Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2008-03-22 21:39:26
Megtekintve: 808
Jajjjgató ária
Kedvenc lemezeink

Csinos, temperamentumos, mégis művészien átszellemült, fiatal ének-zene tanárnőnk volt a gimnázium első osztályában. Fülemnek ismeretlen tájakra kalauzolt, pontosabban, az újdonság erejével hatott, hogy egy-egy lemez meghallgatása előtt beszélt annak szerzőjéről, a műről, talán még a hangulatáról is. Ekkor ízlelgettem a neveket is. Beethoven, Csajkovszkij, Ravel, Mozart, Haydn, Chopin. Igaz a művekből pár, ismerősen csendült fel, mert Balatonaligán, Fischer Anni néni nyaralójának lépcsőjén ülve, sok zongoraórát hallgattam csendben, és főleg tudatlanul, mert ha zongorázott, nem volt szabad megzavarni. Több nyáron át pedig, mindennapos „bejáró fiú” voltam nála. Közben mindig a Balatont és Ali bácsit - Tóth Aladárt - néztem, ki mozdulatlanul ült csónakjában a nádas szélén. Horgászott.

De Ravel Boleróját csak ott, a gimnáziumban hallottam először. Nekem ez tetszett legjobban. Fülbemászó vezérfonalát, hol halkan, hol erőszakosabban előtörő pergő ritmusát, akkor én egy tenger morajlásához, s talán a fel-felhangzó csatazajhoz hasonlítottam. Nem hiába a gyerekkori élmények hatása, ma is szívesen hallgatom a felcsendülő dallamot.

Mindez ma reggel jutott eszembe, miközben a szezámmagos kiflire lágy sajtot kentem és citromos teámban a sűrű akácmézet igyekeztem elkeverni.

Még most is a tegnap esti telefonbeszélgetés hatása alatt voltam. Pedig a másfél órás beszélgetés, szokásos menetben és tartalomban zajlott. Biztosított róla, hogy ilyen háromszög felállásban, ő nem kíván velem találkozni, nem utazik velem sehová, se most március idusán, se a húsvéti nagy szünetben, az ő erkölcsei ezt nem engedik meg.

Igaz, ha Marokkóba hívnám, az, más, oda rögtön igent mondana, de egyébként is… S ekkor egy óra elmúlásával tű alá került az oly jól ismert, s általam mindig fájdalommal átitatott döbbenettel hallgatott „Jajgató ária” lemeze. Hogy velem egyébként sem lehet „normálisan” kirándulni, mert én minden reggel-este szeretkezni akarok, s mire elindulunk, addigra kevés az idő mindazt megnézni, amit ő eltervezett.

Az elképzelés és az aznapi valóság tényleg mindig messze járt egymástól. Mert „közben” se ereje, se szándéka nincs tiltakozni, hisz a kényeztetés magas foka róla szól elsősorban. Nem véletlenül mondta egyszer, hogy „a férjem nagyon értett a testemhez. Nagyon. De te jobban”. Vagy máskor: „a testünk nagyon egymásra talált”! S utána tényleg rohanunk megnézni mindent, pontosabban elkezdjük mindazt, amit több nap alatt sem lehetne bejárni, miközben oly aprólékossággal időz el sok helyen, mintha épp akkor, az idő végtelen lenne. De ezekre utólag nem emlékszik, felmérni nem tudja. Csak az idő múlásával feltörő mérhetetlen fájdalom marad meg benne a sok jó mellett, azok iránt, de főleg helyette. S ezeket utólag oly sokszor, vagy inkább menetrendszerűen felemlegeti, függetlenül attól, hogy visszamenőleg változtatni már nem lehet. A jóra kellene emlékezni, sőt, épp ennek a jónak emlékét ez által teljesen kitörli saját tudatából. Hát ezek azok, melyek a mindkettőnk által oly nagyon tervezett, akart utazásainkat tönkre teszik már ott akkor, de főleg – teljesen értelmetlenül – utólag.
Mindegyhát, hogy Egyiptomba, vagy csak Mezőkövesdre megyünk, az ária dallama, lélekölő csengése mindig felhangzik, utólag.



