Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Csomo
Alkotások száma: 1
Regisztrált: 2008-07-11
Belépett: 2008-07-11
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Feltöltve: 2008-07-11 20:19:02
Megtekintve: 664
A párbaj
Sápadt fénnyel kelt a hajnal. A bárd kisétált a kőerkélyre, és élvezte a reggelt. Sosem gondolta, hogy ennyire édes tud lenni az élet. Ezelőtt csak élte az életét, azonban mostantól szerette, s ragaszkodott hozzá. Úgy érezte, hogy most már van mit veszítenie, nem csupán egy játszmának lenne vége. Becsukta szemét, ahogy sütkérezett az erőtlen sugarakban. Örömmel töltötte el a gondolat, hogy az ellenségei, azok a mocskos vérszopók, akik nővére vérét vették el egy ünnepi napon, ami azóta a gyász napja lett, sosem élvezhetik ezeket a pillanatokat. Visszanézett a szobába, ahol az elf lány feküdt. Egy pillanatra arcán összerándultak az izmok, ahogy arra gondolt, hogy megérinthette a Hangszert, de sosem lehet övé. Hogy eltöltött vele egy éjszakát, és most talán a halálba indul. A halálba, amit annyiszor megkísértett már minden egyes párbajon. De a tegnap éjszaka óta más lett minden. Félelem költözött szívébe. Félt hogy elveszíti, amit nem is kapott meg, s nem is kaphat meg t’án soha. Tudta, hogy az nem jó. Ha fél, azt megérzi az ellenfél, s akkor veszve a csata.
Elkergette a gondolatokat, a reggel illatát szívta magába.
De csak nem tágított az illat, ami a szobából áradt felé csábítóan. Visszafordult ismét, s az ágyat nézte. Elégedet volt, ahogy a millió vörös rózsa szirmokat nézte, amivel felszórta a szobát, s az ágyat. Ha felébred, akkor biztos tetszeni fog neki. Hmm… Eddig mindig azt gondolta, hogy az elfek nem alszanak…
Nézte a testet, a tökéletesség szobrát. Akár egy párduc. Izmos, feszes testet rejtett a selyemtakaró, mely testet fél éjszakán át becézett ajkaival. De ugyanolyan veszélyes is volt a nő. Talán lophatna még perceket, de akkor csak fájdalmasabb lenne az elválás.
Nekidőlt a párkánynak, mert nem bírta szemét levenni a lányról. Talán az megérezhette a figyelő tekinteteke, mert lassan megmozdult. Kinyújtózott az ébredő nagymacska. Tekintetét végighordozta a szobán, végül megállapodott a bárd pillantásán.
-Szeretném, ha visszajönnél. -szólt a csábító ajánlat olyan ajkak közül, aminek csókjáért sokan halnának örömmel.
Amantil örült az invitálásnak, mert megérezte benne a vágyat, s a hálát. A vágyat a boldogságra, amit testük összeolvadása okozna, s a hálát, amiért a bárd gyengédebb volt mint valaha, s nem használta ki a lehetőséget az éjjel, hogy a nőt magáévá tegye. Csupán simogatta, szerette, mert becsülte.
-Miért?- kérdezte végül, mert tudni akarta, hogy igazat mond-e a lány.
-Mert jó lenne…
Igazat mondott, de semmivel sem lett okosabb. Pár pillanatig élvezte a látványt, ahogy percekkel ezelőtt a hajnalt. Lassan félmosoly jelezte arcán, hogy nem az eszére hallgat, hanem a szívére, és elkezdte lecsatolni fegyverövét.
Mikor két órával később kiugrott az erkélyről a sikátorba–az ajtót sosem használta, ha hölgytől távozott kora reggel-, már szinte fájt, hogy nem tudja az időt megállítani. Sosem érzett még hasonlót. Eddig azt hitte, hogy tud szeretni, és szeretett. Most azonban szíve egyik fele ottmaradt a szobában. Vajon mikor visszatér talál valamit a szobában? Egy emléktárgyat? Amibe kapaszkodhat, hogy nem csak álom volt az egész éjszaka.
Vajon visszatér egyáltalán?
Ahogy lendületes tempóban végigszaladt a mocskos sikátoron, most először hálát adott, amiért ilyen bűz van egy utcán. Visszarántotta a valóságba a szag, s az álom utolsó foszlányait is messzire kergette.
Még időben érkezett a temetőbe.
Stílusos hely volt, meg kell hagyni. Legalább gyorsan hazatér a vesztes.
Ez bántotta leginkább Amantilt, hogy volt stílusa a gazfickónak. S ez tette veszélyessé, kiszámíthatatlanná. Viszont vonzotta a kihívás. Bár most inkább „otthon” ült volna szívesebben, a párductestűvel.
