Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2008-03-22 21:48:15
Megtekintve: 734
Köszönömök 1-2
Köszönömök… Egy szó tartalma 1. rész


Józsi bácsi volt a gondnok a templomban. Tisztességes, becsületes, hívő, talán keményfejű, talán kicsit akadozva beszélő, gondolatait megfogalmazó ember.
Balatonfüreden a Református Egyház üdülőjében rendeztek minden évben gondnokok számára hit és lélekerősítő összejöveteleket a 80-as évek elején. Erre volt hivatalos a Józsi bácsi is.
Én, mint elképzelhető utóda, mellé lettem delegálva, erősödjek hitben, készüljek a feladatra, tanuljak.
Okítottak is bennünket az egyház merev, megcsontosodott stílusában, s ha valami nem tetszett, vagy más gondolatunk volt, hát rögtön jött a pontos idézet a Bibliából: Szeresd és tiszteld elöljáróidat… Hát én tisztelem is, szeretem is őket, de a háborgó, igazság érzettel teli fejem és zabolátlan szám is velem volt, azt nem tudtam, hogy otthon kell hagyni.

Három ágyas szobákban voltunk elhelyezve. Józsi bácsi, én és valaki idegen atyánkfia.
Józsi bácsi beszéd nélkül is érzékeltette, hogy ő kicsoda. Én, mint talán leendő gondnok, még nem nyomtam sokat a latba, az idegen viszont szívesen beszélt magáról. Igazi, magyar, szerethető, langaléta falusi származású gyerek, ember volt, nálam pár évvel talán idősebb. Ajkáról vagy Várpalotáról jött már nem is emlékszem, ott egy gyárban a TMK műhelyben dolgozott. Talán épp a jó szívűsége miatt, még ülnök is volt Bírósági tárgyalásokon. Szívet melengető szépséggel mesélte és érzékeltette, munkahelyén, hogy gyűjtötte maga köré láthatatlan szálakkal a hívő embereket. Hogy sikerült a rideg munkahelyi légkört, ki nem mondott szavakkal átalakítani, emberi, lelket melengető közösségé tenni.

Lámpaoltás után, mi, mint tisztességes, becsületes hívő emberek, akik nem bírunk hibákkal, nincs káros szenvedélyünk, tehát nem iszunk, és nem dohányzunk, miről is beszélgethettünk volna elalvás előtt: mint a nőkről.
Cím és rang szerint kezdtük beszédünket, hát Józsi bácsi kezdte élete pikáns történetét előadni.
Fiatal házas volt, mikor a sors kegyeltjeként neki már motorbiciklije volt. Talán maszek, talán szolgálati? Mindegy is, csak az számított, ki használja!
Munkaidő végén indult haza, s egy közelben lakó fiatalasszony rászólt. Te Józsi! Nem vinnél haza? Gyere, elviszlek!
S ekkor valami különös utazás kezdődött a motor csendesen duruzsoló hangja mellet. A szép fiatalasszony, talán hogy le ne essen, átölelte az akkor még igencsak karcsú, ifjú és jóvágású vezetőt, talán a biztonság kedvéért, talán kedvességből, talán kíváncsiságból, talán büszkeségből, talán… s ezt a Józsi is érezte, megérezte. Talán a szorítás erőssége, talán a szokatlan helyzet, talán a véletlenül előtörő vadászszenvedély, mely Józsiban mindig mélyen volt elásva, megdobbantotta az ifjú kormányos szívét. Ahogy a sebesség nőt, úgy vert egyre szaporábban az ő szíve is, nyugodt légzése szaggatottá vált, s egyre szaporábbá, mégis torkát mintha az oxigén hiánya szorongatta volna. De hát egy falu nem tart örökké, azon végig menni nemcsak képzeletben tart rövid ideig…
Háza előtt letéve a szépasszonyt, a mi Józsink is hazafelé kanyarította járgányát. Ez se volt messze. Igaz, az udvarban tettetett gondossággal állította lábra a motort, zárta el a benzin csapot, porolta le amúgy is tiszta ruháját, toppantott cipőjével, igazította meg haját, de hát csak be kellett már mennie a lakásba, hisz ifjú felesége a kapu csikorgásakor tudta, hogy megérkezett, s mint mindig, munkaidő végén, hazaérve, meleg étellel várta élete szerelmetes, szeretett ifjú párját. Csak az arcáról a pírt, a zavarodott tekintetet, szeméből a különös fényt, szívének még mindig kalimpáló ugrálását, ziháló légzését, volt kevés az idő, hogy eltüntesse, hogy rendbe szedje.
Felesége észre is vette a valami mást, nem is hagyta szó nélkül, s Józsink, mint egy rajt kapott kamasz, ügyetlenül próbálta s szélre, a sok munkára, s valami zagyva magyarázatra fogni a külső jeleket.
Hát, ő még ma is úgy érzi, a mi gondnokunk, szeretett Józsi bácsink, hogy ő ott, ő akkor, talán valami olyant tett, amit nem lett volna szabad, akkor őt talán az ördög vitte egy rövid utazásra, talán ő ekkor meg is csalta szerelmes ifjú feleségét.
S most is elpirulva, elmerengve a régi időkben, elcsendesedve fejezte be mondókáját.



