Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Zuiro
Alkotások száma: 32
Regisztrált: 2009-02-20
Belépett: 2018-08-01
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (5)
-Egyéb prózai alkotások (4)
-Versek (23)
Feltöltve: 2010-08-05 10:58:20
Megtekintve: 858
Arctér
- Szóval, mire jó ez az egész? - kérdeztem barátomat.
- Igazából nem tudom, de mindenképpen ki kellene próbálnod - felelte t?n?d? tekintettel.
- Jó, jó, de mégis mit adott neked? Mi változott azóta?
- Valahogy nyugodtabb és igen, bátrabb lettem - válaszolta.
- Mitől? - makacskodtam tovább.
- Hogy szembesültem az Igazsággal. Túl vagyok a nehezén! Béke költözött szívembe.
- Hm. Tehát azt mondod érdemes kipróbálnom - mondtam, de inkább a hívogató messzeségnek intéztem szavaim, melyre pompás kilátás nyílt teraszomról.
- Igen, javaslom, hogy menj el, nézz szembe magaddal végre - mosolygott cimborám -, hidd el, megéri.
- Rendben, elmegyek, ha te mondod - vigyorogtam.
Ebben maradtunk s több szó nem esett. Még egy-két órát csendben teázgattunk, hallgatva a nyári este nyüzsgő neszeit. Dús s fülledt volt az éjszaka, éreztem, hogy az élet meg-megbizsergeti testem minden kis sejtecskéjét, mintha valami nagy-nagy kalandra készülnék. Úgy is lett.
Barátom sok szerencsét kívánt, majd elment. Gyorsan összeszedtem magam, letussoltam, majd kocsiba pattanva elindultam a megadott címre.
A recepción olyan csinos nő fogadott, hogy menten elállt a lélegzetem. Intett, hogy foglaljak helyet a tágas előtérben.
- Pár perc és bemehet - mondta.
A szívem oly harsányan dobogott a nő jelenlététől, hogy majdnem kiugrott a helyéről. Mély lélegzeteket kellett vegyek, hogy lenyugodjak valamelyest, de az érzés csak egyre intenzívebb lett. Arra eszméltem, hogy finoman megérinti vállam.
- Bemehet - felelte lágyan, majd hangtalanul visszaosont a pulthoz, akár egy fenséges vadmacska. Hajának, testének illata szinte kínálta magát, hogy örökre belekapaszkodjak és sose eresszem el. Féltem, bevallom. Vele akartam maradni, vele, ezzel a csodálatos nősténnyel. Ahogy rendezgette a papírokat ottan az asztalon, hosszú, göndör, barna fürtjeit hátra s hátralökte olykor, hogy lásson. Egy-két lapra megjegyzést írogatott, de ezt is oly végtelen gyengédséggel s puhasággal, mintha gyermekeit simogatná.
Elbűvölve figyeltem őt, mégis a legmeglepőbb az volt, hogy egyáltalán nem tiltakozott e leplezetlen bámulás ellen, sőt mintha még biztatna is. Tovább irkált, rendezgetett (olykor a haját hátradobta), leült, majd valamiért ismét felállt, elintézett egy gyors telefont, majd rám nézett és felnevetett.
- Naa, menjen már, várják - nógatott édesen, de én még mindig szépségében fürödtem s csak csodálni tudtam őt. Szépségének sugarai megállíthatatlanul áradtak a tér minden irányába. Hömpölygött, áramlott belőle valami, amit nem lehet megnevezni és leírni.
A gyönyörűségtől megrészegülve még mindig figyeltem őt, szívem s testem lángokban állt, a levegő vibrált, s belőlem is áradni kezdett valami megfoghatatlan talány.
Olykor-olykor felém pillantott, végigmért tetőtől talpig, erre én forrongtam s lázongtam, vakon és süketen elmerülve az Élet örök akarásában. Nem akart véget érni a pillanat, de nem is bántam. Maradni akartam, nem vágytam bentre, ahol már biztosan türelmetlenül várnak rám. Vajon őmiatta ajánlotta barátom ezt a helyet? Nem kétséges. Ekkor váratlanul elém sétált.
- Most már tényleg be kellene mennie? - suttogta elmondhatatlanul odaadó hangon, majd hirtelen, de mégis lassan átölelt.
Az egekig szökött a forróság s a tűz bennem. Egyszerű nemlétező lettem. Illata, bőre selymessége, mindent betakaró haja magába olvasztott, s én magzatként lebegtem benne. Ki mondhatja meg, hogy meddig álltunk, lebegtünk így, összefonódva? Nem tudja senki, mi sem. Nagyon jó volt.
