Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Longinus
Alkotások száma: 18
Regisztrált: 2009-03-01
Belépett: 2016-10-28
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
-Elbeszélések (6)
-Versek (11)
Feltöltve: 2009-04-13 05:27:09
Megtekintve: 919
A Kisember (olvass el)
Sok-sok évvel ezelőtt…
Hajdanán, mikor a most, nem most volt, és az idő sem számított, akkor születtek meg az élet hordozói. Születésük sem volt egyszerű, hanem körülményesen zajlott le. Az anyag egyesülése előtt léteztek. A nevük, ha fogalmazhatok egyszerűen, mondhatnám úgy is, az árny és a fény urai. Szellemtestvérek, akik szüntelenül harcoltak egymással. Ők alkották, az egészet. A mag belsejében éltek, hol fel volt osztva minden a fény és a sötétség erejére. A harcuk alkotta meg a mozgást és alakította ki a végleges formát, az anyag létrejöttét.
Küzdelmük, az idő múlásával, annyira tökéletessé, istenivé vált, hogy egyesek, úgy gondolták, hogy képesek lennének uralkodni a saját törvényeik szerint. Az ősi erők, olyannyira megerősödtek, hogy különválásuk elkerülhetetlenné vált. Kialakult, egy irányító rész, amely vagy a hatalom tényleges megszerzésére törekedett, vagy a hatalom fenntartására, amely biztosította az élet folytonosságát. A harc során, anyagi alakot vettek fel. Felfegyverkezve kardokkal, és harci páncélban védve a törékeny és egyszerű testet, küzdöttek életre-halálra. A helyszín, mindig adott volt, csak a harc kimenetele volt kétséges.
Az egyik fél, a dominánsabb és a hatalomra éhesebb, a vágytól és a mohóságtól fűtve, kezdett megerősödni és elnyomni a fény urait. Akkortájt, a sötét úr, fenséges hatalommal és hírnévvel jutalmazta meg azokat, akik hűen szolgálták őt, a fény urával szemben. Sokan voltak ilyenek. Létszámuk, pedig egyre csak nőtt és nőtt…
Ott voltam a sorban, a sok szellemtestvér között. Álltam, és tettem, amit tennem kellett. Nem éreztem részvétet, sem megbocsátást. Kíméletet sem tanúsítottam az „ellenséggel” szemben. A legjobb és a leghatalmasabb voltam, aki közvetlenül, a sötét úr szolgálatában állt. Ahogy, álltam a trónja mellett, nem gondolkoztam azon, hogy elfoglaljam az uram helyét, csak egyszerűen szolgáltam őt. Ez volt a dolgom. A sötét úr, tisztában volt ezzel, ezért is bízott rám, minden személyes munkát. A nagyobb csatákat én irányítottam, és vereséget nem szenvedtem, szinte soha. Az utolsó csata közben, ahol az utolsó harcos is elbukni látszott, a harc váratlan fordulatot vett.
A kardom, a levegőbe emelkedve, éppen lecsapni készült, a már térden álló egyénre, az utolsó fény harcosra, mikor a szemébe pillantottam. Olyan tűz égett benne, hogy képtelen voltam arra, hogy lesújtsak rá. Akkor, felém nyúlt és megérintette a jobb lábfejem. Az érintésének nyoma örökké elkísért, és örökké ott van rajtam, még most is, a 21. században.
Valami megváltozott bennem. Egészem újat éreztem, mintha élnék, és már érezném a létezést és a teremtés mámorát. Már nem a pusztítás hajtott, nem a szolgálat és a dicsőség, hanem a másik hatalom megismerése, amit mi, a gyöngeség jeleként tartottunk számon.
Mikor a nagyúr számon kért, hogy miért van még életben a fény, azt mondtam neki, hogy sokkal erősebb volt, mint én…
Nem tudtam jól hazudni. Megérezte a bizonytalanságomat, s mikor hátat fordítottam neki, egy óvatlan pillanatban, rácsapott az ostorával a hátamra és így kiáltott:
- Hazudtál nekem! Örök életedben, viselni fogod a nyomát hazugságodnak, de megkapod jutalmad hűséges szolgálataidért, egy olyan helyen, ahol a lelked, örök halhatatlanságra lesz ítélve, az idők végezetéig! És ezt, senki más meg nem változtathatja. Mindörökké így lesz. Menj utadra! Távozz! – mondta fennhangon, a nagyúr.
Nagyon fájt. Nemcsak a szavai, hanem az ostorcsapása is. Megütött engem, pedig hűségesen szolgáltam őt!
Engem… Egyáltalán nem ezt érdemeltem. A nyoma láthatatlan, de kínzó módon éget, ha földi létemben, bármikor is a közelemben jár a sötétség. Akkor, el kell mennem messzire, mert fájdalmam, olyan erős, hogy attól félek, meggyullad rajtam az öltözékem, a hátam közepén.
