Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Balázsg
Alkotások száma: 12
Regisztrált: 2008-05-17
Belépett: 2009-01-12
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (10)
-Versek (2)
Feltöltve: 2008-09-07 10:17:38
Megtekintve: 733
Marci, a gúnár
Marci, a gúnár


Az 1950-es évek közepén úgy esett, hogy gyermekkorom kitudja hányadik lakhelyén ,- apámat tanítóként hol ide, hol oda helyeztette Rákosi pajtás mindent, és mindenkit elérő keze. Minthogy megfelelő embert, a megfelelő helyre, jelszóval rakták akkor a pedagógusokat egyik helyről a másikra. Hol is lehetett volna az én kiváló, tanítói oklevéllel és rendkívüli éleslátással megáldott apámnak jobb helye azokban az időkben, mint egy eldugott alföldi pusztán, Kődombon.
Nem mondom én, szép volt a puszta, kivált nyáron, mikor a rekkenő melegben arany sárga kalászokat ringatott a híres alföldi fekete föld. De szép volt az, télen is, mert akkor meg olyan hatalmasnak érezhette magát ez ember, mint amilyen messzire a szeme elláthatott. Hó, és hó mindenütt. Látóhatártól látóhatárig. Ám nem akármilyen hó, - nem olyan, mint amilyeneket mostanában látni a poros, füstős nagyvárosokban -, hanem kristálytiszta, vakítóan fehér, gyémántosan ragyogó. A napfény pedig úgy csillogott rajta, hogy sokszor belemarkolva a hideg szépségben már szaladtam volna be vele édesanyámhoz.

- Édesanyám, édesanyám gazdagok lettünk, itt van egy marék gyémánt a kezembe!

Bizony a szép látomás elolvadt egy perc alatt, és vele együtt olvad el a mi kis családunk meggazdagodási álma is.

Édesanyám azonban nem adta föl. Az nem lehet, hogy az ő egyetlen gyermeke ne kaphassa meg azt a prémgalléros télikabátot, amit már a szomszédba lakó Marika rég megkapott, jelképéül annak, hogy igazi ötödikes nagylány lett.
- Miből is fut ezeknek ennyire a csacsi, gondolkodott el? Eddig szegények voltak, mint a templom egere, mindennapi eledelük a felvert galuskaleves, meg a móring. Húst csak hét végén látnak, igaz akkor olyan gyönyörű sárga húsú, nagytaréjú kakast vágnak, amilyet csak itt puszta nevelhet.

- Át is ment tanyázni egy kicsit a szomszédba, hogy közben megtudakolja, miből ez a nagy gazdagság, miből telik arra a csodaszép télikabátra?

Meg is kapta az eligazítást percek alatt.

- Hát lelkem, az onnan van, hogy libát tartunk, azt leszerződtük a gazdasággal, oszt mikor az szípen meghízik leadjuk és jó pínzt kapunk irte. Abbúl telik még más egyébre is, mert látja tanító néni nekünk már rádiónk is van, mégpedig világvevő, telepes. Igaz, hogy csak a Kossuth meg a Petőfi adó jön be rajta, mert a többi adót olyan vehemenciával zavarják az imperialisták- mondta párttitkár elvtárs - , hogy a fülsüketítően zúgó-zakatoláson kívül nem hallani semmit. De nem is kell nekünk. Meghallgatjuk a Kossuthon a híreket, a jó ebédhez szól a nótát, néha még kabaré közvetítések is vannak Pestről. Szóval lelkem, tanítóné asszony, bőven elég ennyi nekünk.

Anyám a meggazdagodás ennyire egyszerű voltán megörülve, szaladva jött hazáig és nagy lelkesedéssel számolt be apámnak gazdagságunk megtalált forrásáról. Libát fogunk tartani!
Apám ugyan a fejét csóválta, hogy ugyan már Magdikám, hát hogy értenél te ahhoz, hiszen városi lány lévén még azt sem tudod, hogy hol kezdődik a liba eleje és a hátulja.
De anyám hajthatatlan volt.
- De hogy nem Lacikám, megkapod a fizetést és máris megyünk kislibát venni, leszerződjük , mégpedig 40-et.

Mivel édesapámnak elég nagy feje volt,- amibe elég sok ész is szorult, nem vitatkozott. Mert, bár fején kalapot hordott - , de hogy-hogy nem, ezt a kalapot szüntelenül az anyám viselte, - és így néhány hét múlva, egy tavaszi délután megérkeztek szekéren, két óriási ládában a kislibák.
Volt örömöm mikor megláttam a kedves, sárga pelyhes jószágokat. Még a nem rég kapott és imádott Bogáncs kutyámnál is jobban el voltam tőlük ragadtatva.

- Na, kislányom, ha ennyire tetszenek neked a libuskák, te fogsz rájuk vigyázni. Minden nap ki kell őket hajtani a mezőre, ott telerakják a bögyüket friss tavaszi fűvel, aztán este pedig hazahajtod őket. Ne félj, nem kell egyedül járnod a határt, veled megy a többi tanyasi gyerek is, hiszen nekik 150-200 libát kell minden nap degeszre etetni a környező mezőn.

