Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Bíboros
Alkotások száma: 30
Regisztrált: 2008-03-02
Belépett: 2011-09-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (9)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Elbeszélések (17)
-Úti kalandok (2)
Térbeli alkotások
-Kő (1)
Feltöltve: 2009-12-02 22:05:21
Megtekintve: 1140
Ki mondja meg?
Ki mondja meg neki?

A felvilágosítás.

Az anyja. Az ő dolga.
Ez így természetes.
És mikor? Hát…….majd.
Majd az esküvő előtt. Ráér akkor megtudni, miről szól a házasság?!

Az ő anyja is akkor tudta meg, az öltöztetés közben. Ezért lesz oly soká kész a menyasszony.
S ezért vannak körülötte annyian, mindenkinek más a feladata. S mikor elkezdik ráadni a ruhákat, melyben az oltár előtt fog állni, már csak ketten vannak körülötte. Egy segítő, aki sorra veszi az előkészített ruhákat és az édesanyja, aki ráadja, s közben, először az életben, nevén nevez mindent, mely a lányára vár, mikor majd bezárul az ajtó mögöttük, ifjú férjével, mikor először pillantja meg az ifjú feleségét, ahogy szép sorjában, igaz gyorsabban, veszi le a most felkerülő ruhadarabokat.
Igen, akkor, igen, akkor, már szabad, akkor már az övé, senki nem les, senki nem kíséri őket, már mindent szabad.
Az éjféli átöltözés erről szól. Az első beteljesülésről. A szüzesség elvesztéséről. S a friss vér piros színét jelzi a visszatérő új asszony menyecske ruhájának piros színe.
A minden szem elöl eltakart lány hosszú fehér ruháját ez a térdig érő ruha váltja fel. Jöhet a tánc! Jöhet a fergeteges mulatság! A nászéjszaka megvolt.

Igen-igen, falusi és más családokban ez így történt, de ez egy felvilágosult polgári pedagógus család volt, hát egyetlen szem lányukat, Angyalkát, már jó előre akarták felkészíteni, a rá váró eseményekre. Tudjon róla az udvarlás idején is. Persze, hogy az anyja mondja meg neki. Csakhogy ilyent még ő sem tett, hát várt. Aztán mikor férje rákérdezett, gyorsan visszafelelt, mondd meg neki te! Te vagy a szakfelügyelő.

Nagypapára én is emlékszem, mikor jó negyven évvel később szomszédunkba költöztek. Sétált az utcán, vagy csak állt a kerítésen belül. Ha bementem az udvarba, elém jött, kezet nyújtott, bemutatkozott, s neve után mindig mondta, Somogy, Tolna, Baranya szakfelügyelője vagyok. De akkoriban már unokáinak is bemutatkozott minden nap. Szeretettel ápolták, vigyáztak rá.
De most még egyetlen leánya esküvője előtt vagyunk, mikor még ereje teljében volt, amikor neki kellett még a tanárokat is tanítania, hát világosítsa fel a lányát is. Jó-jó, meglesz, volt mindig a válasz. De a mikorra, csak egy bizonytalan szó jött, majd…
Az esküvő napja előbb jött el, mint a majd, hát Angyalka ártatlanul állt az oltár elé, választott párjával, Lajossal, mit sem sejtve a rá váró izgalmakról.
Csodálkoztok, ha ezek után ő volt leginkább meglepve, hogy az éjszakai átöltözésnél, hogy gondolta az ő drága ifjú férje, hogy neki is ott kell lenni? Csak várjon, kint a konyhában, míg ő átöltözik.
Várt. És kedvesen, türelemmel, szeretettel mondta mindazt el, melyre nem jutott szüleinek idő, vagy bátorság ez idáig. Igaz, a csodálkozó szemű Angyalkának is két hétig tartott, mire elhitte és elfogadta, hogy a nászéjszaka örömeit ideje lenne pótolni.

Hófehér hajjal, szemérmesen, mosolyogva mesélte ezt el nekem is, mikor nap, mint nap átjártam hozzájuk a gimnáziumi évek alatt. Mindez tegnap jutott eszembe, ahogy megpillantottam bekeretezett képét a kredencen, mely most nyáron, 91-ik születésnapján készült róla. Kedvesen mosolygott, mint mindig. S nem gondolt rá, már csak két hónap van vissza.
Ki mondja meg neki, hogy mindnyájan szerettük?!