Hogy én mit meséltem? Már nem emlékszem. Talán nekem már akkor is volt vaj a fejemen, talán a sötét szobában akkor is vigyáztam, hogy ne menjek a Napra, de a sors, a beszédes társunk formájában akkor ott segítségemre sietett.

Társunk oly természetességgel beszélt bármiről, munkáról, szerelemről, nőkről - mutatta meg faragatlan és faragott oldalát - hogy miközben gondolatban magunk is a tettek helyszínén kalandoztunk, elfelejtettünk a történetekbe belepirulni. Hogy egy vagy több történetet mesélt? Ki tudja már így közel 25 év távlatából. Talán nem is volt házas, ez is csak rémlik, de az, biztos, hogy az utolsó történetére emlékszem, talán azért is, mert nekem is volt Trabantom.
A különös történet a poros kisváros álmatag főterén vette kezdetét. Hősünket, egy régóta ismert, kedvelt, de „amúgy” még meg nem ismert kedves nővel hozta össze a véletlen. Örömmel, felszabadultan üdvözölték egymást, s szemük azonnali villanásából tudták, hogy az élet által tálalt oly különleges ritka pillanatok egyikébe csöppentek bele.
Ettől a perctől valahogy köréjük, és a Trabant köré is jobban sütött a Nap, mert érezhető, tapintható lett, ahogy a meleg végig járta testüket.
Ösztöneikkel mindketten érezték, tudták, hogy a beszélgetés, melyet a kocsiba beülve kezdtek, s mely udvarias volt, majd egyre határozottabb, céltudatosabb lett, csak időhúzás, csak udvarias körözés volt egymás körül. Talán már az előjáték félreérthetetlen része volt? Ki tudja? De mit, számit is ez? Hisz a lakott részeket elhagyva, türelmetlenül kanyarodtak be az első árnyas fás dűlőútra.
Az elbeszélésben ekkor talán valami pillanatnyi szünet következett be, éreztük a levegőben a hallgatás súlyát, megéreztük, mi az az alkotói csend, s utána, talán hangszint, talán tempót váltva végre jött a történet folytatása. De mintha egy más ember folytatta volna a mesélést, valaki, akinek szíve megtelt érzésekkel, aki lelke finomságát is szavakba tudta formálni, akinek a nyers férfiassága is gyöngédséget sugallt, aki… akit szeretni lehetett, ott kinyíló, esendő mivoltában is.
Az egy mondatra melyet mondott a történésekről, tisztán emlékszem, ennél egyszerűbben, mégis szépen, érzékletesebben nem lehetne az eseményeket leírni, elmondani, visszaidézni, mint amikor azt mondta,: s ami egy szép nőnek megjár, akkor azt én, ott abban a Trabantban megadtam neki!
Szerintem ekkor kicsit világosabb lett a szobában, meg a hallgatásunk közben érezni lehetett hogy mindhárman mélyen elpirultunk. Frászt! Vörösek lettünk, izzott a képünk.
A történet folytatását könnyen megértettük, hiszen mindnyájan tudtuk, hogy vetkőzni Trabantban is lehet, de az öltözéshez ki kell szállni a kocsiból.
Én az egyik oldalon, ő a másikon szállt ki, folytatta tettes társunk a mesélést, s a ruháját magára kapva, szinte szaladt át az én oldalamra, s nyakamba ugorva, megölelt, magához szorított, s hangosan mondta: KÖSZÖNÖM!
S a mesélő által tartott költői csendben, lelkem és szívem mélyére költözött ez a szó, teljes tartalmával, érzéseivel, felvillanó képeivel együtt..
Tanfolyam végén, hazaérve, belépve a lakásunk ajtaján, azonnal kezdtem élvezni az előszoba egy lépésnyi tágas terét, dobáltam le magamról a ruháim, s tettem meg mindent azért, hogy mondhassam: Köszönöm! Talán feleségem, hevességem és fiatalságom számlájára írta akkori türelmetlen énemet, mély érzésű megnyilvánulásomat.

