Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Zuiro
Alkotások száma: 32
Regisztrált: 2009-02-20
Belépett: 2019-10-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (5)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (23)
Feltöltve: 2009-08-27 20:40:18
Megtekintve: 801
Áramvilág
A múltkor beszélgettem az egyik jó barátommal, aki egy büntetés végrehajtó intézetben dolgozik. Ez a börtön azon kevesek egyike, ahol működnek hóhérok is, tehát igazi kivégzések is előfordulnak. Évtizedek óta így van ez, az idősebb kollégáknak már meg sem rezdül lelkükben a meglepetés húrja. Ám barátom még fiatal s kíváncsi, így éber figyelemmel leste a legújabb halálraítélt kivégzési „ceremóniáját”. Látta, ahogy cellájában üldögél, bámulja a falat s rendíthetetlen békével lélegzik. Egy papír, egy toll is hever mellette a priccsén. A börtönigazgató igen hóbortos ember, és megengedte a kivégzésre váróknak, hogy tarthatnak székfoglaló beszédet. Amikor megkérdezték tőle, hogy mire jó ez, csak ennyit válaszolt:
„A halálraítélteknek joguk van kinyilvánítani véleményüket vagy esetleges nemtetszésüket a világgal, a rendszerrel, a fogva tartóik vagy bárkivel s bármivel kapcsolatban. Ezért felajánljuk számukra a lehetőséget, hogy megtarthassák a villamosszék-foglalójukat. S hogy miért? Én hiszek abban, hogy a halál után is élnek majd ők is (bármit is követtek el életük során), és kíváncsi vagyok, hogy mik a terveik odaát! Ez nagyban segítheti őket abban is, hogy ne féljenek annyira ettől a szerencsétlen villamosszéktől, s enyhítheti a kellemetlen impulzusokat (…). Már egy egész dossziényi villamosszék-foglalót (vszf) gyűjtöttünk össze az évtizedek alatt, s meg is jelentetjük őket a Néma Rácsok című intézményi folyóiratunkban. Na de most, ha megbocsát, mennem kell, mert ma is lesz egy székfoglaló…”
A barátom figyelte Őt, ahogy lassan újra a felszínre emelkedik lénye áramlataiból, s elkezdi az írást. Szépen, egyenletesen rótta a sorokat, néha meg-megállt egy pillanatra, az égre pillantott, mintha onnan várna egy leheletnyi támogatást. Cimborám börtönőr volt, s neki kellett ügyelnie a halálraítélt testi épségére a kivégzés pillanatáig. Nem értette, hogy erre miért is van szükség, hiszen úgyis el akarják őt tenni láb alól. Vállat vont és tovább figyelte a rabot. Amaz váratlanul a szemébe nézett, s barátom hirtelen elvesztette az egyensúlyát, annyira megrendült attól a hihetetlen mélységtől, ami a férfi szeméből áradt. Óó…- suttogta a börtönőr. Elfordultak mindketten, s ki-ki a maga világába süllyedt vissza. Vágni lehetett a vibráló csendet a levegőben. Érezték mindketten, hogy itt valami sokkal hatalmasabb dolog történik, mint amit bármilyen kép, hang, illat, érintés vagy akármi kifejezhet.
A papírosok lassan megteltek, a rab szólt, hogy készen van, majd kinyújtózott s lefeküdt aludni még egy pár percre. A börtönőr felszólt telefonon, hogy kezdhetik az előkészületeket. Néhány perc múlva jöttek is a kollégák, hogy felvigyék a rabot. Lassan, méltóságteljesen lépkedtek, a halálraítéltből különös nyugalom áradt, ami hatással volt mindenkire, így kapkodás s zavar nélkül értek fel a kivégzőterembe. Az igazgató, és egy kisebb csoport már várta őket, hagyományos székeken ülve. Várták a beszédet, ami mindig is ünnepi alkalomnak minősült. Ilyenkor mindenki a legjobb ruháját húzta fel, és gondosan megmosakodtak. A „közönségben” voltak rabok is, akiket sorsolás útján választottak ki, de akadtak olyanok is, akik szintén halálra ítéltettek, csak nekik később lesz a nagy esemény…
Mindenki jelen volt tehát, minden elő volt készítve: a rettegett villamosszék, pulpitus a rabnak, finom ételek, italok stb. Az igazgató lépett elsőként a pulpitushoz, hogy elmondja szokásos rövidke köszöntőjét:

