Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gunoda
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2007-12-08
Belépett: 2009-12-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (18)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Versek (7)
Műfordítások
-Novellák (1)
Feltöltve: 2008-01-22 20:13:25
Megtekintve: 554
Mi történt a Sugar Lane-en?
Van Manchester külterületén egy elhanyagolt kis utca, a Sugar Lane. Nagyrészt magukra maradt idősek és bevándorlók élnek itt. Az egyik sarkon (a hármas szám alatt) romos ház áll. Régen nem lakják: falai leomlottak, a vakolat felázott, dudva burjánzik a felszaggatott padlón. Ám van egy nap március végén, amikor éjszakánként a ház megtelik élettel: a keret nélküli ablakokban világosság gyúl, pezsgőspoharak csendülnek, lábak dobognak, és Edit Piaf hangja betölti a viharvert falakat, reggelre pedig vér pettyegeti a földet. A környékbeli öregek még ma is keresztet vetnek, ha arra járnak, hiszen itt történt a hetvenes években az a nagy port felvert, bizarr, kettős gyilkosság. A rendőrség sok-sok éve lezárta az ügyet: a nyomozás eredménytelen volt; az elkövetőket nem sikerült megtalálni, és még az áldozatok holtteste is eltűnt. Az indítékra sem derült fény soha.
Mi történhetett itt? A rejtély rejtély marad: az öreg ház lepusztult falai nem beszélnek.
Vagy mégis?
Az épületet időnként még ma is látogatják olcsó borzongásra vágyó külföldiek; jómagam fogadásból töltöttem a „kísértetházban” egy éjszakát, s álmomban egy halk, mély női hang különös, hihetetlen történetet suttogott a fülembe, melynek gyökerei nem is ide, Manchester rossz hírű negyedébe nyúlnak vissza, hanem Londonba, egy hasonló, elhagyatott, romos épülethez...

***

- Szia! Hezusz vagyok. Alhatnék nálatok? - ezzel a pár szóval kezdődött az egész, meg előtte a kopogtatással; majdnem kidőlt tőle az a tré bejárati ajtó, és a gyertyacsonk lángját elfújta kezemben a huzat.
A srácnak csak az árnyékát láthattam: az utcai lámpa - szokás szerint, - alig pislákolt. Ide, a külvárosba, a rég bontásra ítélt, lepukkant ház elé még ez is több mint elég...
- Bújj be, ha akarsz. Mi nem hajtunk el senkit - vontam vállat, szívva egyet a cigimből. - De ez nem luxusszálló! Itt csak a földre lehet ledögleni.
- Ó, az nem baj! - biztosított a fiú és már benn is volt a folyosón.
Amint becsuktam mögötte az ajtót, egyből töksötét lett. Csak a cigi vége izzott a számban és hiába kerestem azt a tetves gyufát. Öngyújtó kattant a srác kezében, és a láng megvilágította az arcát. Aranyos kölyökképe volt és nagy, barna szeme: az a fajta, amiről nem tudod eldönteni, tizenöt éves-e vagy negyvenöt. Egy pillanatra olyan ismerősnek tűnt, pedig még tutira sosem láttam!
