Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Balázsg
Alkotások száma: 12
Regisztrált: 2008-05-17
Belépett: 2009-01-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
-Versek (2)
Feltöltve: 2008-05-21 21:00:31
Megtekintve: 786
A fognyűvőnél

A férfi, ahogy meglátta az orvosi rendelő épületét, a gyomra görcsbe rándult. Hiába keringett már tíz perce a kocsijával a rendelő körül, most már be kell mennie. A fogászat az első emeleten volt. Csak legyenek még előtte páciensek, hogy szokhassa a rendelő ajtaja mögül kiszűrődő rémisztő hangokat.
De hát micsoda anyámasszony katonája ő? Meglett férfi, főnöki beosztásban. Mit szólnának a kollegái, hogy ő itt majrézik? Volt katona is, még pedig igazi. Másfél év szolgálati idővel, valódi szívatásokkal, fekvőtámasszal. Teljes menetfelszerelésben futtatta körbe-körbe a laktanya udvarán Csaholy szakaszvezető. Meg sem kottyant neki. Eddig azt hitte magáról, hogy nem gyáva, hogy talpig férfi, a halál neki semmi. De rá kellett jönnie, hogy a fogorvosi rendelő szipi-szupi, hipermodern kezelői székébe beülni maga a pokol. Húzná még az időt, mint a diósgyőri futballisták, ahogy errefelé szokták mondani. Aztán reménykedik. Az is lehet, hogy elromlik bent valami ketyere, később szólítják, vagy egyáltalán nem szólítják. Esetleg hazaküldik, hogy tessék jönni máskor, holnap vagy sohasem. De az élet kegyetlen. Fiatal, 20 év körüli asszisztensnő lép ki az ajtón. Nagy mellekkel, rövid köpenyben. Egy pillanatra beindulnak nála a hormonok, bár ez csak a másodperc töredékéig tart.
- Tessék jönni, bácsi, maga következik!
Még ez is, a „bácsi” kifejezés a szívéig hatol. „Egyszer egy lány azt mondja, hogy bácsi”- nyilall bele az ősrégi, bugyuta sláger szövege. De bánja is ő most ezt! Feltápászkodik a padról. Lassan akasztja fel a kabátját a rendelő fogasára. Ráérünk. Csak komótosan, nem szabad elkapkodni a dolgot. Nehezen felmászik a „kínpadra”. Próbál lazítani, kényelmesen elhelyezkedni. A lány melleire fog gondolni, igen ez lesz a legjobb. Igen, ez talán segít.
- Jucika, álljon a kedves úr fejéhez! - hallja az orvos utasítását.
- Tátsa nagyra a száját! Na, még egy picit! Ó, ó –bámul a szája barlangjába a doki. Van itt még munka, van még itt tennivaló! Örlőfog, három csatornás, nagy felületi romlás - diktálja az asszisztensének. Csak résnyire nyitja a szemét, és tekintete a csillogó műszerekkel teli asztalkára téved. Jaj, ott van „Ő”! A rettenetes, a borzalmas injekciós tű. Most felszívják az érzéstelenítőt, most a kitátott, kipeckelt szája felé tartanak vele! Borzasztó! Már érzi a szúrást. Kíméletlenül recseg a fogíny a gyilkos szerszám alatt. Szerencsére csak pár másodperc, és jön a megsemmisülés, a zsibbadtság nagyszerű érzése.
Na, ezt túléltem!- állapítja meg. Most bátran kinyitja a szemét, próbál ismerkedni a környezettel. Régi emlék villan fel benne: „Á, semmiség, katonadolog, kisfiam!„ – hallja édesanyja vigasztaló szavait ezer év távlatából. „Ha ügyes leszel, és nem sírsz, Tibike, utána megyünk fagyizni. Megveszem neked a szirénázó autót, amit annyira szeretnél.”
A feléje hajló lányra próbál koncentrálni. Szép a szeme, a két kemény melle a fejéhez ér. Ó, ez jó! De ekkor ismét felszólítás hangzik: „Nagyra nyissa a száját, bácsi!” Már zúg a fúró, a száját pedig a két sarlatán kétfelől peckeli ki. Az orvos csiszol, reszel, mint régen a nagyapja a műhelyben.
Nem, ezt nem fogja túlélni.
- Szívjon már, Jucika! A lány bedugja a szívócsövet a szájába. Szívás, szörcsögés, hörgés.
- Be ne csukja a száját! – hallja fentről.
- Ez egy marha – nyugtázza magában -, hát be se tudnám csukni. Egyáltalán hova került ő, honnan jöttek ezek? Orvosok ezek egyáltalán? Most már biztos, hogy megfullad!! Öklendezne, de azt sem hagyják.
- Csak nyugalom, semmiség, azonnal készen vagyunk, kérem.
Úr Isten! Hogy nézhetek ki? Úgy tudta eddig magáról, hogy a hiúság vétke messze áll tőle, de ezek itt a becsületébe gázolnak, megsemmisítik, belé rúgnak, megsértik a személyiségi jogait!
Mikor lesz már vége? Csak még jobban szorítja a szemét, és nyeli a befelé hulló férfikönnyeket. De nincs vége a kínzásnak! Kaparás, reszelés, nyálfolyás, véget nem érő keserves 50 percen át. Ezek itt rosszabbak, mint Mengele. Miért is nem engedte, hogy a felesége elkísérje? Legalább Ő lenne vele! Csak azért, mert nem akarta hogy gyöngének lássa.
Ekkor végre felhangzik a mentő szózat: „Kész, befejeztük mára!” Most már ki meri nyitni a szemét. Elgyötört, eltorzult arcából kiszedik a kalodát. Az orvos is verejtékező homlokát törölgeti. Na, legalább ő is szenvedett egy kicsit! – állapítja meg kárörvendően.
- A soha viszont nem látásra! – gondolja.
Kilép a folyosóra, leül egy padra, hogy kifújja magát. Érzi, hogy ismét emberi lény. Dagadnak az izmai, dereka kiegyenesedik. Túléltem! Végigvívtam a csatát. Csak haza, haza! Otthon már minden jó lesz. Ő lesz a nap hőse. A feleségétől cirógatást, és puszit kap. A lányai kuncogva ölelik át, és biztosítják arról, hogy nála még Miltiádész, Leonidász vagy a törökverő Hunyadi sem volt nagyobb hős.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!