Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2008-12-15 09:40:52
Megtekintve: 814
Ádvent 3. vasárnap
Ádvent harmadik vasárnapja

Az ének, mint vezérige életemben

Szinte minden gyereknek, de főleg a fiuknak, az édesapjuk lesz a mintaképük. Különösen így van ez akkor, ha valaki oly kiváló ember, mint volt édesapám, Boros Pál. Könnyű így példaképnek lenni, mondom én. De nem. Ez mégsem igaz. Neki is nehéz lehetett egész életében hordozni a keresztet.
S nekem is nehéz volt, egy szinte szent emberre néznem, mert mindig láttam gyarlóságomat, s mindig láttam fájdalmát, ahogy csak botladoztam, miközben próbáltam nyomdokaiba lépni, amit az életben, mint a hóban taposott előttem.

Hófehér ádventi ezüst vasárnapra ébredtünk. Már szombat délután és este nagy pelyhekben hullott a hó, az éjszaka csak az egyenetlenségeket igazította el, hogy reggel álmosan gyönyörködhessünk a tájban.

Édesapa tetteivel, életével tanított, mutatott példát. Kevés szava mély nyomot hagyott bennem, mikor - mint gyereknek - a lelkem olyan volt, mint most a friss hó. Könnyű benne nyomot hagyni.
Egyszer mesélte, hogy esküvőjükre az éneket ő választotta. A 25. zsoltár második versszakát. Az első versszakát én is ismertem, mert gyakran énekeltük:

Szívemet hozzád emelem, és benned bízom uram…

De Várdombon még tízen se voltunk a kis imaházban, még harmónium sem volt, az énekeknek csak az első versszakát szoktuk vontatottan énekelni, így hát a másodikat nem is nagyon ismertem, nem is szólított meg eddig.
De ezután már figyeltem, már vártam, hogy a keszthelyi gyülekezetben ezt is énekeljük. S énekeltük. Megéreztem, hogy az ének sorai, dallama, a közösség éneklő, imádkozó hangja, hogy ragadja magával a lelkemet, válik részemmé, belülről melenget, vezet, ahogy átszellemülten én is énekelem.

Mikor Katival álltunk az oltár előtt, talán az igen kimondásánál is jobban áhítottam, hogy együtt énekeljük e versszakot, ahogy az oltártól elindultunk. Hogy Pécsváradi tiszteletes, mint az Úr Isten méltatlan bár, de hivatalos szolgája, lépdeljen előttünk az ünnepi szőnyegen, s mutassa az úton az első lépéseket. Majd később, láthatatlan kézzel, az élet igencsak kacskaringós útjaim aztán tényleg az Úr vezessen, igazítson el, s lámpással kezében legyen világító őrangyalunk.
/25. zsoltár második verse/

Útaid, Uram mutasd meg,
Hogy el ne tévelyedjem;
Te ösvényidre taníts meg,
Miként intézd menésem.
És vezérelj engemet
A te szent igaz igédben;
Oltalmazd életemet,
Mert benned bízom, Úr Isten.

Azóta több olyan zsoltár és dicséret is volt, mely jobban közel állt szívemhez, vagy szólt hozzám, netán fohászom mondta helyettem is, ahogy énekeltük.

Így vagyok már régóta a 479. dicsérettel. Először akkor markolt szívembe, mikor évekkel ezelőtt, iskolakezdési istentiszteleten ez volt a főének. /479. dicséret első verse/

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyermeki, nagy hitet kérni taníts!
Indítsd fel szívemet, Buzduljon fel, neked,
Gyűjteni lelkeket, kérni taníts!

Ez a fohász, ezzel a csodálatos dallammal nagyon megérintett. Gyermeki szívvel és lélekkel énekeltem én is. Lehet-e az iskolába lépő fiatal életet ennél szebb imával kezdeni? Ennél melengetőbb reménnyel, bizodalommal padba ülni? Akkor úgy éreztem, nem. Ez mindenhez ad erőt, reményt, hitet. Okos választás volt főéneknek.

Azóta is, ha hallom, és énekeljük e dicséret versszakait, és fohászkodunk énekelve, ez a boldog életet kezdő hangulat ejt rabul. Lelkemmel megmártózom, hitemben megerősödöm, ahogy mélyen átérzem a szavak súlyát

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!!

Az ádvent a várakozás ideje. A reményé. A lelkendező, mégis elmélyült vágyakozásé. Amikor bizton tudjuk, hogy eljön a beteljesülés, eljön a Megváltó. Ilyenkor nap, mint nap, lépésről-lépésre egyre jobban nyitjuk, tárjuk ki lelkünket. Egyre finomabb kinyílással tesszük befogadóvá lelkünket. Ezért számoljuk a heteket, a vasárnapokat is külön-külön. S ebben a felfokozott állapotban az imák és énekek is mélyebben hatolnak szívünkbe.

Ma, ádvent harmadik vasárnapján csendült fel újra ez a kedves dicséret, de az egészet végig énekeltük. Nem egyszerre, hanem négy alkalommal fogtunk hozzá, csendült fel.
Először gyülekezeti énekként az első versszakot. Aztán a prédikáció előtt a másodikkal folytattuk:


Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Lélekből, lelkesen kérni taníts!
Üdvözítőm te vagy, Észt, erőt, szívet adj,
Lelkeddel el ne hagyj, kérni taníts!

S hogy még erősebben hasson ránk, a prédikációt a harmadik verssel zártuk:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Gyorsan elszáll a perc: kérni taníts!
Lásd gyengeségemet, Erősíts engemet,
Míg diadalt nyerek: Kérni taníts!

S a végére, záróénekként, csordultig telt szívvel már csak a negyedig versszak maradt:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!
Jézus te visszajössz: várni taníts!
Majd ha kegyelmesen Nézed az életem:
Állhassak csendesen. Hinni taníts!

De ez a versszak, mint korona került a vágyakozó, kinyílt, reménnyel teli lelkemre. S akkor, ott, megéreztem, hogy mostantól ez lesz az én fohászom, igém, álmom, reménységem.
Hogy állhassak csendesen. Igen. Az Úr színe előtt. Tudom, egyszer elé kerülök. Remélem, hogy megállhatok színe előtt. Remélem, hogy csendesen állhatok. Ehhez legyen életem olyan, hogy megtehessem. Hogy addig is, átszellemülten, boldogan, mint örömkiáltás szakadjon fel belőlem az ige:

Hinni taníts, Uram, kérni taníts!


Keszthely 2007. december 16. bíboros

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!