Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gunoda
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2007-12-08
Belépett: 2009-12-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (18)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Versek (7)
Műfordítások
-Novellák (1)
Feltöltve: 2007-12-08 22:33:20
Megtekintve: 673
Zsarátnok
„Give me life,
Give me pain,
Give me myself
again!”
(Tori Amos)

Nem volt kedvem aznap múzeumba menni: talán megéreztem, hogy találkozni fogok veled...
Ereimben már napok óta ott lüktetett az írásaim születését kísérő, sajátos belső nyugtalanság; nem vágytam semmi másra, csak egy papírlapra, ceruzára, és arra, hogy békén hagyjanak.
– ...De gondolj bele, egy igazi kelta múmia! - győzködött Adri barátnőm.
– Ez eleve baromság! - vágtam rá felháborodva. - A keltáknál nem volt szokás a balzsamozás.
– Itt van, azt írja, hogy magától mumifikálódott, valami barlangban... - mutatták a lányok a Pesti Est múzeumi ajánlóját. - Te úgyis szereted az ilyen kelta dolgokat! Utána meg beülhetünk valahová egy teázóba, négyen csajok.
Nem hangzott rosszul. Főleg a tea; hiszen egy ilyen barátságtalan, novemberi délutánon nincs is jobb, mint barátnőkkel ücsörögni a meleg teaházban, és nézni, hogyan hullik odakinn a hó. Persze, te ezt nem értheted: a te idődben még nem voltak teaházak...
„Csak ez a múmia-dolog ne lenne... - gondoltam viszolyogva. - A temetetlen holttesteknek földben lenne a helyük, nem vitrinben! Na, mindegy, ha ennyire akarják...”
A múzeum második emeletén bevezettek minket egy különleges, temperált levegőjű, kis terembe. Az előírásnak megfelelően egyszerre csak kevesen lehettünk.
Arra számítottam, vastag üveg mögött látok majd valami förtelmet, és aznapra elbúcsúzhatom az étvágyamtól... Aztán megláttalak téged: lepedővel letakart, keskeny acélasztalon feküdtél mezítelenül a terem közepén; csak fonnyadt ágyékodat takarta egy fehér kendő. Nem tűntél halottnak, inkább vénségesen vénnek és megfáradtnak: mintha csak aludtál volna. Tested még így, összeaszottan hatalmasnak látszott. Akár meg is érinthettem volna, ha akarom. Nem akartam.
– Nézzék, még a szemgolyója is ép! - hívta fel figyelmünket a fehér köpenyes muzeológusnő, a két apró domborulatra beesett szemgödreid mélyén.
Aztán bekapcsolta fejünk felett a nagy plazmatévét, és hosszas előadásba kezdett.
Neked magyarázzam, hogy akkor én már évek óta veletek, keltákkal ébredtem, és este veletek tértem nyugovóra? Sokszor még álmaimban is rólatok írtam vagy olvastam... Az előadás így nem sok újat tudott mondani számomra, amíg el nem hangzott a kulcsmondat, miszerint alighanem a druidák közé tartoztál.
– ...Látják a kezeit, és ezeket az ápolt körmöket? Sohasem végeztek velük kemény fizikai munkát, de fegyvert sem forgattak - mutatta a muzeológus a hatalmas monitoron. - Nézzék meg a ruháit, és a rajta talált ékszereket! Ilyet egyszerű közember nem viselhetett.
Rögtön más szemmel kezdtem nézni mozdulatlan, lemeztelenített testedet.
„Bár akkor találkoztam volna ezzel az emberrel, amíg még élt! - gondoltam keserűen. - Hát, persze... alig kétezer évvel ezelőtt, valahol Britanniában...”
A muzeológus szavai érdektelen fecsegésnek tűntek ahhoz képest, amit titkait némán őrző tetemed mesélni tudna... Elfogott a tehetetlen harag, és a csontig hatoló idegenség-érzés: mit keresek én ebben a városban, ebben az országban, ebben a században?
Ekkor vettem észre először, hogy megmoccansz! Apró rezdülés volt csak, mégis, szinte arcul ütött. Hátráltam egy lépést, és a szám elé kaptam a kezemet; látok néha olyan dolgokat, amiket más nem, de ez azért túlzás!
„Úristen, megőrültem!”
Lassan az oldaladra fordultál, és ösztövér karodra hajtottad ráncos koponyádat, mintha a tévét akarnád nézni... Láttam, amint kinyílik a szemed.
Sikítani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Hihetetlen volt, hogy a többiek semmit sem vettek észre! Mindannyian hipnotizáltan meredtek a monitoron vibráló képekre. Némán kapkodtam levegő után; beesett, fénytelen szemeid egyenesen az arcomba néztek, és keskeny késpenge-szád elé tartott mutatóujjad csendre intett.
