Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Gunoda
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2007-12-08
Belépett: 2009-12-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (18)
-Egyéb prózai alkotások (3)
-Versek (7)
Műfordítások
-Novellák (1)
Feltöltve: 2008-09-30 20:29:27
Megtekintve: 694
Hátország
A negyedik nap már sok volt Margitnak: estére alig állt a lábán. Nem a munka miatt: kislánykora óta megszokta a szövőgépek kattogását, és amióta a gyárat hadianyag-üzemmé alakították, a futószalagon érkező, összeszerelésre váró töltények hosszú sorát. Azon meg nemigen gondolkodott, mire használják majd ezeket a fronton… Tette a dolgát: kezére álltak a jól ismert mozdulatok.
Nem is ez volt a baj. A gyerek. A kilenchónapos kicsi Zsuzska. A nyűgösködés, a sírás. Megállás nélkül, éjjel-nappal.
Este pedig hazamenni a Mamához, aki napközben vigyázott rá. Hátában érezni a haragos, megvető tekinteteket, amint végigmegy a közös udvaron a leghátsó, hetes számú kis lakáshoz. Aznap Pista nagynénje, a nagyszájú Hallerné ki is szólt kelkáposztaszagú konyhájából:
- Csinálj már valamit a kölköddel, Margit! Meggyárgyulunk már tőle!
Margit nem felelt: már a kapuban hallotta a kicsi összetéveszthetetlen, éles hangját… Fáradtan és félve nyitott be a Mamához, aki olyan felpaprikázva fogadta, hogy meg sem merte kérdezni tőle, volt-e a postás.
A postás ritkán jött. Olyankor az asszonyok elfehéredő ujjakkal tépték ki kezéből a gyűrött tábori lapokat. Margitnak már hetek óta semmit sem hozott Pistától, valahonnan Ukrajnából. A filmhíradók a küszöbön álló győzelemről harsogtak, míg az otthon maradottak a front közeledéséről suttogtak egymás között. Riadozva hajoltak össze itt is, ott is az asszonyfejek: oroszokról folyt a szó. A hosszú ostrom, Budapest rommá bombázott házai, a halottaktól feketéllő hó még rossz álmaikban sem kísérthetett: elképzelhetetlennek látszott még így, 44 őszén.
Sokan, mint Margit, így is a túlélésre játszottak. Napról-napra. Aztán a következőre…
Húst már hónapok óta nem ettek a közös udvaros, alacsony cselédlakásokban. Margit ugyan nevelgetett egy csirkét: Pistának szánta, pörköltnek, amikor hazatér a frontról. Végül mégis oda kellett adnia: az orvost fizette meg vele, aki tegnap megvizsgálta a kis Zsuzskát.
- Kissé alultáplált, és éppen fogzik - közölte a doktor, és vaskos ujjai a tyúk tömött tollazatát tapogatták.
Az asszony összeszorította a száját. Az orvos kezén aranygyűrűk szikráztak. Nem értené ez meg a magukfajtát.
Margit most a kiságyhoz guggolt, és nézte a kislány elgyötört, verejtékes arcát. …Lehet, hogy ez a gyerek érez valamit? Azt mondják, a gyerekek megérezhetik, hogyha történik valami az anyjukkal… vagy az apjukkal.
Megborzongott. Kezei könyörögve kulcsolódtak össze.
- Csinálj már vele valamit! - kárálta a Mama, és szorosra húzta fején a vastag kendőt. Talán, hogy ne hallja a sírást.
- Maga szerint mit csináljak? - szólt vissza Margit dacosan.
- Két nagy pofont neki! Neked is az kellett volna, nem gyereket csinálni! Főleg nem azzal a seggdugasz Pistával.
Az asszony sírva fakadt. Felkapta a csecsemőt, és sietve bontotta ki a mellét. Feszült csend telepedett a konyhára.
A Mama sosem állhatta Pistát, a csendes, apró termetű asztalossegédet, aki a szomszédban lakott. Nem tudta megbocsátani sem neki, sem a „lyánynak”, hogy „zabigyereket” csináltak. Nem segített ezen a sebtében megtartott esküvő sem: majd’ a föld alá süllyedt szégyenében, hogy az ő Margitjának a virágcsokrával kellett takargatnia a hasát az oltár előtt! Az újszülött Gyurikára nem tudott az unokájaként tekinteni. Igaz, nem is méretett ki szegénykének túl hosszú élet…
Margit sem szeretett a kisfiúra gondolni. Mindig a lehunyt szemű, merev, fehér viaszbábocska jelent meg előtte a szegényes ravatalon. Azóta is elfogta a sírással vegyes émelygés, ha megérezte a liliomok nehéz, édes illatát.
Az ágyneműk alá rejtette a fényképet amelyet Pistának készített a temetésen egy ismerős, hogy még egyszer láthassa a gyereket, mikor hazajön a frontról. Pista tavaly télen haza is jött. Szabadságolták. Piszkosan, tetvesen, betegen. Napokig lázas volt, nem kereste a fiát.
- Meghalt, ugye? - kérdezte aztán, bár ez inkább megállapításként hangzott.
Az asszony szótlanul bólintott, és teleszaladt könnyel a szeme. Pista Margit durva, vörös kezére hajtotta a fejét. A kéz a domború, mindenórás hason pihent. A kislánynak sem örülhettek együtt sokáig: Pistának újra mennie kellett a hadtesthez, Margitnak pedig a gyárba.
Az asszony elpilledt, mellén a babával. Hangos sírás riasztotta fel. A Mama harcra készen fújta fel magát. Margit nem várta meg, amíg ő is rázendít. Karjába vette a kis Zsuzskát, és fogta a bádogkannát. A kút az utca végén volt. Mindig lebzselt körülötte néhány nagyobbacska gyerek, akik segítettek az asszonynak megtölteni a kannát. Lassan ballagott visszafelé: lábai alatt megzörrentek a lehullott levelek.
Aztán zajt hallott: sok-sok nehezen vonszolt láb csoszogását. Meg valami fejhangú ordítozást. Riadtan kapta oda a fejét, és magához szorította a nyöszörgő kislányt. Nem ő volt az egyetlen, akit a szokatlan hangok megállítottak az utcán, vagy a kerítések túloldalán.
