Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó:
Alkotások száma: 0
Regisztrált:
Belépett:
Publikált rovatok
Még nem töltött fel alkotást.
Feltöltve: 2006-02-26 10:18:39
Megtekintve: 608
Katarzis
A rendszerváltás hajnalán lapátratett ex párttitkár egy vigasztalan, esős napon nem tudván megemészteni mellőzését, elhatározta, hogy véget vet életének. Vikkendházában hű ebével társalogva zengi el bánatát
– He, mit gondolsz kiskutyám, mi vagyok én? Egy rossz cipő, amit ha elnyűttek, eldobnak. Eh, de jól van ez így. Törek vagyok, egy trágya! Ne, ne tiltakozz, kiskutyám, az vagyok. Elárulom neked a titkomat: lélekben még most is az a klottgatyás parasztgyerek vagyok, sose lett belőlem marxista talentum, sose váltam én azzá, akinek látni akartak. tétova kis parasztgyerek maradtam, kiskutyám. Baj ez?
Tudom, a régi bútordarab nem kell senkinek, útban van. Megszabadultak tőlem is, mert gátolom a kibontakozást. Én gátolom, én? Aki jobban hittem az eszmében, mint saját magamban? Mert komolyan vettem minden szólamot, amit belém sulykoltak. Úgy etettek, mint egy gépet. Én marha, hét évet adtam az életemből. Marxista középiskola, marxista egyetem, szakosító. Átmagolt éjszakák. Akkora volt a fejem a sok badarságtól, mint a luftballon. És hiába tiltakozott ellene minden porcikám, a józan paraszti eszem, bevettem a maszlagot. Mert be kellett vennem. Lenyeltem a békát, mert ki nyelje le, ha nem a másodtitkár? És most jön belőlem visszafelé, kiokádom, amit belém tömtek, kiadom fél életem magamba fojtott utálatát, a szennyet, mocskot, amit a pártfegyelem belém diktált. De kiskutyám, most már nem köt semmi, lehet nyugodtan utálkozni. Mindenki piszkolhatja, amiben eddig hitt, amiért lihegve kapaszkodott. Kiderült, amitől valaha féltem: nulla vagyok, nulla elvtárs, aki még a saját szemétdombján sem úr. Kiborítom lelkem szemetes kosarát, aztán zutty! – hörögte véreres szemét törölgetve hatalmas kockás zsebkendőjével Guszti, és meghúzta a pálinkás üveget. A kutya bánatosan nyalta meg a borostás arcát. Guszti kézhátával letörölte könnyeit, majd folytatta a szónoklatát.
Tudod, csak az irritál, de nagyon, hogy az én pöffeszkedő elvtársaim most mind másfelé hajolnak. Istenem, mint a napraforgók. Egyik az SZDP, másik a Fidesz, a harmadik meg ki tudja, merrefelé kacsingat. És én, aki megmaradtam annak, aki voltam, én nem kellek a pártomnak. Rámsütik, hogy a pangás megkövesedett dinoszaurusza, vagyok. Az én bűnöm, hogy tettem a dolgomat. Végrehajtottam azt a baromságot, amit az elvtársaim ott fenn kiagyaltak. Én voltam a karjuk meg a lábuk, amivel adták egyeseknek a pofonokat, és rúgták seggbe őket általam. Most pedig belémrúgnak. Hálából.
Megérdemled, Guszti, nagyon is megérdemled! – mondta, és kezébe kapva a pálinkás üveget, felugrott a hokedlire. Fejét hátrahajtotta, és remegő ádámcsutkával mélyet kortyolt az üvegből. Kissé megrázkódott, majd újabb szónoklatba kezdett.
– Kinéznek onnan, a nagy házból engem, az örökös munkatársat. Hát vétettem én valakinek? Ráment a mozgalomra a családi életem. Az asszony fényévre jár tőlem, a gyerekek kirepültek, lenéznek, mert nem tudok nekik adni. Miből adjak, a magaméból? Vegyétek tudomásul, ostoba kutyák, hogy csalódtam, mélységesen csalódtam.