Ez egy „ajándék”volt, a sötét úrtól, számomra.
Száműzött egy idegen helyre, ahol anyagi testben kellett elindulnom, s felfedeznem egy ismeretlen területet, amit magamban földnek neveztem el. Érdekesnek, nem mondható egy hely, mely sivár és elhagyatott. Úgy gondoltam, legalább lesz elég időm elmélkedni, ezen a jelentéktelen helyen, ahol az élet cseppnyi szikrája sincs jelen.
Bejártam az egész helyet, időt és energiát nem sajnálva. Csak mentem és kerestem lelkem egy elveszett darabját, amit talán sohasem találhatok meg.
Utam során, egy szűk ösvényre érve, találkoztam az első élőlénnyel. A szellemvilágban nem kérdezzük, kiféle-miféle vagy, hogy nézel ki. Tiszteletünket tesszük egymás felé, vagy esetleg szembefordulunk egymással, rosszabb esetben. Az idegen, nem tanúsított semmiféle ellenállást. Barátságosan, felém fordulva megszólított:
- Üdv néked, idegen! Mi járatban vagy itt, ahol még az élet kialakulófélben van?
- szólt hozzám, ekképpen.
- Száműzve vagyok, s a sorsom megpecsételve. – mondtam bizonytalanul és félszegen.
Mereven álltam, s nézve őt, nem éreztem azt, hogy egyedül vagyok. Mintha, fogta volna a kezem, egy jó testvér módjára, s mosolygott, mindig mosolygott.
- Menj hát utadra és keress tovább! – így szólt hozzám, majd továbbállt.
Felkerekedtem, de most már sokkal vidámabban. Kétségeim és sötét gondolataim, nem zaklattak már. A reményt és a törekvést láttam, ami megállíthatatlanul hajtott célom felé. Mentem, csak mentem… Felfedeztem a napot, ami a fényből ered és bevilágítja a földet. S ha eltűnik, előjön az éj, s mikor rám talál, leple alatt a sötét hangok, miket hallani véltem, már nem is voltak annyira sötétek.
Az ismeretlennel való találkozás után, sokkal bátrabban keltem útra. Újabb ösvényhez érve, találkoztam egy másik idegennel, aki már nem is volt annyira idegen számomra.
- Üdv néked! – mondtam, s felé fordultam.
- Néked is idegen! – mosolygott, s kedvesen felém nézett. –Áruld el, mi a neved? Vagy tán titok?
- Nincs nevem, sosem volt.
- Majd lesz, ne csüggedj. A fiammal már találkoztál, mesélt már rólad. Pedig hányszor, de hányszor elmondtam már neki, hogy ne menjen el hazulról, de hajthatatlan. Mindig mozgásban van. Az én fiam. Jézusnak hívják. Én Mária vagyok. – mondta, majd közelebb lépett hozzám és jobb kezével megsimogatta a bal arcomat. Kezének érintése nyomán, megértettem az anyagi létezés örömét és annak törékeny elmúlásával járó fizikai fájdalom értelmét, mely valami új dolog vége és kezdete lehet. Megértettem, de átérezni nem tudtam halhatatlan lelkem végett. Majd így szólott:
- Vesd fel a fejed és légy büszke, amivé születtél, s ami vagy, s amivé leszel! -
szólt hozzám kedvesen, de határozottan.
Ezzel a néhány szóval elbúcsúzott és továbbment útjára. Folytattam vándorlásom. Eközben láttam élőlényeket, s néztem az élet kibontakozását, amint apró magról kikelve megszületnek, és mikor elpusztulnak, egy újabb lép a helyükre. Figyeltem és megfigyeltem a környezetemet. Minden változott és semmi sem volt örök. Az élőlények között, elsősorban a két és a négylábúak figyelemmel kísérése volt a legérdekesebb. Próbálnak alkalmazkodni a környezetükhöz és ennek kialakítása érdekében, az életműködésükhöz szükséges tápanyagokat a náluk alacsonyabb szinten, de alárendeltebb állapotban megtalálható létformákból nyerik. A hatalom ilyen jellegű kibontakozása, emlékeztetett régi énemre és a múltbeli eseményekre. Gondolataimba mélyedve, magamba szálltam és eltöprengtem.
Ahogy mendegéltem, egy újabb ösvényre tévedtem, ahol belebotlottam egy kis emberbe. Picike és alacsony volt a termete, hogy szinte észre sem vettem. Olyan érzésem támadt, mintha a semmiből jött volna. S az arca, az volt a legérdekesebb.
Nem volt arca. Ennek megfelelően, érdekes látvány volt. Egyszerű öltözéket viselt, ami szinte, azt mondhatnám, kopott is, rongyos is volt. Cseppet sem nézett ki harcosnak, sőt inkább valami egyszerű teremtménynek néztem, aki segítségre szorulhat. Alacsony termetéből, valahogy sugárzott az erő.