Eleinte a kislibákat karámban kellett tartani és ott etettük őket napjában háromszor. De az aprójószággyerek is csak olyan, mint az embergyerek, nő mint a nádszál. Mire eljött a várva várt szünidő, már szép sárga tolluk helyett igazi hófehér tollat növesztettek és így negyvenen, ha összeálltak, olyanok voltak, mint egy szép nyári bárányfelhő az égen. Gyönyörű is volt az valamennyi, egy kivételével. Őt még valamikor, - valószínű az utazó ládában - taposhatták össze a többiek, és eltört az egyik szárnya, még a helyéből is kicsavarodott. Nem tudtuk meggyógyítani a törött szárnyacskát, így ő lett a libacsapat bicebócája. Neki mindenből kevesebb jutott, egészséges társai egyszerűen felrúgták, megcsipkedték, ha édesanyám etette őket. Csak akkor ehetett nyugodtan, ha társaitól elválasztva kapott eleséget. A sok kivételezésnek, kedveskedésnek meg is lett az eredménye, mivel neki adtuk a legjobb falatokat, olyan szép , kecses fehértollú gúnárrá nőtte ki magát, hogy ha nem lett volna a kacska szárnya bizonyára ő lett volna a puszta legdaliásabb lúdlegénye!

Szófogadó kislány lévén én szorgalmasan jártam velük minden áldott nap a mezőt, később a tarlót, ahol aztán igazi nagy begyet rakhattak. Nagy buzgóságomnak nem kis szerepe volt abban, hogy mindennap kint lehettem kispajtásaimmal naplementéig a mezőn és tarlón. Ahol kergetőztünk, adj-király-katonát játszottunk, a megmaradt szedegetett búzakalászból koszorút kötöttünk, amit aztán fejünkre téve nem cseréltünk volna semmiféle mesebeli királykisasszonnyal sem. Egyszer kitaláltuk, hogy kis üvegbe szappanos vizet öntöttünk, és egy szalmaszál segítségével szappanbuborékokat fújtunk az éppen felkelő nap szemébe. Soha többé olyan szépet nem láttam. A szappanbuborék a szivárvány minden színében pompázott, nem pótolhatja azt a legdrágábban előállított tűzijátékok szépsége sem. Arról nem is beszélve, hogy a drága aranysugarú nyári nap pirospozsgás édes csókot nyomott az arcunkra. Nem is ártott nekünk sem eső, sem hó, úgy szaladtam a magas torzsú tarlón mezítláb, hogy még csak egy karcolás sem volt a talpamon soha. Mostanában meg a legfinomabb bőrcipő is véresre töri a lábamat.

Ott tartottam, hogy szép gúnár legénnyé cseperedett Marci liba és bizony lúd volt az már a javából. Ő vezette szép libasorba haza a tojó ludakat, akik olyan nagy buzgalommal futottak utána, hogy a nagy igyekezettől minduntalan keresztbe rakták szép lúdtalpukat.
Csodálatosan és vidáman telt a nyár, a libák meg nőttek, gömbölyödtek és szeptember közepére már valamennyi elérte kívánt átvevői súlyt, sőt a kedvenc Marci gúnárunk magasan verte is azt.
A libaleadás ideje egyre csak közeledett és mi azon vettük észre magunkat, hogy egyáltalán nem akarunk megválni a libaseregtől, úgy hozzánk nőttek a nyári hónapok alatt, hogy szinte már családtagnak tartottuk őket.
De az idő kegyetlen, az óra ketyeg és, minden nappal közeledett a búcsú perce.
Ez egy októberi napra esett. Már korán reggel talpon volt az egész tanya, mert jött a városi átvevő és egy nyergesvontató tetején lévő óriási faketrecbe kerültek a mi szeretett, fehér tollú, piros csőrű libáink is. Meg volt a súlyuk, szép volt a tolluk is. Még egy picit gazdagnak is érezhette édesanyám magát, mert szépen hoztak pénzt a házhoz. De egyszer csak a szigorú tekintetű átvevő az egyik libánál megállt, feljebb tolta szemén a fekete keretes szemüvegét és rákiáltott anyámra.

- Hát ez meg miféle szerzet, hogy áll ennek a szárnya? Asszonyság, csak nem képzeli, hogy átveszem ezt a gnómot. Nem, nem ez bizony itt marad!

Anyám érdekes módon nem tiltakozott és mintha enyhe mosoly szaladt volna át az arcán a hír hallatára.
A Marci marad! Ez jó hír volt, mert ugyan a libák elmentek, de mégsem lesz üres a ház, mert pont a legkedvesebb, legszeretettebb libuskát hazahajthatja és nevelhetjük tovább ő uraságát.

