Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Zuiro
Alkotások száma: 32
Regisztrált: 2009-02-20
Belépett: 2018-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (5)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (23)
Feltöltve: 2009-08-27 14:30:44
Megtekintve: 837
Szabadesés
Végre szólítanak, belépek a rendelőbe. A doktor úr nem néz fel, csak biztat, hogy nyugodtan foglaljak helyet. A nővér asztalhoz ül, a billentyűzetet kezdi kopogtatni. Várok, nézelődök és azon tűnődöm, hogy vajon mi lehet a bajom, mit keresek én itt? A doktor úr végre befejezi a jegyzetelést és rám tekint.
- Nos, mi a panasza, fiatalember? - kérdi egy kicsit fásultan.
- Tulajdonképpen nem tudom, doktor úr - kezdem -, csak úgy érzem, hogy mindenem fáj, főleg a gerincem, és a szívem is rendetlenkedik - panaszolom. - Alig bírok mozogni és a lépcsőn sem tudok már felmenni légszomj nélkül. Egyszerűen nem értem.
- Mióta vannak panaszai?
- Amióta csak az eszemet tudom, doktor úr - felelem megtörten. - Már gyerekkorom óta nem tudok rendesen mozogni, és semmilyen vizsgálat nem derítette még ki, hogy mi a probléma.
- Hm, rendben. Elvégzünk néhány rutinvizsgálatot, aztán az adatok ismeretében meglátjuk mit tehetünk önért. - Lujza, kérem vegye fel ennek a jóembernek az adatait. Köszönöm.
Néhány rutinkérdés következik, a nővérke veszi át a vallatást:
- Születési év?
- 1981.
- Magasság?
- 181 cm.
- Testsúly?
- Ööö.. nem tudom.
- Álljon a mérlegre - szólít fel.
Ráállok. Döbbenet ül az arcomra, a mérleg kiakad! A nővér felé fordulok:
- Ez a mérleg hibás, kiakad a mutatója, ha ráállok.
- Az nem lehet. Ez a mérleg 140 kilogrammig van kalibrálva, maga pedig nem lehet több 75 kilónál. Álljon rá megint - szól kicsit mérgelődve.
Újra ráállok, újra kiakad. Kíváncsian pislogok a nővérkére és vakargatom a fejem búbját.
- Nincs egy másik mérleg? - kérdem. - Ez rossz.
- Na menjen onnan, kipróbálom én is! - szólt. - Na tessék, nekem működik. Jesszusom! Fogynom kéne egy kicsit! - Na gyerünk, fiatalember, álljon rá megint, ne szórakozzon itt nekem, a többi beteggel is kell foglalkoznunk!
Megint ráállok, megint kiakad. A nővér zavarba jön, a doktor úrhoz fordul segítségért.
- Doktor úr, jöjjön ide, legyen szíves, itt valami nem stimmel. - A mérleg 140 kilogrammig mér, és ez az úr nem fér bele a 75 kilójával! Folyton kiakad, de már én is kezdek kiakadni!
- Na ne butáskodjanak már! Menjenek át a szomszéd szobába, ott van egy nagyobb, pontosabb és megbízhatóbb mérleg, mérekezzenek meg ott, és haladjunk már tovább az isten szerelmére! - fakad ki az orvos és visszamerül jegyzeteibe.
Átmegyünk, ráállok a mázsamérlegre, végre nem akad ki a mutató, viszont mindannyiunk meglepetésére kétszáz kilogrammot nyomok! Mindenki értetlenkedik, elvisznek az összes mérlegre megmérni, ami a kórházban fellelhető. Mindenhol vagy kiakad vagy kétszáz kg-nál áll meg a mutató. Összintézményi felzúdulás kíséri minden mérési eredményemet, sőt van, aki el is ájul. Végül valaki felhívja a mérleggyártó céget, hogy hozzák már el a legjobb és legmegbízhatóbb mérlegüket a legtapasztaltabb szakemberükkel együtt! Méghozzá gyorsan!
Jönnek többen a cégtől, bosszankodnak, káromkodnak, hogy már megint ilyen kis semmiségekkel zaklatják őket. Hanyag és unott mozdulatokkal kirakják a legjobb és legmegbízhatóbb mérlegüket, majd a kórházi alkalmazottakkal együtt rám parancsolnak, hogy tüstént álljak rá a mérlegre, ha kedves az életem.
Kétszáz kilogramm. Se több, se kevesebb. Néma csend ereszkedik a kórház tágas udvarára, mindenki engem vagy a mérleget bámulja, és zavartan pislog. Most senki se ért semmit, de én se. Majd többen javaslatot tesznek, hogy vágják fel a testem, hátha robot vagyok, hátha megettem a tűzhelyet, vagy ne adj isten megettem az autómat. Néhányan feltételezik, hogy platinából vannak a csontjaim, vagy terminátor vagyok a jövőből. Kopogtatják a hátamat, sokatmondóan a szemembe néznek vörös fényt keresve. Végül röntgenre visznek, ahol kiderül, hogy semmilyen fém vagy idegen anyag nincs bennem. Hallatlan! - mormolja a tömeg és most már mindenki kiabál és elméleteket gyárt. Mígnem a nagy zajongásra kijön a doktor úr is, aki mellesleg a kórház igazgatója is egyben. Elmondják neki a helyzetet, hogy ad abszurdum kereken kétszáz kilogramm vagyok. Megmutatják neki a röntgenfelvételeket, vérképi leleteket, vizeletmintáimat és mindenféle vizsgálati anyagot, melyek nem mutatnak semmilyen rendellenességet. Kérdéseket intéznek hozzá, hogy mi folyik itt és mindenki azonnali választ s intézkedéscsomagot vár az igazgató úrtól.
