Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Balazsg
Alkotások száma: 9
Regisztrált: 2008-04-25
Belépett: 2008-05-17
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (3)
-Versek (6)
Feltöltve: 2008-05-14 08:24:06
Megtekintve: 759
Én is jártam a pokolban

Üzenet: A nő a város egyetlen 20 emeletes, óriás lakóház kapujához ért. Nyugodt volt, kicsit talán sápadtabb a kelleténél. 50 év körüli lehetett: még mindig szép, de a szeme most feltűnően kialvatlan, karikás. A kedvenc selyemruháját viselte. A ruha harangaljú, bővülő vonalú , tarkavirágos volt.
- Olyan leszek, mint egy szép pillangó! Még csak egy kis idő, és repülök-repülök…- futott át rajta.
A templomból jött. Nyugalomra, békességre vágyott.
- Beszélnem kellett vele, mielőtt elindulok.
Úgy érezte józan, megfontolt. Mindenkitől azt hallotta, hogy egy ilyen tett előtt az emberek már zavarodottak, nincsenek maguknál. Nála ez nem így volt, ő átgondolt mindent. A katolikus templom került az útjába. Tudta, itt is megtalálja Jézust. Bűn az amire készül, de az Úr meg fogja érteni. Imái által régen - ha meghallgatásra találtak -, mindig megnyugodott és tovább tudta cipelni keresztjét. A templom üres volt, tömjénfüst illata érződött még a levegőben, nem rég lehetett vége a misének. Ő református volt, de most nem zavarta a templomi pompa, a ragyogás. Jézus keresztjét kereste, meg találta, előtte kis zsámoly állt. Odarogyott a lábaihoz. Letérdelt, amit saját vallásának gyakorlása közben sohasem tett. Imádkoznia most így kellett, porig rogyva és alázattal. Most felnézett a megkínzott arcra. Ő szótlanul nézett vissza rá. Halk imát mormolt a szája, befelé zokogva imádkozott, bocsánatért esdekelt a most elkövetendő tette miatt. Talán egy órát is imádkozott, de nem találta meg lelke békéjét. A komoly Istenszobor nem válaszolt. Remegő lábakkal állt fel és lépett ki a templomból. Nincs segítség, – elhagyta az Isten is! Az utcán gépiesen lépdelt, az emberek visszahőköltek tekintete láttán, de ő észre sem vette. Már nem sírt, kitartóan haladt borzalmas célja felé. Úgy hallotta, hogy csak egy pillanat, aztán már ott lehet Nála. Ott már nem lesz fájdalom és kétségbeesés .– Ha már a templomi szoboristen nem segített – el kell mennie hozzá. El kell mennie mindenképpen!
Valaki kinyitotta a ház bejárati ajtaját. Ő belépett a lépcsőházba és a liftet kereste. Beszállt, és megnyomta a gombot. A lift hatalmas volt, úgynevezett szállító lift: még tükör is volt benne. 20 emelet - , csak néhány perc és fent lesz. Azt szerette volna, ha mégis jönne valaki, talán még visszaléphetne, valaki még megmenthetné ettől a szörnyű repüléstől. Az agyán átszáguldottak élete elmúlt történései. A legborzasztóbb, amikor a mammográfián közölték vele: „ Van egy kis probléma asszonyom, de igazán semmiség. Most még csinálunk egy biopsziát, aztán ennek eredményétől függően fogjuk gyógyítani. Nyugodjon meg, feküdjön vissza, csak egy kis tűszúrás az egész. Látja, itt a monitoron nézheti is.” De ő nem akart látni semmi, összeszorította a szemét. A művelet közben a Mi Atyánkat mormolta. A tű recsegve hatolt a szövetbe, de különösebb fájdalmat nem érzett. - Készen is vagyunk, 3 nap múlva tessék visszajönni! - mondta gépiesen az orvos.
Rettenetes napok következtek! A család bíztatta. Lánya vele halt meg és támadott fel újra és újra. Talán nem lesz semmi baj, talán egy jóindulatú picike elváltozás. Ima, sírások, kétségbeesések között jött el a lelet eredményének napja. A főorvos leültette.
- Jó hír asszonyom, jóindulatú! De jobb lenne eltávolítani, mert bár negatív az eredmény, de biztos, ami biztos. Nem kell levenni a mellét, picike vágás, kivesszük és már mehet is haza. Csak akkor vesszük le, ha a felnyitás után rosszat tapasztalnánk. Menjen most haza, és holnap feküdjön be hozzánk! Ne késlekedjünk, nincs mire várni!
