Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Anne
Alkotások száma: 9
Regisztrált: 2008-04-26
Belépett: 2012-09-09
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (4)
-Egyéb prózai alkotások (5)
Feltöltve: 2009-09-12 23:21:18
Megtekintve: 1096
Hős
Nem is hinné az ember, milyen apróságokon múlhat az élete. Egy hirtelen jött ötlet megmenthet egy életet is akár.
Szép, napos keddi nap volt. Dolgozni mentem, mi mást csináltam volna? Abban a hatalmas épületben dolgoztam, amit minden ember megcsodált, aki csak arra ment. Mintha az egész hatalmas tükörlapokból állt volna össze, és mind csillogott veszettül, mikor a napsugarak játszottak az égen. Palotához talán jobban hasonlított, mint egy földi pokolhoz -ahogyan én hívtam. Minden egyes alkalommal, mikor oda igyekeztem, arra gondoltam, nem lenne kötelességem mindezt megint eltűrni. Újból és újból, minden egyes nap. Az ugráltatást, a lenézést, a megvetést, ami a többi, nálam följebbvaló ember szeméből sugárzik. Mert jelentéktelen munka az, amit itt csinálok. Papírok rendezgetése, fénymásolás, kávéfőzés. Ehhez aztán nem kell szakértelem, sem kiváltképp magas IQ, csak két kéz. Pedig mindig nagy álmokat szövögettem magamban. Hatalmas tetteket akartam véghez vinni, hogy az emberek büszkék legyenek rám, és aki ismer, magára legyen büszke, hogy tulajdonképpen ismerhet engem. Ha úgy vesszük, hős akartam lenni. Hasznos, tiszteletreméltó tettekre vágytam. Nem az a fajta hős akartam lenni, aki alsónadrágban és köpönyegben végigsuhan a nagyvároson, megakadályoz egy természeti katasztrófát, megküzd a gonosz, százkarú óriáspolippal, ami a várost fenyegeti, vagy éppen csinos hölgyet ment ki a bajból. Nem. Én csak megbecsült emberré akartam válni, aki igen is letett valamit az asztalra, és nem is akármit.
Ezen tűnődtem aznap is. Már vagy a századik kávét főztem meg, és huszadjára jártam a fénymásolóban, amikor arra a döntésre jutottam, lemondok erről az álmomról is. Itt fogok már megrohadni, a földi pokolban. Mikor ezt így eldöntöttem magamban, az egyik kollégám, ki az enyémhez hasonló, lélekvesztő munkát végzett, felém szaladt, lelkendezve. Majdnem kiugrott a bőréből, olyan boldog volt. Elmondta, hogy a felesége épp most szülte meg első gyermeküket, aki teljesen egészségesen jött a világra, kislány, és már most gyönyörű szép haja van. Mindezt megtudtam róla. Egy a probléma, hogy nem tud bemenni hozzá, mert a munkaideje még nem járt le, de tudja, hogy az enyém perceken belül lejár. Megkért, hogy helyettesítsem. Nagyon meg szeretné nézni a kislányát, mindennél jobban vágyik most erre. És én beleegyeztem. Hogy ne egyeztem volna bele? Hiszen az első gyermeke, de akkor is megtettem volna, ha a huszonötödikről van szó. Így hát átvettem az ő munkáját, jókívánságokkal láttam el, útnak bocsájtottam, a kórház felé.
Már két óra is eltelhetett távozása óta. Végeztem a munkáját. Egyszer csak meghallottam a tűzjelző kellemetlen, sikító hangját. Eddig ilyen még nem fordult elő. Kiszaladtam hát a folyosóra, megnézni, mi is történik, próba-e ez, vagy valóban tűz ütött ki. Füst gomolygott a folyosó végéről. Éreztem a borzasztó füst szagot. Az egész épület zengett a hangosbemondótól. "Mindenki haladéktalanul hagyja el az épületet! Ismétlem, mindenki haladéktalanul hagyja el az épületet! Tűz ütött ki a 8. emeleten! Az épület tele van robbanékony anyagokkal!"
Megfogtam a holmimat, és rohantam, rohantam lefelé a lépcsőn, ahogy csak tudtam. Egyszer még el is estem, ahogy azt kell, mert zökkenőmentesen nem is tudnék egy lépcsőn haladni. A többi ember még nálam is gyorsabb volt, erősebb is, így hát elsodortak, ellöktek, így kevésbé haladtam lefelé. A lift pedig már nem üzemelt.
Furcsa szagot éreztem, erre emlékszem leginkább. Arra a szúrós, furcsa szagra. Aztán az a hang...az a fülsüketítő hang. Hatalmas robbanás volt. Mindenki, aki bent volt az épületben, odaveszett. Velem együtt. Apró darabokra szakadtak testrészeink, a levegő az égett hús szagát hordozta.
Nem is hinné az ember, milyen apróságokon múlhat az élete. Egy hirtelen jött ötlet megmenthet egy életet is akár. Vagy éppen a vesztét is okozhatja. De én tudtam, a halálommal együtt végre beteljesült az álmom is. Hős lettem. Egy valakit megmentettem a haláltól, mert mind az, aki bent dolgozott, már nem jutott ki időben az épületből. És ha én aznap úgy döntök, mégis haza megyek, én élve maradok ugyan, de egy gyermek apa nélkül kell, hogy felnőjön. Tettem valami nagyot életem utolsó napján, és ez csodálatos.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!