Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Nola
Alkotások száma: 50
Regisztrált: 2007-04-08
Belépett: 2010-08-06
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (4)
-Haikuk (3)
-Egyéb prózai alkotások (2)
-Versek (22)
Képgaléria
-Rajzok (1)
-Fotók (2)
-Digitális alkotások (8)
Feltöltve: 2008-06-22 18:20:07
Megtekintve: 1047
„A”, mint…:
A parkban sétálva körülvette Őt a csendes őszi elhalás halk sóhaja. A fák némán hullatták leveleiket, s mélabús tekintettel nézték a mellettük elhaladó lábakat. A szabadság iránti sóvárgásuk körbelengte az ott levőket. Még a szél sem cirógatta megfáradt kérgüket, s az egykoron koronát alkotó rozsdaszín darabok sem jártak vidám körtáncot lábaiknál. Valami baljós sejtelem vonta be a város azon kis részét, valami megmagyarázhatatlan maró fájdalom, amitől Ő úgy félt, s érezte, mint tépi szét belülről, az, mit tapintani sehogy sem tud, mégis… érzi, ott van az ereiben, végigszalad egész testén, kételyekkel töltve meg fiatal szívét. Kételyek kínzó sora az életről, s mindenről, amit jónak hitt benne. Önmagáról, lényének értelméről.
Gondol most a kórházakban szenvedő kisgyermekek arcára, akik úgy remélnek szebb életet, boldog jövőt, hogy még az sem biztos, hogy másnap felébrednek. Igaz, ők hisznek az olyasfajta mesékben, melyek egy szép képet festenek nekik a halálon túli életről, s úgy már nem is annyira szörnyű az örök álom tudata. Csak múlna már el a rettentő fájdalom, az infúzió okozta sok begyulladt seb. Olyan rossz rájuk nézni…Nem szépek, de mit számít ez. A koporsó úgy is eltakarja, a földrögök elnyelik, s a földi jelmez elenyészik, mi után egy fejfán, márvány sírkövön kívül más nem marad, a látszati kép végre összeomlik, s már senki nem csúfolja őket szemüvegük, szeplőik, s egyéb említésre méltó „hibájuk” miatt. Végre!

- Talán a bogarak meg a férgek nem is fognak bántani, és akkor talán értem jönnek…
- Kik?
- A szüleim. Meg fognak menteni. Elvisznek, és…és már nem leszek többé egyedül.
- Hiszen most sem vagy egyedül, mi mind nagyon szeretünk.
- Tudom, de ha olyan leszek, mint ők, majd tudnak beszélni hozzám, Anya mesét olvas majd, Apa pedig focizik velem az udvaron. A temetőnek szép nagy az udvara. Meg idejük is van már. Amikor még éltek sohasem volt idejük, és mindig rohantak, de megígérték, hogy egy napon minden megváltozik, és sokat leszünk együtt. Bárcsak gyorsan eljönne az a nap…
- Ne gondolj most ilyenekre. Mi segíteni próbálunk, hogy meggyógyulj, de ehhez neked is hinned kell a felépülésedben.
- Nekik senki nem segített. Én velük akarok lenni. Itt csak fájdalmat és bezártságot érzek, hiányzik a hangjuk, ölelésük. Hiányoznak a színek, a normális ételek, hiányzik az ágyam, a kiskutyám, hiányzik az életem. – gyönge kis hangja elcsuklott, torka egészen kiszáradt, de folytatta elkeseredett monológját.
- Itt…már nem lesz semmi olyan, mint régen, de ott a másvilágon, amiről nem mernek beszélni talán még számomra is van egy kis remény. Lehet, hogy az egész csak mese, de én hinni akarok ebben a mesében, hisz’ nekem más nem maradt. Hallod? Ebben akarok hinni. Igen, egy mesében, nem pedig a csodás felépülésemben, amiről annyit áradoztok, mi csupán hazugság. Ne vedd ezt el tőlem, ne akarj meggyőzni, csak mondd, hogy újra látom őket, s az ígéretek beteljesülnek. Mondd! Akkor is ha nem hiszed, ha butaságnak, egy gyermek ostoba álmának tartod az egészet, csak mondd, hogy elmúlik a fájdalom, s én nem fogok félni a haláltól…
Fáradtan hátradőlt, és nézte a hófehér plafont. Könnyei végigszaladtak sápadt arcocskáján. Még megszáradni sem volt idejük.