Nem így kellett volna. Félretenni, mint egy rossz cipőt. Hát minden rossz, amit csináltunk? Mondjátok, hát én hülye vagyok, mert 56-ban nem mentem ki nyugatra? Hülye vagyok, mert még nem kötöttem fel magam, hülye vagyok, mert nem köptem szembe magamat nap mint nap borotválkozás közben, amikor eszembe jutott, hogy miért jelentettem fel az apámat, hogy hol ásta el a két zsák kukoricát a beadás elől? Hülye voltam már akkor is, mert elhittem, hogy Rákosi az apám, s aki eldugja a nép elől a magot, az rosszabb, mint a rablógyilkos.
Miattam vitték el az apámat négy évre, és visszajött rokkantan! Szemét vagyok, gyáva szemét, hogy nem kötöttem fel magamat, amikor ez eszembe jutott. Idáig süllyedtem? Hülye vagyok, elvtársak, továbbá azért is, mert egy voltam a szürkék seregéből, mert sohasem akartam kitörni. Mert jól állt nekem ez a szín. Istenem, belevesztem a környezetembe, nem akartam kilógni a sorból. Miért, miért – ne kérdezzétek! Azért, mert így kényelmesebb volt. Azért.
Én magamra mindig kötelezőnek tartottam a pártfegyelmet. Ne lázadj, Guszti, így csillapítottam magamat, amikor már tele volt a burám. Bizony, bizony, kiskutyám. Éppen ezért azt mondom neked, hogy ne lázadj! Lázadtam volna én is, de minek? Azt hiszed, jó lehetett örökös másodiknak lenni? Mindenki rajtam röhögött. Minden munkatársam feljebb lépett, csak én maradtam. Miniszter, államtitkár, tsz-elnök, gyárigazgató lett mindegyik. Csak én tartottam ki a posztomon, én, az utolsó mohikán! Én, első Böszme Gusztáv, a nagy balfácán. Úgy éltem, mint egy kopott ürge. Lerágta a húsomat az asszony, meg a négy gyerek. Trabanttal járok meg biciklivel. A gyerekeim lenéznek. Ezt érdemeltem a hűségemért? Ezt. Jól van, elvtársak, nem várok tapsot, befejeztem. Befejeztük. Ledőlt a bálvány, amit imádtam, megszűnt az eszme, amiért élni akartam. Leomlott a bábeli torony, temessen hát maga alá! Megszűnt számomra az eszme, csalódtunk egymásban, szerelmem. Igen, igen... Mi, akik negyven évig karonfogva jártunk, te meg én, most hátat fordítunk egymásnak dacosan. Elvtársak, igyunk a szocializmus kimúlására! A végre! Konyec filma! – üvöltötte az esőben egyensúlyozva, és fenékig ürítette a pálinkás üveget.
Már elhomályosuló tekintettel, akadozó nyelvvel vallott tovább.
– Én hittem abban, hogy egyszer felépül az új világ, de meg kellett állapítanom, hogy csak egyesek kis szocializmusa épült látványosan. Igen, becsaptam magam, elvtársak, rágtam a csepűt, és téptem a szám, itt vagyok! Az álom véget ért, ébredjünk, vége a lazításnak, döntsük össze a régit! A helyébe építsetek valami mást, de azt már nélkülem.
Még egyet, elvtikéim, még egyet, ami bennem van, húzzuk ki ezt a tüskét is. Engem vádolnak, hogy elvettem az emberek hitét, és nem adtam helyette semmit. Hazugság! Hát a kommunizmus nagy és szent eszméje! Szégyenkezem! Szégyellem magam, hogy megértem, az ország első szocialista városában templomra gyűjtenek. Nem, ezt én nem viselem el. Ebben nem leszek partner. Még egyszer nem vesznek palira! Nem, nem és nem! – ordította magából kikelve, leugrott a hokedliról, hóna alá csapva félszemű, korcs ebét, bevágta magát kopott, szürke Trabantjába. Átvergődött a sártengeren, és teljes sebességgel nekihajtott az első szembejövő kamionnak.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!