- Menj! - mondta most már határozottabban. - Várlak! Csak menj! Siess!
- Jó.. jó.. - motyogtam, majd bizonytalan léptekkel elindultam befelé, a tárgyalóba.
Két öltönyös úr fogadott, harminc-negyven között lehettek, rokonszenvesek voltak. Bemutatkoztak, bár a kábulattól meg sem jegyeztem nevüket.
- Kér egy kis ásványvizet? - szólt az egyik.
Bólintottam, majd magamba döntöttem két üveggel is. Ekkor újra magamhoz tértem, s alig fél óra múlva már teljesen tudatosan tudtam figyelni őket.
Ők csak mosolyogtak, s egyáltalán nem tűntek idegesnek vagy bosszúsnak a késésem, illetve az állapotom miatt. Az egyik tag kacsintott, majd megszólalt:
- Gyönyörű, ugye? - nevettek harsányan mindketten.
- Aaz.. - mondtam zavartan. ? Ki ő?
- Hamarosan megtudod - mondta az egyik nagyon határozott hangon. - Ugye nem gond, ha tegeződünk?
Fejemet ráztam.
- Rendben. Tudod, mi ez az egész?
- Nem. A barátom nem árult el részleteket - feleltem. - Elmondanátok röviden?
- A dolog végtelenül egyszerű - vette át a szót a másik férfi. - Van egy kis szobánk, abban pedig van egy speciális tükör. Nos, ez a tükör nem "csinál" mást, minthogy megmutatja az ember valódi arcát, mindenféle torzítás és önámítás nélkül.
Bólintottam, de gondolataim a recepciós hölgyön - vagy inkább istennőn - jártak.
- Viszont ez a szembenézés korántsem könnyű - folytatta. - Sokan sokkot, esetleg szívrohamot kapnak. Sajnos a valóság nem való mindenkinek. Továbbá csak kevesen tudnak szembenézni önmagukkal - állt meg egy pillanatra töprengve, majd tovább beszélt:
- Ezért alá kell írnod egy papírt, hogy vállalod a teljes felelősséget, amennyiben tényleg úgy érzed, hogy szükséged van erre - fejezte be. - Nos?
Néhány pillanatig rágódtam az elhangzottakon, mielőtt válaszoltam volna.
- Értem. S mi van, ha sokkot kapok? Utána hogyan éljek tovább "normálisan"?
- Az eljárást két részre bonthatjuk. Az első körben bemész, belenézel a tükörbe, s ha nagyon megijedsz esetleg, akkor azonnal szünetet tartunk, vagy teljesen befejezzük az "eljárást". A szünet kötelező, viszont te döntöd el, hogy mikor legyen vége az első körnek. A szünetben válaszút elé állítunk: ha annyira nem tetszett a látvány, hogy legszívesebben elfelejtenél mindent és visszamenni sem akarsz, akkor kapsz egy injekciót, amitől teljesen törlődnek a ma esti élményeid a memóriádból. Továbbá együtt tölthetsz egy felejthetetlen éjszakát a megérkezésedkor megismert kolléganőnkkel. Úgyis mondhatnánk - nevetett -, hogy ő fejezi be az injekció munkáját.
Reggel felébredve, az égvilágon kívül semmire sem emlékszel majd. Azt hiszed majd, hogy egy fergetegeset buliztál, és ezért vagy "másnapos". A hölgyet pedig a bárban csípted fel. Viszont, ha folytatod, tehát bemész a második körbe is, akkor nincs se injekció, se nő - fejezte be, majd kérdőn rám szegezték tekintetüket.
Néhány másodpercig emésztgettem az elhangzottakat, majd így szóltam:
- Már ne haragudjatok, de ilyen esetek csak a harmadosztályú akciófilmekben szoktak előfordulni.
Nem feleltek.
- S persze győz a Jó a Sötétség felett, meglátom tiszta, isteni lényemet s boldogan mehetek haza! Ugyan már! - törtem ki gúnyosan.
Nem feleltek.
- Vagy meglátom sátáni arcomat, az ocsmány, rút önvalómat! Ki hiszi el ezt a baromságot?!
