Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2009-04-15 04:17:58
Megtekintve: 800
Húsvéti fánkok

Azok a csodálatos húsvéti képviselő fánkok



Svábok iránti őszinte elismerésem, hiába is tagadnám, csak-csak kibújik belőlem. Bár szüleim soha nem tettek különbséget a falu lakói között, s ilyen gondolkodás nem is volt, de mindenki tudta a másikról, hová tartozik. Gyermeki izgalommal éltem benne. Egy másik kultúrába és gyakran íz világba csöppentem, ha csak a szomszédokhoz átmentem.

A tőlünk lefelé álló két ház is valami sejtelmes más volt. Közvetlen szomszédunkban, két, majdnem vénkisasszony lakott. Az idősebb, a Kati néni tényleg az volt, de testvérének a Lencsi néninek született egy fia. Csak titkon hallottam, tán a kántortanító szerethette, de a valóságra sose derült fény. Házuk döngölt falát láttam a virágoskertünkből, meg a záptojásokat babonából mindig átdobtam hozzájuk a háztetőn, de ritka alkalom volt, hogy átmentem volna. Meg a Lujzi fiút, kényeztetett szerelemgyerekként nevelték, nemigen állt szóba velem, a fiatalabbal.

De hát ők csak egy köztes ház volt az igazi különleges szomszédhoz a Vilmos Lencsi nénihez.
Tudjátok, az ő férje és a tanárnőm, a Teri néni férje, testvérek voltak.

Szóval a Lencsi néni és portájuk, az egy külön világ volt számomra. Először is a házuknak sok ablaka nézett az utcára, talán három szobával is. Minden falusi házat keskenyre és hosszúra építettek.
Náluk minden fordítva állt.
Ahogy beértem, a hosszú udvari házfal előtt leander illatozott nyaranta. Senki másnál nem volt ilyen a faluban. Aztán mindjárt, az udvarban ott volt a két fia, a Karcsi és a Jani műhelye, ami engem mindig nagyon vonzott. Szekszárdra jártak iskolába, meg dolgozni is, de motorokat és mást, otthon javítottak.
Még a kutyájuk is különleges volt. Legalább ötven kiló, alig tudott menni, de veszettül csaholt, s a sajkáját evés közben lökődni kellett, mintha elvennék előle, erre gyorsan mindent felfalt.

Drága szomszédasszonyunk egyedül dolgozott odahaza. Igencsak termetes asszonyság volt. Az egész kert és a kesztölci, meg a szekszárdi nagy szőlő művelése is neki maradt. De mintha az egész néni csupa szív és jóság lett volna.
Én gyakran átlopództam hozzá, a borítékokról levágott bélyegeket ő áztatta le nekem kis lábosban.
Az ura morc embernek tűnt, ha ritkán láttam, szerintem jó szót nemigen kaphatott tőle, viszonozni nem volt mit, ezért mintha minden szeretetét gyerekeknek osztotta volna szét. Nekem úgy tűnt, hogy az ő szőlője a legfinomabb, barackjai a legszebbek. Emlékszem, még kis napszámosnak is elhívott maga mellé egyszer, szőlőt permetezni. A megtöltött permetezőt kellett hátára segíteni, mert sérve miatt nem tudta megemelni.
Aztán ebédidőben, fenn a kesztölci hegyen, átvitt egy odébb álló, már ajtó és ablak nélküli présházhoz. Ott belül a meszelt fehér falon egy szép színes rajzot mutatott. Talán egy ház volt, piros cseréppel, és emberek az udvarán, mintha egy fiatal nőre és legényre emlékeznék.
Aztán mikor beteltem a látvánnyal, meg a munka is várt, csendesen csak annyit mondott:
Apád rajzolta.

Húsvét vasárnap van, holnap jön a locsolkodás. Ma már csendesen szemlélem, ahogy gyerekeim megélik ezt a napot, de valamikor, negyven-ötven éve, én is voltam gyerek.

Korán keltem, fehér ingbe bújtam. Jobb kezemben szorítottam a kölnis üveget. A versmondás könnyen ment, szám akkor is már nagy volt, rohantam az ismerős lányokhoz, rokon vagy szomszéd nénikhez.
S mikor már futottam egy kört és kicsit elpilledtem, átmentem a Lencsi nénihez. Ez volt az igazi locsolás. Az utcaajtó nyitva állt, csak az üveges konyhaajtón kellett kopogni. Belépve megálltam, ott mondtam el a verset, majd látványosan locsoltam, a vízzel, hígított kölnivel, miközben szememmel már a széket kerestem, ahová leültet.