„ Hiszek és nem félek”,- súgta oda kétségbeesett lányának, aki a műtő ajtajáig kísérte. Az operáció rövid volt. Arra ébredt, hogy iszonyatosan fáj a melle. – Úr Isten, mégis le kellett venni! - nyilallt belé.
- Azonnal kap még egy fájdalomcsillapítót. Hallotta messziről a nővér hangját.
A lánya ott állt az ágyánál, és bíztatóan mosolygott rá. – Nem kellett levenni! – Akkor jó, akkor nagyon jó.
Csakhogy a szövettani még hátra van. Az 10 nap. Erősnek kell lennie, mosolyogni, csacsogni, nem őrjíthet meg maga körül mindenkit. „Karácsony előtt hazamehet, addig meglesz az eredmény.” bíztatta a főorvos. Napközben megvolt. Az éjszakái imával és fel-feltörő, kétségbeeső zokogásokkal teltek. Minden hiába, nem talált nyugalmat.
Rettenetes nap volt. Most is csak a részletekre emlékszik. Az orvos csak úgy a folyosón közölte: -„ Sajnos a szövettana rossz lett, asszonyom. De hát olyan pici volt az elváltozás. Kiemeltem a környezetet is, meg fog gyógyulni! Kevés kezelés és 90 éves koráig fog élni,- vigasztalta. Ha nem akarja a kezeléseket, újabb műtéttel levesszük a mellét, és túl lesz az egész szörnyűségen. Kezelések sem kellenek. Ön már nem olyan fiatal, a szerettei elfogadják úgyis, gondolkozzon el ezen! Dönteni önnek kell.”
Kitámolygott a kórházból, be a másikba, az onkológiára. Majd a debreceni klinika következett. Jóságos, öreg professzor nyugtatgatta: „ Nem kell levenni, elég lesz a kezelés is.” Hallotta a felmentő ítéletet. Kicsi megnyugvás után, ismét sötét gondolatok, ő már nem hitt senkinek! Hiába sírt, hiábavalónak érezte az imáit. Az Úr nem válaszolt!
A sugárterápiás intézet útjába esett a 20 emeletes háznak. Itt most mindent meg fog oldani!
A lift zúgva, kattogva állt meg. Egy nagy folyosón találta magát. Kilépett. A folyosó végén hívogatóan ott az ablak. Miért nem jön már valaki?- gondolta kétségbeesetten. Isten, ember vagy az ördög. Az ördög ott volt! Még néhány lépés és eléri az ablak kilincsét. A karja már a kilincs felé lendült és sikerült kinyitnia. A bejövő széláramlat megcirógatta az arcát, ruhája meglebbent a szélben…
- „Mit csinál asszonyom? -hallotta meg ekkor a háta mögül a hangot. – Nincs még olyan meleg, hogy szellőztessünk.” Feléje nyúlt, és bezárta az ablakot. Másik kezében seprű és takarítólapát volt. Talán a gondnok lehetett. Megfogta a kezét, és a lift felé vezette. Ő gépiesen engedelmeskedett. Lefelé nem szóltak egymáshoz. A férfi csak nézett a szemébe. Különös, megnyugtató fény áradt felé. Ahogy leértek, a férfi megszólalt:” Ott a kijárat, asszonyom és kérem ne jöjjön ide többet. Mindig van más megoldás. Gondoljon a családjára, a gyerekeire!”
- Igen, igen, nem fogok – rebegte kábultan.
- Köszönöm, hogy… - akarta mondani, de a férfi már nem volt sehol. Nem értette, hova tűnt.
Kint a tavaszi meleg simított a hajába.
- Jaj, elkések a kezelésről! – villant fel benne. - Meg kell gyógyulnom, meg fogok gyógyulni!- tört fel benne az öröm.
Azt a férfit valaki küldte, valaki… Megtalálta őt. Tudta, nincsenek véletlenek, imái meghallgatásra találtak. Hálásan felnézett az égre, és belépett a megtalált új élet kapuján.
Vége.


Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-05-16 08:50:26
Kedves fefo! Igen, néha jár az ember a pokolban, a tornácán - mindenképpen!
Köszönöm a hozzászolásod. Üdv. G.
2008-05-16 07:45:42
Kevés ember van, aki kétségbeesésében ha csak egy halvány gondolattal is, ne töprengene el a végső megoldáson. Szerencsére csak ritka kivétel aki megteszi.
Mert mindig van segítség és esély, mindig van remény. Nagyon kifejező, érzékeny írás. mély hatással volt rám . üdv. fefo
2008-05-14 19:44:47
Nagyon komoly! Grat!