Igazából, az arca volt a legérdekesebb, a nem létező arca. Próbáltam megkeresni a tekintetét, de hiába.
Hozzám szólt mély, öblös, de határozott hangon:
- Üdvözöllek idegen!
- Szintúgy, én is téged! – bólintottam feléje.
- Tudnál segíteni nekem? - kérdezte érdeklődve.
Elbizonytalanodtam hirtelen. Nem voltam hozzászokva, hogy idegeneknek, akiket szinte nem is ismerek, csak úgy segítsek. Nem tudom miért, de nem tudtam nemet mondani.
- Ha módomban áll természetesen.
- Ezek szerint, kérsz valamit a szolgálataidért…
Már nem tudtam, mit mondjak erre. A legutóbbi szolgálatomért is igazán bőséges jutalmat kaptam a sötét úrtól. Emlékezetes, de bőséges jutalmat. Elgondolkodtam.
- Talán nem bízol bennem? –mondta. Úgy gondolod, hogy egy hozzám hasonló ember, nem tudna bőségesen megfizetni a szolgálataidért?
Egyszerre úgy éreztem, mintha olvasott volna a gondolataimban. Talán veszélyes lehet, óvatosnak kell lennem.
- Nem, nem erről van szó. Már nem tudom, kiben bízhatok és kiben nem.
- Ha az ember, elveszíti a hitét és a reményt, nagyon nehéz ismét megtalálnia.
Tudom jól, nagyon jól tudom. Ami a csalódásból fakad, az önmagunk hibájából fakad. Minden, ami körülvesz, és minden, amit mi igaznak, vagy hamisnak vélünk, belülről fakad.
Ha valamit szépnek látsz, az azért szép, mert te annak látod és nem azért, mert más azt mondja. – felelte s bólintott egyet a fejével.
- Igazat beszélsz. Azt hiszem. Hagy kérdezzem meg, ha ilyen bölcsen szólsz, olyan nyelven, mely igaz és tiszta szellemből fakad, hogy is láthatod meg mindazt, mi körülvesz téged, ha nincs mivel meglátnod a környezeted, ami szép vagy jó, esetleg rossz?
- Kérdésed helyén való. –szólt hozzám nyugodt, békés hangon. Nem látok úgy, mint
más ember. Én belülről szemlélem a világ változásait. Belülről nézem, ahogy a dolgok változnak és kívülről érzékelem, ahogy azok megtörténnek.
- Ha a dolgok úgy alakulnának, ahogy mi szeretnénk, akkor mi értelme van, az
egésznek? – kérdeztem felbátorodva.
E beszélgetés, kezdett érdekes útra terelődni. Ám, egyszerre szorongás lett úrrá rajtam. A környezet, mintha megváltozott volna. Hűvösnek és hidegnek éreztem mindent.
- Jellemed, mutatja azt, honnan jöttél, s ki vagy. Nem kell megértened mindent. Néha, hagyni kell, hogy a dolgok megtörténjenek, csak úgy maguktól. A tökéletességre való törekvés, elveszi az élet szépségét, ami emberi idővel mérve, behatárolt és korlátolt. Minden, ami teszel, magából a szeretetből kell, hogy fakadjon. Így próbálj meg gondolkodni.
- Értem. Azt hiszem értem. – feleltem neki. Kérlek, mond hát meg, kihez van szerencsém, aki ilyen bölcs és sokatmondó ember?
Erre, elfordította a fejét, s elnézett oldalra. Megint, olyan érzésem támadt, mintha abban a pillanatban eltűnt volna, s nem is lenne jelen, csak… mint…
Abban a pillanatban, szinte a semmiből, egy sötét alak bukkant elő a rengetegből és megindult a kisember felé. Fenyegetően közeledett, s már a messzeségből előtűnt hosszú kardja, amin megcsillantak a napfény sugarai. Gyors léptekkel közeledve, célba vette a kisembert és lesújtott kardjával. Vagyis lesújtott volna, de abban a pillanatban, közéjük ugrottam, s elkaptam a csuklóját, amivel a kardot tartotta. Hosszas birkózás után, a harc kimenetele kedvezően alakult számomra, s az orvtámadó futva elmenekült. Kifújtam magam, s a kisemberre néztem.
- Köszönöm a segítségedet idegen.- szólt hozzám. Hálás vagyok neked. Nos,
kérdésedre választ adok. Az én nevem… Isten. Istennek hívnak, csak így egyszerűen.
