Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Zuiro
Alkotások száma: 32
Regisztrált: 2009-02-20
Belépett: 2018-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (5)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (23)
Feltöltve: 2009-11-07 00:14:14
Megtekintve: 878
Húr
Az Életben talán az a legnehezebb, hogy észrevegyük azokat a pillanatokat, amiért érdemes élni. Vagy hogy elkerüljük az unalmas közhelyeket. Valamiért mindig kergetünk valamit vagy valakit, pedig senki és semmi nem menekül előlünk. Mintha egy nagy atlétikai bajnokság lenne az egész életünk, szinte sosem állunk meg figyelni. Na de mire is figyeljünk? Bármire. Vagy bárkire, aki visszanéz ránk s szemében csillog valami megfoghatatlan talány, amiért élhetünk. Én szeretek figyelni és mesélni is, úgyhogy a következő rövid történetet szívesen megosztom veled.
Metrón utaztam, mágikus hangulatban. Akkor szoktam mágikusnak nevezni a perceket, amikor az egész világ különös furcsasággal és játékkal vibrál, élet duzzad az atomokban és az éterben. Kellemes állapot, lüktet velem utca és kirakat és még a legmorcosabb ember is a szívemben úszkál(hat). Élvezem az embereket, főleg a nőket, kiknek csodálatos hullámzása ringatja ütött-kopott életcsónakomat. Szeretkeznek az energiák, pillantások és apró rezgések fogócskáznak ember s világ között. Rezzenéstelen, mégis nyughatatlan a tér, és mintha a legparányibb lény is végtelenné akarna válni. Kicsiny, alig észrevehető csatornák nyílnak és záródnak minden pillanatban, melyekben méltóságteljesen hömpölyög az Ismeretlen.
Nos, jómagam is éppen egy ilyen kis erecskében üldögéltem a metrókocsiban s figyeltem. Vizslattam, hallgattam és szerettem az embereket, azzal sem törődve, hogy már réges-régen ki kellett volna szállnom. Már csak azért sem akartam kiszállni, mert észrevettem egy párt, ahogy összekapcsolódtak a "csatornáik". Nem ismerhették egymást előtte, mert láttam, hogy külön-külön szálltak be. Valamiért találkozott a tekintetük, s mint oly sokszor a történelemben, most sem lehetett elkerülni, hogy az Élet meg ne mutassa valódi fenségét. A szikrázó, vadító, izzó, a parányitól végtelenig terjedő varázsát. Férfi és Nő. Mindketten lezuhantak s felemelkedtek, köztük olyan húr kötettett, melyen végre megpendülhetett a szív nemtörődöm halhatatlansága.
Végtelenül hálás vagyok, hogy szemtanúja lehettem ennek a találkozásnak. Csak ámultam s ámultam kettejük tűzben égő mozdulatlanságán. Nem, semerre nem mozdultak. Mit nekik lökdösődő tömeg, nyekergő vonatkerekek, ziháló, zajos világ, futkosó életösztön-darabkák? A húr nem eresztette őket, egyszerre közeledtek s távolodtak egymástól. Szerelem? Nana, hagyjuk az ócska romantikát, hagyjuk a címkéket, hagyjuk az üres pózolást. Ők ott ketten viharra, örvényre készültek s nem is kellett sokáig várni a végkifejletre.
Először csak piciny légörvények jelezték köztük, hogy valami készül. A férfi, a húr és a nő most szilárd egységet alkottak és örvényleni, forogni kezdett köröttük a világ. Váratlanul robbant minden, többedmagammal le is huppantunk az ülésről. Az örvény, a tölcsér sebesen forogni kezdett, miközben tágult és villámok cikáztak keresztül-kasul benne. Érdekes, hogy a fiút és a lányt is felkapta húrjukkal együtt a tölcsér, mely egyre vadabbul s vadabbul forgott. Aztán jöttünk mi, többi utas, majd az egész szerelvény, az alagút, a felszíni épületek, autók, biciklik, járókelők, kutyák, az egész város, ország, bolygó, galaxisok, világegyetemek, a Mindenség. Végül a sebesség átváltott mennyiségiből minőségibe és mintha mozdulatlanul keringtünk volna az örvény közepe körül. Ott voltunk mindannyian, s talán még ma is ott vagyunk...
Csak pislogni tudtam sokáig, mozdulni sem lehetett, csak kapálózni, úszkálni a középpont körül. Megszólalni se bírtam, a szavaim, a gondolataim és érzéseim is mind ott keringtek mellettem. Különös, hogy nem féltem, sőt telve voltam hálával, mely az örvénylés hatására szintén kicsurgott belőlem és együtt pörögtünk tovább.
Szerettem volna megnézni, hogy mi van középen, mely így felforgatta ezt a bolond világot. Lassú és fáradságos úszkálással elindultam befelé, kerülgetve kisebb-nagyobb tárgyakat és lényeket. Fogalmam sincs mennyi ideig tarthatott az út, mert az idő is ott hömpölygött a centrum körül. Sőt maga a tér is! Valószerűtlennek tűnt, hogy valaha is megpillantom. S hogy ki ér oda? Mert az énségem is hátra maradt keringeni múltjával, jelenével és reményeivel.
Végül odaértem, beestem a tölcsér belsejébe. Egy szívdobbanás alatt felocsúdtam, láttam a fátylat belülről, ahogy kering mezsgyéjén az Élet. Egy röpke pillanatra még a szemező párt is megláttam, ahogy még mindig egymásba fonódva utaznak körbe-körbe. Körülnéztem, de nem láttam s hallottam semmit, csak valami végtelen erő húzott magával a mélységekbe. Testem, lelkem sem volt, ők is kinn maradtak a fátyol túloldalán. De akkor ki vagyok én? Ki tapasztalja ezt a csendet? Kit húz a mélység? Válasz nem érkezett, csak az Erő vonzása lett egyre intenzívebb.
Zuhantam, zuhantam és zuhantam. Idő nélkül, tér nélkül, minden nélkül, csak zuhantam. Majd váratlanul arra lettem figyelmes, hogy látszik a tölcsér egyre vékonyodó alja és bizony lassan kiérek a... Mérhetetlenbe. Ezer s ezer, mi több milliárd s milliárd hasonló tölcsért láttam sebesen forogni, melyekből számtalan fényes kis pamacs esett ki esetlenül. Kicsiny szeretetdarabkák vízcseppekként találtak egymásra a tölcsérek közötti térben. Spirált formáltak közös táncukkal és egyre nagyobb s nagyobb ívben szerettek egymásba.
Nincs szó, nincs kép, nincs forma, nincs hang, nincs semmi. Nincs nincs.
Ekkor hirtelen felriadtam álmaimból. Az egyik utas bökött meg morcosan, hogy ne aludjak már a vállán! Felálltam és kitámolyogtam a metrókocsiból. Néhány mély levegővétel után elindultam a felszínre, de ott sem volt az égvilágon kívül semmi és senki. Csak én.
Zuiro, 2009-11-06

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!