Néhány percig töpreng, tapogatja a fejemet, nyomogatja a hátamat, belenéz a torkomba, ütögeti a térdeimet, hunyorogva vizsgálja szemeimet, de semmit sem talál, ami ne lenne a helyén. Teljesen tanácstalan, majd így szól:
- Emberek! Itt van egy eset, amilyennel még sohasem találkoztam 30 éves pályafutásom során. Íme, itt egy ember (vagy ki tudja micsoda), aki a fizika, a gravitáció és mindenféle "ció" törvényeit megszegve, kétszáz kilogrammot nyom, holott ránézésre nem lehet több 75 kilónál! Elmondása szerint a kórosan elhízottak tüneteit produkálja, úgymint nehezen lélegzik, alig tud mozogni, fáj a gerince és talán még impotens is! - kiált a doktor úr, miközben a tömeg hangosan felzúdul.
Majd mereven előre nézve, eképp folytatja szónoklatát az igazgató úr:
- Íme egy ember, aki egy világszínvonalú mérlegen állva űz gúnyt az orvosi hivatásból és a természeti törvényekből! Íme egy ember, aki a szánalmas "kis" kétszáz kilójával akar felvágni előttünk, fittyet hányva a normál testsúlyúakra és a valóban elhízottakra! Íme egy ember, aki nem hajlandó az őt megillető 75 kilogramm lenni, és nem hajlandó beilleszkedni a realitás világába! Íme egy ember, aki csalással akar hang- s testsúlyt szerezni a történelem és az emberiség mérlegén! Emberek, mérlegeljünk! Hagyjuk-e ezt az embert továbbra is köztünk, hogy jelenlétével súlyos károkat okozzon, vagy börtönbe zárjuk?! Soványak és elhízottak, sportosak és versenysúlyúak, izmosak és gyengék, kemények és puhányok, szépek és rútak: mérlegeljetek!
- Úgy van, úgy van! - skandálják néhányan a tömegből. - El kell zavarni az ilyen felforgatókat! Felakasztani! Felnégyelni! Lefogyasztani! Megnyúzni! Bezárni! Ledobni a tizedikről, had szóljon!
A tömeg hangosan hőbörög és morajlik, többen csúnyán néznek rám, az igazgató úr pedig elfordított fejjel mutat felém. A lárma nem csillapodik, egy-két ember lökdös s bökdös, szitkokat szór rám. Zavaromban és rémületemben még mindig ott állok a világszínvonalú mérlegen, és nem tudom mitévő legyek. A nép zárt és haragos, esélyem se lenne áttörni rajta. Végül az igazgató úr újra szólásra emelkedik:
- Emberek! Van egy ötletem! Dobjuk le a kórházépület legmagasabb pontjáról, és a föld válasza megöli őt! Mivel ez a szörnyeteg itt sokkal nehezebb, mint kellene, gyorsabban is ér le! Ha-ha-ha! Balesetnek álcázzuk az egészet és nyomban elfelejtjük ezt a rémálmot. Nem tűröm, hogy egyesek kétszáz kilósak legyenek, amikor hetvenötnek kellene lenniük! Nem tűröm, hogy valaki soványan legyen elhízott! Nem tűröm, hogy valaki megcáfolja a fizika és a kórházunk törvényeit! S végül, nem tűröm, hogy valaki kigúnyolja a kórosan elhízottakat! Vigyétek ezt a mocskot a szemem elől! - üvöltözik kifulladva az igazgató úr.
Így hát többen megragadnak és én a rémülettől se ellenállni, se mozdulni nem bírok. Nagy nehezen felcipelnek a kórház tetejére, majd megkötözik kezeimet s lábaimat. A szél hevesen fúj, néhány csepp eső is hull, és csak egy-egy pillanatra bukkan elő a napsugár a szürkéskék felhők mögül. Odalenn a tömeg éhesen és acsarkodva várja zuhanásomat és pusztulásomat. Az igazgató úr rendületlenül s elégedetten néz felfelé, szinte húzza testem gyűlöletével a mélységekbe. Halálsápadtan figyelek magam elé, és már fogalmam sincs hol vagyok, ki vagyok.
Végül meglöknek, elválok a biztos szilárdságtól, zuhanni kezdek. S ekkor csoda történik. Ahelyett, hogy pillanatok alatt földet érnék, tollpiheként szállok alá. A szél csillapodóban van, csendesen s békésen ringatja testem az éterben. A halálfélelem mélységeiből ocsúdok újra, tiszta éberség lesz úrrá rajtam. Szemem kinyílik, embermasszát látok magam alatt. Lágyan lüktet a felismerés: nem zuhanok, inkább szállok! A kötelek lehullanak végtagjaimról, kitárom magam a tér minden irányába. Szabad vagyok, szabad vagyok! Milyen könnyű a testem, a szívem! S ekkor átadom magam a boldog semminek, akadálytalanul létezek és lebegek tovább a végtelenben.
Néhány perc alatt érek le, egyenesen a világszínvonalú mérlegre. A tömeg még mindig szájtátva és némán álldogál, döbbenten lesve érkezésemet. Nem mer mozdulni senki, az igazgató úr is üres tekintettel mered maga elé.
Hanyatt fekszem a mérlegen, az égbolt határtalan kékségét figyelem. Ragyog a Nap, lágy szellő simogatja az életet. Madarak csivitelnek vidáman... Vége... Testem éterien könnyű s laza, feszültségmentesen áramlik vérem és lélegzetem. Ebben a boldog létezésben hallom, amint valaki elkiáltja magát:
- Emberek, nézzétek! A mérleg nullát mutat!


Zuiro, 2009. augusztus 27.

Zuiro, 2009. augusztus 27.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-08-29 11:04:43
Bájos történet:)