Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Mango
Alkotások száma: 6
Regisztrált: 2005-06-27
Belépett: 2006-02-15
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Versek (4)
Műfordítások
-Novellák (1)
-Versek (1)
Feltöltve: 2005-06-27 11:55:53
Megtekintve: 2087
Tévedés
A fiatal, jóképű férfi lassú, kimért lépésekkel haladt a széles, virágokkal szegélyezett járdán. Tétova mozdulatai elárulták: idegen errefelé, és keres valamit, itt, a kertváros elegáns negyedében. Fürkészve figyelte a házakat, és egyszerre csak megtorpant.
Egy csinos, hófehér falú, barna zsindelytetős ház előtt lecövekelt. Gondosan, egyenesre metszett, sötétzöld bukszusokkal körülvett és színes virágokkal beültetett kert közepén állt a keresett épület. Kerítés nem volt, a bejárati ajtóig sárga kaviccsal volt az út felszórva.
Szíve nagyot dobbant, fülében hallotta minden egyes szívverését, szája kiszáradt; csak állt, és nézte a házat. Igen, ez lesz az; fejét félrehajtotta, hogy jobban lásson, biztos legyen a dolgában : a falra futó sűrű borostyán alól kikandikált a házszám: 53.
Tehát ez az, - itt lakik Anna, akihez 10 év után, ígéretéhez híven eljött. Letelt a 10 év, - ő egyedülálló, és reményei szerint Anna is az. Így szólt a megállapodásuk, amit jó pár éve tettek: ha 10 év után még mindketten magányosak és nincs családjuk, - újra felkeresik egymást, és a gyerekkori szerelem felnőttként is folytatódhat, de mindenképpen találkoznak. Aztán majd történik, aminek történnie kell.
Ma telt le a 10 év, hajszálpontosan; és István most itt áll, a békés, csendes, méhzümmögéssel teli nyári délutánon, a gyorsan ferdülő napsugaraktól hunyorogva vizslatja azt a hófehér, tömör ajtót, mely Annához vezet…
Végignézett magán: farmer, fekete póló, fekete zakó, - jó lesz. Fekete haja rövidre nyírva, kis kecskeszakálla a régi, - Anna mindig is imádta. Kezében már picikét kókadozott a csokor sárga rózsa, a lány kedvence.
A férfi még egy utolsó pillantást vetett az utca elején parkoló autójára, megtörölte izzadó tenyerét egy papír zsebkendőbe : a kétség, a féltékenység, a szerelemnek ez az ősi munkaeszköze, a legműveltebb szellemekkel is sikeresen működtethető: talán Anna már nem is egyedülálló. Talán egy csapat gyerek szalad ajtót nyitni, és mögöttük a férj áll…
Végigment a házhoz vezető úton: a kavics csikorgott a talpa alatt.
Egy rövidet csengetett, és izgatottan várt. Nem volt kiírva semmilyen név az ajtóra. Ez jó jel, - gondolta, de maga sem tudta, miért. Talán a ház másik oldalán a házszám mellett lehet, - azt nem figyelte meg. Próbálta felidézni a lány bájos arcát, kedves, sárgaméz-mosolyát, mely mindig a szívéig hatolt. Tíz év! Vajon most is olyan gyönyörű?!
Bentről neszezés hallatszott, kulcscsörgés és lépések zaja.
István szíve hevesen kalimpált, és úgy érezte, mintha port nyelt volna. Az emlék a feledhetetlenség pontosságával állt benne.
Az ajtó kinyílt, és egy ragyogó szépségű, búzaszőke hajú, karcsú lány állt az ajtóban. István alig bírt megszólalni, majd ennyit mondott:
-Itt vagyok, ne szólj semmit, majd mindent elmondok, ha bemehetek…
-Gyere bátran, hirtelen nem tudlak hová tenni, - de meséld el, rendben? Főzök egy kávét, és közben hallgatlak. – a lány hangja vidáman csengett, szeme nevetett, fényesen ragyogott, a kíváncsiság huncuttá tette mosolyát.
Ezzel hátralépett, utat engedve a fiúnak maga mellett.
Minden olyan magától értetődő volt, olyan simán ment minden, mintha sosem váltak volna el. Fesztelenül, felszabadultan beszélgettek a mostani életükről, mindenről.