-Úgy tűnik öregszem…- mormolta magában, mint egy szenilis vénember.- …a végén még az ágyban is szégyent vallok.- erre a gondolatra kissé megijedt, és azonnal az előtte állókra koncentrált.
Hárman voltak azok.
Egy alacsonyabb köpcös kalácsképű. Tipikusan az fajta, aki összekuporgatott pénzéért csinosabb feleséget nem tud kapni, és évek vívódása után elmegy az örömlányokhoz, akiknél csak a pénze miatt kedvelt vendég. De sosem tudja meg, hogy mit rejthet a női lélek.
Aztán ott van a nyurga patkánybajszos. Ő a csapat feje. Hmm... micsoda csapat… Iskolába járathatták a szülei, és most azzal, hogy tud olvasni és számolni, megbecsült tagja lehet a két másiknak.
-Valószínű, hogy még lámpás házban sem járt még.- vigyorgott magában a bárd.
Hangosan csattan az üdvözlés a harmadik alaktól:
-Már azt hittem inadba szállt a bátorság.
Az üdvözlet gazdája egy átlagos magasságú, teljesen átlagos ember volt, széles karimájú kalappal, szürke szemekkel. Könnyen felejthető ábrázata lenne, ha arcát egy heg nem szántaná fel keresztben szemöldöktől szájszélig. A tipikus bérgyilkost jutatta Amantil eszébe, akármikor ránézett. Ő volt a kihívott, aki megsértette. Vagyis nem őt, hanem az elfet. Csupán egy gondatlan megjegyzés volt az éjjel...
…ahogy az oszlopok között lépkedett, mindig figyelt, hogy árnyékban legyen, De éppen csak annyira, hogy a lány észrevehesse, s ne tűnjön tolakodónak. A lány is figyelte, habár táncával az embereket szórakoztatta. Olyan volt aki megtestesítette a férfiak vágyait. A tüzes vérű nő, aki után csak megfordulni lehet az utcán, de elérni lehetetlen. A vágyakozás maradhat. Csupán a kiválasztottak kóstolhatnak belőle.
A bárd figyelt a részletekre. Észrevette az a három alakot, akik kinézték maguknak az elfet. Túl sunyi volt a kinézetük. Valószínűleg nem maguknak akarják megszerezni, hanem eladnák ágyasnak valamelyik gazdag erkölcstelen hercegnek. Szívesen kiköpött volna egyet, de az az ünnepi hangulat megsértése lett volna. Így tehát figyelte a lányt és a gazfickókat.
Lassan az árnyak takarásában, és az illúziók segítségével a csapat közelébe jutott, anélkül, hogy azok megneszelték volna. Hallgatta szavaikat, azt, hogy mikor, s hogyan kaparintsák meg a lányt. A bárd várta az alkalmat, hogy hibázzanak. De ehhez a lánynak kellett lépnie.
Aki meg is tette. A bárd kacsintott egyet, s a lány olyan táncmozdulatot tett csípőjével, ami még a halottakat is talpra állította volna.
- De elkapnám a kis szukát…- hallatszott az éles kijelentés a kalapos vágottarcútól.
- Na de Uraim, ez bizony csúnya szó egy ilyen csodás teremtésre...- lépett elő az árnyak közül a bárd pimaszul mosolyogva-… ha úriember lenne, akkor kihívnám egy párbajra. De így, félek, hogy csak egy olyan üres kardhüvely lóg az oldalán, mint a feje.
-Vigyázz a szádra te cifra páva, mert kivágom a nyelved!-jött a mogorva válasz.
-Lám, lám. Azt hittem, hogy csak gyenge nőkre fáj a foga.
-Az ilyen nyegle szépfiúkat szeretem megtanítani kesztyűbe dudálni!
-Oh, csak nem egy híres bárdhoz van szerencsém, aki egzotikus hangszereken játszik? -vigyorgott egyre pimaszabbul Amantil.
-A bárd a kezemben lesz, amivel jobb képet vágok rád!
-Inkább saját magán kellene gyakorolni. A faragatlanságát tudná tökéletesíteni. De félre a játékot. Ön megsértette a hölgyet. Mivel ő velem van (legalábbis remélem, hogy velem lesz még ma éjjel -gondolta magában-), ezért párbajban győzedelmeskedjék az igazság.
-Akkor reggel a nyolcadik harangszókor a Temető kertben, a kápolna mögött, hogy ne kelljen messzire húznunk a halott tested. Párbajtőrrel.- egyezett bele a kalapos…
... ahogy végignézte a díszes társaságot, átgondolta az elkövetkező eseményeket. Ha a kalapost megöli, valószínűleg a nyurga beijed. De a kalácsképű még tartogathat meglepetéseket. Volt egy karikagyűrű az ujján. Az ilyen fickók nem szoktak gyűrűt hordani a zsíros ujjaikon. Könnyen lehet, hogy egy tűvető, vagy rejtett tőr kioldója. Az pedig bizonyára mérgezett.
