Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Novalis
Alkotások száma: 23
Regisztrált: 2007-04-26
Belépett: 2008-08-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (1)
-Novellák (1)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Gyermekrovat (Versek) (1)
-Versek (13)
Műfordítások
-Dalszövegek (2)
-Versek (2)
Feltöltve: 2007-05-02 18:03:23
Megtekintve: 830
PÖTTÖMPANNÁT MEGGYÓGYÍTJA FURTONFÚRT MANÓ ÉS MEGISMERHETJÜK HAPCI JENŐT IS
Pöttömpanna megbetegedett. Most csak fekszik az ágyban, állig betakarózva, náthásán, mint az ázott ürge és mogorván, mint egy hörcsög. Csak fekszik és tüsszög és tüsszög és fekszik, mert már unja minden játékát, unja a képeskönyveket, és egyébként is: nem túl kellemes kibújni a jó meleg takaró alól, és valamit is csinálni. Mert rögtön elkezd fázni, vacognak a fogai, libabőrös lesz, és még cudarabbul érzi magát, mint a takaró alatt, ahol legalább meleg van. Pedig a szobában sincs kimondottan hideg, anyu az előbb járt bent és leolvasta a hőmérőt a szoba falán: 25 fok! Máskor ilyen trópusi klímában /ahogy apu mondaná/ Pöttömpanna egy szál pólóban futkározott, most meg! A takaró alatt is fázik egy kicsit: Pedig van rajta - nézzük csak: egy póló, egy vastag pizsama és mindezt az öltözéket még egy paplan is borítja.

Nem vitás: Pöttömpanna megbetegedett. Anyu az előbb megint bent volt és aggódva tette tenyerét kislánya homlokára, aztán egy olyan üvegcsövet tett be a hóna alá, melyben rögtön elkezdett fürgén felfelé kúszni egy ezüstszál. Gyengébbek kedvéért /bár a nyájas és tisztelt olvasók között biztos nincs ilyen/: egy lázmérő lapult Pöttömpanna hóna alatt, mely ellentmondást nem tűrően jelezte: itt bizony lázról van szó: 38,5 fok!

-Hihihi- dörzsölte kezeit az öreg Láz, aki már annyi ember életét szomorította meg. - Most aztán befűtök! Be én! Te kislány! Köszönöm, hogy üzentél nekem!
-Één? Én nem üzentem neked, mert nem hiányoztál - mondta egy kicsit félősen Pöttömpanna, mert szó, ami szó: tartott ettől a nem túl bizalomgerjesztő Láztól. - Itt valami félreértés lehet.
-Deb üzebtél, deb üzebtél, na ne szédíts! - gúnyolódott a Láz, a kislány náthás hangját utánozva. - Dehogynem, tudom én azt! A pocsolya, amelybe tegnap mindkét lábbal belegázoltál, a jéghideg fagylalt, amit oly jóízűen megettél, a sapka, amelyet olyan nagy hős módjára itthonhagytál: ők mondták nekem, hogy ezt a Pöttömpannát érdemes lesz meglátogatnom. És igazuk is volt! Hej, micsoda jó dolgom lesz itt nekem! Elszórakozgatok veled, te kislány! Temérdek barátom van, majd őket is idecsődítem! Úgy hívják őket: Bacilusok, meg vírusok.

