Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2008-12-21 16:45:26
Megtekintve: 846
Karácsonyi gondolatok

Csendes éj Gondolatok ég és föld között


Éjfél előtt értünk a repülőtérre, Korfun. Talán mindnyájan fáradtak lehettünk, biztos, aznap még az életet habzsoltuk, mert a nagy tömeg ellenére csak csendes moraj töltötte be az indulási oldal várótermeit. Az üzletek előtt volt némi mozgolódás, utolsó lehetőség, hogy a maradék pénzétől megszabaduljon az utasok egy része.

Elérkezett a beszállás ideje. Tolakodási sorrendben foglaltuk el a helyünket. Idegenek mellé kerültem. Csendben hátradőltem, s bekötött övem felett, imára kulcsolt kézzel vártam az indulást.

Én, már nem a földön jártam. Hamarosan éreztem, hogy a gép is a fellegek felett száll.
Gondolatban ott maradtam, valahol a valóság, a képzelet, és az álom határán.

Mikor először repültem életemben, Moszkvából indultunk az Ural csúcsai fölé. A reptéren szemerkélt az eső. Amint átértünk a géppel a vastag felhőrétegen, vakítóan ragyogott a Nap, ahogy a gép ablakán besütött. Alattunk a felhők teteje olyan volt, mint dimbes-dombos, hóval borított táj, mint síelők és szánkózók birodalma.

Azóta mindig, ha csukott szemmel ülök a gépen, ez a látvány jut eszembe. S várom a pillanatot, mikor megláthatom, hogy az angyalok szánkóznak és síelnek, miközben kezükkel fénylő csillagokat szórnak szanaszét. Talán most is ott vannak, csak a dombok másik oldalán, én azért nem látom őket.

Messze, messze, végtelen messzeségbe száll most is gondolatom. S ahogy az angyalok szárnyát s a fénylő csillagokat látom, szeretteimre gondolok. És őreá, otthon maradt kedvesemre, és az elveszett szerelemre. A szeretet ünnepére, a karácsony estére. Az apró ajándékra, melyet talán átadni sem fogok neki, mert nem lesz rá alkalmam többé.

Pedig elképzelem, ahogy csikordul az ajtó, mikor benyitok a házba. Szülei házába, mert akkor este ő is ott lesz. Megyek fel a lépcsőn. Lassan, csendben, félve. S ahogy felérek az emeletre, jobbra ott az ismerős ajtó. Kezemet nyújtom a csengő felé, aztán visszahúzom. Tétován várok. Újra csengetni akarok. Próbálom kitalálni, kik lehetnek a lakásban? A kiszűrődő hangokból megfejteni, hogy a családi ünnepség mely részénél tarthatnak? Állok, állok még egy darabig, de nem csengetek be. Kopogni sem merek, nem kérek bebocsátást. Engem ott nem várnak. Nekem ott nincs helyem, nincs ott mit keresnem. Őt sem kereshetem már többé.
Aztán az ajándékot leteszem az ajtóba, elé, a küszöbre. Talán ha egyszer kijönnek, megtalálják, beviszik, s tudják, hogy kié? Oda adják Neki. Neked.
S ahogy jöttem, csendben elindulok lefelé. Könnyeim patakokban folynak, számat görcsösen szorítom össze. Kezemmel óvatosan nyitom újra a bejárati nagy üveges ajtót, mely mindig nyikorog, csikorog, felverve a tópart csendjét. Egyik lábammal már átlépem a küszöböt, melyet tudom, többet nem lépek át befelé. Arcomba vág a metsző hideg. Gondolatom s lelkem még egy pillanatra megáll, elmereng. Újra visszalopódzik az ajtóhoz, melyen párszor beléptem abba a lakásba. S újra az ajtóhoz simul. S ekkor bent meghallja az oly ismert éneket, fülbemászó, mégis könnyekre fakasztó dallamát.
Mindenki énekli - az ablak előtti harmónium hangjával együtt - már én is hallom idelent. Fülemet átjárja a dallam, torkom összeszorul, testem megrándul, kint, az ajtón kívül. A könnycseppek lassan jégcsapokká fagynak arcomon, de mozdulni nem tudok. A magány, az egyedüllét, a megaláztatás minden fájdalma megtölti testemet.
Most éreztem át, értettem meg a kis Joseph Mohr-t. Ki bűnből született, ki lehajtott fejjel mehetett csak egy életen át. Akiben ott volt a szeretet iránti vágy, aki kapni és adni szeretett volna, de ez nem adatott meg neki. Kinek csak a megaláztatás jutott, aki szeretet alamizsnákat kapott csak, akit mindenki megvetett, akit csak arrébb löktek, akit lehetett, szabad volt, kellett büntetni. Akit nem is kellett emberszámba venni, mert csak egy fattyú volt. Csak az öreg pap beszélt hozzá mindig szeretettel. Engedte, hogy csendben üljön az utolsó padban, mint űzött vad. Pihenjen ott meg a lelke, miközben ő a másnapi énekeket gyakorolta az orgonán, a misére. Aztán már azt is megengedte évek múlva, hogy fent üljön a karzaton, mellette az orgonánál és tanuljon. És szeretettel adta át neki tudását, atyai szeretetét.