Én másként látom. Engem a szerelem vágya visz hozzá, indulunk közös utakra. Aztán mikor megérkezünk, akkor a közösség kézzel fogható valósága, már csak nyűg lesz nyakában, mely béklyóként fonódik rá, s azt hiszi, hogy az összegyűlt, elképzelt vágyakat ezért lehetetlen kiélnie. Arra hónapok, évek is kevésnek bizonyulnának, de ezt nem látja be. Csak azt, hogy egy szerelmes férfi van mellette, védtelen, s főleg nem védekező, ezért hát minden helyett, lehet őt bántani, pedig csak megbocsátható hibái, vágyai vannak. Mert ember ő is, mert férfi ő is, mert vágyakozva szerető ő is.

De ezek az érzések az általa komponált ária fájdalmasan jajgató dallamában disszonáns hangok lennének. S úgy már nem jó, ha nem az ő gondolata szerinti dallamokat mutatják. Attól védi magát, mint jégcsapokat a tavaszi napsugártól.

Tényleg csak a zord, rideg, kapkodó, rohanó, mindent egyszerre akaró légkör lehet jó? Tényleg annyira védeni kell a reménykedő, előtörő, gyakran mindent beragyogó napsugártól, ezt a görcsösen összeszorított lelket? Vagy csak fél, ha egyszer kinyílna, felmelegedne, akkor rádöbbenne, hogy másként is lehet élni? Vagy csak retteg, mert érzi, hogy ily meleg eddig nem adatott meg neki, s fél, hogy nem is fog? Egyszerűbb hát a napsugarat, a reménysugarat csírájában elfojtani? Vagy fél, hogy egy új lemezhez, új készülék kellene? Vagy talán pont így, csak így érzi jól magát, mert keskenyívű, meleg szájában indításra mindig kész a megszokott lemez? Vagy csak maga sem akarja beismerni, hogy mindez a hideg-korlátozó lélek miatt van, miközben görcsösen bizonygatja, hogy ő nem abba a csoportba tartozik?!

S mit tegyek én, kinek a közös utazás alapját a lelkünkben bizsergő melegség, az egymás iránt érzett vonzalom adja meg? Az élmények közös átélésének szándéka ágaskodik bennem, miközben nálam jobban őt sem vonzzák a látnivalók, de én valóságosabban ítélem meg a lehetőségeket, az utazás céljait.

Olyannak fogadom el magam, amilyen vagyok. Nem fogyókúrázom, mint ő. Szeretem a napot finom reggelivel kezdeni, szemet is gyönyörködtető vacsorával befejezni. S hogy előtte vagy utána az oly gondosan kiválasztott lakhelyünk kényelmes ágyában, az adható-kapható örömöket is szeretem, kívánom, akarom, hát ez akkora baj? Vagy számára csak ez a baj, csak ez a bűn? Félek, hogy igen. De még inkább félek, hogy minden bánatát, dühét, fájdalmát, ezen örömök ellen vezeti le. Igaz, csak utólag, mert közben boldog, és levegő után kapkod, miközben a kéjes ájulás kerülgeti. Olyankor talán még szerethető hős is vagyok csukott szemében, mindaddig még fel nem ébred, s nem zökken vissza valós jellemébe.

Segítsetek!
Hogy tudnám börtönéből lelkét kiszabadítani?
A módszerrel, vagy csak személyemmel van a baj, baja? Melyiket nem fogadja el?
Vagy lehet, hogy ő sem tökéletes?


bíboros

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-12-27 10:53:33
Könyörgöm! Minden írásomhoz ilyen szép - vers - válaszra vágyom. Küldöm a többit is. Köszönöm. bb
2008-12-27 08:01:38
Édes, mint a só

Csak mondod, hallgatom.
Újra, megint, szüntelen.
Mártírkoszorúd tövisét
újraélezed. Hegedt sebek
helyét tépi fel az indulat.
Csak mondod, imamalom
mormoló dagálya dagad,
emel közénk falakat,
körbe-körbe szüntelen.
Úgy hiszed, fájok neked.
Te fájsz nekem!
Kíméletlen közönnyel
vésed lelkembe a sebet.
Rossz vagyok mondod,
rossz, önzésem fáj neked.
Könnyed riposzttal találsz,
hangod sem remeg.