A szerkója is elárulta, hogy közénk tartozik: pipaszár lábán bő, rongyos farmer lötyögött, nagy, indiai inge leért a térdéig, és homlokán gyöngyös pántot hordott. Oldalán tömött tarisznya himbálózott.
Megkönnyebbültem: mostanában a zsaruk túl sokat nyüzsögtek a környéken. Nem csípik a szabad embereket, akik beköltöznek elhagyott házakba. Mi meg őket nem!
- Kösz, tesó! - mondtam, újra meggyújtva a gyertyacsonkot. - Egyébként Nell vagyok. Kérsz egy slukkot?
- Most nem, kösz! Inkább húzzunk beljebb! Rohadt hideg van itt.
- Benn se sokkal jobb! Villany, víz, fűtés már rég nincsen a házunkban. Romhalmaz az egész... Mindegy, azért jobb, mint a St.James Park. Tavaly télen végig ott voltunk.
Persze nem mondtam egészen igazat: amikor már tényleg szétfagytunk, mindenki összeszorította a fogát, és hazament anyucihoz. Aztán tavasszal megléptünk megint: akkor találtuk ezt a házat.
Beléptünk a szobába: kész megkönnyebbülés volt a huzatos folyosó után. A többiek, mint az öten az új fiút bámulták, aki zavartan álldogált mellettem.
- Ez a skac ma nálunk alszik - mondtam. - Hogy is hívnak?
- Hezusz - felelte lesütött szemmel és lecsüccsent Aisha mellé.
Andy félretette a gitárt, és megkérdezte:
- Mexikóból jöttél, mi, öcsi? Ott adnak a kölyköknek ilyen neveket!
Hezusz a fejét rázta, Andy meg - mintha észre sem vette volna, - így folytatta:
- Pedig nem is tűnsz bokszos képűnek...
Ó, hogy utáltam ilyenkor Andyt! Jó arc volt egyébként, de a tapintat totál hiányzott belőle. Ha körülnéz, láthatta volna, hogy „bokszos képűekkel” van tele a szoba...
- Kösz, hülyegyerek! - sziszegtem epésen.
- Bocs, Nell! Bocs, Bart! Bocs, Aisha! Bocs, Cal! Ja, te nem is fekete vagy, hanem kelta! - darálta Andy fintorogva, aztán megint Hezuszhoz fordult: - De azér' Dél-Amerikából jöttél, ugye?
- Nem... - felelte a srác kelletlenül.
- Szállj már le róla! - csattant fel Iris. - Tőled se kérdezi itt senki, Chelsea-ből jöttél-e, vagy a Sohóból, egy redvás bérházból!
Na, erre kitört a nyerítés! Mindenki tudta, hogy Andy egy pénzes értelmiségi család egyetlen kölyke. Az egyetemi koleszból lépett le; a zsaruk a mai napig eltűntként keresik. Ő maga mesélte el a nyáron, amikor beszállt közénk, a kommunába. Andy elvörösödött, de azért velünk röhögött.
- Te, Hezusz! - fordult Iris megint az új archoz. - Nincs valami kajád?
Ez volt a lényeg! Tegnap reggel óta nem nyomtunk semmit az arcunkba, és suttyomban már mindannyian anyuci marhasültjéről ábrándoztunk.
Hezusz szó nélkül fogta a tarisznyáját, és friss kenyeret tett elénk, meg egy kevés sajtot. Úgy faltuk fel, mint valami sáskahad!