Még mindig nem feleltek, csak csendben figyeltek. Kezdett bosszantani némaságuk. Majd kisvártatva megszólalt az egyik:
- Igen, mindez valóban előfordulhat. S ebben tényleg semmi misztikus nincs, tényleg elfér egy utolsó kategóriás filmben, de az Élet egyszerű! Nem kell mindenben a csodát, a titkokat keresni. Mi ezt ajánljuk neked, elfogadod vagy sem: rajtad áll.
Pár percig gondolataimba mélyedtem: "Oké, végül is csak nem lehet(ek) olyan szörnyű, hogy sokkot kapjak". "Ráadásul együtt tölthetnék egy csodálatos éjszakát Vele?". Ez a gondolat máris felpezsdített: "ha másért nem is, ezért mindenképpen megérné".
- Rendben, vágjunk bele - mondtam eltökélten. Megint nem válaszoltak, csak sokat sejtetően mosolyogtak. Aláírtam minden papírt s tüstént elindultunk a szoba felé.
Odafelé a folyosón néhány feliratra lettem figyelmes, melyek a falba voltak karcolva: "CSAK ERŐS IDEGZETŰEKNEK!", "VIGYÁZZ! ÉLETVESZÉLY!". Egy piros fényű lámpa is villogott a sötét falon, mellette további feliratok: "VÁLASZD A NŐT!", "OCSMÁNY FÉREG VAGY!". Vagy: "BOLDOGOK, KIK LÁTNAK, MERT MEGVIGASZTALÓDNAK!", és még: "ISTEN SAJÁT KÉPMÁSÁRA TEREMTETT, NINCS MITŐL FÉLNED!", "EREDENDŐ FÉNY VAGY, BÉKE ÉS SZERELEM HONOL SZÍVEDBEN". Végül a folyosó végén megpillantottam az elmaradhatatlan közhelyt is, ami nem hiányozhatott: "ISMERD MEG ÖNMAGAD!". Ekkor már hangosan nevettem és felvettem a rendíthetetlenek törékeny álarcát.
Kísérőim szokás szerint csendben figyeltek, s érdeklődve szemlélték ostoba kivagyiságomat.
- Megérkeztünk, bemehetsz - mondta az egyik. - HA jön a pánik, a rettegés, a félelem s nem bírod tovább, nyomd meg a piros gombot, rendben?
- Oké, barátaim - egyeztem bele határozottan, s szinte már nem is érzékeltem őket, annyira az esti ágyjelenet járt az eszemben.
Bementem s nyomban lehuppantam a fotelba, szemben a Tükörrel. Benne a már jól ismert s megszokott képemet láttam, semmi szokatlant nem vettem észre. Még biztattam is tükörképemet, hogy "este aztán mindent bele, haver!"
A szoba egyébként barátságos volt, egyszerű berendezése nem volt hivalkodó. Ablak nem volt. A falakon egy-két olcsó tájkép csüngött, a polcokon néhány könyv. Pár perc után a tükörben még mindig a reggeli borotválkozáskor látott arc nézett vissza rám. Néztem, néztem, de semmi különös. Aztán valami nem hagyott nyugodni, csak nem tudom micsoda. Valami nem stimmelt.
- Mi a fene... ? kezdtem bele, aztán leesett mi a gond: a tükörképem nem pislogott! Azonnal kirázott a hideg s lúdbőrös lettem.
- Na! Miért nem pislogok a tükörben?! - kiáltottam hirtelen s ösztönösen a szememhez kaptam. Csak a tükörben nem pislogtam.
Tovább figyeltem és az ismerős arc egyre hidegebb, ridegebb s idegenebb lett. Ugyanúgy forgott s mozgott, mint én, de egyáltalán nem pislogott! Csak nézett. Engem. Mozdulatlanul s mereven, egyre hűvösebben és közönyösebben. Egykedvű üvegpillantással vizslatott, a legparányibb érzelem nélkül. Csak nézett tovább mereven. A tükörkép jobb szája sarka gúnyosan felkunkorodott, bőre színe viaszossá vált. A fotelt kirúgva magam alól, hátra hőköltem.
Meggörnyedve s megigézve bámultam a tükörbe. Az arc továbbra is csak nézett, nem pislogott, nem változott.
Egyre nőtt bennem a feszültség és a rettegés, kezeimet szemem elé kaptam, ujjaim közül leskelődtem kifelé a tükörbe. A tükörben nem volt kéz az arcom előtt... csak az a nézés maradt... Végül nem bírtam tovább és felüvöltöttem:
- Változz!!! Kérlek, könyörgöm, változz meg!! Ne nézz így rám! Pislogj! Változz meg! - kiáltottam kétségbeesetten ahogy torkomon kifért, majd térdre rogytam és embriópózban zokogtam tovább.