Egyetlen kivétellel.
A múltról egy szó sem hangzott el. Gondosan kerülték, hisz minek is beszéltek volna róla, - gondolta István, hisz Anna egyedül él, ez rögtön a kávézás elején kiderült. Szép lassan megismerték egymás munkahelyi életét, hogy mivel töltik el a szabadidejüket mostanában, beszéltek könyvélményekről, filmekről, minden szóba került, csak a közös múlt nem. Mintha tabu lett volna, és István nem bánta ezt. Belement ebbe a játékba, mert úgy érezte, Anna nem akar erről beszélni. Hallgatott tehát ő is: várt, szerelmi alárendeltsége cáfolhatatlan bizonyítékaként. Régebben a szerelmük nem ilyen rejtőzködő, takartabb változatát „játszották”, de most ez is tetszett Istvánnak, és ő is játszott.
Lassan beesteledett, kint ültek a teraszon, csak a táncoló kis gyertyafény világított nekik. Az utcán is csupán néhány halvány lámpa égett, egy-egy apró tócsa fényt eresztve maga alá. Langyos volt az este, és a lány kedvesen vacsorára invitálta vendégét.
István örült. Lompos boldogság dörgölődzött hozzá, - erről álmodott, mikor kora reggel elindult otthonról.
Nézte Annát, ahogyan megterít, telezsúfolja az asztalt a finomságokkal, a metszett pohárban vörösbor kínálta magát. Keze néha Istvánhoz ért, (talán véletlenül?), de a fiú ezt biztatásnak vette: magához húzta és megcsókolta. Anna visszacsókolt, és az pont olyan édes volt, mint régen. Talán csak asszonyosabb, és határozottabb. Egyszerre eszébe jutott egy jelenet: 10 évig tetszhalott perc, melyre csak most figyelt fel. Anna régen rövid hajat viselt, - most hosszú volt, és nagyon jól állt neki.
Minden olyan meghitt volt, és csodálatos. István nagyon szerencsésnek érezte magát e percben. Elégedett volt és boldog.
Ekkor merte először kimondani a nevét, ami szinte csak suttogás lett:
-Anna, mintha el sem telt volna 10 év egymás nélkül, ugye olyan? Te is ezt érzed?
A válasz, ami a lánytól jött, hideg zuhanyként érte Istvánt:
-Bocs, még a keresztnevemet sem mondtam meg: Laura vagyok, - de még Te sem mondtad meg a tiedet. Egyébként ez nem is olyan fontos. Jó veled. – ezzel újra átölelte István nyakát, és hozzásimult.
István fejében kergetőztek a gondolatok. Megzavarta ez az odavetett mondat.
-Te nem Benedek Anna vagy? Ugratsz engem? Ne viccelj már velem!
-Dehogyis viccelek! Benedek Anna mellettem lakik, az 53-ban. Honnan ismered a szomszédomat? Rokonod talán, ismerős vagy erre? Hogyhogy nem találkoztunk eddig? Érdekes, nem? – fecsegett Laura, észre sem véve a fiú elképedését.
István hirtelen nem tudta, mihez kezdjen most.
Hisz ő elnézte a házszámot! Az a sűrű borostyán az oka! Először bosszús volt, majd hirtelen mégis elmosolyodott…Hamiskás mosoly volt ez, amolyan csibészes. Laura nem láthatta ezt, feje a férfi vállán volt, és lágyan simogatta a tarkóját.
István úgy tett, mint aki könnyedén túllép az előző dialóguson, egy szót sem szólt. Még nem tudta, mit fog tenni. Mindenesetre most szorosan ölelte a lányt…
Laura többet nem kérdezett, el is felejtette ezt az apró intermezzót. Nyilván nem tulajdonított jelentőséget neki.
Ezek szerint egy házzal odébb Anna ma hiába vár rám, de holnap is lesz nap… – gondolta István - és csak egyetlen házzal arrébb kell csengetnem…
Egymást átkarolva mentek be a házba, lassan, andalogva.
A ház falán nagy, piros kerámia számokkal virított az 55-ös; igaz, a második ötöst néha egy-egy kósza fuvallattal eltakarta a buja, méregzöld borostyán.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!