Mert bizony nem a piros tojást kaptam először, hanem képviselőfánkot. Tudom, hogy miattam, sütötte, rakta teli sűrű, sárgás töltelékkel, krémmel, fehér habbal, s mint a gombán a kalap, úgy ült ennek is tetején a levágott tészta, kis csúcsa. Mint egy szoborrá faragott alkotás, olyan volt mindig a tányérra tett képviselő fánk.
Milyen volt az íze? Már nem emlékszem. De arra igen, hogy minden mozdulatból, ahogy kaptam, s a szememmel, ahogy mohon körbejártam, a szeretetet éreztem.
Nekem, csak nekem, az én kedvemért sütötte.

Lencsi néni és családja Szekszárdra költözött.
Valaki idegen jött a helyükre, nem falusi forma ember. Ha hazamentem, szemem rögtön az ő házukat is kereste. A leandereket, a csaholó kövér kutyát és a szeretettel készített sütemény meleg érzését.

De csak valami művészi káoszt találtam, ahogy egyszer vettem a bátorságot és a fölső utcán sétálva, a kert végéről a rozoga ajtón bementem a régen ismert portára. A sok paprikának, káposztának, krumplinak, nyoma sem volt a kertben, helyette valami furcsa formájú alvó köveket találtam.
Valami különös, lusta nyugalom sugárzott mindegyikből, miközben próbáltam elérni a házig.
Titkon egy vad kutyától, vagy a házigazda kiáltó szavától féltem, s hátratett kézzel kacskaringóztam az újabb és újabb kövek között. Aztán beértem az udvarba, hangosan köszöntem, kicsit vártam, körbe néztem, arrébb még erőtlenül megismételtem, de a kövek nem beszélnek, más meg nem szólt vissza, egy idő után az utcára kerültem.

Hogy azóta is miért nem tudok elmenni a ház előtt anélkül, hogy bámészkodva lassabban hajtanék, mint teszem a falu elején, ahol a pékség van, előtte kőből, asztal, kiflivel, kenyérrel? Nem tudom. Pedig többször eszembe jutott, hogy egy-egy nagyobb követ hónom alá kapva, elmegyek, de a gondolatnál tovább nem jutottam. A gazda, vagy mester felől, mindig kérdezek, de látni, mi több beszélni vele sohse sikerült. Pedig nem hagy nyugton a gondolat, hogy akarok egy ilyen követ. Valami szoborfélét, vagy csak figurát, vagy… nem is tudom. Talán azt a szeretetet akarom magammal vinni, amivel átitatják a képviselőfánkot, miközben a tölteléket, rakják a puha tésztába, kifaragják a kenyeret, a kiflit, a disznósajtot, vagy csak egy szent szobrát.

A mestert, a szobrászt, vagy faragót, nem ismerem. Nevét is csak most tudtam meg. De ez így van jól. Csak látni és érezni akarom az elkészült művekben az emberi akaratot. Felfedezni a vívódó vagy határozott mozdulatokat, és gyönyörködni a kész műben. Vagy magam is, már a szunnyadó kövekben azt keresem, ami benne elbújt? Lehet, hogy ezért érzek késztetést, megint egy titkos sétára? Meglátni egy újabb követ, melyben egy új Dávid bújik el, aki várja a munkás vagy művész kezet, hogy a felesleget lefejtse róla, életet leheljen a szunnyadó márványba. Sok-sok verítékkel és szeretettel.
S utána vihetjük, gyönyörködhetünk benne, egy udvarban, egy téren, de legfőképpen szívünkben-lelkünkben. Igen, erre vágyok. S ha arra megyek, újra benézek, valamit keresek…

Keszthely, 2009. Húsvét vasárnap.
Ma finom kölnit kaptam ajándékba. De hová menjek holnap locsolkodni? Hol várnak engem piros tojással és sugárzó szeretettel? És Lencsi néni sírján éled-e a leander? Van, aki megöntözze?

bíboros boroskaroly@citromail.hu

Ui.: Szeretett kis falum, Várdomb honlapján, ma láttam meg, hogy a Művész-sarok, alkotói tábora, gazdagodott. Pedig először magam is bizonytalanul fordultam segítségért a Polgármesterhez és a lap gondozójához, a Tamáshoz, tegyen fel, adjon lehetőséget, a megjelenésre. Nincs önbizalmam, félve állok mások elé. Aztán jött a festő Nagy Krisztián, és most, a majdnem szomszédom, Bakó László. Talán ő „már” tényleg művész?! Biztos. De kell ide rangsor? Nem! Egész biztos, hogy nem! Hisz mindnyájan kis falunkat szeretnénk gazdagítani. S ez a fontos. Örömmel köszöntöm hát őt ezzel az írásommal. S már most tűnődöm, ki jöhet még? Én várom. A következőt, a következőket.

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!