Pöttömpanna szája széle erre sírósan legörbült. Mert igaz, ami igaz: minden úgy volt, ahogy azt a Láz elmondta. Tegnap mintha a kisördög bújt volna bele. Nyűgösen, rosszkedvűen ébredt, háromszor is rá kellett szólni reggel, hogy fel méltóztasson kelni. Nem ízlett neki a reggeli kakaó és a vajas zsemle sem, pedig máskor kétszer is kért belőle repetát. A cipőjét fordítva húzta fel, a kabátját rosszul gombolta be, pedig már olyan régen megtanulta, hogyan is kell! A sapkáját pedig otthonhagyta, mert anyu aznap reggeli nyűgösségén, szerencsétlenkedésein jól felbosszantotta magát és büntetésül Elindulás Előtti Szerencsepuszit sem adott őkelmének. Így aztán persze nem láthatta, hogy kislánya bizony sapka nélkül lépett ki a novemberi zimankóba. Pöttömpanna maga sem értette, hogy mi van vele, csak ment durcás, "majd én megmutatom" arccal, besavanyodva a suliba. Az a bizonyos kisördög pedig, ki mindenütt ott ólálkodik, ahol nem stimmel valami, csak erre várt. Ugyanúgy dörzsölgette apró, fekete kezeit, mint most a Láz, s hozzá ugyanúgy vihogott is. /Talán egy csöppet magasabb hangon, mert amúgy elég kicsi ördög volt, mondhatnám, csak ördögfióka. Úgy tudom, hogy a felnőtteknek sokkal nagyobb, vastagabb hangú és félelmetesebb ördögeik vannak, mint a gyerekeknek./ Rögtön felugrott Pöttömpanna vállára és különféle dolgokat sugdosott a kislány fülébe. Például: " Nézd csak, a szomszéd kutyája milyen mafla arccal bámul! Mi lenne, ha egy kicsit felidegesítenéd? Jó muri lenne! " És Pöttömpanna felkapott egy botot a földről és végighúzta a kerítés rácsán. A kerítés sértődötten felkerepelt, borzalmas hangokat adva ki. A kutyus minden szál szőrét felborzolva vad ugatásban tört ki. Pöttömpanna felnevetett és kicsúfolta a kutyát. Aztán továbbment. "Ez jó volt!" - mondta magában, s közben nem vette észre, hogy ezt nem is ő mondja, hanem a vállán kajánul vigyorgó krampusz. A krampusznak ez persze nem volt elég, és így érthető, hogy Pöttömpanna az útjába eső minden pocsolyába beletalpalt, mígcsak úgy nem szörcsögött a cipője, mint egy nyugdíjas mozdony. Ezenkívül a kisördög arra is rávette Pöttömpannát, hogy minden zsebpénzét elköltse fagyira. A cukrászdás néni csodálkozott is a kislányon, hogy az ilyen hideg időben fagylaltra vágyik, méghozzá háromgombócosra. Figyelmeztette is Pöttömpannát, hogy aztán lassan egye a fagyit, nehogy torokgyulladás legyen a vége. Panna persze a kisördög tanácsára éppen az ellenkezőjét cselekedte: három perc alatt befalta az egészet.

Így aztán érthető, hogy a krampusz helyét átvette a mai reggelre a Láz. Pöttömpanna azóta már ezerszer megbánta csínytevéseit, amivel csak magának ártott. A krampuszt ugyanis egy Lelkiismeret nevű angyalka zavarta el, aztán igencsak megdorgálta a kislányt. De sajnos azt ő sem tudta megakadályozni, hogy Pöttömpanna ágynak dőljön. Szomorúan és dühösen szidta az ördögfiókák és krampuszok minden nemzetségét; de hiába. A Láz erőszakos volt és erősnek is látszott.

Most tehát Pöttömpanna itt szepeg az ágyban, a Láz vigyorog, Anyu kint a konyhában, és lassan sötétedik... Mit csináljon, kikhez forduljon segítségért?

És mivel ezek a kérdések egyelőre megválaszolatlanok maradtak, a kislány lassan álomba hüppögte magát. Talán ha egy félórácskát aludhatott, mikor arra ébredt, hogy valakik az ágyán beszélgetnek, sőt: veszekednek. Pöttömpanna kíváncsian fülelt. Nem ijedt meg, de mégsem nyitotta még ki a szemét, csak fülelt. Két hangot hallott. Az egyiket már ismerte, a Láz dörmögő beszédét, a másik viszont ismeretlen volt a számára. Egy vékonyabb, kellemesebb hang volt.
- Na de kérem, én voltam itt előbb. - mondta a Láz.
- Az engem nem nagyon érdekel- mondta a másik. - Most viszont jobban teszi, ha elmegy.
- Aztán mire fel?- zsörtölődött a Láz.
-Tőlem akár a ház tetejére is felülhet, vagy a rézfánfütyülő fűzangyal...
-Nem inkább a fűzfán fütyülő rézangyal?- szólt közbe gyúnyosan a Láz.- Olyan műveletlen!
-Az engem marhára nem érdekel, egy a lényeg, bármilyen angyal mellé felülhet, csak innen menjen el ízibe!
-Én angyalokkal nem társalkodom.- mondta gőgösen a Láz.