Azóta minden alkalommal mondom, hogy: KÖSZÖNÖM!
Megőszülve most kezdek tűnődni. Lehet, hogy ez a történet hallgatása valamit elindított bennem? Lehet, hogy azóta teszek meg mindent azért, hogy mondhassam: köszönöm? Lehet, hogy a köszönömön át, keresem azt a feledhetetlen meleg, mély s boldog, borzongató, különösen vad férfias érzést, simogatóan finom élményt? Hát ezt akarom átadni? Átélni azzal, akinek a köszönöm szót ajándékozom?? Lehet! Vagy, ki tudja? A választ csak én tudom.


bíboros



Köszönömök… Egy szó tartalma 2. rész

Különös érzések keverednek az emberben egy-egy nagy vagy régóta várt utazás kezdetén. Mindjárt az elején, maga a bechekkolás kész tortúra, igaz ezt illik mosolyogva fogadni, eltűrni, élvezve átvészelni. Párizsban külön panorámás vonat megy vezető nélkül a reptéren belül a Charles de Gaulle-n, Athénban 100 helyen lehet bechekkolni, van ahol buszok hordják az embereket óriási távolságokra, de ez mind iskolás gyakorlatozás ahhoz képest, mint amikor egy luxus hajó veszi fel utasait, Miami kikötőjében. Az maga a futószalagon történő tömeg fogadás-elhelyezés. Ennyi bejárat, ennyi parkoló, érkező és távozó autóval, ennyi bőrönd, ember, személyzet, ennyi eligazító tábla minden nyelven – a magyar nem „minden nyelv” - csak itt van. Csak úgy tudjuk elképzelni, ha már egyszer végigjártuk, végig álltuk. Tudtam én, hogy csak lezser ruhában és hangulatban lehet ezt kibírni, mert különben az egész utazást mérgezi meg. Persze külső szemlélő fél nap után már csak azt látja, hogy Karib tengeri körutazáson viszi utasait egy luxus hajó. Mire elfoglaljuk nem kabin kinézetű luxus kivitelű, ám mégis kabin lakrészünket, kipróbáljuk a masszázs zuhanyt, elővesszük a halomból az aznapra listán felírt ruhát, s kivárjuk kedvesünk gyors, mégis másfél óráig tartó „pillanat, rögtön kész vagyok” kezdetű szépítkezését, már mehetünk is egy rövid séta után a kijelölt étkező szalonba.
„A” szalon, 8-as asztal, 11-12 szék. Még csak az első nap, az első közös vacsora van, a kapitány még csak most mondja el első üdvözlő beszédét. Még a vendégek rá sem hangolódtak a sok különleges ételre, a nők még csak óvatosan bontogatták ruhás bőröndjeiket, igaz a férfiak most feszítenek legjobb ruhájukban, még mindenki kissé feszülten ül az asztalnál, de már óvatosan szemlélik egymást körbe-körbe pillantva, szinte még az asztalok is egymást nézik, sőt még a szalonok is, már kezdenek versengeni, vajon hol jobb a hangulat?
12 személyes, hangulatosan kialakított asztalok vannak a panorámaablakok elé elhelyezve, a légkondicionáló hangtalanul cseréli a levegőt, a lemenő nap teljes pompával tündököl a horizonton, sugarai megtörnek az asztal fölött az üvegen, mindenki illedelmesen, behúzott kőnyékkel ül, még érezhető a kezdeti pillanatok kissé nyugtalanító „illemkódex 9.lap, 3-as fejezet” szagú okításai…
Aztán egy idő után, a beköltözés okozta fáradalmak, a vacsora előtti séta a hajó korzó részén, a kikötő felöli oldalon, a meleg leves, s a többi étel illatainak kavalkádja kezdi oldani a feszültséget.