„Tisztelt Egybegyűltek! Tisztelt Halálraítélt! A mai napon is azért gyűltünk itt össze, szerény kivégzőtermünkben, hogy meghallgassunk egy újabb villamosszék-foglalót. Már meg sem tudnám mondani, hogy hány ilyen beszédet hallgattam meg, de mindig csodálattal és mélységes tisztelettel adóztam a szónokoknak. Minden beszéd csodálatos és tiszta, a gondolatok épek s igazak, a hatás elmaradhatatlan. Noha nekem nem tisztem megítélni a kivégzetteket (hiszen ezt már megtette helyettem a bíróság), mégis azt mondom, hogy a legtöbbnek nem itt lenne a helye, hanem odakint, az életben, a szabadban. Hiszen ilyenkor mindig kiderül, hogy milyen csodálatos emberek hagynak itt minket, persze nem önszántukból.
Nos, akkor átadom helyemet a főszereplőnek. Megkérem a kedves halálraítéltet, hogy mindannyiunk legnagyobb örömére tartsa meg villamosszék-foglalóját! Köszönöm!”

Rövid taps után mindenki éberen figyelni kezdett, a rab pedig kiállt a pulpitushoz.

„Tisztelt Egybegyűltek! Tisztelt Igazgató úr! Tisztelt Hóhér urak! Először is hadd köszönjem meg, hogy lehetőséget kaptam arra, hogy még utoljára kifejthessem gondolataimat, érzelmeimet, áramlataimat. Örülök, hogy együtt lehetünk ezen a nem mindennapi eseményen! Legalábbis nekem egyáltalán nem mindennapi! - kacsintott a közönségre. Mit lehet ilyenkor mondani? Látom ott azt a széket és meglepő módon egyáltalán nem félek tőle. Mást látok benne: lehetőséget. Itt, a földön, sajnos be kell fejeznem pályafutásomat, de Odaát talán újrakezdhetek – vagy folytathatok – mindent. Tudom, hogy az Igazgató úr rendületlenül hisz a túlvilági életben, és sokat is beszéltünk erről négyszemközt. Többek között ő javasolta nekem, hogy készítsek tervet az ottani életemhez. Ez egy elég nehéz vállalkozás, hiszen azt sem tudom, hogy lesz, mint lesz. De engem is magával ragadott az Igazgató úr mélységes bizalma az Életben, a Folytatásban. Így hát terveket készítettem, álmokat gyúrtam a képzelet hullámaiból, miket tisztára mostak az Elmúlás tajtékjai. Képeket, városokat, birodalmakat láttam izzó szemeim előtt, és irdatlan sebességgel tágulni kezdett a lehetőségek óceánja. Láttam... láttam egy pillanatra.
Láttam, ahogy képzeletem húrja világokon halad át, s minden élőlény, teremtmény rajta csüng. Szerelmesen pengették az Élet(em) akkordjait, lágyan ütötték a ritmust. Minden belőlem indult s belém tért vissza. Játszani kezdtem. Ömlött a megvalósulás. Terveket szőttem cellám poros magányában, világokat teremtettem, hogy felkészüljenek az érkezésemre. Ha ez igaz, akkor nem félek a haláltól, sőt mérhetetlenül boldog vagyok, hogy levethetem korlátaimat. Teremtő vagyok, teremtő leszek. A tér milliárd s milliárd irányába akarok haladni, mégis egy helyben maradok s lágyan egyengetem teremtményeim útját…
Tisztelt Egybegyűltek! Barátaim! Hálás vagyok Nektek, hogy meghallgattok még utoljára. Nem érzem magam bűnösnek, amit tettem tiszta szívvel tettem. Vállalom. Köszönöm, hogy erőt adtatok s mindvégig arra biztattatok, hogy emeljem fel a fejem, egyenesítsem ki a gerincem, büszkén várva az elfogadhatatlant. Bocsássatok meg nekem, hogy nem tártam konkrét terveket elétek. Tudom, hogy aki székfoglalót tart, részletesen ismerteti programjait, céljait, álmait. Én csak tereket adhatok Nektek, de ez a tér Szándékká szilárdul, megnyitva mindannyiunk előtt az Ismeretlent. Most búcsúzom Tőletek, béke legyen veletek! Köszönöm!”

Hatalmas taps és ováció kísérte a beszédet, néhányan könnyeztek is. Kisvártatva a szónok elfoglalta helyét a villamosszékben, és megkezdődtek az utolsó lépések a halál fogadására. Már csak az őrök és a hóhérok maradtak. Villámgyorsan és rutinosan elintéztek mindent, már csak a Kar lehúzása maradt hátra. Egy perc néma csönd után a Kart lerántották, az áram a kivégzett áramlataiba hatolt. Gyorsan lezajlott minden. A dosszié egy újabb történettel gyarapodott.
Zuiro
2008-08-09

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-08-29 10:58:30
5letes, egyszerűen remek és meghökkentő!