Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2008-11-28 20:05:55
Megtekintve: 848
Valaki meghalt
Elmúlás Búcsúféle Keresztmamától

Kisírt szemmel állt az ajtó mellett Szűcs néni, miközben mi Atyával és a többi falubelivel körbejártuk, az első szobában, a nagyasztalon felravatalozott Szűcs bácsit. Nekem úgy tűnt, hogy a pirospozsgás arca, most beesett és hófehér volt.

Jól ismertem, gyakran kinn állt a kapuban, kék kötényében. Tőlünk a negyedik házban laktak, szemben a TSZ istállóval. Előttük jártam el az óvodába.
Atyával együtt voltak kocsisok, a közös istállóban még a lovaik is egymás mellett álltak.
Aztán mikor a temetésről Atya hazajött, megkérdeztem. Atya! Szép volt a temetés?
Jegyezd meg fiam, egy temetés soha nem lehet szép!

Hát ezek az első emlékeim a halálról.
Gyerekként meg sem értettem, aztán mikor nagyobbacska lettem, akkor meg elfogadni nem tudtam. Úgy gondoltam, ha nem beszélek róla, ha nem gondolok rá, ha görcsösen vigyázok, hogy ne menjek temetésre, akkor talán nem is létezik.

Aztán jöttek olyan temetések, ahová „muszáj” volt elmenni. Várdombon Ángyika, itthon Atya és Mama, később Édesapa. Majd Szekeres Linus néni, és most Bátaszéken a Keresztmama.

Számomra is meglepő módon, a hozzám közelállók, halálukkor „üzennek nekem”.
Leginkább velük álmodom. Erről szól a „Lélekvándorlás” c. írásom.
De eltűnődöm, mert valahogy a Keresztmama is „üzent” nekem.

Történt, hogy születésnapomon, október 18-án, Várdombra mentem. Végigjárni a portát, a házat, a szobát, ahol születtem. S visszafelé, az oly szeretett Keresztmamámat is meglátogattam.
Most is, mint mindig, kedvesen fogadott. Az arcán az örök mosoly, a csendes derű.
De talán, mintha most a madárcsont vékony karja, a szokásosnál is törékenyebbnek tűnt volna. S most először, mióta látogatom, nem állt föl a székből.
Rajongó szeretettel beszélt fiáról, a Lajosról, unokájáról, a Móniról. És jólesően dicsekedett, hogy milyen gondoskodó ellátásban részesül saját házában.
Akkor még nem tudtam, hogy aznap utoljára tér nyugovóra, ebben a házban…

Másnap rosszul lett, kórházba került. Onnét… oda, s onnét… Igen. Kivitték a temetőbe.

De én erről nem tudtam, nem hallottam. Csak az tűnt fel pár hét múlva, hogy sokadszor gondolok vissza erre a látogatásra.
S egy kérdés is ott motoszkált bennem vissza-visszatérően. Miért nem fényképeztem le?
Miért, miért? Kérdeztem magamtól, s válaszoltam is rá mindig. Először is, mert nem vagyok fényképezős típus. Én az életet megélni akarom minden mozdulatával, benn akarok lenni a sűrűjében s nem félrehúzódva, visszafordulni felé, s megörökíteni egy géppel.
Másodszor, nem is volt nálam gép. Telefonom meg eszembe se jutott.

De tudtam én, hogy nem erről, nem a képről van szó, nem emiatt jön elő újra és újra ez a gondolat. Igen. Utólag még inkább tudom. Nekem üzent, nekem adott jelet ily módon is.
S miért? Mert tudta, hogy szerettem. Mert tudta, hogy nem puszta udvariasságból látogattam meg, ha arra jártam. Mert búcsúzott.
Mint én is Tőle, mikor néma főhajtással, könnyező szemmel megálltam a koporsója előtt.
És gondolatban körbejártam. Lassú, óvatos léptekkel, hogy fel ne ébresszem, hogy ne zavarjam álmát. Lelkemben útjára engedtem, nyugodjon békében.
Ne kérdezd, hogy szép volt-e a temetés? Nem is fontos.
Lelkébe, meg mindenki maga lát bele, s tudja, hogyan búcsúztatta.
Én szomorúan és fájó szívvel. S már most tudom, már most érzem:
Emlékét megőrzöm és hiányozni fog!
Keszthely 2008. november 20. bíboros
S elhulltanak legjobbjaink...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-12-01 21:10:11
Köszönöm. Csak remélem, hogy tényleg így van. pusz bb
2008-12-01 20:22:21
A történeteid a te szép lelkeldtől lesznek szépek.