Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Just a girl
Alkotások száma: 9
Regisztrált: 2007-08-28
Belépett: 2007-09-30
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Elbeszélések (1)
-Versek (5)
Feltöltve: 2007-08-30 15:51:05
Megtekintve: 679
Egy régi levél(egy elfelejtett szerelemhez)
Csak ültem, egymagam a sötét szobában, s a hodfény megvilágította arcomat. A redőny résein át beszűrődő fény által épp elég tisztán láttam ahhoz,hogy felismerjem az ismerős szoba megszokott tárgyait. Mindent láttam, bár egy kicsit valóban homályos volt a világ. Felültem az ágyamon és a múlt dolgain tűnődtem. Újra és újra átjárták az emlékek a lelkemet, minden múltbeli tettemet láttam magam előtt. Jó lett volna, ha visszamehetnék, újrajátszhatnék pár pillanatot - gondoltam. Talán csak egy órára mennék vissza a múlt világába, hogy újra érezhessem azt az elmondhatatlan kalapálást a szívemben mikor rám néztél. Visszamennék csak 60 röpke percre, hogy megint ott állhassak előtted, hogy minden külsőség és bizalmatlanság nélkül lássam a két szemed. De nem változtatnék semmin. Talán csak elmondanám még egyszer - hátha megérted, hogy mennyire szeretlek. Minden pillanatot megőriztem. Azt mondják az emberben azok a percek élnek élénken évek múltán is, melyek valami felfoghatatlan, elmondhatatlan értéket nyújtottak számunkra. Ezek persze lehetnek egészen apró dolgok is. Egy hang, egy pillantás, érzés vagy érintés. Az én egyik megfoghatatlan, elmondhatatlan, felejthetetlen pillanatom az életben az, ahogy ott állsz velem szemben és nézel rám némán. Ha egy órára visszamehetnék a múltba, csak ezt a percet keresném, ezt választanám. Talán az ilyen perceknek élünk, akkor is ha elmúltak. Ha 60 percre beleláthatnék a jövőmbe, ezt a percet szeretném újra látni, megint - bár tudom, ez nem lehetséges. Sokszor eldöntöttem, hogy sohatöbbé nem gondolok rád. De rájöttem, hogy a boldogság kulcsa nem ebben rejlik. Azt hiszem, meg kéne tanulnom együttélni mindazzal, amit tőled kaptam, minden egyes perc emlékével amit nekem adtál. Mert kitörölni ezeket a szívemből nem tudom, hiába is próbálom.
Ha kapnék egyetlen órát arra, hogy megváltoztassam az életem, hogy megszüntessem ezt a szakadékot kettőnk között, akkor ezt a pár percet játszanám újra. Megint, ott állnék előtted, és te újra némán néznél rám, ugyanúgy. Akkor mégegyszer elmondanám, mennyire szeretlek.De talán egy évtized sem lenne elég arra, hogy mindezt elhitessem veled. Elmentél, és minden egyes nap elhagysz újra és újra. A hiányod egy olyan seb a szívemen, egy olyan fájdalom, egy törés valamelyik porcikámban, mellyel egész életemben együtt kell élnem, s bár hogy miért törént mindez azt a mai napig nem értem. De meg kell tanulnom együtt élni a múltammal, együttélni veled. Meg kell tanulnom élni nélküled. Nem szaladhatok hozzád, nem menekülhetek az emlékedbe minden egyes akadálynál. Nem torpanhatok meg mindig, mikor átléphetném a múltam határát. Ha elmondhatnám, elmondanám ezeregyedszerre is, mennyire szeretlek, de nem élném túl ha újra elmennél. Nem tudnám végignézni újra, ahogy minden széthullik körülöttünk. Nem most mondom ezt először, de most mondom el utoljára. Ha van szerelem, ha van pillantás, ölelés az életben, melyre örökké emlékezünk, akkor számomra ez az volt. Ha létezik ilyen, akkor a te emléked belőlem soha nem veszik el. Ez soha nem kopik el, nem fakul meg. Semmi nem ölheti ki a szívemből az emlékedet, pedig borzasztóan fáj a tény, hogy nem kaphattalak meg. De ezzel is - mint minden más kudarcommal - meg kell tanulnom együttélni. Muszáj.. Mert ha most nem tanulom meg, akkor talán sohasem lehetek Boldog. Mindenről eszembe jutsz. Az első pillanatban, mindenkiben akit szeretek téged látlak. Mikor reggelente kinyitom a szemem, az első percben téged várlak. Látod, elfogadtam, beletörődtem abba, hogy sose jössz. Ha most látnál, azt mondanád gyáva vagyok, azt mondanád, rám sem ismersz, el sem hiszed, hogy feladom. Nem adom fel. De ez egy olyan harc, amit könnyekkel és mosolyokkal vívnak. Nem kéne semmit mondanom, meg sem kéne szólalnom, ha mélyen a szemembe néznél. És bármi is történjék velem, bármerre is sodorjon az élet, az a kép, ahogy ott állsz előttem és nézel rám, végigkísér.
Ha visszamehetnék egy órára a múltba, ezt a percet keresném. És azt kívánnám, hogy örök legyen.
Mától viszont, felállok a padlóról. Nem sajnálkozom többé, amiatt amit rosszul tettem, nem sajnáltatom magam sem ezután. Csak elengedlek. Csendben és nyugodtan. Kitörölni nem tudlak a szívemből, de egy vastag fallal eltakarom az emlékedet. Vagy egy vékony,de átláthatatlan fátyolt borítok rád és rám. Ez is nehéz, sőt emberfeletti tett. De muszáj megtennem. Tudom, nem fog menni napról-napra vagy hétről-hétre, talán csak évek múltán sikerül. De én már ma megakarom tenni. Nem akarok holnapig várni. Nélküled ma nem lennék az aki vagyok. És mivel nem létezik olyan lehetőség, hogy "veled", nincs mit tenni.
De remélem ma éjjel veled fogok álmodni. Utoljára...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-01-05 12:26:06
Csatlakoznék az előttem szólóhoz. Én is átéreztem már ezt az érzést, ahogy sokan mások is. Egy elég hosszú kapcsolat zárult fájdalmasan.
De úgy érzem soha nem szabad felejtenünk. A szép pillanatokra örökké emlékeznünk kell. A fájdalmat kell kitörölnünk az emlékeinkből. Az a 60 perc pedig benned él. Bármikor ott lehetsz.
Üdv.: Ph4rm4