Megállt tőlük pár szökkenésre, kardját elővonta, s az üres hüvelyt egy fának támasztotta. Ahogy lassan kigombolta az ingét, egy láthatatlanság varázst bocsátott míves láncingére.
-Az óvatosságba senki sem halt még bele.- gondolta.
Megigazította vívókesztyűjét, és lassan a szíve dobbanásaira kezdett koncentrálni…
…ahogy a lány derekát szorította magához megérezte szívverését. Úgy kalapált, mint a kovács kalapácsa, mikor egy új fegyver születik alatta…
… lélegzetvételei mélyebbek lettek, s a fejét előre hajtva közeledő alakot figyelte…
…ahogy a szenvedély egyre jobban eluralkodott a lányon, úgy mélyültek lélegzetvételei. Fejét előreszegte, akár egy ugrani készülő nagymacska, és a csípőjük táncát figyelte, aztán tűzben égő szemeit a bárdra vetette, miközben ajkát kéjes sóhaj hagyta el…
…aki nyugodtan közeledett, mint ha már leszámolt volna múltjával, és a jövő csak ajándék.
Megállt, sarkát enyhén a földe nyomta, kitámasztott, hogy egy gyors támadással a meglepetést kihasználva döntse el a küzdelmet. A bárd azonban átlátta a mozdulat előkészítését.
Tiszteletadásra emel csillogó pengék az arcok előtt…
… közben rakoncátlan ezüst vörös hajszálak hullottak a lány arcába…
… majd a hirtelen kinyúló test, amit eddig megtévesztésül kicsit görnyedten tartottak az izmok. S most sokkal messzebbre elért a penge, mint ahogy azt gondolni lehetett…
...amik mint ostor csapódtak hátra, mikor egy gyengéd mozdulattól kihomorított a lányt…
…s gondolta Amantil. Egy szúrás az oldalán, ami nem életveszélyes, csupán zavaró, de a felszisszenő hang ami önkéntelenül kicsúszott a száján, gúnyos mosolyt csalt ellenfele ábrázatára…
…akit alig tudott karjaiban tartani. Aztán mikor csípőjét átkarolta lábaival, s megszorította, hogy mélyebben érezze magában, a bárd önkéntelenül is felszisszent a csodás érzéstől, ami a lány arcára mosolyt csalt…
…de nem sokáig örülhetett, mert a Weawerly család ősi riposztja, melyet sokak csak egyszer láttak életükben, s az lett utolsó -kellemetlen- élményük, ismét bizonyított. A megdöbbenés pillanata a sebhelyesarcún, hogy hibázott…
…de a mosoly után lecsukódó szempillák, kinyíló száj jelezte, hogy a bárd visszavágott egy elegánsnak nem nevezhető mozdulattal, melyet sokévi gyakorlással fejlesztett ki, selyempárnák között…
…amit nem tud korrigálni többé. Csupán egy torz ábrázat futja erejéből…
…amire csodás arcának válasza vörös ajkak, csillogó szemek, édes lehelet, s a legszebb arcvonások, amik egy nőn valaha csak lehetnek…
… s a test izmainak utolsó remegése, ahogy a lélek a halálba sétál.
… és a lányon enyhe remegés tanúsítja, hogy eljött a pillanat, amikor kiszakadnak a gondolatok, és csak az ösztön létezik.

Szerencsére a kalácsképű okosabb volt, s nem próbálkozott semmivel. Nem volt olyan hű vazallusa a kalaposnak, hogy utánahaljon.
Mikor visszatért a szobájába, hogy kipihenje magát, forró fürdőt vegyen, legnagyobb megdöbbenésére ott találta a lányt.
-Csak el szerettem volna búcsúzni, s tudni, hogy láthatlak-e még.
Hányszor hallotta már ezt a kérést, de sosem várta. És sosem volt ennyire kedves számára.
Hiszen én akartam ezt mondani neki.
Az arcán most szívből jövő mosoly jelent meg, ahogy a fegyverövét lecsatolva elindult a hang gazdája felé...
24 évesen írtam kb...
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2008-07-12 00:24:38
Klassz, romantikus.
Érdekes, ahogy párhuzamba állítod a gyilkos párbajt, és a szeretők közti örök, édes harcot!
Egy másik oldalon, egyik képem alatti eszmecserében ezt írtam a szeretkezésről:
"...Sosem szerezheted meg Őt teljesen, mégis folyton harcolsz érte. Ő is ezt teszi; újra és újra visszatértek a harcmezõre, mert a csatazaj vonz titeket! Az ütésváltások gyönyörű tánca, mint két képzett vívó izgalmas csörtéje! Mozgásuk szinkronicitása!..."

Légy üdvözölve az Artagorán! :)