Ezután egy időre abbamaradt a beszéd. Az ágy egy kicsit megnyikkant, aztán mintha valaki leesett volna róla. Erre már Pöttömpanna is kinyitotta a szemét, mert igencsak furdalta a kíváncsiság, hogy ki mert olyan bátran beszélni a harcias Lázzal. És láss csodát! Az ágy szélén, barátságosan mosolyogva, egy apró termetű, zöld zekés, pirossipkás, szakállas manócska ült.

-Te ki vagy?- kérdezte kíváncsian Pöttömpanna.
-Én Furtonfúrt manó vagyok. - válaszolta vidáman a manócska.
-Nahát!- csodálkozott a kislány. - Még sohasem találkoztam igazi manóval! És honnan jöttél?
-A Kis- Nagy-Zöld Erdőből. - válaszolta szerényen a manó. - Hallottad már hírét?
-Még sohasem.- válaszolta szégyenkezve Pöttömpanna.
-Nem baj! Elég időd lesz megismerni!- mondta titokzatosan a manó.
-Hova tűnt a Láz? - kapott észbe hirtelen a kislány, hogy seholse látta a vén bajkeverőt. Erre valami dörmögést, mérges hümmögést hallott az ágy alól.

-Hahaha! - nevetett vígan Furtonfúrt. Az ágy alá utasítottam őkelmét. Ne félj tőle, most már nem árthat neked! Egy- két napig még itt fog körülötted ólálkodni, de én nem engedem a közeledbe, megígérem! Hiszen ezért jöttem!
-Te akkor nagyon erős lehetsz, Furtonfúrt! - nézett tisztelettel Pöttömpanna a manóra. - Még a lelkiismeret sem bírt vele!
-Hát igen.- sütötte le szerényen a szemeit Furtonfúrt. - Őseim mind kemény, izmos, erős legények voltak. Én is örököltem tőlük valamit. Az erejükön kívül egy kis ravaszságot is.
-Miért, honnan származol?- érdeklődött a kislány.
-Dolgos, szorgalmas törpéktől. A legtöbbjük a föld alatt élt, elhagyott bányákban, barlangokban, a fák gyökerei közt, az üregekben.
-Brrrr!- borzongott meg Pöttömpanna. Én nem tudnék ott élni!
-Mert te nem vagy manó! De ne hidd ám, hogy ott, a föld alatti birodalmakban örök éjszaka uralkodott! Szikrázó hegyikristályok , arany, ezüst csillámpalák ontották a fényt, a világosságot. Hatalmas és gazdag birodalom volt a törpék országa. Sajnos mostanra már sokat veszített fényéből a manóbirodalom, hisz az ember, a te fajtád sok területet és kincset elrabolt tőlünk, így aztán a manók többsége foglalkozást változtatott. Összefogtunk más birodalmak lakóival, a vizek sellőivel, a levegő szilfjeivel, a tűzben lakó szalamanderekkel, hogy jóra és szépre tanítsuk az embergyerekeket. Azért, hogy ha felnőnek, megőrizzék és ne bántsák a tiszta vizű patakokat, a virágokat, a fákat, az állatokat és az egész nagy-nagy Természetet. Békében éljünk egymás mellett, és az emberek is békében éljenek egymással. Esküdt ellenségeink a krampuszok, a boszorkányok, a Láz, a Baj, a Gond, és más hasonló népség. És én most azért jöttem, hogy vigyázzak rád, amíg teljesen meg nem gyógyulsz.
-Ez nagyszerű! - lelkendezett a kislány. - Olyan jó, hogy itt vagy! Lesz kivel játszanom, lesz kivel beszélgetnem! Sajnos Apu meg Anyu nem mindig ér rá, sokszor elfoglaltak, és nem tudnak játszani velem.
-No igen. - komolyodott el Furtonfúrt arca. - Az embernek mindig arra van ideje, amit igazán fontosnak tart... No mindegy! Inkább arról mesélj nekem, Pöttömpanna, hogyan is történt ez a megfázás.
És a kislány bűnbánó arccal és szívvel elmondta a tegnapi, kisördögös napot. A manó nem szidta le, mint a Lelkiismeret nevű angyalka, hisz a kislány maga is belátta, milyen butaságokat csinált. Közben jó nagyokat tüsszentgetett micimacis zsebkendőjébe. Furtonfúrt elmosolyodott ezen, aztán így szólt:
-Tudod, most éppen akkorákat tüsszöngetsz, mint egyik Kis-Nagy Zöld Erdőbeli barátom, Hapci Jenő.
-Ő kicsoda?- kíváncsiskodott Pöttömpanna.