Mi lesz, ha megtudja?
Az esküvő

Síri csend honolt már egy ideje a tyúkólban és környékén. Reggelente nem volt tülekedés az ajtó nyitásakor, a mindig oly peckes kakas is behúzott nyakal sétált az udvaron. Csak az, az évben felcseperedett, pecsenye korba lépő fiatalok élték megszokott életüket, egyedül ők nem vettek észre semmit a ház körül zajló eseményekből. Boldog tudatlanságban éltek. Pedig ha tudták volna, amit az öreg tyúkok sejtettek? Hogy belőlük egy sem éli meg a vasárnapot, s az öregebbek közül is csak egy pár. A máskor oly büszke kakas pedig az első lesz, aki a korán érkező segítők asztalára kerül már a keddi napon.
Ilyenkor járja az apró jószágok között a mondás, ha ezt a hétvégét túléljük, sohse halunk meg!
Kinek öröm és kezdet egy lakodalom, kinek a vég. Hja, ezt nem lehet megúszni egy-egy elveszített, kapirgáló barátnővel, egy ilyen alkalom felér egy vérengzéssel az állatok életében. Legtöbbször csak hírmondó, pontosabban magnak való marad közülük.

Ne higgyétek, hogy az aggodalom és a feszültség csak a házon kívül fokozódott!
Nem! Volt mitől tartani másoknak is.

- Az én nővéremmel úgy kellett bánnunk egész gyerekkorunkban, mint egy tündér kisasszonnyal. Mert ha olyat szóltunk, netán tettünk, ami neki nem tetszett, hát rögtön elájult, összeesett. – mondta a Rózsi néni, miközben Pacsán, az előkészítő műhelyben egy étkező asztal tölgy furnér borítását állította össze.
- Tudott is róla mindenki, csak épp az udvarlója nem, mert ő szomszéd falubéli volt.- szőtte tovább a történet fonalát.
- De ki mondja meg neki? Hogyisne! Hogy rögtön otthagyja? Azt már nem! Csak meg ne tudja!

Igen, az elmúlt egy évben, ez volt a legfontosabb gondolat, ha a fiatalok jövője szóba került. Véd- és dacszövetségbe tömörült az egész család. Pedig először mindenki meg akarta mondani. De az elején minek, úgyse lesz belőle semmi. Aztán meg, majd…., Meg hát ugye?

Szóval az esküvőt itt is előbb tartották, mint a felvilágosítást.

- A hét első napjai gyorsan elteltek, mindenki csak a munkával volt elfoglalva, miközben ordítani szerettünk volna a félelemtől, mi lesz, ha hiába vágunk annyi tyúkot, mi lesz, ha hiába jön a sok vendég, ha véletlenül kiderül, hogy a nővéremnek ilyen nagy baja van? Kimondatlanul ez volt mindenki arcára írva. – merengett el a nagy eseményen Rózsi néni.
- Egyre jobban görcsbe volt a lelkünk, olyan félve néztünk a még hátralévő négy nap elé. Csak az esküvőn legyünk túl, aztán már a férj gondja, akármi lesz is az új asszonnyal. – mondogattuk magunkban, de szólni erről senki nem mert.

De a sors ezt nem tudta, ő nem volt beavatva.

- Épp együtt voltunk péntek délután, a másnap délelőtti tennivalókat egyeztetni, mikor nyílt az ajtó, s egyik szomszédunk lépett be váratlanul.
- A fodrásznő megbetegedett, üzeni, ne várjuk holnap, nem jön menyasszonyi frizurát csinálni.
- Puff! Szakadt ki belőlünk a feszültség, s kezdtük volna a sopánkodást, mikor se szó, se beszéd, nővérem, mint az életben már annyiszor, egy ártatlan mozdulattal összecsuklott, s hanyatt dőlve, elterült a konyha padlóján.
- Jaj, Istenem! Csak ezt ne, csak most ne! Volt mindnyájunk gondolata, miközben szívverésünk is elakadt egy pillanatra, s rémületünket palástolva, meglepetést színlelve, jaj, szegény! Felkiáltással már kaptunk is elalélt nővérünk után.
- De a vőlegény éles hangja előbb ért fülünkhöz, mint a kezünk a földön fekvő testhez.
- Ne nyúljatok hozzá! – jött az ellentmondást nem tűrő hang.
- Majd feláll, ha akar!
- Karcsi! Az én nővérem, többet az életben nem ájult el. Megtalálta az embert, aki tudott vele bánni. – fejezte be nevetve mondandóját az ősz hajú Rózsi néni.

Ki mondja meg, hogy két ember szereti egymást és összeillők?
Senki. Elég, ha látjuk. Elég, ha ők tudják, megtalálták párjukat. Egy életre. Életre, halálra.


Keszthely, 2009. november 30. bíboros
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-12-20 16:59:29
Köszönöm! Kicsit én is berzenkedtem ellene, nem volt meg bennem a tűz, írás közben. Szerintem ezt lehet érezni rajt. Azért igyekszem... üdv. bb
2009-12-19 23:12:50
No igen. "Végre!", mondhatnám. Tetszett a téma, a kezdésnél levő kis történeti visszatekintés dobott rajta. Jó volt olvasni, roppantul tetszett az eleje, Nekem a közepén kezdett laposodni, majd az utolsó mondatok visszatettek mindent a "régi" kerékvágásba. Élvezetes volt,na. Csak így tovább.