Egy kisebb csapat közeledett, férfiak-nők vegyesen. Köztük néhány gyermek. Barnainges diákok terelgették őket, fiatal kezükben gépfegyverrel.
„Zsidók” - futott át Margiton. Fázni kezdett.
Beszélték ugyan a gyárban az asszonyok, hogy a nyilasok összeszedik a zsidókat, de Margit nem hitte el. Meg azt sem, hogy Németországba viszik őket, ahol kényszermunka vár rájuk, vagy annál is rosszabb. Nálunk ilyesmi senkivel nem történhet. Még velük sem.
Az egyik ház falához simulva nézte az elnyűtt arcú nőket, a riadt öregeket, a nyűgös kicsinyeket. Hiszen pont olyan szegényeknek látszanak, mint ő… Nincsenek közöttük bankárok meg gyárosok, az egészen biztos… Akkor meg miért?
Sokakat megdöbbentett a látvány: megkövülten álltak, mások rémülten hátat fordítottak vagy lesütötték a szemüket. Néhányan öklüket rázták a zsidók felé, és bíztatták tejfelesszájú őreiket. Senki sem szólt rájuk.
Margit reszketett. A kislány abbahagyta a sírást és hozzábújt. Az út szélére húzódtak a menet elől. Azok ott sápadtan, némán vonszolták magukat. Aztán váratlanul éles gyerekhang csattant:
- Hová visznek? …Én nem megyek tovább, anyuka! Fáj a lábam és szomjas
vagyok… és a babámat is otthagytuk.
Vékonydongájú, ötéves-forma szőke kislány kiabált az utca közepén. Anyja sírós hangon próbálta csitítani.
Margit felfigyelt a nőre. Ismerősnek tűnt. Hát persze…! Ez a Weisz bácsi menye, a Sára. A boltosé. Az öreg is ott biceg mellettük, soványan, szakállasan, fényesre koptatott felöltőjében.
Mit vétettek vajon ezek a szerencsétlenek? És ki ellen? A szatócsboltot már évekkel ezelőtt elvették tőlük, azóta ki tudja, miből élnek. Pedig ők adtak hitelt hó elejéig, nem úgy, mint a Fehérné, aki utánuk megkapta az üzletet. Tönkre is ment gyorsan.
És mit vétett a Weisz bácsi beteges, szomorú szemű fia, a Slomó, akit kényszermunkára vittek valami Isten háta mögötti faluba? Margit nyugtalanul szorította magához Zsuzskát.
A szőke kislány már toporzékolt. Víz és pihenő után sikított. Ki tudja, mióta hajtották már őket erőltetett menetben. Sára remegő szájjal, kemény kézzel rángatta magával. Weisz bácsi tehetetlenül toporgott mellettük. Az egyik barnainges puskatust emelt rájuk. Margit rögtön ráismert a fiúra: harmadéves gimnazista, az anyjával együtt dolgozott a gyárban. Azért ezt mégsem tűrheti!
Elszántan tépte le a kanna tetejét, vizet löttyintett bele, és a kislányhoz szaladt.
- Ne sírjál, Sárika! Igyál!
A gyerek elhallgatott. Könnyes, kék szemmel nézett fel az asszonyra. Nem nyúlt a víz után.
- Maga meg mit akar itt? - a gimnazista fájón megragadta Margit karját. - Maga zsidóbérenc!
- Ferike, nem szégyelled magad? - vágott vissza az asszony. - Szólok az anyádnak, hogy mit művelsz!
A fiú szorítása meglazult Margit karján. Az elhurcoltak pillantása rájuk szegeződött. A kisnyilas nyelt egyet, és újra felemelte a puskatust.
- Az anyám büszke rám, mert megszabadítom az országot a zsidó szeméttől! A maga barátaitól! Áruló!
Margit kezéből földre csördült az alkalmi pohár. Karjában felvisított a csecsemő. A barnainges pedig így folytatta:
- Na, ha már ennyire odavan értük, akár be is állhat közéjük a porontyával együtt! Gyerünk, igazodni!
Az asszony nem mozdult, csak összehúzta magát, mint az elemiben, ha a táblához szólították. Még a szemét is behunyta hozzá, mint akkor. Hátán keményen csattant a puskatus. Elakadt a lélegzete. Kemény kezek taszigálták be a sorba. A szomorú menet pedig újra indult, két fővel megszaporodva. A kerítések mögött tágra nyíltak a szemek.
- Jaj, Margitka, ne haragudjon ránk… - suttogta az asszony háta mögött Sára.
- Nem pofázol! - reccsent rá a kisnyilas. - A Zserbóban, ott lehet pofázni, de nem itt!
Margit alig hallotta a szavaikat. Kemény burkot vont köré a félelem. Gondolatok nélkül haladt előre. Karjában gépiesen ringatta a megszeppent Zsuzskát. Elhagyták a sáros kis utcát, ahol Margit felnőtt, el a megszokott környéket. Az egyik sarkon megállította őket egy őrjárat. Németek és magyarok voltak. A kisnyilasok nagy komolyan tisztelegtek, jelentettek. Az egyik egyenruhás tiszt, egy idősebb őrmester végigment a foglyok között. Margitot összehúzott szemmel, szigorúan vizsgálta.
- Nem maga a Siposék lánya, a Margit?
Az asszony ámulva meredt rá.
- De az vagyok…
- Nem ismersz meg? Az édesanyád főnöke voltam a raktárban.
Margit sírva fakadt.
- Jóska bácsi!
- Mi a rossebet keresel te itt, ezek között?
- Beállítottak az utcán.
- Ki volt az az ökör?
Az asszony a barnainges ifjoncra mutatott.
- Ide hozzám! - bődült el az öreg, és az eléje sompolygó diákot irgalmatlanul leteremtette.
A menet újra indult, ezúttal Margit nélkül. Őt az őrmester maga mellé húzta. Az asszony még elkapta Sára fájdalmas tekintetét, aztán eltűntek a szeme elől a következő sarkon.
- Menj haza gyorsan, és anyádnak el ne meséld, mi történt! - kötötte a lelkére Jóska bácsi. - Aztán vigyázz magadra, hallod!
- Hová viszik ezeket az embereket?
- Az nem a te dolgod, Margitka. Talán Birkenauba.