Percekig csak némán, mozdulatlanul sírtam, könnyeim patakokban folytak a szőnyegre. A viaszos tükörkép még mindig gunyorosan s embertelenül nézett. Engem. Akár egy élőhalott.
Prüszkölve, de még mindig könnyes szemmel odakúsztam a piros gombhoz, s tiszta erőből rácsaptam. Ekkor ájultam el.
A tárgyalóteremben ébredtem. Volt ott egy dívány, arra fektettek le. Lágy hangfürdőben lebegtem, az "istennő" cirógatott s becézgetett:
- Ébresztő, ébresztő, kedvesem. Minden rendben van, kint vagy már, túl vagy rajta... - ringatott édes szavaival.
- Legalábbis az első körön - szólt élesen egy férfi hang. - Még hátra van a második kör, feltéve ha ő is úgy akarja.
- Jaj, dehogy akar oda visszamenni - válaszolt mézédes hangon a nő helyettem. - Ott csak csúnya dolgok vannak. Vár ránk az éjszaka...
Pár perc múlva nagyjából észhez tértem. Felültem, de abban a pillanatban belém hasított az elmúlt események fájdalma. Eközben arcomon puha simogatást éreztem, ami elmondhatatlanul jól esett az átélt trauma után. Már figyelni is tudtam megint. Kérdő s zavarodott arckifejezésemet látva, újra beszélni kezdett az egyik öltönyös férfi:
- Nos, ahogy már korábban megbeszéltük, a szünetben választhatsz, hogy miképpen is legyen a továbbiakban. Ha úgy döntesz, hogy visszamész, akkor még egy papírt alá kell írnod. Viszont, ha a felejtést s a forró éjszakát választod ezzel a csodálatos nővel, akkor már ebben a minutumban távozhatsz, és soha többet nem látjuk egymást. Dönts. Magadra hagyunk néhány percig.
Mindannyian kimentek. A nő illata, mint valami kíváncsi vad, még mindig csiklandozta orromat s szívemet. A férfi szavai tompán hevertek elmémben. Nem tudtam mitévő tegyek. Rettegtem arra a gondolatra, hogy vissza kell térjek a tükör elé, bár érthetetlen módon mégis visszahúzott valami.
A nőre is elképesztően vágytam, de leginkább arra, hogy elfelejtsem azt a viaszos arcot. Azokat a hűvös szemeket s gunyoros szájat. Rettegtem. Azt hittem, hogy a rútság, a kegyetlenség, a halál förtelmes, harsány s undorító, de megdöbbentem egyszerűségén és hétköznapiságán. Attól féltem, hogy majd agyarakat, rücskös bőrt s kivillanó, véres húst látok a tükörben. De úgy tűnik, hogy a valódi halál, az igazi fájdalom észrevétlen, mozdulatlan és embertelen. Akár a kripta mélye s csendje.
"S mi van, ha a második körben is ez lesz"? - kérdeztem magamban. "Akkor már nem kérhetem a megváltó felejtést." "S a nő is elúszik" - konstatáltam helyzetemet. "De nem lehet! Az nem lehet, hogy csak ennyi lennék!" "Annyira hittem s bíztam jóságomban és békémben, nem lehet, hogy ne létezzen!" "Újra megpróbálom!" - döntöttem el végérvényesen a dolgot.
Megpöcköltem a kis csengőt, amit otthagytak nekem. Közöltem döntésemet. Amazok bólintottak.
- Ne feledd, utána nincs felejtés - figyelmeztettek utoljára.
- Rendben.
Aláírtam. Újra bent: fotel, piros gomb, tükör.
Kényelmesen elhelyezkedtem s vártam végzetemet. Az arc a tükörben újra a megszokott volt, az iménti események hajszálvékony lenyomatával. Végtelennek tűnő pillanatokig nem történt semmi, próbáltam megnyugodni s összeszedni magam.
Egyszer csak újra növekedni kezdett bennem a rettegés és a feszültség. Megállíthatatlanul ismét hatalmába kerített a félelem s az iszony. Megint megjelent az Arc. Hangtalanul megindultak könnyeim és mozdulatlanul remegtem a pániktól. Torkom kiszáradt, hevesen vert szívem, zihált lélegzetem. Egy parányi hang nem sok, annyi sem jött ki belőlem, csak némán meredtem a tükörből rám meredő élőhalottra.