Lett is nagy öröm odahaza, én különösen boldog voltam, hiszen már százszor elsirattam legkedvesebb libapajtásomat.
Így aztán ezzel az egy árva libával jártam a tanyasi mezőt. Etettem, itattam, vele kergetőztem, még talán vele is aludtam volna, ha apám nem veszi végre fel a kalapot és nem áll a sarkára, hogy azt már mégse, liba nem való az ágyba, legfeljebb a tolla a dunyhába.

Az én ludam meg csak evett, evett, etettem mindenféle földi jóval, még a csokoládét is megkóstoltattam vele, ám az nem nagyon nyert el a tetszését.
A nagy szeretetnek, etetésnek az lett a vége, hogy a mi Marcink egy reggel már fel sem tudott kelni a szalmáról, hogy reggeli sétáját megtegye a már dérrel fehérített mezőn. Csak pihegett szegény, félre tartotta gyönyörű fejét, és olyan szomorúan nézett ránk, hogy majd a szívünk szakadt. Nem volt már neki elég a friss tanyasi levegő. Bizony szegény fulladozott.
Apám tért magához elsőnek és ki is mondta a szentenciát felette. Le kell vágni!
Na, lett nagy sírás-rívás erre. Én menten szentül megígértem, hogy világgá megyek, ha a Marcit levágják, rögtön eltökéltem, hogy soha többé húst nem veszek a száma, sőt felcsapok vegetáriánusnak. De hiába fenyegetőztem, be kellett látnom, hogy Marci bizony halálán van, vastag hájjal benőtt szíve perceken belül felmondja a szolgálatot. Így hát kénytelen voltam beadni a derekam és tűrni, hogy a szomszéd néni hóna alá vágja a mi ludunkat és csak megperzselve, megtisztítva, jusson vissza édesanyám konyhájára. Szép fehér tollából azonnal megtömtek egy kispárnát, és azzal vigasztaltak:
- Lásd, mégis veled maradt Marci és milyen szép álmokat fog neked suttogni , ha a párnácskát fejed alá teszed!

- Persze, a húsa sem mellékes. Látja kedves tanító néni, milyen gyönyörű hája van, meg a szép combja, toldotta meg a szomszédasszony. Ilyet nem eszik ám a városi nép még álmában sem.
- Holnap nagykanállal eszünk, kislányom. Anyád olyan libasültet készít, hogy még a hencidai cigánygyerekek is megnyalják mind a tíz ujjukat. De, valahogy nem lelkesedtünk igazán a lakomáért.

Másnap délre aztán elkészült az aranyosan sárgálló libaleves, és a csodálatos illatú ludaskása, melyet egy szép fehér tálra rakott édesanyám, rajta szépen elhelyezve a libasültet, igazi királyi ebéd volt ez a javából.

Csak mi ültük szomorúan körbe az ebédlő asztalt. Apám szólalt meg elsőnek.

- Szedjél , Magdikám én most valahogy sokat ettem reggel.

- Nem, nem tiltakozott anyám, csak egyetek nyugodtan, nekem valahogy nincs ma étvágyam , mintha a gyomrom is fájna egy kicsit.

Hozzám már nem is szóltak, mert én olyan kétségbe esett szomorúsággal meredtem Marci csodaszép sült combjaira, hogy tudták még egyetlen szó és eltörik a mécses.

Elég volt anyám bánatos szemébe néznem és kitört mindkettőnkből a sírás. Olyan keservesen, hogy apámnak sürgős dolga akadt a kertben, ne lássuk az ő szeméből is kihulló férfikönnyeket egy holmi kis libuska miatt.

Nem is szerződtünk mi soha többet libát. Igaz meg sem gazdagodtunk.
Nekem azonban karácsonyra megvették azt a hőn áhított prémgalléros télikabátot és odacsempészték a fenyőfa alá. Azonban nem tudtam igazán örülni már ennek a vigaszdíjnak sem, mert a prémgallér fehérsége is minduntalan Marcit juttatta eszembe.

/balazsg./

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-11-09 08:07:15
Kedves Füredi! Köszönöm szépen. Próbálkozásom nem volt hiába! Pontosan látod, hogy mit szerettem volna közölni és átadni gyermekkorom éveiből a mai olvasóknak.
2008-11-08 18:51:07
Kiváló írás. Különleges hangulat, az általunk, és a nálunk fiatalabb generáció számára ismeretlen "puszta",amely egyszerre élettér, a gyermekek felnövekedésének színtere,és büntető intézmény politikailag megbízhatatlannak minősített személyek számára a Rákosi rendszer idején.

A mélyen emberi történet hátterében a történelem, előterében egy vidéki értelmiségi család mindennapjai, és ismét a nagyon kedves gyermek alakja,akiben ráismerhetünk az írónőre.
Páratlanul gazdag az élményvilága,egyre jobban írja meg mindazt,amit családja átélt. Visszafogott,a korabeli igazságtalan rendszer konkrét szidalmazása nélküli vádirat egy embertelen rendszer ellen, a szereplők köznapi életének felmutatásával.. Ez is fokozza az írás drámai erejét.