Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Ahin
Alkotások száma: 14
Regisztrált: 2007-05-09
Belépett: 2009-12-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (13)
-Elbeszélések (1)
Feltöltve: 2009-06-16 18:48:53
Megtekintve: 1043
Régi vágyak (3)
Hegycsúcson állt, egy rövid biztonságos sávon a sziklák tetején, a kopár vidék itt megváltozott, virágzott, tündökölt, zöldellt.
Két oldalt vörös szakadék, ahol csupán a gaz élt meg. S a fák gyökerei nyújtottak kapaszkodót a felfelé törekvőknek, de ezek is érdesek, gyengék voltak, könnyen elszakadtak. Kígyók, csúszómászók, férgek tanyáztak minden apró repedésben. Kioltva a szelíd növények és egymás életét.
A párját keselyük támadták, kígyók marták, indák húzták lefelé. Már rég kibillentették az egyensúlyából, de még kapaszkodott. Küzdött, hogy mellette maradhasson.
Ő próbálta felhúzni, tartani, erőt adni, nem hagyta el. Már alatta is porlott a talaj, mállott a föld. Tudta lezuhannak a paradicsomból, az ellenség nem tágított. Mégse bánta, mert együtt lesznek.
Érezte, amikor férfi eleresztette, ellökte magától. Feladta, nem akarta, hogy baja essen. A magányos, kilátástalan küzdelmet választotta, minthogy lehúzza kedvesét, oda ahonnan ő jött.
- Ne, Gabriel ne! – sikoltotta. De segíteni nem tudott, megbotlott, hátra esett. A másik oldalon kezdett el legurulni. Hiába keresett kapaszkodót a tüskés indák felsértették a bőrét, a pikkelyek kicsúsztak ujjai közül, a fennsík növényei eleresztették. Nem volt menekvés, hát elfogadta, hogy nincs visszaút, minden kísérlet hiábavaló.
Hangos csattanással esett egy kiálló sziklára, véget ért a zuhanása…

Sikoltozva ébredt, szinte minden porcikája fájt. Mikor magához tért rájött, hogy leesett az ágyról, előfordult máskor is, de már évek óta nem álmodott Gabriellel. Ez egy kicsit megrémisztette, felzaklatta, főleg mert egyedül volt.
Éjfél felé járt az idő, és még Nathan nem érkezett haza, a barátaival ment el valamikor nyolckor.
„Pasik!”
Lassan feltápászkodott, kiment a konyhába, vizet öntött magának, lassan kortyolta az éltető nedvet, miközben azon gondolkodott merre lehet a párja. Kissé meglepődve tapasztalta, hogy nem igazán érdekli se a hol, se a kivel kérdés válasza. Pedig féltékenynek kéne lennie, kaparnia a falat, aggódni, százszor felhívni telefonon, mégse tette, de nem azért, mert megbízott benne. Egyszerűen csak nem érzett rá késztetést. Tudta, hogy nem tökéletes a látszólag harmonikus kapcsolatuk, nem volt szerelmes. Már rég nem hitt ebben az érzésben, csupán illúziónak tartotta, csalfa árnynak, mely tovaröppenve csak és fájdalmat hagy maga után.
Visszafeküdt az ágyba. Az ablakon keresztül gyönyörködött a teliholdban. Képtelen volt aludni. Az égitest előtt elkúszó felhőket figyelte, olyannak látta, mint a titkos találkozóra repülő boszorkányokat. Nézte, csodálta őket, vágyta a szabadságukat. Margarita akart lenni, de nem csak a seprűlovaglás miatt. Hanem, mert ő kimerte mondani a vágyát, bár bűnös volt. Kiállt a Mester mellett.
Nath az íróasztala fölé görnyedve találta, lázas munkába süllyedt, észre se vette, hogy haza ért. Valamelyik szekrény mélyén megtalálta a régi rajzmappáját, ceruzái már évek óta érintetlenek voltak, mégis most hálásan álltak hűtlen gazdájuk szolgálatába. Vonalakat hagytak, éjt keltettek, csillagként ragyogtak.
A férfi meglepetten nézte menyasszonyát, sose látta, sőt még nem is hallott róla, hogy rajzol. Nem említette. Pedig nem kezdetleges, kiforratlan ábrákat varázsolt a papírra. Művészien, precízen alkotott. Egy leszakított éjdarab feküdt az asztalon, lehozta az égboltot.
Egy nagy dosszié árválkodott a közelbe, odalépett, de még mielőtt kivehetett volna valamit, Z felrezzent.
- Ne! – kiáltott fel, s egy pillanattal később már a keze között tartotta kincseit. - Ne nézd meg! Nagyon régen készítettem ezeket és nem is sikerültek jól.
- Engem érdekel – hangzott fel az ellenérv.
- Majd egyszer megmutatom – mosolygott kedvesére. Volt valami furcsa ebben a gesztusában, valami régi, elfeledett csalfaság. Akkor néz így egy nő, ha a célját gyönyört adva akarja elérni.
Felállt, közelebb lépet urához, szenvedélyesen megcsókolta, úgy ahogy még soha. Azt akarta, hogy a mai napról ne a rajzai jussanak eszébe. Azon az estén olyasmit adott neki, amit eddig csak egy férfinak, de mégis mást. Gabnél számított a saját élvezete is, nála kapni akart, sőt követelt. Mohón elvett mindent, és önzetlenül felajánlotta lelkét, testét.
Most viszont csak adott, hogy elrejtse a múltját.

