Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Roland70
Alkotások száma: 192
Regisztrált: 2008-01-12
Belépett: 2012-07-15
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (7)
-Haikuk (27)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Versek (19)
Képgaléria
-Rajzok (1)
-Digitális alkotások (137)
Feltöltve: 2009-01-10 21:56:57
Megtekintve: 750
A fagyott hal
A táncoló kolbászkerék-szoknyás balerina , fagyott zsírban ülő közönsége elé, kerengő kurbli-zenekére sikkesen betántorog a füstös kicsi szobába. Rezgőszájú ősz, fecsegő konyhafazekak, ide-oda surranó szürke egértestek mindenhol, gőgös főbérlőként pöffeszkednek az ablak alatt robogó villamosok tompa zajának előterében. Mind a sok népség, bohócruhás fura alak, itt lakik minálunk, itt legelöl, a Téboly úti gangon. A sok szürke kabát, sál, kalap, ide-oda, ide-oda egész nap, festett szájuk nevet, költözködnek! Jönnek-mennek rendületlen, körbe-kasul. A huzat húzza a sok madzagra akasztott, lebbenő ruha kékjét, fehérjét. Lengő zászlók, fehér vitorlák rendje, ezen a helyen, itt az albérletben békét többé nem lelsz sehol már. Szemeddel hiába lesed, követed táncuk, a Téboly úti gangon, itt veszted el, józan eszed, talán itt és most. Remegő, erőszakos fák alatt mélyen, a büdös benzingőzbe beletemetkezve. Verődik a hang, zeng, dúl-dörög belül, minden bohóc és mutatványos azon mesterkedik, hogy levegye rólam, az eddig szorító, gyötrő határt. Pendülnek forró acélzsinegek, belül a lázas fejem jajdulva fáj! Rajta ferde sipka billen, minek jöttem én ide, minek? Pilóták, levegő lakosai, csak ti értitek meg mi az: felüllépni. Gördülő gumik, fékek égett szaga, Hamar múlik, fenn már csend van, gyógyító, hangtalan néma csend. Az életre való alkalmatlanság, amiért bűnhődnöm kell most! Vesszen, aki falja, s nem adja fel éljen soká! Csak az, aki csinálja az álmot, csak az kell most.
- Adj ennem valamit! – ordítom. - Hozzá, majd iszom tejet vagy porteát. Állva, mint azok, akik a hivatalba sietnek, csörrenésre várva gyomruk sava ömlik. Vegyél vért tőlem! Azzá tegyél, mi nem voltam még, kötéltáncos, biciklis artista, zsonglőr, életem bűvésze próbálok lenni. Egyszer, kétszer! Fagyott hal is leszek, konténerben, hallgatásom szimbólum, nézésem tanítandó, példája leszek mindannak, mi illik.
Látod-e már? - Kedvedért varázslom magam százzá, hogy ne dögöljek éhen, szomjan. Hogy megfeleljek, végre-valahára! Megfeleljek annak, mit elvár tőlem, már régóta e világ, melyet egy szép napon majd látok, romjaiba összedőlni, ha szerencsém lesz - talán…
Egy szörnyű reggel arra ébredtem, hogy jönnek brókerek, üzletemberek, lánchajuk zselésen nyikorog. Ingük ciklámen, kell nekünk kék is bele, ibolyakék, ha nyakkendőjük ásófeje odamutat, övükben pisztoly gyanánt, csokoládé telefonok. Pici szemük vizsla, csillogó, mohó szájuk piros, álluk borostakék és szép. De jó lenne közéjük tartozni! Érkezéskor heroldok szava köszönti őket, odoruk hetyke, lovuk vidáman galoppozik. Szavaik: szájuk sarkán cukor, méz, ha kell puskapor, szikra, erély. Műanyag gépezetben ülnek, puha kattanás, míg plexi fedelük a helyére csusszan. Mindennek friss amperszaga van! Vidámak, esznek, nevetnek! Szeretnék én is értékes ember lenni, puha kattanással a helyemre csusszanni. Villanyfényként világítani sokaknak, friss amperszagot árasztani, csendesen.
Egyszer a piacon, mikor hetekkel a történtek előtt vásárolni voltam, egy rossz külsejű kofa galléron ragadott és elmesélt egy bizarr történetet:
- Látta-e már uram, itt járt a múltkor a Csirketáncot Járó Ember! Hóna alá szorított ökle, könyöke égnek, feje a válla között, térdeit kapdosta fel, így táncolt csirkemód! Ez addig tartott, míg a fáradtságtól lerogyott a kőre, itt a standom előtt. Ám akkor valahonnan hangszórókon át üvölteni kezdtek rá ismeretlen tettesek: - Kelj fel, táncolj, Csirkeember! Magot máshogy nem kapsz, csőröd hiába tátod mennyekbe. Nincsenek is mennyek, mi vagyunk itt, túl a hangszórókon. Mi vagyunk neked a Csirkeisten, élni még, miattunk élsz, vigyázz!!! Úgy kapkodd hát fel, egyre magasabbra pikkelyes lábaid! Végül levesbe végzed úgyis, te oktalan, buta, becsapott állat!
- Micsoda hihetetlen történet, motyogtam, és szabadulni igyekeztem a kofa kellemetlen leheletétől! Engedjen már kérem!
Érzem, csak olyankor és akkor élek igazán mikor a csarnok végében lévő vasútállomáson bejön a vidéki vonat, ömlik belőle, lépcsőkön hernyózva,
bután tódulva, villanyfényes téli tömeg. Egymás sarkában arcszesz, kávé, pálinka, Bőr, szövet, gumi, borosta, hajcsat, szőrkucsma. Mindez eltűnik az éhes város gyomrában.
Metrón nyomódik egymásnak, néző szemgolyó, cserepes száj, alvó nyál. Ingyenújság, ingyenhír, melyet régen, Oly régen megfizettünk már, rajtunk él, belőlünk, kifizettük saját tébolyunk bőven. Már csak az a csepp kell, cseppenjen hát! Csörög a telefon, marokra fogjuk,
Rajta keresztül életünk fogva, forgatva van, az agy fékez, kiszór mindent, felejt. Volt régen valami, amit csendnek neveztek, meg volt nyugalom is néha, engedtük. Korszerűtlen dolgok, régi rozsdás élet. A kalauz egyedül ül a restiben, előtte csikkes, teli hamveder, centes pohár:
- Bárhol lenni, csak ne itt Vasországban, vasruhában, vasszívvel vaskeréken száguldozva…

Ismét a konyhában ülök, a hideg, meredt zsírba ujjammal ősi ábrákat rajzolok, előttem még van egy fél pohár fehér bor, amiben ott látom a borostás képem. Szemem kialvatlan, táskás, zavaros és üres, mint a fagyott halé…



Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-01-12 18:30:53
Nagyon köszönöm, kedves Dunyha! Remélem én is, hogy van ilyen, ha nincs, akkor meg teremteni kell, nehogy az ördög nyerjen!!!! :)))))
2009-01-11 18:17:11
Jaj, Roland, szóhoz sem jutok. Megint hatalmasat alkottál!!
De talán vannak még aprócska kis szigetek ebben a tébolyult világban, ahol összejöhetnek a magunkfajták, hogy együtt igyanak meg fél pohár fehér bort, és megsimogassák egymás borostás képét mindenféle érdek nélkül.