Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Strawi
Alkotások száma: 582
Regisztrált: 2003-12-17
Belépett: 2018-06-09
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (4)
-Mese (1)
-Versek (89)
Film / Zene
-Zenekritikák (3)
Képgaléria
-Makró képek (12)
-Fotók (379)
-3D Modellezés (2)
-Digitális alkotások (74)
-Humor (11)
-Mobilfotó (4)
Feltöltve: 2005-02-22 10:52:11
Megtekintve: 595
Ég Veled
Egyszer, mikor a szomorkodó hold alatt megcsókoltalak,
Mi csak emlék maradt, hisz az idő elszaladt,
Megkaptam tőled azt a látomást miben ma is élek,
Bár már remény fosztva legbelül, félek.
Mert most, most itt ülök, a tengerparton egyedül,
A holt árnyékok, mint éji vándorok tűnnek tova,
Létem ürességében a förtelmes fertőben bolyongok, nélküled
Te ki megtaláltad, és felébresztetted bennem a gonoszt,
A sötétség gyönyöreit, az elfojtott vágyakat,
Imádtalak, imádtalak.
De most, nem maradt más nekem csak a melankólia,
A fájdalmas percek.
Az évek árnyékai, mint fekete felhők zuhannak alá,
Sosem értem meg már a halott angyalok énekét,
Amint a földre hullnak,
Amint a földre hullnak.
Mert ha egyszer arra ébredsz,
Hogy nem vagyok melletted, ne kérdezd,
Merre mentem, csak eltűntem halkan,
Hisz egyedül maradtam a bajban.
De ezek után is, én mindig melletted vagyok,
Mint nappalok mellett azok a sötét alkonyok.
Csak nézz körül jól, és ott találsz,
Égess el egy papírt, s a füstön keresztül látsz,
Nézz át a ködön, nézz a túlvilágba,
Hol nevem felhangzik, az éjszakába.
És láss ha akarsz, de ha nem, akkor ne fakassz
Újra könnyeket az arcomon, mert meghalnék akkor.
És nézd most, hogy nevem a szomorúság kövébe karcolom,
Nézz rám, mit látsz? Embert? Vagy egy állatot?
Ki az élettől jót csak egyszer kapott,
De meg nem tarthatta, és többé nem kívánhatta,
Mert elhagyta, elhagyta, elhagyta.
És tudd meg, láttalak egyszer, láttalak,
Gyönyörű szemeidben a halhatatlanság fénye izzott,
Elképzeltelek.
Meghalok majd, s te jössz velem, vigyázol rám, igazán,
Mert akkor talán majd a Halál nem lesz oly gonosz hozzám,
Túljutok könnyedén a fekete hegyek ormán,
Vágtatok a széllel előre a fellegekbe,
A felhők fölé, föl a kék egekbe.
S könnyeim onnét a földre hullnak,
Melyekből kinő majd egy fa, a szomorúság bú szava alatt.
Ez leszek én majd, vagy csak ami voltam,
Így dőlt össze az életem, s most itt hever, romokban.
És egyszer majd, jő egy tűzvész, s elvisz magával,
Elégeti testem, s eltűnök a ködben, a halállal.
És repülök, lelkem egy éjszakába tűnő sötét felleg,
A testem, a vérem, egy füstfelhőbe burkolt látomás.
Mint egy öreg épület, mi évek óta egy helyben áll,
Én is úgy toporgok, mióta elmentél tőlem, azon az éjszakán.
És ha egyszer, egy reggelen mikor kinyitod szemed,
Rádöbbensz majd, hogy ki voltam neked,
Mert kedves, az idő oly hosszú volt,
S nem maradt más, csak egy nagy kiégett folt,
Azon a vásznon mire az életünket festettük együtt,
Mi azóta elszakadt, rongyos lett, s eltűnt.
Kerestem a homály végtelenbe nyúló látomásait,
Kerestem a hozzád vezető út állomásait,
De csak könnyeket találtam,
Könnyeket a halálban.
És égtem az élet tüzében egymagam,
Gondolkoztam sokat, és meghazudtoltam önmagam,
Mert hazugság volt, még akkor is ha,
Édes csókjukat az álmok küldik el ma,
De mit ér az álom nélküled?
A könnyeim csak hullnak, hát ég veled.

2000.10.02
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2007-06-06 15:55:53
Köszönöm
2007-06-06 12:28:19
Én gyönyörűnek találom! Az elmúlás legszebb, még mindig selymes kopjafájának... Most elolvasnám az önéletrajzod... Gratulálok!
2005-02-25 17:27:21
Gabriel: ennek pont az effele megfogalmazas a lenyege tehat ezt pont ilyennek is szerettem volna!:)
Koszi a kritikat!:)