Furtonfúrt felmászott a kislány ölébe, kényelmesen elhelyezkedett.
-No, figyelj csak! Elmondom a történetét!

-

Hapci Jenő- kezdte el a történetet Furtonfúrt- ugyanúgy, mint én, manó. Zöld zekés, piros sipkás, nagy, kerek szemű manó, aki semmiben sem különbözne a többi aprónéptől, ha nem lenne egy különleges tulajdonsága. Ha most lehunyod a szemed, és feszülten figyelsz, mindjárt meglátod őt. (Pöttömpanna így is tett, és tényleg! Már ott is látta Furtonfúrt varázslata nyomán Hapci Jenőt, amint mogorva, piros arccal baktatott az erdőben, és hallotta dünnyögését is):

- Én már senkinek sem kellek, mindenki menekül, fut előlem, a macska rúgja meg az egészet! Miért is vagyok ilyen szerencsétlen? Ez ha... haa... haaa... Haaapciíii!!! Hallatlanul elkeserítő! Haaapciii!!! Ha... halvány haragos fogalmam nincs arról, hogy miért ilyen undok ez az egész világ!
Nohát, ebből is láthatod, Pannikám, hogy Hapci Jenő most éppen nincs túl jó kedvében. Sőt, általában soha nincs túl jó kedve. És hogy miért? Láttad, ugye, mekkorát hapcizott. Nem, ne hidd azt, hogy ez csak egy átmeneti állapot nála, mint ahogy nálad ez a mostani megfázás, amiből néhány nap alatt kigyógyulsz. És Hapci Jenő szomorú sorsának ez a kiváltó oka.

Hapci Jenő, mint a nevéből is látszik, a Hapci családból származik. Ük-ük-ükapja volt az a híres Hapci, aki hat társával együtt a legendássá vált hét törpét alkotta. Ugye ismered Hófehérke meséjét? Akkor biztosan tudod, kiről van szó. Ebben a családban ősidők óta öröklődik egy kellemetlen betegség: az, hogy tagjai szinte állandóan náthásak voltak, és folyton tüsszögtek. Meglehetősen kellemetlen dolog ez, hisz képzeld csak magadat a helyükbe! Ők egész életükben szenvednek attól, amin te pár nap alatt átesel. És emiatt az egész manónép elfordult tőlük. Mert a nátha, tudjuk, ragadós. Méghozzá nagyon, úgyhogy akikkel csak beszéltek, vagy akár csak találkoztak is Hapciék, azok egy-két nap múlva náthásán, kaparó torokkal, az orrukkal trombitálva szürcsölték az ágyban állig betakarózva a kamillateát. Ezért aztán Hapciék nem is jártak társaságba, s az erdő minden kétlábú, négylábú, hatlábú, nyolclábú, tízlábú, százlábú, és lábatlan lakója messze elkerülte a Hapci-laknak még a környékét is! Magányosan, búslakodva éltek tehát a Hapcik sok száz éven keresztül az erdő közepén. Maguknak való, mogorva manókká váltak, akiknek egy barátjuk sem volt.