- Vetkőzz!
- Csak ha te is!
- Egy akthoz elég, ha csak a modell meztelen.
- De én látni akarom a csupasz combodon a rajztáblát, és amint befejezed, ledöntelek a kanapéra.
- Vetkőzz! És ne nagyon fészkelődj!

- Nem tudom, mit csináljak – fakadt ki Zoé.
- Találkozz vele! Ha beszéltek, akkor könnyebb lesz. Sok idő telt el azóta. Te is változtál, ő is. Lehet, hogy már nem is tudnátok elviselni egymást! – tanácsolta Violetta. Akit már akkor ismerte mikor Gabriel létéről még nem is tudott. Ő látta, amikor elváltak az útjaik. Végig nézte, hogy fordult ki magából, és miként találta meg a nyugalmat teljesen más emberként.
- És ha nem?
- Akkor el kell döntsd, kit szeretsz.
- Nathant!
- Akkor mért félsz találkozni Gabbel?
- Nem tudom…

Hat óra múlt pár perccel, vetett egy pillantást az épületre, tett a bejárat felé egy lépést, majd még egyet. Izgatottan nyomta le a kilincset, mint a sok éve az első randevújukon. Azon a hideg, téli éjszakán, akkor nem gondolta, hogy ez lesz belőle. Ha csak sejtette volna, miket kell túlélniük talán be se lép az ajtón, de szerencsére fogalma se volt róla.
Lassan megfontoltan haladt előre az asztalhoz, igyekezett nyugalmat erőltetni magára, de remeget a keze. Amikor meglátta, legszívesebben visszafordult volna.
- Szia – érezte a meglepődést a hangjában, talán nem számított arra, hogy eljön.
- Szia – két puszit adtak egymásnak, majd Gabriel kihúzta Zoé székét és leültek. Angyal szállt el a szobában, csendesen ültek egymással szemben. Csak nézték rég nem látott kedvesük, valami változást kerestek, valami újat a másikon. És szinte észrevétlenül fonódott össze a két tekintett.
- Talán kérhetnénk valamit – nézett szét zavarában a lány.
Egyszerre nyúltak az itallap felé. Az ujjuk hegye összeért. Zoé gyorsan elhúzta a kezét. Egy másikat vett el. Elmélyülten tanulmányozni kezdte, holott tudta, mint kér.
A percek vánszorogni látszottak, nem történt semmi, nem szólaltak meg.
- Sziasztok! – egy ismerős hang törte meg ezt a kényszerű hallgatást - Mivel szolgálhatok?
- Török kávéval – csendült fel egyszerre a válasz.
- Titeket még látni erre? – mosolyodott el a felszolgáló lány.
Ismét egyedül maradtak.
- Kellemes az idő mostanában, - próbált témát keresni Z. – elmaradtak eddig a nagy tavaszi záporok.
- Mi az meteorológus lettél? – szurkálódott Gab.
- Nem, ennyit azért nem változtam.
- Ennek igazán örülök. Mi kényszerített rá, hogy végül el gyere? – váltott gyorsan témát. A nőt kissé összezavarta ezzel a váratlan kérdéssel, erre nem készült fel. Maga se tudta mért nem fordult vissza a kapuban. Nathan már biztosan aggódik érte, fel kéne állnia és haza menni. De a lábai mintha ólomból lettek volna, nem engedték.
- Zavar, hogy nem egyedül kell, elfogyaszd a kávéd? Vagy esetleg másra vársz? – próbált ellentámadásba lendülni.
- Szó sincs róla – derült fel Gabriel – Csupán meglepett, hogy mégis megtisztelsz a jelenléteddel. Kedves jegyesed mit szól hozzá? – Hárít, majd szúr.
- Nem zavarja, hisz csupán egy kifakult része vagy a múltamnak.
- Ezért remegsz a közelemben?
- Csak kiráz a hideg a tőled.
- Akkor mért is jöttél el?
- Másként, hogyan szabadulhatnék meg tőled? – került felszínre a régi, könnyed énje egy visszavágás erejéig. Az ellenfele rögtön észrevette ezt a változást, és égig érő szájjal válaszolt.
- Így se fogsz.
Léptek zaja szakította meg a beszélgetést, majd a kávé illata fegyverszünetet követelt magának. Gondolataikba mélyedve ízlelgették, próbálták felidézni az emlékeikben, hogy milyen volt, amikor legutoljára itt voltak. Az ital semmit se változott, mégis újként hatott. A pörkölés esetleg az ízesítés miatt, de talán csak a fél évtizedes kép halványodott el.
Az abbamaradt szópárbajt nem folytatták, értelmetlen lett volna. Túl sok feszültség volt köztük, túl sok idő telt el, már nem kezdhették ott ahol abbahagyták. Gabriel hiába tudta mit akar, mégis képtelen volt elkezdeni, sok mesélnivaló gyűlt fel benne és úgy képzelte, hogy egymáshoz bújva, romantikus percek után suttogja el őket. A terve elbukott, nem számolt a harmadik személy jelenlétével. Rémálmaiban se látta szerelmét másnak a jövendőbelijeként. Nem tudta, hogy szereti-e azt a férfit, és azt se, hogy érezz-e még iránta valamit. Vajon tényleg elfelejtett, s nem több egy fakó emlékképnél?
- Bocsáss meg, mennem kell – szólalt meg hírtelen Zoé – majd valamikor még úgyis összefutunk, hátha akkor több időm lesz – bár szavak közötti üzenek egyértelműen hangzott a tekintete mást fejezet ki. Az érzései összekuszálódtak, hiba volt eljönnie, bocsánatos, édes hiba.
- Maradj még, kérlek! – tartotta vissza kedvesen a férfi.
- Nem tehetem – utasította el ridegen a nő, miközben legszívesebben a nyakába ugrott volna.
- Hazaviszlek.
- Nem szükséges – próbálta elhárítania a felajánlást, de Gab nem figyelt rá. Felsegítette a kabátját, fizetett és utána együtt kiléptek a lámpával kivilágított utcára.