A főétel, bár pontosan nem derült ki mikor és hol volt az átmenet, csak annyi, hogy itt és mostanában, kezdi megtölteni az éhes bendőket. Lazít az övek szorításán. Az egymásnak átnyújtott tálak közbeni mosoly segít, szóval lassan oldódik a feszültség, kezdenek ismerősök lenni az asztal társak, hiszen együtt ittuk az aperitívet, igaz én csak kedvesemre emeltem – bár szemem mást is látott - a levest is együtt ettük, a fogások sokaságának kóstolgatása sok közös időt elrabolt, s néha az idő oly sokának tűnik, már mintha egy pillanatra együtt is aludtunk volna ,mint a gyárigazgató és titkárnője, tudniillik a termelési értekezleten, szóval ennyi idő alatt már a nap is lebukott, már az asztal is kissé kiürült, őrület a személyzet sokasága, amilyen gyorsan cserélik a tálakat s mosolyogva, rohangálnak az asztalok kőzött, szóval már csak a desszertek és finom italok pocsékolása következett, amikor a közös utazások forgató könyve szerint a kedves beszélgetések megkezdődnek, de első nap lévén ez inkább csak a bemutatkozásokra szokott szorítkozni.
Az persze már a beszálláskor is feltűnt, ha valaki előre nem tudta volna, hogy az utasok java része Hatvan és Miskolc között van, tehát legtöbbjüknek halántéka már deres, a ruhaboltok kedvenc kuncsaftjai, mert nagy és drága ruha kell rájuk, hogy éveik számát eltakarja, és egzisztenciájukat kifejezze. Ez a mi asztalunk talán ebben volt kivétel, mert itt egy fiatal pár is ült, s magam is, mint nézelődő, még ötvenes vagyok, kedvesem, meg szemtelenül fiatal.
A mesélés, a bemutatkozás az asztal túlsó végén kezdődött.
A kissé kopaszodó, köpcös, de szimpatikus, hatvanas évei közepén járó úr kezdte a bemutatkozást, aki felesége helyett is beszélt. Ingatlanokkal foglalkozom. Legjobban családi házakat szeretek eladni, melyekhez nagy kert van, a fák már nagyok, van hangulata az egész háznak, lakásnak, kertnek. Nem sajnálom eladás előtt a kertet átpucoltatni egy mexikói brigáddal, majd eladás után úgy is levonom a vételárból a kiadásaimat. Szeretek jó üzletet kötni, de ügyelek arra, ha az új tulaj netán 5-10 év múlva, el akarja adni, ő is hozzám forduljon. Még így is nagy haszonnal tudok dolgozni.
Mellettük egy kedves, 55-60 közötti - később kiderült, hogy 67-68 évesek - fiatalos, mosolygós házaspár ült, igaz inkább csak a férfi volt mosolygós, a nő inkább szigorú, de meleg tekintetű, talán a férfi csinosabb is, ápoltabb is, jobb svádájú is volt, mint élete párja, de látszott hogy az életüket együtt élték végig - folytatták a bemutatkozást.
Orvosok vagyunk szólt a férfi könnyed, barátságos hangon, kinek rövid ősz felálló haja, kifogástalan arcbőre, szép fogsora, finom keze volt. Sokáig belgyógyászként dolgoztunk kórházakban, rendelőkben. Ma már nyugdíjasok vagyunk, de még aktívak, én most röntgen orvos vagyok, feleségem pedig kardiológus. Négy lányunk van, már mind saját lábán, családjában él, 8 unokánk van - bár 10-et szeretnénk. Szép helyen lakunk, egy csendes tó partján. Egész életünkben túráztunk, kirándultunk, gyerekeinket, unokáinkat tanítgattuk. Mostanában már ilyen utakra is megyünk. Felesége csendben, tisztelettel hallgatta férje szavait, neki még a hallgatásából is érezni lehetett, hogy ő kormányozza a nagy családot, biztos ő is fogja össze, biztos ő az, aki mindenkit asztala köré gyűjt. Egyenes tartással ült a széken, valami megfoghatatlan, mégis jelen lévő, tapintható erő sugárzott belőle.