Aztán egyre-másra születtek olyan manók a családban, akik egyenesen bámulatos tüsszögési képességekkel rendelkeztek. Hapci Jenő egyik nagyapja például addig vitte, hogy ha kiállt a kapuba, és eltüsszentette magát, hatalmas szélvihar kerekedett, a fák megszabadultak leveleiktől, az óvatlanul arra tévedt madarak pedig nudistákká váltak, mivel a hatalmas tüsszentés egyszerűen levitte róluk a tollakat. Ezek szégyenükben elbujdostak, miután válogatott gorombaságokat vágtak a Hapci-nagyapa fejéhez. Máskor meg akkorát hapcizott, hogy kilőtt, mint egy rakéta, és akár hiszed, akár nem, a Holdon találta magát. A holdbéli manók szerencsére megszánták a póruljárt nagyapát és egy rakétával visszaküldték a családjához.

Ilyen s ehhez hasonló viselt dolgai voltak Hapci Jenő családjának. Bár Jenő a legendás nagyapa ijesztő teljesítményeit nem tudta elérni, azért ő is meg tudta rezegtetni a fák leveleit egy-egy kiadós tüsszentésekor.
Jenő egyébként egy kicsikét más volt, mint családja többi tagja. Bár kívülről ő is mogorva, életunt fickónak tűnt, azért a lelke mélyén érzőszívű, barátokra vágyó teremtés volt. Úgy szeretett volna ő is barátokat szerezni, és nem csak rémületet keltő mumusnak lenni! De ha végigment az erdő árnyas útjain, az állatok, a madarak, a tündérek, s a többi manó rémülten tért ki az útjából. Ezt a megaláztatást már nem bírta tovább! Fogta magát s összecsomagolta kis cókmókját ( benne hamuba sült manócsemegével, törpeszörppel, és egy nagy rakás tiszta zsebkendővel ), és annyit sem mondva: agyő! búcsút intett a szülői háznak. Szülei egyébként nem sokat bánkódtak miatta, gondolták: egy szájjal kevesebb.

Elindult tehát Jenő barátunk, bele a nagyvilágba, szerencsét próbálni. Mindegy volt neki, merre megy, csak az volt a lényeg: minél messzebb kerüljön csalódásai, keserűségei színhelyétől. Oda akart elérkezni, ahol nem ismerik, s ahol talán barátokat is szerezhet. Sajnos azonban tüsszögését és nátháját nem hagyhatta otthon. Azok csökönyösen ragaszkodtak hozzá, és el nem hagyták volna semmi pénzért. Úgyhogy Hapci Jenő útját krákogások, köhögések, harákolások, és főleg óriási tüsszentések kísérték. Így érkezett el végül a Nagy-Kis-Zöld Erdőbe.
NAGY- KIS- ZÖLD ERDŐ- hirdette az útjelző tábla az erdő kezdetét. Ennek örömére Jenő megállt, elővette zsebkendőjét és derekasan trombitálni kezdett. Károgi, az erdő minden lében kanál varjúja éppen ott csücsült elgondolkozva egy erdőszéli tölgyfán, s ijedten kapta fel fejét a különös hangra. Észrevette Jenőt, és kíváncsian vette szemügyre a nem mindennapi jövevényt.
-Káár... kááár... határozottan kár volt felriasztanod elmélkedésemből.- mondta megrovóan. - Egyébként meg ki fia-borja vagy?
Jenő jól megnézte magának a varjút, s titokban nagyon örült, hogy most már olyan vidéken van, ahol még hírét sem hallották.
-Hapci Jenő vagyok, és azért járok-kelek a világban, hogy szerencsét próbáljak. - mutatkozott be illemtudóan a varjúnak.

Ebből is láthatjuk, hogy Jenő barátunk még tájékozatlan, zöldfülű manócska volt, és bizony nagyon rosszul tette, hogy éppen Károginak mutatkozott be. Mert a Kis-Nagy-Zöld Erdőben tényleg senki sem hallotta még hírét Hapciéknak, kivéve Károgit, a világlátott varjút, kinek kiterjedt rokonsága volt, akik mindig ellátták őt a legfrissebb pletykákkal, hírekkel. Hogyne hallott volna tehát a Hapci családról és viselt dolgaikról! Így tehát érthető, hogy a név hallatán mindjárt tudta, kivel áll szemben, milyen veszedelemmel (legalábbis ahogy elképzelte).

