Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ahin
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2007-05-09
Belépett: 2009-12-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (13)
-Elbeszélések (1)
Feltöltve: 2008-10-06 20:06:39
Megtekintve: 827
Randevú az Antisszon
Hiányzol! – suttogom a csillagoknak elalvás előtt. Tudom, butaság azt hinni, visszakaphatsz valakit, akit elvesztettél. De én hiszem, mert akarom, mert kívánom, mert vágyom az érintését. Látni szeretném, érezni, ha csak pár pillanatra is, csak még egyszer, hogy elmondhassam… szeretem.

Egy éjjeli kisvárosba járok, s a sikátorok csendjében utat tör felém az utcabál zaja. Oda tartok, hívogat valami. Mintha jártam volna már itt, ez a virágos erkély, az a festett üveg, oly ismerős.
A meztelen talpam lágyan süllyed el a puha homokban, a sós tengervíz illata körbeölel. A távolban tábortűz fénylik, s dallam játszik a szélben.
Érzem valami jó vár rám, tudom is mi az. Félve közeledek, a lelkem repülne, de gyenge testem remeg, nem engedi szabadon.
Előttem áll, a ragyogó napfény körbeöleli, kihangsúlyozza tökéletes alakját. Kinyújtom a kezem, hogy hozzá érjek, hogy megsimogassam borostás arcát, hogy megöleljem. Ő rám emeli fekete szemeit, és a tenyerem már csak néhány cseresznyeszirmot ragad ki a szellőből.
Érzem, ahogy a földre bicsaklok, a hideg hó ellep, betakar. És hallom, miként hullnak a szememből éles jégcsapok.

„Zene ébredéshez című rovatunkat hallják.” Szól egy női hang a rádióban, majd ezután labambát hallgatok.
Egy új nap kezdődik, egy új esély, mások számára.
Nem akarok felkelni, nem akarok a padban ülni, nem akarok a termek között vánszorogni, nem akarom az emberek részvétét. Senki se értheti, mit érzek. Úgy hervadok, mint a gyökérvesztett bimbózó rózsa. A testem még virágzik, de a lelket felemészti a fájdalomféreg.
Élnem kell, küzdenem, mosolyognom, akkor is, ha lehetetlen. Mert ezt kérte…
Nagy levegővétellel gyűjtök energiát a felüléshez. Rosszul teszem. A nedves párnám még nyomokban őrzi illatát.
A Medúza csókja se dermeszthetne le jobban, sikítani szeretnék, kaparni a falat, ameddig az összes körmöm kiszakad. De csak a plafont bámulom, s könnytelenül zokogok.
Folytatom a harcot, küzdök a rám törő emlékek ellen, bár Cézárnak is több esélye volt, mint nekem.
Egy jól kihasznált pillanatnyi fölény segítségével jutok a zuhany alá és várom a víz tisztító hatását. Ami szerencsésen megérkezik.
Kezdődhet a nap.

Este fáradtan hullok az ágyba, pedig nem csináltam semmi megerőltetőt. Csak mosolyogtam.
Mégse jön álom a szememre, lehet, hogy ma újra látom. Talán még beszélünk is.
Régen volt az, amikor még mellettem sétált az utcán, mikor a kezem fogta, mikor a szám csókjaitól éget. De Ő elszakadt tőlem, s vele ment a boldogság is, örökre.
Oly csalóka az álom, szép szavakkal csábít, majd eltaszít. Ígér, aztán hangosan kacag. Mégis a rabja vagyok, nem érdekel délibáb volta, mert kell, mert reménnyel kecsegtet.

Előre-hátra, előre-hátra, előre-hátra.
A hajam viszi a szél, a kezem a láncot fogja, a testem a hintával mozog. Alattam a végtelen mélység, s két oldalt a biztonságot nyújtó szárazföld.
Csupán pár méterrel előttem a virágzó természet. Madarak csicsergése, fák illatozása, vízesés csobogása teszi idillivé számomra.
Hátam mögött a távolban ott a puszta, a szikes talaj, a korhadó fák, a kiszáradt medrek, ahol a halál szagú vihar tombol.
Választanom kell, a hinta nem bír sokáig.
Készülök a szökkenésre az élet felé, mikor egy pillanatra hátranézek. A messzeségben feltűnik a Férfi hosszú fekete kabátban, egy sétapálcára támaszkodva figyel.
Bár nem látom tisztán, tudom, Ő az.
Megfordulok, arcom arra néz. Átküzdhetetlen távolság választ el a földtől, de talán, ha elég gyorsan hintázok, akkor kiugorva elérhetem.
Elérkezett az idő, süvítve szelem át a semmit, halkan imát mormolok nem létező, sose hitt
istenekhez.
Sikerül, megkapaszkodok a párkányban, és lassan elkezdem felhúzni magam. De kezem alatt szétmállik a föld, és én a szálingózó porral együtt zuhanok…

Zihálva, sikoltozva ébredek. Senki se áll az ágyam mellett, nem néz aggódó tekintettel, már megszokták. Nem tehetnek ellene semmit, se ők, se a pszichiáterek hada.
Hétvége van, ezek a napok a legszörnyűbbek, nincsen dolgom.
Délben a doki vár, ő néhány órára lefoglal, majd üres semmittevés következik. Jobban mondva bámulom zárt ajtók mögött a könyveket, de a betűk szétfolynak, a mondatok értelmetlenek.
Nem volt mindig így, régen imádtam ezeket a napokat. Már hétfőn a pénteket, a hétvégét vártam. Az órákat, amiket Vele tölthetek. Mozi, étterem, séta a parkban, buli a barátokkal, nem számított, csak az, hogy együtt vagyunk. És esténként egymás karjaiban tértünk nyugovóra.
Hiányzik…