Hezusz nem ment tovább másnap, és azután sem. Itt maradt velünk a kommunában. Jó fej volt, és nem sok vizet zavart: gyorsan megszerettük. Mindenhová jött velünk lelkesen: a tüntetésekre az amcsik háborúja ellen, koldulni, a krisnásokhoz, meg zenélni az utcán. Ritmusérzéke, az totál nem volt, a csörgőkhöz és a dobokhoz nem értett; a gitárral meg sem próbálkozott, igaz, azt Andy a világért ki nem adta volna a kezéből. Viszont ismerte az összes Stones-, és Joplin-számot, és egész jól énekelt. A krisnás mantrákat is klasszul nyomta. Amióta velünk volt, mindig összeszedtünk annyit, hogy kajára jusson, meg piára.
Esténként körbeültük a nagy, ócska lábost, amiben a tüzet gyújtottuk; dumáltunk, piálgattunk, és szívtunk egy kis füvet is, hogyha Cal tudott olcsón szerezni a skót haverjaitól. Hezusz sem maradt ki a buliból, bár ő volt közöttünk a legvisszafogottabb. A szex terén is.
Aisha, az a kis kurva, rögtön az első héten kikezdett vele. Először csak stírölte, meg simogatta, aztán egyik este megkérdezte, hogy nincs-e kedve lefeküdni vele. Hezusz helyében én nem sokat tétováztam volna: Aisha volt köztünk a legszebb csaj. Ilyen ringó csípővel, fenékig érő hajjal és villogó macskaszemekkel én is könnyen dumáltam volna. (Hát tehetek én arról, hogy apáméktól néger pofát, sámli szájat meg nagy segget örököltem?!)
Hezusz azonban mosolyogva közölte Aishával:
- Én mindegyikőtöket szeretlek. Hogyan lehetnék csak a tiéd?
A paki csaj olyan képet vágott, hogy felröhögtünk.
- Ez jó! - vigyorogtam. - Tényleg, vagyunk még itt ketten csajok...
- Én nem erre gondoltam - rázta fejét ő. - Valami nagyobbra, olyanra, ami több mint a földi szerelem...
- Az isteni szeretetre - csúszott ki a számon, és még magam is elcsodálkoztam azon, miket mondok.
Hezusz a szemembe nézett, és gyengéden azt mondta:
- Mindig te értetted meg legjobban a szavaimat, Petronelle.
Ez több volt, mint fura! Évek óta nem szólított senki Petronelle-nek; utoljára, azt hiszem, a faterom, valahogy így: „Meg ne lássalak még egyszer ezzel tollas fejű hippigyerekkel, Petronelle!” (Nem is látott, mert másnap leléptem Barttel a kommunába.)
Utáltam, ha így hívnak, Hezusz szájából mégis gyönyörűnek hallottam a nevem... Ha nem szívunk el előtte egy jointot, tuti, hogy körberöhögöm a srácot, így viszont majdnem elbőgtem magam. Elég ciki volt...