A falnak tántorodtam. Reszkettem. Fülemben doboló vérem hangja megáradt folyóként nyelte el a muzeológus monoton hangját.
„Ez nem igaz! Ilyen nincs! Képzelődöm!” - suttogtam magamnak.
„És mi van, ha mégsem? ...Ha mindez valóság? Hogyha a mohó tudni vágyás képes átnyúlni élet és halál egymásra rakódott rétegein? ...Ó, Istenem!”
– Gyere, menjünk! - érintette meg a karomat Adri barátnőm.
Elképedve meredtem rá: hát neki sem tűnt fel? ...Senkinek? ...Vakok ezek az emberek?! ...Vagy mégis én bolondultam meg? Letéptem a fogasról a kabátomat, és sietve igyekeztem kifelé, a többiek nyomában. Már a kilincset markoltam, amikor tompán kongó, rekedtes hang szólított meg, a hátam mögül:
– ...Ne menj el!
Megdermedtem: hiszen ki más szólhatott volna hozzám az üres szobából, mint te... Nem hittem a fülemnek. Lassan, nagyon lassan fordultam meg; izzadt tenyerem lesiklott a kilincsről.
Könyöködre támaszkodva figyeltél; tekinteted rezzenéstelenül pihent rajtam. Csontkeményre száradt ajkaid újra szóra nyíltak:
– Gyere közelebb...
Zsibbadtan vonszoltam oda magamat hozzád: lábaim olyan szánalmasan remegtek, hogy meg kellett kapaszkodnom az acélasztal szélében. Éreztem, hogy meg kellene szólalnom, de a hangom újra cserbenhagyott.
– Nem őrültél meg, és nem is álmodsz!
– De hát hogyan lehetsz halott, és mégis élő? - suttogtam döbbenten.
Elmosolyodtál: szörnyű volt a mosolyod! Koponyádon szinte pattogott a bőr...
– Láttad már, hogyan izzik hamu alatt a zsarátnok?
Bólintottam.
– Én is így őriztem meg testemben az élet melegét. Látod, nem omlott porrá!
– Ez hihetetlen! - tört ki belőlem. - Ti tényleg nagyon sokat tudtatok!
– Többet, mint gondolnád.
Villanásnyi idő alatt felfoghatatlan távlatok nyíltak meg előttem: emellett még az is eltörpült, hogy egy múmiával társalgok éppen. Hosszú percek teltek el, mire szóra nyitottam a számat:
– ...Ó, bárcsak én is...
Aszott arcodon újra megjelent a késpenge-mosoly:
– Mit gondolsz, miért hívtalak vissza? És miért éppen téged? Sokan jöttek eddig, hogy borzongva bámuljanak, de rajtad kívül senki sem jött azért, hogy megtudja, ki voltam és ki vagyok.
– …Ki voltál, tudós ember? - kérdeztem, és hangom izgatottan elfúlt.
Hirtelen égető szükségét éreztem egy diktafonnak.
Mintha erre vártál volna! Fakó tekinteted elmélyült, és rekedt hangodhoz új szín vegyült:
– Voltam nagykirály tanácsnoka, Istenek megszentelt szolgája, voltam ítélkező, látnok, voltam csillagokat fürkésző, tölgyfákat ismerő... A halálon úrrá lettem: voltam vadkan az erdő mélyén, voltam holdas szarvú bika, voltam gyors lábú szarvas, voltam sas, kőszálon fészkelő, voltam bölcsek fényes hátú lazaca!
Szavaid lüktetése magával ragadott, és mindennél jobban kívántam, hogy vezess, taníts és világosíts meg engem. Aztán egyszer csak végignéztél magadon, és kesernyés mosollyal így folytattad:
– ...És most? Ráncos csúfság vagyok, az élőket rémítő fertelem!
– Nem, ez nem igaz! Látod, én sem félek tőled.
Ez persze nem volt teljesen így: féltem, mégis örvényként vonzottál magadhoz.
– Jól van - mondtad. - Megmutathatom neked az igazi arcomat is, hogyha akarod!
– Igen, akarom! - vágtam rá habozás nélkül.
– Hajolj ide!
Révetegen hajoltam hozzád. Nyitott szememre borítottad száraz csontkezed. Tenyered barázdás öblében ragyogó szemű fej jelent meg; szivárványos erő-spirálok örvénylettek körülötte. Tested helyén azonban csak valami ernyedt, sötét zsákféle csüngött. Iszonyodva rántottam el a fejemet.
– ...Ez szörnyű! Mi történt a testeddel?
– Elveszítette az erejét. Nemsokára megadja magát a felbomlásnak, bárhogy vigyázzanak is rá. Hacsak addig újra meg nem telik élettel...
– És új életet, azt tudsz magadnak adni? - kérdeztem, és újra a diktafonra gondoltam, mely otthon pihent, egy fiókban.
Megráztad a fejedet:
– Én nem. De te igen!
– ...Én?!
Az a hirtelen szorítás, ott gyomortájon, figyelmeztetett, hogy elérkeztünk a lényeghez. Lopva megmarkoltam az asztal szélét.
– Igen, te vagy az, aki igazi tűzzé szíthatja a pislákoló zsarátnokot... - biccentettél elgondolkodva, aztán hozzátetted: - már, ha van benned elég bátorság!
Értő kézzel nyúltál a hiúságomhoz. Már ott lebegett nyelvem hegyén a hetyke „hát persze, hogy van!” - azonban valami odabenn arra intett, legyek óvatos. Így csak annyit kérdeztem:
