Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gunoda
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2007-12-08
Belépett: 2009-12-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (18)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Versek (7)
Műfordítások
-Novellák (1)
Feltöltve: 2008-01-30 23:38:07
Megtekintve: 827
Húsz korbácsütés (A hosszúlépés bosszúja)
Semmi értelmét nem láttam, hogy holmi orosz nyelvtanulásra pazaroljam a drága időmet. Elvégre ösztöndíjasként sem érhet rá az ember mindenre! Pláne felesleges ismeretek elsajátítására: noha az egyetem egy kelet-európai nagyváros tengerpartján fekszik, az angolt mindenütt megértik, sőt, ezen a nyelven is tanulunk. Már amennyit tanulunk... én speciel nem sokat: már az első napon magába szippantottak az éjszakai élet kocsmás, barbár örömei, a blues és a világmegváltó beszélgetések, nappal pedig, ugyebár, ki kellett pihennem az éjjel fáradtságát. Így telt el az első évem ösztöndíjasként, és hátra van még kettő, na meg az államvizsga.
Bár nem sokat koptattam az előadótermek padjait, mégsem aggódtam a vizsgák miatt: csak átolvasom a cimborák jegyzeteit, és máris képben vagyok! Az „aláírós”, könnyű tárgyak meg egy csöppet sem izgattak. Az orosz szeminárium sem. A tanárnőt láttam vagy háromszor: két harmatgyenge dolgozatot írtam nála. A ketteshez épp elég lesz. Jövőre meg úgysem tanulunk már oroszul.
Szemügyre veszem a tanerőt: az az igazi színtelen fajta. Szürke a rövidre vágott haja, elnyűtt az arca, fénytelen a szeme, kifakultan feszül rajta a kiskosztüm: a dögunalom maga. És még elvárná, hogy bejárjunk a szemináriumaira! Na, írja alá gyorsan az indexemet, és már itt se vagyok! Estére szalonnasütést beszéltünk meg a cimbikkel a parton. És előtte még vissza kell érnem a koleszba, hogy lecseréljem ezt a szűk ruhácskát valami farmerra.
- ...Nálam csak az kaphat jelest, aki valóban részt vett az óráimon! - a tantónéni így szónokol. - Tehát maguk közül senki sem érdemel jobbat hármasnál.
Nem hat meg. Leteszem fejemet a padra, akár egy unott, városi kutya az aszfaltra, és egykedvűen figyelem, amint ketteseket-hármasokat osztogatva megy végig a teremen. Elétolom az indexemet.
Kemény pillantást vet rám:
- Aha, maga is azok közé tartozik, akik aludni járnak ide! Már ha egyáltalán járnak... Az érdemjegyei és a szorgalma alapján bátran megbuktathatnám.
Erre azért felemelem a fejemet. Ez még képes és megvág...! Akkor pedig lőttek az ösztöndíjamnak és a mámoros szabadságnak! Mehetek haza anyámhoz, aki még mindig tutujgatásra szoruló kölyöknek néz...
Mentegetőzés-félét makognék, ám ő megelőz:
- Nálam nem szokás megbukni. A kettesnek viszont ára van.
- Kész vagyok felelni - válaszolom megkönnyebbülten.
Majd handabandázok valamit.
- Erre előbb kellett volna gondolnia! - szól vissza mosolygó szájjal és haragtól összeszűkülő szemmel.
Tulajdonképpen megértem: sokszor két-három diáknak tartott órát a százfős évfolyamból. De ha nem lett volna ilyen bődületesen unalmas, lehet, hogy bejártam volna...
- Egyet tehet, kislány, ha nem akar megbukni, - folytatja és apró, szürke keze hosszú hajamba kócol, - ...azt, hogy vállalja a fenyítést!
Döbbenten nézek rá: mi vartyog ez itt?!
- A húsz korbácsütést - hangja cukros rosszindulattól csepeg. - Akkor átengedem! Ez maguknak is szól: a többi naplopónak, akik bukásra állnak!
Atyaisten! Ez aztán barbárság a javából! Szóval tényleg igaz, hogy néhány tanárnál így lehet kiváltani a bukást... Azt hittem, csak hülyítenek a harmadévesek.
Gondolkodás nélkül nyílik tiltakozásra a szám:
- Ezt velem nem teheti! Én külföldi állampolgár vagyok.