Bár közöttünk élt, új tesónk mégis rejtély maradt előttünk. Egyikünk se csípte nagyon az anyját-apját, a koleszt meg a melóhelyet, mégis mesélt néha róluk a többieknek, ha másért nem, hát azért, hogy jót röhöghessünk rajtuk. Hezusznak azonban nem volt mondanivalója. Sosem tudtuk meg, honnan jött, milyen volt kissrácként és mit csinált, mielőtt szabad emberré lett volna. Mintha mindez sosem létezett volna... mintha ott, azon a napon született volna meg, felnőttként a küszöbünkön. Fura figura volt, na! De senki sem faggatta. Még arról sem, hogy december elején honnan szerezte a kis vaskályhát meg a gyújtóst, a hálózsákokról nem is beszélve. Nagy örömujjongással fogadtuk, és tudtuk, ezen a télen már nem kell hazakullognunk a mutterékhoz, hanem kihúzzuk itt, a házunkban!
Aztán karácsony előtt történt valami, ami mindent megváltoztatott: utána már senki sem tudott aranyos, együgyű, szelíd kis fickóként nézni rá.
Azon a napon Iris és Cal elmentek a krisnásokhoz valami kajáért. Késő este volt már, amikor meghallottuk azt a rohadt csattanást és a sikítást, közvetlenül a ház előtt. Kirohantunk, és láttuk, hogy Cal ott áll az utca közepén, és üvölt egy elrobogó motoros után:
- ...Állj meg, te szemét! ...Hát nem látod, hogy elütötted? A kurva anyádat!
A pislákoló utcai lámpa fényében valami tépett, formátlan csomag hevert az úttesten: Iris.
Sikítva rohantunk hozzá:
- ...Úristen, csupa vér!
- ...Meghalt, az tuti!
- ...Most mi lesz? Mindenkit igazoltatni fognak!
- ...Hívni kell a mentőket!
Én annak idején ápolónőképzőt végeztem, és kórházban is dolgoztam vagy két hónapig. Hát, ott láttam ezt-azt, de ilyen szörnyűt még sosem! Meg sem kellett tapogatnom a pulzusát, egyből láttam, hogy Iris halott: egyszerűen kitörött a nyaka.
- Éleszd újra, Nell, kérlek, kérlek... - könyörgött Aisha hisztérikusan.
- Nem lehet. Vége.
A fiúk, a hátam mögött elbőgték magukat, Cal pedig két kézzel verte a fejét.
Hezusz odahajolt Iris fölé. Láttam, hogy az ő szeme is tele van könnyel. Aztán hirtelen kihúzta magát, és közölte:
- Iris nem halt meg, csak alszik. Vigyük be, felébresztem!
Mindenkiben megállt az ütő egy pillanatra.
- ...Ez igaz? - suttogta Aisha tétován.
- Faszt! - tört ki belőlem. - Hát nem látjátok, hogy eltört a gerince? Keressünk egy telefont és hívjuk a mentőket!
- Nem! Vigyük be! - Hezusz, amióta velünk volt, most emelte fel először a hangját.
Vállat vontam és dühösen félreálltam. A többiek óvatosan felemelték és bevitték Irist a házba. A szobában lefektették az egyik hálózsákra. A tűz fényénél még élettelenebbnek látszott, mint a nyomasztó félhomályban.
Hezusz megállt felette, és egy darabig csak nézte. Ellenségesen és kétkedve figyeltem. Hókuszpókusz, nem lehet más! Aztán letérdelt a halott mellé és finom kezével végigsimította véres arcát; egyszerűen letörölte Iris sebeit! Pedig azok a sebek valódiak voltak! Láttam!
Az egész testen végighúzta simogató kezét, végül óvatosan helyre tette a félrebicsaklott fejet. Döbbenten bámultuk minden mozdulatát: nem tudtunk se köpni, se nyelni...
Végül Hezusz megfogta a lány kezét:
- Iris, ébresztő!
Majdnem összeestem, amikor Iris arca megremegett és lassan kinyitotta csodálkozó, kék szemét:
- ...Mi van...?
- Úristen... - suttogtam. - Ilyen nincs! A halottak nem jöhetnek vissza, csak úgy...
A többiek odarohantak és sírva ölelték, dédelgették, csókolták Irist, aki értetlenül tűrte a dolgot. Aisha eszméletlenül hevert a sarokban.
Hezusz meg, mint aki jól végezte dolgát, letelepedett a fal mellé, és rágyújtott egy cigire. Még a keze sem remegett!
Odahúzódtam hozzá. Várakozón nézett rám nagy, barna szemével.
Alig tudtam megszólalni:
- ...Ki vagy te, Hezusz?!
A fiú elmosolyodott:
- Még mindig nem sejted, Petronelle?
Neki kellett támaszkodnom a falnak, hogy rosszul ne legyek, még a hideg is kirázott: amit az előbb láttam, és amit most hallottam, mindennek ellentmondott, amit eddig láttam, hallottam, tapasztaltam!
Ez nem lehet! Ilyen egyszerűen nincs! Csodák sincsenek!
O'Grady atya jutott eszembe, a pocakos kisöreg a hittanórákon, a jámbor meséivel, Jézusról, akiben csak ő hitt közülünk. De azért jó volt hallgatni, főleg csukott szemmel: akkor mindig megjelent előttem egy arc, és mindig ugyanaz... Úristen! Hezusz arca! Ezért volt olyan ismerős, amikor először láttam...
- ...Uram...Uram... - suttogtam, és ráhajoltam Hezusz kezére.
Egész testem remegett.
- Tudtam, hogy fel fogsz ismerni, Petronelle - szólt Ő mosolyogva - , úgy, mint akkor, ott a római úton!
„Quo vadis, Domine?”
...A kőszikla! Uram-atyám, Péter, a Kőszikla! ...Hogy én?
Most én ájultam el.

