencsak elgondolkodtató törvényszerűség, hogy a vallásgyalázás, legalább is a hazai képzőművészeti élet klímájában kizárólag a keresztény hitvilág ellen irányul. Sem a muzulmán, sem a zsidó istenhit nem szembesül azzal az ócska, pancsoló, serdületlen magatartásformával, mellyel a kereszténységnek gyakran kell szembenéznie. Maguk a „Szentségtörés” kiállító művészei ismerték el, hogy egy zsidó érzékenységet sértő kiállításon való részvételt mindenképpen visszautasítanának. Hogy ez fordított esetben miért nem így történt arról mély hallgatás a beszédes magyarázat.
Pedig vannak alapvető normák. Ilyen például a vallási identitás tisztelete. Jómagam is festő vagyok. Olcsó provokációkkal én is élhetnék. De nem véletlen, hogy nem teszem. Nem véletlen, hogy egy önmegvalósító Buddhát nem fogok önkielégítő Sziddhártaként megjeleníteni, nem véletlen, hogy egy Ramadámra készülő muzulmánt nem fogok Finlandia vodka csempészet közben, George Bush választási baseball sapkában ábrázolni, az sem véletlen hogy nem festek alkonyati fényekben a Jeruzsálemi siratófalnál fallabdázó gázai árvákat, mint ahogyan tudatosan nem használok egy szalonnasütésnél nyárs helyett menórát, melynek hét ágára elvileg minden különösebb nehézség nélkül mangalicaszalonnát is lehetne húzni.

Nos egészséges és kiegyensúlyozott lelkivilágú ember ilyet nem tesz, mert egyrészt semmi értelmét nem látja az olcsó és alacsonyrendű provokációknak, másrészt kinőtte már azokat a gyermekbetegségeket; – kényszeres feltűnési viszketegségeket, melyeket néhány rádiócsatorna reggeli sztárja még képtelen volt levetkőzni, (futószalagon gyártva ezáltal a mind nívótlanabb intellektuális hordalékokat) és végül, de nem utolsósorban pedig érzi, hogy van felelőssége a felnövekvő generáció mentális állapotának és erkölcsi alapállásának a csiszolásában, vagyis nem állíthatja mércéül és hivatkozási alapul az ellentétek szítását, mert az kizárólag a káoszhoz, a romboláshoz és a leépüléshez vezethet.
Látja ugyanis, hogy amit ma tesz az a jövőben visszhangzik, érti, hogy amit hátrahagy valójában nem más, mint mozaik, mert mozaik az is, mikor a gyermek a kenyeret, a játékot, vagy egy szál virágot a kezébe vesz, és mozaik az is, mikor édesanyja rajzol, vagy mesét olvas neki. Ezért nem mindegy azok minősége sem. A gyermek ugyanis ezekből az apró mozaikképekből építi fel először önmaga világát, aztán egy egész világot.

Ezért veszélyesek hát az infantilis, semmitmondó, néha otromba degenerációval átitatott mesék, vagy a beteg lelkületű képzőművészeti alkotások, mert a gyermek számára az a valóság egy közvetlen élményből táplálkozó mozaikképét jelenti, és ha gyermekként megtanulja, hogy a valóságot - az életet, lefokozott, degenerált mozaikokból kell összeilleszteni, akkor csakhamar ő is degenerálttá válik, mert korcs valóságképet, egy eltorzult ideát állít mércéül önmaga, majd felnőttként környezete számára is. Ebből pedig világosan következik, hogy egy hamis világ, hamis elvárásaival szemben fejleszti igényét, és ami a legveszélyesebb: önmagát is ahhoz fogja mérni, mert számára az a viszonyítási alapok téves illúzióktól terhelt koordinátarendszere.

És akkor nem marad más, mint kizárólag a kanszag és szentségtörés…