- Annál nagyobb szégyen magára nézve. Meg a hazájára is!
- De ez akkor sem... - hebegem.
- Ne rángassa nekem itt a száját! - vág közbe váratlan indulattal. - Elveszítheti az ösztöndíját, ha packázni mer velem! Velem jön, most azonnal! És a többi lusta disznó is!
Elgyengülő lábbal emelkedem fel. A tanár szorosan belém karol. A többiek felsorakoznak mögénk, akár a vesztőhelyre induló eretnekek. Kirángat a teremből, végig a folyosón, ki az épületből. Levonszol a lépcsőn. Szégyenszemre, tántorgok.
Odakinn, az egyetem előtt a tengerparton, Fityka, a két méteres ukrán csatlakozik hozzánk. Hírhedt figurája a környéknek. Senki sem tudja, miből él: sokak szerint maffiózó vagy verőlegény. Most inkább az utóbbira tippelnék... A tantónéni a menet végére küldi Fitykát. A karomat továbbra sem engedi el. Mint a barmokat, úgy hajtanak végig bennünket a sétányon. Körülöttünk emberek jönnek-mennek, és senkinek sem tűnik fel, hogy mi folyik itt... Vagy már megszokták? ...Hihetetlen!
Mégis Angliába kellett volna pályáznom... ott nem történhetne meg ilyesmi! Nesze neked, kalandvágyó marha!
A tanárnő lekanyarodik velünk a sétányról a fák közé; lábaim vonakodva engedelmeskednek. A tenger valami gyomorforgató, habos zöld masszává folyik össze szemem előtt. Ruhám vászna lucskosan tapad a testemhez. Félek, Istenem, milyen gyalázatosan félek!
Az ukrán megállítja a menetet egy nagy, lecsüngő ágú fűzfa előtt. Valami bikacsök-félét nyújt át a tantónéninek.
- Maga lesz az első, maga külföldi, mert olyan nagy a szája! - mondja ő megvetően, és a fához terel.
Fityka vaskos lapátkeze nyakon ragad, és benyom a lengedező ágak alá. Nemrég eshetett az eső, mert a hosszúkás leveleken gyöngycseppek remegnek. Vagy csak a szemem telt meg könnyel? Nem tudom. Csak észre ne vegyék... éppen elég megalázó ez így is! Nyugtalan ujjaim a törzs göcsörtjeibe vájnak.
Hajamat az arcomba söprik, és érzem, amint a cipzár fémje végigcsusszan borzongó gerincemen. Védekezőn húzódnak össze csupasz vállaim. Tiltakozni akarok, de nem jön ki hang a számon, csak valami szánalmas nyöszörgés. Az ukrán keze ólmosan nehezedik a nyakamra, míg lemeztelenítik reszkető hátamat. Tudom, hogy mindjárt...
Nem tudnak tovább megtartani a lábaim. Összecsuklok a földön. Elszörnyedt hangok morajlanak körül. A tantónéni gúnyosan ócsárol. A hazámat is.
Fityka talpra állít és keményen megráz. Az ágakról hideg cseppek záporoznak az arcomba. A fa göcsörtös teste sötét örvénnyé olvad, hiába támasztom hozzá fejemet. Az ukrán irgalmatlanul lehántja vállamról a ruhát, és a széles törzshöz lök. A tanár kezében meglendül a bikacsök. Összerándulok: bőrt repesztő, húst hasító kínt várok. Furcsa, de nem fáj... legalábbis nem a testemnek.
Az ütések tompa puffanása fáj, a számolás fel-felcsattanó hangja, az eszméletembe kapaszkodó örvény tánca odabenn az agyamban, a többiek elrémült tekintete, a saját görcsös zihálásom, egy megkeseredett lélek édes elégtétele.
A tantónéni leereszti fegyverét. Karon ragad, és kicipel a fa alól. A földre taszít. Társaim sápadtan hajolnak fölém:
- Nagyon durva volt?
Igen. Durva. Hát még ez a másnapos gyomorremegés...
- …2007. június 16.-a, 8 óra van. Önök a Reggeli Krónikát hallják...
Igen, azt a negyedik hosszúlépést mégsem kellett volna meginnom tegnap este.




2007. június 16.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!