Napokon át nem mentünk ki a házból, csak faggattuk és hallgattuk az Urat. Egyikünk sem tudott már kételkedni Benne: láttuk, amit láttunk. Egyedül Bart volt olyan hülye, hogy azt mondja:
- Bocs, Hezusz, de én inkább krisnásnak érzem magam, mint kereszténynek.
Ő vállat vont:
- Az nem gáz, tesó. Mindegyik vallás ugyanannak a tortának egy-egy szelete. A krisnásokhoz különben én is szívesen eljárok: tök jó arcok és jól főznek!
Bart más választ várhatott. Önérzetesen azt morogta, hogy majd meglátja, itt marad-e, aztán maradt: ugyanúgy falta az Úr tanítását, mint mi.
Az emberek odakinn a Karácsonyt ünnepelték. Mi eddig is leszartuk ezt az egészet; álszent felhajtás, most meg pláne, hogy közöttünk volt az, akiről ennek az ünnepnek szólnia kéne! Kajánk volt bőven: Hezusz egy darab kenyérből meg egy darab sült halból jól tudott tartani minket, tisztára, mint a Bibliában. Ami a piát illeti, meg a füvezést, arról leálltunk, mióta megismertük Őt: egész egyszerűen elfelejtettük a mámor keresését.
Naphosszat ott ültünk a kályha mellett, néha Joplint énekeltünk, de inkább az Urat kérdezgettük. Eleinte persze arról, hogy mit keres egyáltalán Londonban, és miért nem a felhők közül érkezett, hogy még a hullákat kiráncigálja a sírból és elítélje.
- Szörnyű dolgokat mondtok, skacok! - felelte. - Amíg egyetlen igaz is lesz köztetek, sosem teszlek így taccsra benneteket!
- Mi igazak vagyunk? Azért jöttél pont hozzánk? - faggatta Iris, akire azóta is tisztelettel néztünk, bár semmire sem emlékezett abból, ami vele történt.
- Azért jöttem ide, mert ti beengedtetek, hiába voltam szakadt és csóró - Hezusz lassan cigit sodort és rágyújtott. Szívott belőle egy slukkot, aztán továbbadta nekünk. Alig vártam, hogy hozzám kerüljön... - Igazak még nem vagytok, de bennetek legalább a csírája megvan az igazzá válásnak.
Máskor meg ez a marha Andy azt kérdezte:
- És mi van a Szentlélekkel? Tudod, az a hülye galamb a fejed felett!
Ezen muszáj volt röhögni! Az Úr is velünk nevetett, aztán azt mondta:
- A galambokat felejtsétek el! Azok csak szarni tudnak a Trafalgaron. Te Andy, voltatok már úgy, hogy énekeltetek vagy táncoltatok, és nagyon elkaptátok a számot?
- Hát persze!
- Éreztétek akkor, hogy szabadok vagytok és kinyílik bennetek a Végtelen? És, hogy minden tökéletessé válik hirtelen?
Egymás szavába vágva bizonygattuk, hogy ezt jól ismerjük.
- Akkor a Szentlelket is ismeritek!
Amikor vége lett a nagy hidegnek, megint kijártunk az utcára és a parkokba ökörködni és zenélni, meg hógolyózni, meg táncolni. Ő is jött velünk, este pedig, a gyertyák fényénél tanított bennünket. Sok mindent hallottunk már tőle, amikor egyszer megkérdeztem:
- ...Akkor az mind nem igaz, ami a Bibliában van?
- A Biblia szent könyv, Nell, de emberek írták, és nincs az a dolog, amit két ember egyformán látna. Olyanok vagytok, mint a szűrők: mindegyikőtökben más és más ragad meg.
Amint elkezdett tavaszodni, kijártunk a Hyde Parkba is, a Cornerhez. Egy széket vittünk magunkkal. Az Úr megpróbált szólni az ott csellengő mindenféle fazonokhoz. Ők azonban csak azt látták, hogy valami szakadt hippi pofázik a szék tetejéről, és lehurrogták, sőt kiröhögték.
„Bezzeg, ha Armani öltönyben feszítene, akkor meghallgatnátok!” - gondoltam, és úgy berágtam, hogy a leghülyébb pacáknak behúztam egyet.
Ő visszaütött, erre Cal hátulról jól seggbe rúgta.
Egy részeg fazon ököllel vágott a skót srác képébe, ezt meg Bart nem hagyta annyiban. Egyszóval, az Úr szelíd beszéde tömegverekedéssel végződött, és persze a zsaruk is megjelentek. Nagy balhé volt, még az újság is írt róla másnap!
Persze pucolnunk kellett a rendőrök elől. Szorosan körülvettük Hezuszt, hogy legalább Ő ne kapjon a gumibotokból. Még szerencse, hogy senkit sem kaptak el közülünk!
Nem mentünk ki ezután a Hyde Parkba, Hezusz pedig nem szólt többet a nyilvánosan az emberekhez. Hallgatagabb lett, és szomorúbb.

