Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Divine
Alkotások száma: 16
Regisztrált: 2005-06-01
Belépett: 2012-01-22
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Képgaléria
-Digitális alkotások (15)
Feltöltve: 2006-01-04 10:59:26
Megtekintve: 685
Egy nap
Az a reggel sem volt más, mint már egy éve bármelyik reggel. Az óra reggel 5-re volt beállítva, de ő mindig fölébredt csörgés előtt jóval, és lenyomta azt. Bár nem volt értelme esténként beállítania az órát hisz úgyis a napfelkelte előtt ébredt, de ő azért mindig beállította az ébresztést. A megszokás rá is rátelepedett, hisz ő is ember volt, habár precíz és céltudatos.

Körülötte síri csend honolt a szobában, csak néha roppant egy-egy bútor. A tévéje be volt kapcsolva, de semmi műsor nem ment, hisz még korán volt. Az éjjeliszekrényen nyugodtan pihent a kedvenc bögréje, amit még ajándékba kapott valamelyik születésnapjára. Emlékezett azokra az időkre, amikor még minden reggel a kávé friss illata ébresztette, de azok az idők már elmúltak. Már egy éve a bögréjéből áradó bor illatára kellett ébrednie, nem pedig a csókkal együtt felszolgált kávééra.

A por az egész helységben nyugodtan ült, kivéve az éjjeliszekrényen a bögréje körül, meg az asztalon, egy aranykeretben pihenő fénykép mellett. Minden nap alkonyán kezébe vette a képet, a szívéhez szorította, majd megcsókolta. Ilyenkor mindig összeszorult a szíve és visszakúszott szemére az a könnyfólia, amit talán csak azok vettek észre, akik már ismerték őt azelőtt.

Amikor felült a franciaágyban, kinn még csak derengett a fény. Odapillantott a mellette üresen és hidegen fekvő, általában szépen kisimított lepedőre, amin azonban most egy ránc árválkodott. Ő gyorsan megigazította, majd tekintetét az ablak felé emelte. Látta, ahogy a szálló porszemek egyenként szállingóznak bele a sugarak leleplező fényáradatába, hogy aztán szomorúan hulljanak alá. Megdörzsölte a szemét, felkelt, aztán a zuhanyzóba ment.

Hosszú perceket töltött el a tükör előtt, de nem fésülködött, nem mosott fogat, nem zuhanyozott le. Csak nézte saját arcát. A sebhely a homlokán és az arcán még mindig nem múlt el. Bár rendben begyógyult, neki mégis fájt, mikor meglátta. Fájt, ami eszébe jutott róla. Lehajtott fejjel ment ki a fürdőszobából, felöltözött az előző este gondosan kikészített öltönyébe, felhúzta a cipőjét és a garázs felé vette az irányt.

Kilépett a bejárati ajtón és egykedvűen konstatálta, hogy egy nagy rakás újabb levél várja. Lehajolt értük, majd sorban végignézte őket. A számlákat, hirdetéseket és a különböző reklámanyagokat, fizetési felszólításokat ugyanúgy félredobálta, mint eddig mindig, de ma kapott egy másik levelet is. A biztosító küldte. Ő szó nélkül felbontotta és elolvasta. A karambol miatt beadott kártérítési igényének épp most adtak helyet: az összetört autójának teljes ellenértékét visszakapja. Az arcára egy pillanatra kiült a daccal, megvetéssel valamint közönnyel keveredett mosoly, majd ezt a levelet is a többi után dobta.

A garázsban rettenetes rendetlenség fogadta, de ő nem törődött vele, már volt ideje megszokni a látványt. Némán, lesütött fejjel gázolt át a sok kacaton, míg egy ajtón keresztül a szomszéd helységbe nem lépett. A szobában semmi nem volt, úgy nézett ki, mintha innen hordták volna ki az előző helységbe a sok szemetet. A falak penészedtek, a padlón semmi nem volt, csak a csupasz és hideg beton. A por mindent ellepett itt is.

A tökéletes ürességet csupán 2 dolog törte meg: a mennyezetről lelógó, halványan pislákoló lámpa, valamint a terem közepén álló, ponyvával letakart hatalmas tárgy. Ő egy határozott mozdulattal lerántotta a ponyvát, majd a sarokba dobta. Fejét felemelte és tekintetét a szobát beragyogó tárgyra emelte. Jéghideg szívén egy pillanatra határtalan öröm futott át, mikor látta a gyönyörű tűzpiros karosszériáról visszaverődő milliónyi fénypontocskát, mint megannyi gyémántot. Egyszerűen tökéletes. Egy pillanatra ismét elmosolyodott, ám ez a mosoly őszinte volt. "Végre elkészült, végre elindulhatok." - gondolta.

Beült az autóba, előkereste a slusszkulcsot és bekötötte magát. Kinyitotta a kesztyűtartót és belenézett, majd elégedetten bólogatott. "Igen, minden megvan." Kivette a garázsajtó távirányítóját, kinyitotta az ajtót, majd hatalmas levegőt vett, lassan kifújta és gyújtást adott.

Hónapok óta ezt a hangot szerette volna hallani. Először betette kedvenc cd-jét, feltekerte a hangerőt, majd óvatosan sebességbe tette a gépet és hirtelen a gázba taposott. Alig telt el pár másodperc, máris százötvennel száguldott szűk kis utcájuk aszfaltján. Közben teljesen kivilágosodott és szikrázóan sütött a nap. Mennyiszer látta már ezeket a házakat, ezeket a fákat, ezeket a meredő szempárokat pontosan ugyanígy. Ő nem törődött velük, csak élvezte a motor agresszív, ámde kezelhető mormogását és csak száguldott és száguldott.