– Mit kellene tennem?
– Engedj magadhoz, mint nő a férfit!
– ...Micsoda?! – kiáltottam, és éreztem, eleven szoborrá dermedek: a döbbenet emlékművévé.
– Szeretkezz velem! Önts belém új életet...
Végre, képes voltam megmozdulni! Ellöktem magamat az acélasztaltól, és támaszt keresve hátráltam a falig.
– Ezt nem gondolhatod komolyan...! Te nem ismersz engem... Én nem...
– Jobban ismerlek, mint hinnéd! - vágtál közbe, valami furcsa, reszelős kuncogással. - Tudom, szűzies vagy: a kisujjad körmét sem érintheti meg senki! Várod a királyfit... aki nem jön el soha.
Átcsapott rajtam a harag: ki szereti, ha arcába vágják rejtett gondolatait?
– Ez az én dolgom! Különben is, te nem vagy férfi, én pedig nem vagyok nő!
Örömtelen, kongó nevetésre nyitottad a szádat:
– ...Hogy nem vagy nő?! Nézz tükörbe, kislány!
Csontujjaid között kerek, szépen csiszolt fémtükör csillant. Egy pillanatig láthattam benne világítóan halvány arcomat, aztán magad felé fordítottad.
– Ocsmányabb, mint gondoltam! - állapítottad meg fintorogva. - Megértem a viszolygásodat: nekem sem tetszik! De te meg tudnál szabadítani tőle; társat kapsz helyette és tanítót.
Tudtad, ó, milyen jól tudtad, mit kell nekem mondanod!
– ...Tényleg tanítanál engem?
– Ennyivel tartozom neked. Bár nem sok újat mondhatok, amint elkezdesz emlékezni...
Elnémultam. Valahol mindig sejtettem, hogy nem ide tartozom, hanem gyökereim egy ősibb és természetesebb világhoz kötnek. A bizonyosság mégis megrendített.
– ...Nincs már sok időnk! A múzeum mindjárt zár!
Sürgető szavaid visszarántottak a kézzel foghatóbb világba. Összeszáradt karod kérlelőn nyújtottad felém.
...Vajon elfogadhatom-e? Ölelheti-e büntetlenül az Élő a Halált?
– ...Még gondolkodnom kell - mondtam tétován.
– Ne gondolkodj sokáig! Téged nemsokára kitessékelnek innen, engem meg holnap reggel visszavisznek Oxfordba, és vitrinbe zárnak.
Hallgattam. Fejem lecsüggedt, és nem mozdultam. Aztán felmarkoltam a kabátom.
- ...Nekem ez nem megy! Bocsáss meg...
Mélyen ülő szemed csalódott haragtól izzott.
- Nem lehetsz ennyire gyáva!
Nem válaszoltam. Rád nézni sem mertem többet.
- Egész életedben bánni fogod, ha... - folytattad már-már fenyegetően, aztán szavaidat elnyelte a mögöttem becsapódó, nehéz ajtó döndülése.
Fellélegezni még nem mertem: ott éreztelek magam körül, ahogyan itt vagy körülöttem most is. Futni szerettem volna, menekülni, ám erőmből csak vánszorgásra telt. Lassan vonszoltam lefelé ólomnehéz testemet a hosszú lépcsősoron, akár egy nagy, súlyos kígyót.
Végre, leértem a földszintre! Odakinn, túl a fotocellás üvegajtón a huszonegyedik század dübörgött: a hétköznapok színtelen világa. Még pár lépés, és engem is elnyel, hála a jó égnek!
Megálltam az ajtónál. Nem nyílott! Hiába toporogtam előtte.
- Hadd jósoljak magának, fiatalasszony! - hallottam magam mellett egy jellegzetesen külvárosi hangot.
Ingerülten kaptam oda a fejemet: egy órával ezelőtt még megdöbbentett volna, mit keres a múzeumi előcsarnok elegáns fehér-arany félhomályában ez a loncsos cigányasszony, kezében planétás-dobozt szorongatva.
- Tudja, hogy nem engedi ám ki az ajtó, amíg meg nem mondom a jövendőjét? - bizonygatta, és unszolóan nyújtotta felém a dobozt. - Húzzon egyet, na! Ingyér' van!
Vonakodva nyúltam az összehajtogatott, piszkos cetlik közé.
"Odafenn felejtette a kalapját. Vissza fog menni érte, és újra találkozik a múmiával. Meg fognak egyezni." - olvastam a gyűrött cédulán.
Úgy dobtam el magamtól, mint valami csúszómászót.
"...Nem fogok visszamenni! Nem akarok! Engedj el végre... Én nem adhatok neked új életet. Nem lehet!"
A vastag üvegen át tisztán láthattam az elzötyögő villamost, a hóesésben hazafelé siető embereket, a kivilágított kirakatokat: a titkokat nem rejtő szabadságot. Az ajtó nem mozdult. Szememből kicsordultak a tehetetlenség könnyei.
- ...Istenem, könyörülj meg rajta! - fohászkodtam fel. - Segíts neki, hogy kiszabadulhasson a testéből! Engedd őt végre igazán meghalni...
A súlyos ajtószárnyak lassan megnyíltak előttem. Hideg kézzel nyúlt kabátom alá a havat kergető szél.