Időnként haza-hazajártam anyámékhoz, ahogy a többiek is. Tulajdonképpen sajnáltam a muttert: két kölyköt már felnevelt, és még mindig ott volt a három kistesóm. A faterra abszolút nem számíthatott: az csak melózott, meg esténként eljárt piálgatni. Csóri mutter a vallással vigasztalódott: a templomban dekkolt, amikor csak tehette.
Most viszont, hogy Hezusszal lógtunk, rá se néztem anyámra egész télen. Ő meg betojt, hogy mi van velem. Nem tudom, hogyan, de megtalált minket, és valamikor februárban beállított. Mit mondjak, se köpni, se nyelni nem tudtam! Az Úr azonban nem jött zavarba: leültette közénk, megkínálta a kenyerünkből és beszélt tovább. A mutter először feszengett rendesen, a kiskosztümjében, a földön ücsörögve, de aztán tisztára fellelkesült.
Amikor aznap kikísértem, így búcsúzott:
- Végre egy rendes srác, Petronelle! Ez a Hezusz nagyon okos kölyök, és szíve is van. Bár a haját azért levágathatná... Menj feleségül hozzá, ha teheted!
Elröhögtem magam:
- Mama, vele nem „úgy” vagyunk...
Anyám ezentúl el-eljárogatott hozzánk, hogy az Urat hallgassa, még a kisöcséimet is magával hozta. Hezusz nagyon csípte őket: focizott, meg hülyéskedett velük. A kölykök csak úgy lógtak rajta!
Csodák csodája, a többiek is egész jól bírták a muttert, persze, lehet, hogy azért, mert mindig hozott sütit... Rá kellett jönnöm, hogy tök jó arc az öreglány...
Azonban más is történt abban a hónapban, be is rinyáltunk tőle rendesen. Bartet elkapták valami fekete öltönyös pasasok! Két napig tartották fogva egy pinceféleségben, és amikor elengedték, azt se tudta megmondani, hová vitték. Ráadásul úgy megverték, hogy tisztára kiment a képe a formájából!
- Fogadjunk, hogy a zserkányok szívattak meg, hogy lelépjünk a házból! - jelentette ki Cal dühösen. - Biztos az a rohadt vénasszony jelentett fel minket a szomszédból!
- Nem - motyogta Bart. (Beszélni is alig tudott, mert felrepedt a szája.) - Szarnak ezek a házra, meg miránk is!
- Akkor meg mit akartak tőled? - kérdezte Aisha elképedve.
Bart elbőgte magát:
- ...Hezuszt!
Mindannyian az Úrra meredtünk. Sápadtan ült közöttünk, és nem tűnt meglepettnek.
- Gyere ide, tesó! - mondta, azzal ugyanúgy letörölte Bart arcáról a sebeket, mint Iriséról, aztán megkérdezte: - Mit mondtál nekik?
- Azt, hogy nem is tudjuk ki vagy... - sírta Bart, az ingébe fújva orrát - , ...hogy velünk laksz a kommunában és, hogy feltámasztottad Irist!
- Barom vagy, tesó! - támadtam rá. - Legalább Irisról kussolnod kellett volna!
- De hát szétverték a pofámat!
Majdnem egymásnak ugrottunk, a többiek választottak szét minket. Amikor kicsit lenyugodtunk, Andy megkérdezte Hezuszt:
- Uram, te tudod, kik voltak ezek?
Ő bólintott.
- Ismerem az Ellenséget, de azt nem gondoltam, hogy titeket is bántani akar majd.... Pedig csak én kellek neki. Azt hiszem, lelépek: nem akarok több bajt hozni rátok!
- Dehogy lépsz! - csattant fel Andy. - Nélkülünk nem mész sehová! Költözünk veled együtt; ez a ház úgyis tök szar.
Hezusz szomorúan mosolygott:
- Ahová én megyek, oda ti nem jöhettek velem. És előbb-utóbb muszáj lesz elhúznom innen!
Az ujjaim, az arcom, mindenem elzsibbadt az ijedtségtől: egyből felfogtam, amit a többiek nem értettek, azt, hogy hová kell az Úrnak mennie... Megszólalni sem tudtam, csak aznap este, amikor tesóim már aludtak a hálózsákok között, akkor kúsztam oda Hezuszhoz.
- Uram, én tudom, miről beszéltél...
- Akkor tartsd is meg magadnak! - felelte Ő komolyan. - Ne szólj róla a többieknek, kérlek, Nell! Így is elég nehéz dolgom lesz.
- De hát minek kell ez? Egyszer már meghaltál az emberekért! Mi a fenének még egyszer?
- Ez a tetves világ azóta sem lett jobb, sőt! Szemétségeket művelnek az én nevemben...
- És gondolod, azzal segítesz, ha megint hagyod magad kicsinálni?
Hezusz vállat vont:
- Nem tudom. Ne kísérts, Petronelle! Hagyj inkább aludni...