Ujjaik összefonódtak, boldogan sétáltak immáron egy párként.
Zoé az új megtapasztalását, a magány megszüntetését remélte ennek a most még szinte idegen, veszélyesen vonzó ifjú oldalán. Amikor meglátta már megtetszett neki, talán kicsit bele is szeretett. Forgolódott az ágyban éjszakánként, róla fantáziálva. Elképzelte, hogy csókolná, érintené meg.
Gab számára csupán egy sokadik x-et jelenet a listán, nem vágyott sokra, nem tervezett. Látta a kis csitrin, hogy akkor kapja meg, amikor akarja. Egy ilyen lehetőséget nem hagyhatott ki.
Csak egy sorszám és egy név, semmi több.

- Itt már bárhol leparkolhatsz – szakított bele az ürességbe Zoé hangja.
- Rendben – kanyarodott be egy szabad helyre a terepjáró. Amint megállt Gabriel rögtön kiugrott, ajtót nyitni. – Melyikben laksz? - érdeklődött.
- Ott, - intett az egyik sorház felé – a tizenhármas szám alatt.
Néma szoborként álltak a kocsi mellett. Z a jármű oldalának döntötte a hátát, Gab egy lépés távolságra bámulta leplezetlenül.
- Mennem kéne – említette meg félénken – Köszönöm a fuvart – mosolygott régi kedvesére, aki ekkor közelebb hajolt hozza. Kezével végigsimított az arcán, halkan a fülébe suttogott.
- Még egyszer nem engedlek el. Ha kell a világ végére is utánad megyek!
- Gab, menyasszony vagyok! – próbálta ellökni magától remegő kézzel. De csak annyit ért el vele, hogy az egykori társa lefogta, és megcsókolta.
Ebben a pillanatban elfeledkezett magáról, megszűnt a világ számára. Ismét a régi önmaga volt, nem ellenkezett többet. Sőt mohón birtokba vette a másik ajkait, mélyeket lélegezve szívta be az illatát, szorosan magához ölelte.
Öt éve vártak erre a pillanatra, öt éve vágytak rá. Minden csókban, ölelésben, férfiban, nőben egymást keresték. Mikor azt mondták „szeretlek” nem annak szánták, aki hallotta.
„Nathan!” Rezzent össze Zoé, ezzel a gondolattal ismét dobozba zárta valódi érzéseit. Kiszabadult a férfi karjai közül, sietősen hazafelé indult:
- Ne keress! – vetette még hátra búcsúzóul.
Folytassam???:)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!