Az idő vontatottan vánszorgott előre, olyan érzése támadt, mintha egy lelassított film melankolikus szereplője lett volna, akit csak sodor magával az ár. Ijesztően lassú hullámok dobálták az utcaköveken. A park vérszínűre festett kerítése szinte hívogatta. Nem akart még hazamenni, egyedül maradni gondolataival. Segíteni rajta még Ő sem tud.
Tehetetlen, és csak állt ott, nem szólt semmit, nem mondta, hogy a halál után megoldódnak a problémák. A szíve majd’ megszakadt, de hallgatott, és ezért gyűlölte magát. Csak sírt, pedig nem ő haldoklott. Nem. Ő félt a haláltól.
Az Élet múlandósága lehangolta, és úgy érezte elpazarolja az idejét. Hasznos akart lenni, segíteni. És mi lett a vége? Képtelen volt arra is, hogy két szót kibökjön egy haldokló fiúcska kedvéért. Hát milyen ember ő? Úgy kérte, csak pár szót…pedig…pedig tényleg annyit gondolkozott rajta, hogy majd mesél neki a világról, a kinti életről, arról, hogy minden rendbe jön. Ezt mondogatta magában, amikor felébredt, egész nap, ha akadt egy kis ideje, állandóan mesélt és mesélt a tükörnek. Oh, hányszor eljátszotta már! Mit akart elérni vele? Egy halálba menőnek útravalót adni? Annak a szegény kisgyermeknek a szülei hiányoztak, a múlt, és ezeket Ő úgy sem tudta volna megadni neki, mégis belevágott. Játszott vele, olvasott kedves kis meséket, de soha nem tudta elmondani neki, amit valójában akart. Elkezdte, de amint ránézett a fáradt, soványka fiúra rátört valami szörnyű fájdalom, és bántó gyengeség vett erőt rajta. Megölelte, és neki is úgy folytak a könnyei, mint a gyermeknek.
Aiden az egész napját kitöltötte. A kórházban szinte csak vele foglalkozott, otthon is csak róla beszélt.

- Viszek neki a tóról egy tavirózsát.
- Mit?
- A parkból, tudod. Megígértem neki.
- Hiszen azok a tó közepén virágoznak.
- Megoldom, nyugi. Majd odacsónakázom, legalábbis míg meg nem tanulok járni a vízen, te úgy sem…
- Nagyon mókás. Csak taníts meg.
- Ezer dolgom van, hagyd, hogy levegőt vegyek! Rohannom kell! Szia.
Egy gyors puszi, és a hosszú barna hajú lány már el is tűnt a csinosan berendezett házból. Az útja egyenesen a kórházba vezetett, pedig nem is volt aznap beosztva. Ez mégsem volt szokatlan, hiszen ott van Aiden..

A lépteit gyorsabban kezdte szedni, s egyre erősödött benne az a furcsa érzés, hogy valami nincs rendben. Most, hónapok óta először nem a kisfiú volt a balsejtelem oka. Adelide még bele sem, gondolt, hogy mi lesz ezután, mit fog kezdeni magával. Talán otthagyja a kórházat, talán ez egy fordulópont az életében, és ezentúl másképp telnek majd a napjai. Aaron jutott az eszébe, és hirtelen szörnyű bűntudat támadt benne. Felidézte magában egy pár napja lezajlott beszélgetésüket.