********************************

Az öreg Weiszről és családjáról senki sem hallott többet.

Jóska bácsi a város ostrománál esett el, a következő év januárjában. A kisnyilas szintén.

Pista 45 nyarán tért haza. Heteken belül „málenykij robotra” hurcolták Szibériába, ahol hat évet töltött. Saját műhelyt sohasem nyithatott.

A Mama még sokáig élt, a hetvenes években halt meg, végelgyengülésben.

Zsuzska az alultápláltság dacára felnőtt és családot alapított.

Margit négy gyermeket nevelt fel. Túlélte az ostromot, a hosszú várakozást Pistára, a szegénységet. A rákot már nem.
Ő volt a nagyanyám.



2008.június-szeptember
A történet igaz. A neveket megváltoztattam,kivéve a halott csecsemőét.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-10-02 21:14:43
Nem is tudom mit írhatnék..nagyon kevés hiányzott, hogy sírva ne fakadjak.
Igen, feltétlen mutasd meg anyukádnak!
Gyönyörű írás! Gratulálok gunoda!
2008-10-01 21:40:32
Kedves Gunoda!

Olvastalak, jól írsz, nagyon jól. Odaviszel, állunk az út szélén, halljuk a sírást, a feszült hangulat is tapintható.Döbbenetes.
Gratulálok!
Üdv.Aysa
2008-10-01 21:34:40
Kedves fefo, köszönöm! Közvetlen élményem szerencsére nincs. Ezt a történetet a családi legendáriumból ismerem. Talán az anyukámnak is megmutatom: ő a sírós csecsemő...
2008-10-01 17:23:36
Csodálatos elbeszélő vagy ! Benne éltem a novelládban, mert tudom, pontosan ilyen volt az a világ, mert tudom hogy a jóság az emberség és a szeretet, akkor nem érdemeltek elismerést. Tudom, mire képes a felajzott gyűlölet, sajnos tudom, mert magam is foglalkoztam e témával eleget. Ezért is a lelkemből szóltál. Gyönyörűen.