Meztelen testemet hideg márványlap öleli, lábam a fű cirógatja.
A lelkem nyugalmat lel, mit a ragyogó napsütés erősít.
Csendben figyelem a természetet, a pillangók szárnyalását, a hangyák szorgoskodását, a mókusok kergetőzését. Közéjük kívánkozom.
Felülök, s boldogan szaladok a rét felé. Táncolok, forgok a széllel.
De ahogy hátranézek pusztulást látok.
A síron elfeketedtek a virágok, a fejfára kúszó borostyán. Lábam nyomán kiégett a fű, s kezem érintésétől elpusztultak az állatok.
Lehunyom a szemem, remélve, hogy ismét kinyitva nem ez a kép fogad.
Egy búzatábla közepén állok, az aranyló növények szemem láttára kezdenek el korhadni. Arrébb lépek és a pusztulás követ.
Futok, menekülök.
Mögöttem a kalászok sorra színtelenednek el, esnek össze.
A folyó vize aláhullik a magasból, majd a földdel érintkezve tavat alkot, amit egy vékony ér vezet el.
Az éltető nedű körül burjánzik az élet.
Lépteim erre vezetnek, velem jön a halál is.
Zaklatottan nézek a víztükörre. Rémületemre egy vén, ráncos boszorka szemez velem. Egy pók hintázik az orrán, csótányok másznak az arcán, és kinyíló szájából férgek sereglenek elő. Haja nincs, kopasz fejét fekélyek borítják.
Ráncos, gombás keze felém nyúl, mikor dühödten a vízre csapok. Fekete massza születik érintésem nyomán, aminek felszínét haltetemek borítják.
Zokogok, szememből véres cseppek hullnak.
Átok szállt meg, szörnnyé váltam, aki nem ismer kegyelmet.
Valaki megérinti a vállam, gyengéden, bíztatóan.
Kedvesem fekszik a lábaim előtt, teste hideg, tekintete üveges, de még most is mosolyog.
Magamhoz ölelem holttestét, szorosan fogom. Ujjaimmal csillogó fekete haját simogatom. Szentségtelen könnycseppjeim felmarják a bőrét. És egy perc múlva már csak egy csontváz fekszik az ölemben, végül ez is porrá esik szét.

„Fogadd el a valóságot! Engedd el!”
Mintha ez ilyen egyszerű lenne, én elfogadtam, beletörődtem, de elengedni nem tudom, nem akarom.
Az én hibám jól tudom, miattam történt mindez. Ezt nem lehet helyrehozni, nincs új esély, nincs megváltás, nincs megbocsájtás. Csak vezeklés, csak gyötrődés, csak fájdalom.
A doki szerint nem így van. Azt mondja, ha elengedem, megváltozik minden.
Boldog lehetek, egy idő után.
Boldog a Szerelmem nélkül.
Ha szélnek eresztem az emlékét lezuhanok, ha nem belehalok.
Nincs jó választás.

Vágyakozva nézem a levegőben táncoló párokat. Vidámak, önfeledten kacagnak, szerelmesen turbékolnak, lágy zenére összebújnak.
Senki sincs egyedül. A gyönyörű hölgyeket elegáns lovagok kérik táncolni és ők mosolyogva mondanak igent.
A levegő édes, szivárványillatú a tündérszárnyaktól.
Csak én ülök a sarokban, ha egy ifjú dalia rám is néz, ijedve kapja el az arcát. Megrémiszti a tekintetem, egy halott nőé, aki mégis él. Egy lélektelen testé, aki bábként bolyong. Az életért sóvárgó és eltaszító emberé.
Feketeszárnyú Angyal megáll előttem, és felém nyújtja a kezét. Ő nem rémül meg, neki én kellek.
Csodálkozva nézem, hát itt van.
- Menj el, kérlek! Mi nem lehetünk együtt…
Szomorúan bólint, s alakja lassan kifakul a térből.
- Ne, ne!- törik meg akaratom - Gyere vissza! Ne hagyj itt!
Hangom betölti a termet. Eltűnnek a színek. Sötétség zuhan rám.

Friss virágot teszek a sírra, szomorúan nézem gondosan ápolt dombot.
Nem akarok elmenni, ezért leülök mellé és a fejem a sírkőnek döntöm.

Egy szakadék szélén állok. Alattam a végtelen mélység, s két oldalán a biztonságot nyújtó szárazföld.
A hajam játszik a feltörő piros szél.
Hátam mögött a virágzó természet. Madarak csicsergése, fák illatozása, vízesés csobogása teszi idillivé számomra.
Előttem a távolban ott a puszta, a szikes talaj, a korhadó fák, a kiszáradt medrek, ahol a halál szagú vihar tombol.
Az élet peremén állok. Készülök elmenni, mikor észreveszek valamit. A messzeségben Férfi hosszú fekete kabátban egy sétapálcára támaszkodva figyel.
Bár nem látom tisztán, tudom, Ő az.
Átküzdhetetlennek tűnő távolság választ el Tőle, de talán elérhetem.
Lehunyt szemmel ugrok át a szakadékon, halkan imát mormolok nem létező, sose hitt istenekhez.
Sikerül, megkapaszkodok a párkányban, és lassan elkezdem felhúzni magam. De kezem alatt szétmállik a föld, és én a szállingózó porral együtt zuhanok.
Valami elkapja a csuklóm, felhúz.
Mellettem áll.
- Gyere, menjünk!
Egymásba karolva indulunk az ismeretlen felé.
Antiss: álomvilág
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!