Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Flamma
Alkotások száma: 183
Regisztrált: 2007-12-03
Belépett: 2008-01-26
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (12)
-Haikuk (4)
-Egyéb prózai alkotások (9)
-Gyermekrovat (Versek) (22)
-Versek (28)
Film / Zene
-Filmkritikák (1)
Képgaléria
-Festmények (11)
-Rajzok (1)
-Makró képek (4)
-Fotók (10)
Műfordítások
-Dalszövegek (4)
Térbeli alkotások
-Dombormű (1)
Feltöltve: 2006-07-07 15:22:02
Megtekintve: 634
Végtelenné nyúlt pillanat
Egy magas sziklán állok. Körülnézek. Sehol senki. Egyedül vagyok. Teljesen egyedül. Belegondolok lehetséges jövőmbe. Sivár, s elkeserítő. Semminek sincs értelme. Minden hiábavaló. Mi végre az ember ha végül úgyis véget ér az álom, mely gyakran nem más, mint rémálom? Förtelmes az emberi lét, tele megválaszolatlan kérdéssel, hibákkal, s elvesztegetett idővel.
Érzem a lágy szellőt, mely arcomat simítja. Ez eszembe juttatja a kellemes dolgokat. Különleges az ember, mert képes érezni, amire más fejlettebbnek tűnő lény képtelen. A legfőbb gonosz is létezhet örök időktől fogva mindörökké, akár csak az angyalok, de mégis irigylik az embert azért, mert képes érezni. S közben az egyén gyakran pont az érzéseitől szeretne megszabadulni, s nem érezni többet semmit. Se mentálisan, se asztrálisan nem akarnak érezni, mert csak a fájdalomra emlékeznek és megfeledkeznek a sok örömteli élményről miket átéltek, a sok csodás érzésre, mely szétáradt bennük.
Az emberek nagyon könnyen felejtenek... s csak a rosszra emlékeznek. Szeretnek szenvedni, élvezik, ha sajnálhatják magukat és mások is szánják őket. De hol marad az erő?
Minden ember fenség, kész csoda. Ezt nem lenne szabad feledni, soha. Oly sok lehetőség rejlik egy emberben. Csodákra képes és élhet meg. Csak át kell adnia magát nekik, az érzésnek... Tudni megállni. Csak egy kicsit nem rohanni és észrevenni a körülötte levő apró kincseket. A lágy szellő simogatását, a napfény melegét, az eső okozta felüdülést, a villám erejét, a természet minden apró szépségét... Hallgatni a madárcsicsergést, nézni az égbolton az elsuhanó felhőket, a folyton felkelő majd lemenő napot, a ragyogó holdat és a végtelenbe vezető csillagokat. Mind-mind kész csoda, akár egy gyermek mosolya, első szava, egy ártatlan ölelés, egy könnycsepp legördülése az arcon... csendben ülni és elmélyülten gondolkodni vagy álmodozni... Eljutni távoli helyekre, egy röpke pillanat alatt. Nem kell hozzá több, csak egy kis fantázia. Szállni-szállni egyre messzebb, megmártózva felhőtengerekben. Eljutni a tündérek világába...
De ez az ártatlanság is elvész idővel és a pénz imádata lép a helyébe. Lassan elfeled mindent, mi szépséggel teli és egyetlen, miben örömét leli: a pénz. A hirtelen gazdaggá lettek gyakran elfeledik, kik voltak és velük együtt elvesztik önmagukat. Majd elvesznek a süllyesztőben. Végül magányosan halnak meg. Hiszen nem tudják, kiben bízhatnak. Életük kétségekkel teli, mert nem tudják, ki az, ki őket szívből szereti.
De a gyerekek, kik még keveset éltek, romlatlanok. Őket kellene követnünk, s példának vennünk. Őket figyelve megtisztulhatunk, s nem kell más, csak velük azonosulnunk. Amint megjelenik szemünkben az első könnycsepp, lelkünk azonnal tisztulni kezd. S minél jobban elindul e patak, annál ragyogóbbá válik a szempár, mely olyan, akár egy tükör.
Egyre csak álldogálok. Számba vettem mindent... Valaha tele voltam hittel, reményekkel, kétségekkel és szeretettel. S most nincs semmim. Mindenem elvesztettem. Már csak magam vagyok. Elgondolkodva mindazon, mennyi rosszat tesznek az emberek, én nem maradok. Engem senki se ért meg. Elárultak, tönkretettek, megölték, kiket szeretek, s kik viszont szerettek... S nem kaptak érte büntetést. Kegyetlen és igazságtalan a világ. Mindenfelé csak álnokság, hazugság, képmutatás... Engem pedig bolondnak néznek... Az is lennék, ha maradnék. De végre szabad leszek. Ég Veled világ!
Azzal levette magát, s eszébe villant ezer és egy múltbéli kép, s gyermekkori versikék... Arcok, barátok, csókok, szerelmek, gyermekek mosolya, az első dalocska... Anya hangja... egy fekete zongora. Örömteli érzések, az első könnycseppek, az első csalódás, az örömteli felszabadulás... Leperegett előtte minden... S ő lágyan, egy végtelen tűnő pillanaton át zuhant, akár egy rózsaszál, s közben könnyei felfelé szálltak, s az égnek adtak néhány csillagot.
De hirtelen megmozdult benne valami... Egy erős érzés... a vágy. Vágy az élet után. Elindult benne az életösztön. Eszébe jutottak a boldog emlékek, melyek magukkal ragadták. Mikor ugrott, úgy érezte nincs tovább. De ott a feladata... Ő segíteni született. Nem érhet ily csúfos véget. Meglátott a meredek sziklafalon egy faágat maga alatt, ahogy zuhant. Úgy döntött elkapja. Élni akart. Úgy döntött mindent megtesz érte. El is kapta. De az élet máshogy akarta... Meghozott egy végzetes döntést, melyre nincs mentség. Rájött, most már túlkéső... itt a vég. Felkészült hát a halálra. A végső megváltásra.
De ekkor... csoda történt. Valami felfogta az esést. Amint behunyt szemét kinyitotta egy ragyogó lelket látott. Azaz lelkeket. Minden elhunyt szerettét, kik angyalként repültek elé, s fogták fel az esést. Tudták, hogy jó ember és a teljes elkeseredés vitte ide. Fent megbocsátottak neki. Már mikor az ágat elkapta, de azt akarták, hogy megtapasztalja, milyen mikor közel a vég és többet ne dobja el életét, hanem várja meg, míg véget ér. S egy pillanat alatt el is tűntek a vakító napfényben, ő pedig a lágy tengervízben kiúszott a partra.
A lelkek pedig tovább figyelték és segítették életét.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-07-09 19:32:41
Köszönöm szépen! Úgy látom nem csak én éjszakázom, hanem Ti is. :-) Legközelebb küldjetek itt egy levelet ha ilyen későn fent vagytok, mint mikor kritikákat írtok és bezsélgessünk. :) Szerintem nincs túlságosan szép vagy csúnya. Minden végtelen, nincs határ. :-)
2006-07-09 03:41:48
Szép írás,talán túlságosan is szép.:)
2006-07-08 20:41:41
Nagyon szépen köszönöm! Kicsit félve tettem fel...de ezek szerint nem hiába. :)