Hamar odaért kedvenc újságárusához, ahol gondosan leállította az autóját, majd odabandúkolt megvenni a szokásos napilapot. Ezúttal azonban cigarettát is vett, habár nem dohányzott. Mellé a legdrágább öngyújtót kérte. Ma nem spórolt semmin.

Visszaült az autójába, majd a park felé vette az irányt. Bár egy temetés miatt el volt terelve a forgalom, Ő nem mérgelődött, volt ideje, nem sietett a munkába. Erről eszébe jutott, hogy mindig egy pénteki nap akart volna felmondani, de még ezt sem tudta megvalósítani, mert őt rúgták ki a baleset után.

Odaért a parkhoz, leállította autóját, de még sokáig üldögélt benne, majd mégiscsak kiszállt. A kulcsot benne hagyta, szándékosan. Az autó erre az egy útra született, létezésének sem az út előtt, sem pedig utána nem lett volna értelme, legalábbis Ő már nem akarta többet használni. Ahogy a park felé sétált, még utoljára végigsimította a motorháztetőt.

Végigsétált a parkon a szokásos helyük, a tópart felé és figyelte a galambokat lelkesen üldöző kicsiket, az utánuk aggódva szaladgáló anyukákat és a padon nyugodtan üldögélő, - a görkorizó lányokat szemük sarkából figyelő - pocakos családfőket. A parkban fiatal srácok frizbisztek. Ő mosolyogva nézte, ahogy a fiúk sokadszorra dobják oda a korongot ál-véletlenül a padon ücsörgő lányokhoz, majd hajukat megigazítva, mosolyogva mennek oda. Miután megkapják a frizbit, hátat fordítanak a lányoknak, akik egymásra néznek és kuncogni kezdenek. Ahogy figyelte a történő eseményeket, boldogság futott át a szívén. Itt nem látszott, hogy a világnak gondjai lennének. Itt minden rendben volt.

Lassan odaért a tópartra, ahol a rengeteg pad mindegyikén párok üldögéltek, és egymásba feledkezve bámulták hol egymást, hol pedig a vizet.

Az ő útja a tó túloldalára vezetett, ahol egyetlen pad ácsorgott némán, az őt körülvevő szomorúfüzek rejtekében. Átvágott a fákon, majd leült a padra. Miközben tekintetét az őszi szél által keltett hullámokon vezette a parton ücsörgő és hangoson brekegő békák felé, hatalmas levegőket vett. Szerette a friss avar illatát.

Ahogy a fákról néha alászállt a legkülönbözőbb színű levél, majd landolt a vízen pici hullámokat keltve, mindig elmosolyodott. Szeretett itt ülni, de egyedül valahogy más volt.

Órákig ült ott és csak bámulta a vizet némán. Gondolatai közben a múlt árnyai és fényei között cikáztak, de mindez nem volt az arcára írva. Az arcán elégedett mosoly látszott.

Mikor a nap a fák tűzpiros karimája alá bukott, arcáról lefagyott a mosoly. Az előzőleg vásárolt cigarettásdobozból kivett egy szálat, rágyújtott, a dobozt pedig gondosan letette maga mellé a padra. Elővett a belső zsebéből egy gyűrött, megázott, megsárgult újságlapot. Látszott, hogy már majd egy éve rágja az idő kíméletlen vasfoga. Ferdén volt letépve, de a felirat könnyen olvasható volt, habár ő már fejből tudta. "Halálos autóbaleset! A szabályosan közlekedő 3 tagú család minden tagja, és a balesetet okozó sofőr felesége is halott."

Percekig nézte, majd mikor elégett a cigarettája, gondosan visszacsúsztatta az újságot a zsebébe, ahonnan egy fényképet vett elő.

A nap már régen elhagyta a fák koronáját, sugarai immár a törzseiket melegítette, a park is majdnem teljesen kiürült. Amikor ránézett a fényképre újból kiült arcára a komorság, szemére újra könnyfólia húzódott, de ő csak ült némán. Pillanatok alatt mintha éveket öregedett volna.

Bal kezébe fogta a fényképet, a jobb keze a nadrágzsebében matatott, majd megtalálták az ujjak, amit kerestek. "Jövök már, édes" - mormogta, majd halk kattanás hallatszott és Ő a kezét halántékához emelte.

Pár pillanattal később hirtelen durranás rázta meg a fákat. A galambok egyszerre emelkedtek a levegőbe, a párok egyszerre kapták fel a fejüket, még a békák is elhallgattak.

Kezei egyszerre ernyedtek el és zuhantak teste mellé élettelenül. A pisztoly is némán zuhant a pad mellé a földre, az illatos avarba. A fénykép először a kezében maradt, ám a komisz szellő azt is kiszabadította a ragaszkodó kezek közül, és a pad alá sodorta. Az ujjáról lecsöppenő vércsepp épp a polaroid kép felső részén landolt, ahol egy egymást szorosan átölelő férfi és nő látszott; nyújtott nyelvvel, mosolyogva és boldogan hánytak fittyet a szürke világra. A kép alatt sebtében odafirkantott szív, és egy felirat volt olvasható: "örökké veled leszek".
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2006-01-22 11:33:54
Nagyon szépen levezetted a reményvesztett,a család pusztulása miatti önvád mardosta ember végső elhatározását,és a megvalósítás utolsó perceit.A végkövetkeztetést az olvasóra bízod.Talán jobb volt utánnuk halni,mint örkké önvád mardosta lélekkel vegetálni.Ki tudja.A válasz odaát van.