Mindenki azt hitte, sikerült az Urat ledumálni arról, hogy elhúzzon. Mi sem költöztünk sehová: jöjjenek ide azok a fekete öltönyös buzik, ha akarnak! A testünkkel védjük meg Őt, ha kell! Amíg élünk, nem engedjük bántani! Csak én tudtam, hogy minden hiába: majd amikor egyikünk sem gyanítja, Hezusz eltűnik a szemünk elől, hogy újra keresztre feszítsék. Igyekeztem folyton figyelni Őt, még éjszakánként is, amikor aludt.
- Ne őrizz engem, Nell! - mondta egy napon szomorúan. - Aminek meg kell lennie, azt nem védheted ki ezzel!
- Veled akarok menni, Uram!
- Nem lehet. Téged is kicsinálnak és nem lesz könnyebb halálod, mint nekem.
Ettől totál betojtam. Egy darabig nem is mertem nyaggatni, de láttam, hogy egyre csendesebb lesz, és egyre bánatosabb. Féltettem Őt.
Arra nem volt nehéz rájönnöm, mikor kell lelépnie tőlünk: épp eleget jártam kölyökkoromban O'Grady tatához. Már csak egy hét volt hátra húsvétig és én nem tudtam többet magamban tartani a dolgot: őszintén elmondtam anyámnak, mitől félek.
A mutter azt válaszolta:
- Nem fogod tudni megvédeni, ha Ő nem akarja. De azért nem kell tehetetlenül végignézned, amint elviszik. Menj fel húsvétra Manchesterbe, a nővéredhez!
- Ez gyávaság! - vágtam rá mérgesen.
- Tudsz jobbat?
Nem tudtam. Két nap múlva már buszon ültem, a manchesteri járaton. Sírva búcsúztam a tesóktól, Hezuszt meg úgy szorongattam, mintha sosem akarnám többet elengedni... Gondolni sem mertem rá, mi lesz vele...
A nővérem, Jane nagyon örült nekem. Nem láttuk egymást, mióta megléptem a kommunába. Sokat dumáltunk, és néha már-már sikerült elfeledkeznem Hezuszról. De nagypénteken nem volt nyugtom: mit össze bőgtem, atyaisten! Jane meg nem értette, mi bajom.
Aztán déltájban csöngettek: megjött az anyám, meg a kisöcséim. Mögöttük pedig Iris nyomakodott be! Utána Bart, Cal, Aisha és Andy! És a legvégén Hezusz!
- Gondoltam, hiányoznak neked! - mosolygott rám a mutterom, ez a drága összeesküvő.
Úgy öleltük, csókoltuk egymást mindannyian, mintha száz éve nem találkoztunk volna! Az Urat majd' megfojtottam örömömben.
- De jó, hogy mégis eljöttél! - suttogtam. - Ugye, hogy nem érdemes megdögleni azokért a hülye emberekért...
Ő nem válaszolt, csak a vállamra hajtotta a fejét.
Csóri Jane-t rendesen zavarba ejtette a sok vendég: a picike lakás dugig megtelt velünk. Ráadásul ennyi kajával és piával sem készült. Lementünk vásárolni, de estefelé elfogyott a sör. Elszaladtam pár üvegért, és amikor visszaértem, pont szembe találtam magam Hezusszal. Kifelé igyekezett, és rohadtul sápadt volt.
- Minden oké, Uram? - kérdeztem.
Csak bólintott.
„Hová mész?” - akartam volna kérdezni, de amint rám nézett, már tudtam a választ.
- Ne, Hezusz! - suttogtam. - Kérlek, ne csináld ezt!
- Mennem kell, kősziklám! Köszönöm, hogy befogadtatok. - azzal gyorsan megölelt és megcsókolt, életemben először, a számon.
Amint magához szorított, éreztem, hogy reszket. Aztán leviharzott a lépcsőn, és elrohant.
A sör a lábtörlőn landolt; nem volt vesztegetni való időm.