Pedig szíve ennek a gyermeknek is telve volt érzésekkel, szeretettel, s adná, s fogadná, ha lenne kinek, ha nem lett volna oly magányos, mint én, ott az ajtón kívül. Ha lelke nem sóvárogna oly nagyon egy cseppnyi szeretet után, mint az enyém is. S ez az egész életében kivetett gyermek, megalázott lélek, felnőve, csordultig telt érzésekkel fogta tollát, s csak engedi, hogy íródeákja legyen saját lelkének, mikor ír. Csak engedi, hogy magából "kifolyjon" a vers, az ének. Csak engedelmesen rója a sorokat és írja: „Stille Nacht! Heiliege Nacht!” „Csendes éj, szentséges éj!”…
Vagy ahogy én hallottam először: Csendes éj

/itt a kotta van, de nem jön át másoláskor.../



S ez az ember adta nekünk, ajándékba szívünknek, ezt a gyönyörű verset, éneket. Példát mutatott nekünk. Tőle, a nincstelentől kaptunk ajándékot mindnyájan, karácsonyra. Egy szép imát. És példamutatást. Szeretetből. Melegségből. Emberségből.

S nekem mindig könny szökik a szemembe, mikor az ének dallama felcsendül. Érzem és tudom, hogy csak adni szeretnék én is, csak szeretni szeretnék én is. Ezért írok, ezért sírok. Csak azt szeretném, ha szívem melegét megéreznék, ha valaki rám találna!

Síró lelkem belém karol, úgy megyünk a kihalt utcán. Minden lakásban melegség van, csak én vagyok itt kint, fagyott könnycseppekkel. Felnézve, ekkor fényes csillagot látok meg az égbolton. Már tudom, hogy van reménységem. Már tudom, hogy van, ki vezessen. Van, ki engem is szeret! S már érzem, ha e fényben arcom megfürdik, új erőre kap. Kipirosodom, a könnycseppek párává olvadnak s a remény boldog érzése, tölti be testemet. E fénylő csillag vigyáz reám, világít felettem, vezet utamon.
Halljátok a harangok zúgását? Jertek örvendezzünk, imádkozzunk!

Krisztus Urunknak áldott születésén, Angyali verset mondjunk szent ünnepén, Mely Betlehemnek mezejében régen, zengett eképen:”…..”A nemes Bethlehemnek városába’ Gyermek született szűztől e világra, örömet hozott Ádám árváira, Maradékira.”…..”Ó örök Isten, dicső Szentháromság, Szálljon mireánk mennyei vigasság, Távozzék tőlünk minden szomorúság, légyen vidámság!” / 315. zsoltár /

bíboros
Az ének dallam napokig fülemben zúg.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!