Kicsit mintha az előbbi mesélő is elpirult volna, mikor mindenkinek világos lett, hogy ebben a családban az emberi értékek a fontosak, ők ebben gazdagok, talán tényleg csak ez a fontos, ez az, ami a gazdagsághoz kell.
Szúrós tekintetű, beesett arcú, csontos férfi és felesége volt szomszédjuk. A staféta náluk landolt. A férjem ügyvéd, mondta hivalkodóan a nő és körülnézett, hogy mindenki megértette-e. Mindent elvállal, de én legjobban a válóperes ügyeit szeretem, ott senki nem sajnálja a pénzt az ügyvédre. Nekünk nincs gyerekünk, mindig idegesített a gyereksírás. Nem először vagyunk ilyen utazáson, mi már mindenhol jártunk!
Ennél a párnál, míg bemutatkoztak, mintha a légkondicionáló több levegőt fújt volna az asztal fölé, kicsit fagyosabb lett a légkör.
Talán hosszúnak is tűnt a szünet, mire a mellette lévő úr megszólalt. Ruhája egyszerűnek tűnt a felületes szemlélőnek, talán nem is volt új, de a gondos választás látszott rajt. Meg valahogy az előző hang után talán nagyon is csendesnek, szerénynek is tűnt. Talán épp ez a csendesség, ez a természetes visszafogottság tette rögtön szimpatikussá az asztal körül ülőknek ezt a férfit is. Ő egyedül volt, idősebb is volt, talán a felesége már meghalt, vagy nem is volt, senki nem merte kérdezni. Szinte monotonnak tűnt az az egyszerű hanghordozása, mellyel életéről mesélt. Csendesen, álszerénység nélkül mondta, hogy én nem értek semmihez, csak a gyémántokhoz. Egész életemben csak azzal foglalkoztam: Először csak a válogatásánál dolgoztam, később csiszolni is megtanultam, aztán már csak kereskedtem velük. Halk szavából, csillogó szeméből is kitűnt, hogy ez az ember szerelmese munkájának. Nem csak érti, nem csak adja-veszi a gyémántokat, hanem tisztelettel vegyes szeretet fűzi őt hozzájuk.
Máshoz nem is értek fejezte be mondókáját szinte ugyan azzal a szóval mellyel, kezdte, de még megtoldotta azzal, szinte átadva a stafétát a következő párnak, hogy én csak azt tudom, hogy a mellettem ülő szép fiatal nőnek ez a hosszú nyaklánca, mind válogatott, nagyon értékes gyémántból van.
S csendes beszéde átragadt a társaság minden tagjára, s ők is figyelmesen néztek rá, eddig a percig. Mert ekkor a szép fiatal nő férje, oda nem illő hahotázásba kezdett. Hát persze, hát persze, maga aztán érthet a gyémántokhoz, mert a feleségem nyakában egy közönséges bizsu van. Úgy vette egy butikban! Honnét is lenne nekünk erre pénzünk, amikor a feleségem csak egy titkárnő egy nagyvállalat igazgatója mellett. S nyitott szájjal tovább hahotázott, közben csak ismételte, most maga téved, most maga