***

Hát nem, Uram, előlem nem fogsz csak úgy meglépni! Ha kell, végigjárom a nyomodban egész Manchestert! Megvédelek, nem érdekel, hogy mit akarsz!
Rég nem tudom már, merre járunk: ilyen lepukkant helyek Londonban is vannak bőven. Ez a romos sarokház itt, tisztára olyan, mint a miénk, csak ezen még rajta van az utcatábla: „Sugar Lane 3.”.
...Hohó, itt buliznak! Lehet, hogy csak lazulni lógtál el tőlünk, Uram? ...Ó, bár így lenne!
Ez aztán a hülye buli! Van még valaki a világon ezeken kívül, aki ilyen nyálas számokra vonaglik?! Francia sanzonok: az eszem megáll! És ezek a szerkók! Hajolaj, nyakkendő, rakott szoknya, fátylas kalapkák! Mint a mutter lánykorában! Hát, ez több mint ciki!
Még szerencse, hogy ilyen sokan vannak: valahogy nem szeretnék feltűnni nekik... Hezuszra rá se bagóznak: az előbb még félre is lökték „vonatozás” közben.
Mi a fenét kereshet Ő itt egyáltalán? ...És én?
...De hát hol van? Az előbb még láttam! Hová tűntél, Uram?
Aha, megvan! De ki ez a röhejes szőke picsa mellette, abban a hülye, pöttyös blúzban? Üvölt a zene, és nem is állnak közel hozzám, mégis tisztán hallom, amit beszélnek... Úristen!
- Van nálad deszka? - kérdezi a nő.
- Van - feleli Ő.
- És kötél?
- Az is van.
- Szög?
- Az is.
- Akkor te vagy az!
A bulizók „vonata”, mint egy kígyó, tekeredik Hezusz köré. Kezek ragadják meg.
...Jaj, hová viszitek?
A sarokban rohadt nagy, sötét szekrény áll: nehéz, kétajtós, faragott förtelem. A szőke bige kezében kréta villan: a szekrényajtón nagy kereszt fehérlik.
Jaj, ne bántsátok Őt! Nem ártott senkinek!
...Hát miért nem tudom kinyitni azt a tetves pofámat? A lábam sem mozdul! Hogy védjelek meg így, Uram?! ...A földön kuporogva?! ...Bőgve?!
Önként tárod ki a karod ezeknek az állatoknak? ...Miért?
Én ezt nem akarom látni... mégsem hunyhatom le a szemem! Ó, Istenem, ezek tényleg...
...Igaziak a szögek és igazi a kalapács; igazi a kiömlő vér és igazi Hezusz sikoltása, az Úr homlokán gyöngyöző fájdalom...
„Te a tanítványai közül való vagy!” - nyafka kis tyúk hajlik fölém. Kezében pezsgőspohár.
...Tudom, mi a dolgom. Olvastam a Bibliában: mielőtt a kakas harmadszor megszólal...
Felemelem a fejem, és haraggal vágom a pofájukba:
„Igen, az vagyok!”
Kezek nyúlnak értem: vérvörösre festett körmű kezek. A kréta dolgozik.
...És a szekrény másik ajtaján újra ott fehérlik a kereszt.

***


Kettős gyilkosság nagypéntek éjszakáján. A 27.-éről 28.-ára virradó hajnalon L. G. 42 éves hajléktalan egy fehér férfi és egy színes bőrű nő holttestére talált egy lakatlan házban, a Sugar Lane-en. A 20 és 25 év közötti áldozatokkal különös kegyetlenséggel végeztek: felszegezték őket egy kétajtós szekrényre. A rendőrség rituális gyilkosságra gyanakszik, de nem zárja ki a kéjgyilkosság lehetőségét sem. A nyomozás nagy erőkkel folyik.
Kérjük, aki az ügyről bármilyen információval rendelkezik, jelentkezzen a főkapitányságon!
(Manchester Times, 1973. március 28.-ai szám)


Azonosították a sugar lane-i gyilkosság egyik áldozatát. Lapunk felhívására jelentkezett Mrs. J. B., londoni háztartásbeli, és megerősítette, hogy a színes bőrű nő leánya, Petronelle B. (22) londoni munkanélküli, egy úgynevezett „kommuna” tagja. A fehér férfi kilétét nem sikerült megnyugtatóan tisztázni. Mrs. J. B. elmondása szerint a keresztneve Jesus, és ő is a kommunához tartozott, melynek tagjait a rendőrség őrizetbe vette.
(Manchester Times, 1973. március 29.-ei szám)


Döbbenetes fejlemény a Sugar Lane-ügyben. Tegnap éjjel a Sugar Lane-en március 27.-én meggyilkolt, két fiatal holtteste nyomtalanul eltűnt a Hamilton Kórház boncterméből! A biztonsági szolgálat semmi szokatlant nem észlelt, és idegen behatolásnak sem találták nyomát. A kórház személyzete és a rendőrség értetlenül áll a történtek előtt.
(Manchester Times, 1973. március 30.-ai szám)


Petronelle B. és az ismeretlen vezetéknevű Jesus teste soha nem került elő.


2006 novembere
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-01-23 22:58:05
Ideszegeztél a képernyő elé és csak olvastam és olvastam. Nagyon jó írás! Gratulálok! Üdv:Aysa