-Káár...káár... kár, hogy idejöttél, te kis mitugrász bacilusgazda víruscsősz náthagyár! - károgta rémülten.- Végig akarod fertőzni az egész erdőt, mi? Kárt akarsz okozni, káárt..., káárt... - azzal izgatottan elrepült, hogy hírül adja az erdő minden lakójának az őket fenyegető veszedelmet. Rémült károgása hangosan visszhangzott a fák közt, s hamarosan az egész
erdő tudott már mindent.

Képzelheted szegény Hapci Jenő lelkiállapotát! Úgy érezte, hogy ott, most rögtön elsüllyed! Keserűség szorította össze már-már megvigasztalódott szívét, és tehetetlen bénultságában sírni kezdett. Ettől még jobban kellett tüsszögnie, krákognia, zsebkendőbe trombitálnia. Szegény barátunk egész kis koncertet adott ott az erdő szélén, fúvós hangszerekre. Aztán, mikor már egy csöppet megnyugodott, bánatát haragos bosszúvágy váltotta fel. Így morfondírozott:
-Hát ha már mindenki utál és fél tőlem, akkor legalább legyen rá okuk!
Azzal elszántan belépett az erdőbe, és heves tüsszögésbe kezdett. Dühös, vörös arccal járt-kelt a fák, bokrok között, minden zugba, minden üregbe, minden madárfészekbe beletüsszögött, útjára bocsátva rengeteg vidám vírust és bacilust. Olyan serényen működött az orra, mint egy géppuska, méltóképpen Hapci nagyapa emlékéhez. Aztán, mikor olyan pirossá lett a nózija, mint a liba csőre, elfáradt, és leheveredett egy bokor aljába.

Így történt, hogy a Nagy-Kis-Zöld Erdőben addig soha sem látott náthajárvány tört ki. Tüsszögtek a pókok, szipákoltak a bogarak, berekedtek a békák, bágyadtan pihegtek a halak, a fülemülék és a rigók megvastagodott hangjukat próbálták orvosolni, harákolt Domokos, a medvebocs, fáradtan cincogott barátja, Vili egér, krákogott Tünde Anyu és kislánya, Tündike, magába roskadva üldögélt Böszme, a papagáj, náthásán trombitált Telefáni, a depressziós elefánt, Róka Robi, a kisróka lapuleveleket gyűjtött zsebkendőnek, - egyszóval, aki élt és mozgott, azt ledöntötte lábáról a bacilusok hadserege. Hapci Jenő nem végzett félmunkát.

És akkor, az erdő lakói felkerestek téged, Pannikám, ki egy takaros házikóban laktál akkoriban... /Één?-kerekedett ki Pöttömpanna szeme./
/- Bizony te! - bólogatott Furtonfúrt. - Emlékezz csak vissza!/ /- Aha... - bólogatott kicsit elpirulva Pöttömpanna. - Most már beugrott!/ Szóval felkerestek téged, hogy kikérjék a tanácsodat. Te végighallgattad őket és másnapra gyűlést hirdettél a Kerek Tisztásra. Addig viszont titokban felkerested Doktor bácsit, és hosszasan elbeszélgettél vele.

Másnap a tisztáson csupa rosszkedvű, bágyadt állatka jelent meg. A legtöbben harciasan követelték, hogy Hapci Jenőt azonnal penderítsék ki az erdőből. Ki szelídebben, ki keményebben támadta Jenőt és senki sem szólt mellette egy jó szót. Azonban ekkor...

-Szót kérek!- lebbent a tisztás közepére egy jókedvű fülemüle, akin csodák csodája, nyoma sem látszott a betegségnek. A jelenlévők izgatottan sugdolózni kezdtek. - Ti eddig mindig csak szidtátok Hapci Jenőt. Az biztos, hogy szándékosan okozott nekünk kárt és ezért semmi dicséretet nem érdemel. De adnunk kell neki még egy esélyt, hogy megjavulhasson. És ebben segítenünk kell neki. Mert van abban jó dolog is , amit csinált!
- Ugyan mi jó van ebben!!!- zúgolódtak az erdőlakók. - A fülemüle badarságokat beszél!
-Kérlek benneteket, hallgassatok meg! Körülnéztetek az elmúlt napokban az erdőben? Mert ha nem, akkor most tegyétek meg! És vegyétek észre, hogy minden por, piszok és szemét eltűnt belőle! Ragyogóan tiszta minden, öröm sétálni az utakon, ugrálni a bokrok között, mert az összes szemét, huss! egyszerre csak eltűnt! És miért? No miért? Mert Hapci Jenő tüsszentései egyszerűen tisztára söpörték az erdőt! Csak ezért!- csivitelt vidáman a fülemüle.