- Ugye megtanítasz úszni?
- Persze, már mondtam, talán majd holnap.
- Talán? Már a múlt héten is ezt hajtogattad…holnap, és ha…
- Tudom, és sajnálom…tényleg, de nemrég kezdtem, és ott van Aiden…, meg a szüleim is meglátogatnak minket a hétvégén.
- Remélem meglesznek velem elégedve.
- Biztos, és őket nem fogja zavarni, hogy nem tudsz úszni! Jut eszembe, aztán benézhetnénk Aidenhez! Már megbeszéltem az ügyeletessel.
- Úszni mindenki tud. Gondolom Aiden is…
- Ezzel meg mit akarsz mondani?
- Én is nagyon sajnálom, és szörnyű lehet neki, de…
- De?
- Alig vagy itthon, és végre akad az utóbbi fél évben egy szabad hétvégénk, de te ezt is a kórházban akarod eltölteni.
- Sajnálod az idődet egy halálosan beteg kisfiútól?
- Adelide én nem ezt mondtam! Nagyon becsülendő, amit csinálsz, és mindig is támogattalak. Hányszor mentem be én is a kórházba, és hidd el, nem azért, hogy előtted jó színben tűnjek fel. Próbáltunk segíteni, mindent megtettünk, de…mi nem vagyunk a családja.
- Lehetnénk…
- Meg fog halni.
- Nem! Meggyógyul, csak…miért vagy ilyen?
- Adeie…már minden kezeléssel próbálkoztak. Szenved, fáradt, alig van benne élet, és a szüleit senki nem tudja pótolni.
Adelide arcán végig folyt egy könnycsepp, és a szívébe mart az igazság. Aaron szavai visszhangoztak a fejében, szörnyen érezte magát.
- Úgy félek. – suttogta, és elment.
- Tudom. – szólt utána a barátja, bár ezt Ő már nem hallhatta.

Aaron annyira jó ember, és igen, realista, de az nem baj. Sokkal tisztábban látta a helyzetet, mint ő maga. És mit csinált? Nem foglalkozott vele, elhanyagolta. Hiányzott neki az ölelése, az elvesztegetett percek, de elhatározta, hogy nem süllyed önsajnálatba. Most nem Ő az áldozat. Vett egy mély levegőt, s arcáról letörölte könnyeit. Haza megy, és elmondja neki, hogy szereti, mindennél jobban. Minél több időt akart vele tölteni. „Holnap, majd elmegyünk az uszodába. Olyan régóta kéri már…”
Hirtelen ijedt sikoltozások zökkentették ki elmélyült ábrándozásából. A park békés tavát most rémült arcú emberek vették körül.
- Mi történt? – kérdezgette az embereket.
- Valaki beleesett a vízbe. Egy fiatal srác…felborult a csónak. Azt még itt hagyták…az egyetlen…
Adei gyorsan közelebb szaladt a parthoz, és meglátta a kapálódzó alakot. „ Aaron…te jó ég!” Azonnal ledobta a táskáját, s kabátját, majd beleugrott a vízbe. Jól tudott úszni, bár már egy jó ideje nem szakított rá időt, most mégis eszméletlen tempóban szelte a hideg vizet. Gyorsúszással már majdnem odaért, amikor Aaron süllyedni kezdett. Azon a ponton, ahol utoljára látta elmerült, és nyitott szemmel kereste barátját. Akkor nem járt más a fejében, csak tudta, hogy meg kell találnia, megmentenie. Elmondani neki…Alig tudott kiszűrni valamit a mélyben, a levegője pedig vészesen fogyott. Felkellett mennie levegőért. Úgy érezte hosszú percek teltek már el, de tudta, hogy nem adhatja fel. Újból lebukott. Meglátta Aaron homályos alakját, majd minden erejét összeszedve elkezdte felfelé húzni. Rettentően elfáradt. Nem érdekelte. Nem is lehet észérvekkel megmagyarázni ami aznap történt. Már közel a part, csak még egy kicsit. Az ott levők segítettek neki kihúzni a partra. Adei szörnyen remegett, pedig ő észre sem vette. Megpróbáta újraéleszteni. A mellkasát pumpálta, szájon át lélegeztette. Semmi nem történt. Percek teltek el. Már a mentők is megérkeztek. Aaron többé már nem nyitotta fel szemeit. Nem ébresztette már őt föl a sziréna hangja, sem az emberek kétségbeesett szavai. Sem Adei hangja, amint azt suttogta: szeretlek…
Vége, még fel sem fogta. Egyszerűen csak ösztönösen zokogott, s kérlelte a fiút, hogy ébredjen fel. Szavak csengtek a fejében: „Ugye megtanítasz úszni?....Ugye meg? Uyge…?” Magához ölelte, s nem akarta elengedni. Csak akkor vette észre, hogy Aaron valamit szorít a markában. Egy gyönyörű szép fehér tavirózsa volt az.
2008.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-06-24 12:08:41
Köszönöm, hogy írtál, örülök, hogy tetszett. :)
Nola
2008-06-22 21:03:20
Szépen megírt, szívszorító történet!
Grat!