***

Ölemben papír fehérlik, fogaim között golyóstoll; nyugalom, a kedvenc zeném, csészében gőzölgő tea, térdemen kockás takaró. Mi mást kívánhatnék? A papír mégis érintetlenül vigyorog rám, mintha gúnyolódna.
…Hogyan is adhatnám vissza mindazt, amit akkor, ott, azon a délutánon átéltem? Megszokott szavaim hasznavehetetlenül hevernek lábamnál, míg a tieid nyugtalanítóan ívelnek át az eltelt napokon. Még károgássá torzult hangodat is hallom, hiába szól a megnyugtató zene. Itt fekszel mellettem az ágyamon, és mégsem...
Elhamvad-e valaha izzó parazsad az oxfordi üvegkoporsóban? Sosem fogom megtudni. Maradok, aki voltam: tudatlan senki, zugíró, te pedig eleven halott.
Írni azért fogok rólad. Úgysem hiszi el nekem senki.

2007 januárja
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-01-03 20:10:33
Gratulálok! ....nem is igen tudnám megfogalmazni, amit előhoztál az írásoddal, belőlem, bennem....azt hiszem felesleges is leírni, a lényeg, hogy mélyen hatott.
2007-12-13 17:56:15
Szia Gunoda!
Nekem is tetszik, egyéni, és saját világ szólal meg belőle. Szívesen olvasnám tovább! Üdv:Aysa
2007-12-11 21:22:51
Szia Tyrkyr! Köszönöm, hogy olvastad! Annak meg tényleg örülök, hogy másnak is tetszik ez a bizarr marhaság! (Különben egy álmom alapján készült.)
Üdv:gunoda
2007-12-11 02:14:20
Nekem is tetszett a novella! Különösen az, hogy megszólítod a múmiát, beszélsz hozzá, és az utolsó bekezdés is nagyon jól eltalálja az írás kettős természetét. Grat.
2007-12-09 22:52:10
Szia Hajcihő! Köszönöm, hogy nemcsak elolvastad a novellát, hanem véleményt is írtál hozzá! Én hiszek benne, hogy ezek a világok egy másféle valóságként létezni kezdenek, amit rögzítjük őket. A saját bőrömön érzem őket: nem tudok nem hinni! Üdv: Gunoda
2007-12-09 22:38:12
Szia Gunoda!

Akár így is történhetett. Mert léteznek párhuzamos világok..., vagy nem.
De ki mondja meg ezt? Ki bizonyítja? ... És az ellenkezőjét?
Az ember vágyai, hitei, gyávaságai irányítják a mindennapját, és formálják személyiségét és történelmét.
És mert megtanulta a gondolatait kőbe vésni, papírra vetni, és most már láthatatlan, hullámtermészetű anyagokon is rögzíteni, hát számtalan új világot alkotott, miközben a régiek elrejtőztek titokzatos sivatagok, őserdők, és mocsarak mélyén, arra várva, hogy egyszer majd ismét megszólítják őket.

Most te megszólítottál egy világot, vagy egy világ téged. ...Vagy sem.
Nem tudom. De, ha akarom, hiszem, mert ez a lélek szabadsága.

És te most választás elé állítottál, hogy higgyem-e, akarjam-e hinni, mindazt, amit te hiszel, vagy amit el akarsz hitetni velem, az általad alkotott világból.

Gratulálok! Kiváló novella.

Üdv: Hajcihő