Az állatok meghökkentek és körülnéztek. Valóban, minden úgy volt, ahogy azt a fülemüle állította. Ekkor te vetted át a szót, Pöttömpanna és ezt mondtad:

- Figyeljetek rám! A fülemülének igaza van! Ti mind elhittétek azt a sok rosszat, amit Károgi állított Hapci Jenőről, de azon nem gondolkoztatok, hogy miért is jött hozzánk! Biztosan nem azért, hogy itt mindenkit halomra fertőzzön! Ez csak azért történt, mert Károgi vészmadárkodása nagyon elkeserítette. Ő azért jött, hogy végre barátokat találjon, és ne csak a veszedelmet lássák benne, hanem a magányos manót is. És aki észrevette benne a jót is, az nem betegedett meg. Jó példa erre a fülemüle. Ti pedig azért vagytok most ilyen nedves orrú állapotban, mert attól féltetek, hogy megbetegedtek. Nohát, ez be is következett. A fülemüle nem félt, mert észrevette a jót is Hapci Jenőben. S lám, kutya baja!

A sok náthás hangú erdőlakó ezen alaposan elgondolkodott, egymás között sutyorogtak, zsivatoltak, és csiviteltek, végül is belátták, hogy Pöttömpannának igaza lehet. Aztán közösen megegyeztek abban, hogy most rögtön felkeresik Hapci Jenőt búslakodóhelyén és egy ajánlatot tesznek neki.

Szegény Jenő alaposan megrémült, amikor észrevette, hogy a rengeteg erdőlakó, élükön Pöttömpannával, mind feléje tart. Izgalmában még tüsszögni is elfelejtett, s nem tudta, hova fusson, hova bújjon.

-Na, Jenő, neked befellegzett. Ezek itt megruháznak, megigazítják a frizurádat, elpáholnak, móresre tanítanak, megkenegetnek fatestápolóval! Sőt, talán még a kesztyűbe dudálással is megismertetnek. Pedig már annyira megbántam azt a hülyeséget, amit ostoba bosszúvágyból ellenük elkövettem.- És látva, hogy az erdőlakók teljesen körülvették, elpityeredett:

-Higgyétek el, megbántam! Bocsánatot kérek tőletek, és tudom: ugyanúgy utáltok engem, mint szülőerdőm lakói. Elmegyek innen is, nem zavarlak benneteket, inkább elbújdosom a világ végire! Csak hagyjatok elmenni!

Az állatok csöndben álldogáltak. Aztán előléptél Pöttömpanna, és így szóltál a megszeppent Hapci Jenőhöz:
-Nem akarunk bántani, Jenő. Az tényleg csúnya dolog volt, amit itt náthaügyben elkövettél ellenünk, de úgy döntöttünk, megbocsátunk neked. Mert rájöttünk arra, hogy sokat tudnál nekünk segíteni, és hasznodat vehetjük.
Jenő erre abbahagyta a szipogást, és kerekre nyílt szemmel nézett rád.

-Één? Jól hallottam? A náthagyár, a mumuskirály, a bacicsősz?
-Igenis, te! A fülemüle vette észre, hogy a tüsszögéseiddel patyolattisztára seperted az egész erdőt! Mert bizony sok gondunk van az erre tévedő kirándulókkal, gyerekekkel és felnőttekkel egyaránt, cukroszacskók, csokipapírok, műanyagflakonok és még sok más szemét csúfítja el miattuk az erdőt! És te ezt a problémát néhány jól irányzott tüsszentéssel meg tudnád oldani. Csak jól kell céloznod, és az a sok szemét mind a kukában köt ki. Ha vállalod, hogy időnként megtisztítod a Nagy-Kis-Zöld Erdőt, szívesen látunk és örülni fogunk neked.