Továbbra sem pislogott, arca viaszos, szája gunyoros volt. Embertelen. Rázott a hideg rettegés és belül zokogtam tovább: "Nem, ez nem lehetek én..." - pörgött ezerszer, milliószor a gondolat. Már én sem pislogtam, szemem kiszáradt, és félve, remegve érintettem meg számat, arcomat: ugyanolyan volt, mint a tükörben! Mintha minden megállt volna egy pillanatra. Mélységes csend ereszkedett a szobára. Hangtalanul vacogtam, én néztem őt, ő nézett engem. Nem tudom meddig ülhettem, ülhettünk így megdermedve, begörcsölve s reszketve.
Már éppen nyúltam volna ismét a piros gomb felé, amikor valami történt - végre. Történnie kellett. Talán egy apró kattanás, egy isteni hajszálrepedés, egy finom reccsenés... nem tudom mi volt az, de a következő ezredmásodpercben azt vettem észre... Azt vettem észre, hogy nem vagyok a testemben, s figyelem magamat (?), a testemet, ahogy a tükörbe mered s retteg. Hm, ez különös. Mintha az egész szoba én lennék, kitöltöm a teret, mégsem látom magam, csak érzem. Félelem nélkül. Egyfajta sűrűségként, egyfajta láthatatlan ködként érzékelem magam. Bárhonnan figyelhetem az embert, ahogy a tükörbe bámul, sőt akár a szemei mögül is tudom figyelni a tükörképet.
Aztán hopp! - vége lett a varázslatnak, újra a testemben találtam magam. Érdekes, hogy elmúlt a rettegés, a tükörkép pedig lassan, nagyon-nagyon lassan változni kezdett. Igen, változott! Végre! Szemébe ragyogó élet, arcába szín, szájába mosoly költözött. Hihetetlenül barátságos és megértő szempár nézett vissza rám a tükörből. Nyoma sem volt tekintetében a közönynek, hideg, hűvös magánynak. Inkább érdeklődve és csendben figyelt. Engemet. Arca-arcom nagyon gyorsan változott, mégis egyfajta békés derűt sugárzott. Hol mosolygott, hol kíváncsian vizsgálódott, hol nyugodtan s szeretettel figyelt. Néha egy-egy sötét árny is átsuhant az arcon, majd újra kisütött a nap. Nagyon megnyugtató és békés volt.
Aztán egy-két percre újra a testemen kívül találtam magam, majd ismét a testemből figyeltem kifelé. Forróság s gyermeki izgalom pezsgett ereimben és végtagjaimban, melyek lassan kezdtek kiolvadni görcsös, megmerevedett állapotukból. Szívem megtelt békével s szerelemmel. Megnyomtam a piros gombot.
Már vártak. Csillogó szemmel és csendben mosolyogtak mindhárman. Elismerően biccentettek, majd kikísértek a bejárati ajtóig. Ezalatt nem szóltunk egy árva szót sem. Nem volt szükség szavakra. Átöleltük egymást, majd távoztam.
Barátom a házam előtt várt. Amikor meglátta arcomat, szélesen elvigyorodott:
- Gyönyörű, ugye? - kacsintott.
- Az - feleltem nevetve. - Gyönyörű.
Zuiro
2010-07-19

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2010-08-06 12:59:31
Orulok, hogy tetszett. Sajnos en is ugy vagyok vele, hogy hosszabb szoveget csak ritkan kezdek el monitoron olvasni. Kicsit tartottam is tole, hogy talan sokan bele sem kezdenek, de ezek szerint nem lehetetlen:)) Mellesleg maga a szoveg nagyon eros, nagyon magaval ragado. Amikor irtam tejesen feje tetejere allt az egesz erzelemvilagom. Ugyhogy, ami az irasban szerepel, az valoban megtortent velem is. Marmint nem fizikailag, hanem erzelmileg-lelkileg.
Ezuton szeretnem kerni, hogy akinek van kedve, az legyenszives ossza meg velem/velunk az olvasas kozben atelt elmenyeit. Kivancsi vagyok kire hogyan hatott a szoveg. Koszonom!
(Bocs, hogy az ekezetlen irasert, kulfoldon elek jelenleg)
PSb
2010-08-05 15:38:14
:) Jó volt!
Ritkán veszem rá magam a monitorról való olvasásra, hosszabb szöveg esetén, de ez a történet nem hagyta magát! :)