téved, maga csak viccel. Az idős csendes Úr a szépasszonyra nézett, akinek arca eddigre már eltorzult, nem kapott levegőt, halott sápadtan igyekezett egyenesen ülni. Az ékszerész már mindent értett, s gondolatnyi szünet után, a maga monoton hangján folytatta, igen tévedtem, igen ez csak egy vicc volt, de a mondat végén nem lehetett érezni se felkiáltó jelet, se pontot. Tudtam, tudtam! Mondta még mindig nagy hangon a férj, tudtam én, hogy ez csak egy bizsu! Én is csak egy biztosítási ügynök vagyok, nekem sem lenne rá pénzem. Az úr továbbra is csendben, kissé felé fordulva nézett a nőre. Megkönnyebbült, mikor látta, hogy a nő kapkodva némi levegőt tudott venni, talán a halántékán mintha az erek kezdenék pirosra festeni bőrét, talán már a feje is megmozdult, szempilláját lassan lecsukta, majd óvatosan körülnézve nyitotta ki, közben a férj még mindig erős hangokat hallatott, s ekkor, talán a gombóc a nő torkában kicsit lejjebb ment, valami utat engedett,, szemét lesütve, kissé az ékszerészhez fordulva, csak annyit mondott, csak annyit tudott mondani, kipréselni magából, hogy KÖSZÖNÖM!.
Talán én is csak a szájáról tudtam leolvasni, mert hallani nem hallottam, igaz a férj még mindig idétlenül nevetett. De ez a nevetés, az a finom hang az ékszerésztől, a nő riadt némasága, ezek feltűnő ellentéte, valahogy megfertőzte a hangulatot. Talán addigra a légkondi már el is romlott, mert az asszonyok megdideregtek, a bor hidegnek tűnt, a vaníliás desszert illata nem járta át orrunk rejtett zugait, így mire ránk került volna a sor, mindenki szedelődzködött, egyértelmű volt, majd holnap folytatjuk.

S míg a többiek elmentek, távolba tűnő tekintettel, kedvesemmel elmerengtünk. Ő talán már a holnapi nyaklánc-fülbevaló-smink, fehérnemű-csipkék-hímzések-gallér, cipő-táska, kölni-spray-frizura kifogástalan harmóniájára gondolt, igaz rajtam is átvillant, hogy ennyi beszéd miatt jöhettem volna zakó és nyakamban propeller nélkül, persze kényelmes cipőm is hiányzott, de nem is ez volt számomra fontos.

Ekkor jutott eszembe a közel 25 évvel ezelőtti „Köszönöm” története is. /lásd 1. rész/
Újra megértettem, hogy az alig hallhatóan elrebegett, kipréselt, kimondott „Köszönöm” szó, mennyi gondolatot, hálát, szeretetet, kedvességet hordozhat magában, s erősített meg, hogy most már örökké ott maradjon szívem melegébe eltéve, s majd onnét sokszor elővéve, mondhassam, hogy: KÖSZÖNÖM! Talán az egyik legszebb szavunk a „Köszönöm”. Talán a „Szeretlek” után, ez következik. Talán…


bíboros
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!