Hapci Jenő nagyon meghatódott. Elpirult és zavartan sütötte le szemeit. - Na de...a tüsszögéseim mindenkit náthássá tesznek...
-Mindenre van orvosság- mondtad Te rejtelmesen, és egy kis üveget vettél elő a zsebedből.
- Ezt Doktor bácsitól kaptam. A lehető legjobb szer a nátha ellen. Naponta egy kanálkával kell bevenned és meglásd, örökre elfelejted a náthádat.

Hapci Jenő kicsi szívét nagy-nagy öröm és hála töltötte be. Ilyen szép napot még soha nem élt. És e naptól kezdve csodájára jártak a Nagy-Kis-Zöld Erdőnek. Mert kis barátunk buzgón járta az erdőt és nem nyugodott addig, amíg csak egy ici-pici szemetet is talált akár a legeldugottabb zugokban. Végre hasznát vehette különös képességének, melynek segítségével a legtisztább erdővé varázsolta a Nagy-Kis-Zöld Erdőt. Meg is becsülték ezek után az erdő lakói. Hapci Jenő sok-sok viszontagság után végre otthonra és barátokra lelt.

És amikor az erdőlakók észrevették, hogy felkavarodik az erdőben a levegő és ilyen hangot hallottak: haaa.../ekkor minden szemét Jenő felé áramlott/; majd a szélvésszerű süvöltést: pcííí.../ekkor a szemetek a kukákba hullottak, mosolyogva nyugtázták: Jenő dolgozik.

-

Pöttömpanna nevetett és mókásan utánozta Hapci Jenőt: haa...pcííí..., haa... pcííí... ám ekkor nyílt az ajtó és Anyu lépett be aggódó arccal, Doktor bácsival. Furtonfúrt egy pillanat alatt láthatatlanná vált. Pöttömpanna boldogan újságolta:
- Képzeld, már nem vagyok lázas, mert Furtonfúrt elzavarta a csúnya lázat, és most már őrizni is fog tőle, amíg meg nem gyógyulok, és olyan mókás mesét mondott Hapci Jenőről, aki a Nagy-Kis-Zöld Erdő takarítója lett. Á, csókolom, Doktor bácsi, nekem is adhatna olyan orvosságot, mint Hapci Jenőnek...
Anyu zavartan nézett Doktor bácsira: - Kicsit élénk a fantáziája... Doktor bácsi mosolygott: - Az a jó! No, Pöttömpanna, -hunyorított a kislányra-most megvizsgállak és legalább olyan jó orvosságot kapsz tőlem, mint az a bizonyos Hapci Jenő.
Ezután következett: torokvizsgálat, hallgatódzás Pöttömpanna tüdejének titkai körül, majd egy barack a kislány fejére: - No meglásd, pár nap és kutya bajod! Ígérem, hogy a legjobb ízű orvosságot keresem ki neked!

Mikor Anyu és Doktor bácsi elment, és Pöttömpanna egyedül maradt, a körülményekhez képest egész jól érezte magát. "Pedig milyen ijesztően indult a nap"-gondolt a gúnyolódó Lázra-" és milyen jól végződött"- mosolygott, mert Furtonfúrtot képzelte maga elé.

Majd, (mivel közben már jócskán beesteledett) elszunnyadt, ezzel a mosollyal az arcán. Már nem is hallotta a halk kapirgálást, amivel Furtonfúrt manó felmászott a kislány mellé és amit a fülébe súgott: - Jó éjt Pöttömpanna. Álmodj szépeket, ne félj, én vigyázok rád. A Gond, a Baj, és a Láz nem mer majd ide jönni. És gyöngéden megsimogatta a kislányt.

Odakint már csillagok hunyorogtak az égen, és álomlepkék keringtek a Hold körül. Majd besurrantak a kislány lehunyt szemei mögé, hogy a legszebb ajándékokat nyújtsák át neki: Álomország kincseit.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!