Tudtam, hogy ki ő. Igen. Abban a pillanatban, térdre borultam előtte, és a kisember, akit kis termete által, az előbb alig vettem észre, most olyan nagy emberré változott. Hatalmasnak tűnt, vagy csak én lettem kisebb, nem tudom, de azt igen, hogy fölém emelkedett lelkileg, szellemileg egyaránt, s e magasságból rám nézve, ekképpen szólt:
- Most már tudod, hogy ki vagyok. Tudom jól, miért vagy itt, és tudom, hogy mit
tettél a múltban, amiért vezekelned kell itt, ezen a helyen. A lelked halhattalan, de cselekedeteid, amik az idők folyamán igazolják létezésed valódi okát, hozzám vezetnek majd. Minden születés és halál után, mérlegelem a földi létednek azon cselekedeteit, amelyekkel segítetted az embertársaid munkáját. Az, lehet szellemi, vagy fizikai jellegű is. Az évszázadokat bevándorolva fogod szépen megtanulni, az emberi faj gyöngeségét és küzdeni akarását, ami a boldogságuk forrása is egyben. A gyöngeség, az élet múlandóságát, és a hozzám vezető utat jelenti. Ez vagy újraszületéssel, vagy egyesüléssel jár együtt, ha hozzám tartozol. Csakis akkor, ha bennem élsz, és én te benned. Akkor, nem csak az egésznek leszel egy része, hanem én is a te részed leszek egészen. Addig, viszont hosszú utat kell még megtenned. Mivel katona voltál, és a harcra születtél, ezért minden olyan helyen ott leszel, ahol harcok, háborúk, csaták folynak majd. Az emberi történelem, igazol majd téged, hogy melyik oldalon álltál, de tudnod kell, bárhogy is döntesz, vagy közelebb, vagy távolabb leszel tőlem. A cselekedeteid, meghatározzák életed legközelebbi szakaszát. Azt, hogy mit és miért teszel. Most pedig indulj utadra! Láss és tanulj!
- Rögtön indulok, de még két dolgot szeretnék kérdezni. Amikor találkoztunk, azt
mondtad, segítsek neked. Mondd, miben segíthetnék én, neked?
- Már megtetted az első lépést, a kérdésed így hiábavaló volt, hiszen már te is
nagyon jól tudod a választ, hogy mit kell tenned. Azzal segítesz nekem és magadnak, ha hasznos tagja leszel az emberi társadalomnak, ami majd ezután fog kialakulni.
- Találkozunk még?
- Mindig veled leszek, mikor egyedül leszel, mikor magányos vagy, ha boldog, s ha boldogtalan, csak nézz magadba, és erősen higgyél bennem. A szívedben lakok, és ha kopogtatok a szíved kapuján, halkan és csendesen, próbáld meghallani, büszkén, emelt fővel,emberhez méltón...
- Köszönöm… – csak ennyit mondhattam, elköszönni sem maradt időm, mert már
tovatűnt. Abban a pillanatban, mély álomba zuhantam, s magamban arra gondoltam, vajon hol, s miként születek újra, s milyen feladatok várnak még rám, e föld és e kék ég között.
A remény befészkelte magát szívembe. A kétségek tovaszálltak, s tudtam, hogy most már sohasem leszek magányos és elveszett, ebben a világban. Hiszen, ahogy egy szellő, mi megrezegteti a fák lombjait s leveleit, apró hangokat hallatva, azt suttogja, hogy minden változik, még akkor is, ha mi, esetleg nem halljuk. Mind azt mondják, nem vagy egyedül, és soha nem is leszel az. Mindig van itt valaki, aki fogja a kezed, széles e világon…




Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2009-04-13 20:53:48
Köszönöm fefo!
Örülök, hogy tetszett, bár a feltöltés után kissé hümmögtem magamban, mert úgy éreztem, hogy túllöttem a célon. A múlt a jelen és a jövő egyaránt jelen van, mindkettő művemben, talán kissé magamra is vettem (az ember ősi bűne, Ádám és Éva kitagadása a paradicsomból, stb.). Majd a megbékélés a múlttal és a kapcsolatok kialakításával egy szebb és új élet születése, s az ember bizakodva bár, mégis töretlenül hisz valamiben, ami talán a remény, maga Isten.
(Kissé féltem, hogy ez eleje miatt sokan egy fantázia alkotásnak vélik, próbáltam érdekesnek és elgondolkodtatónak megírni beleadva szívem és lelkem egy darabját)!
Annyira örülök, hogy tetszett!
Köszönöm fefoka!
Sok szeretettel
Longinus
2009-04-13 09:28:33
CSODÁLATOS ! Szinte megszünt körülöttem a világ, amíg olvastam. Egy olyan fantázia-történetbe vezettél el, ahová már régóta vágytam és kíváncsiságom töprengéseim mezsgyéin sokszor be is pillantottam. Bár a történet közepe táján, az "arctalan kisember"rel való beszélgetés kissé elnyújtottnak tűnt és hajtott a kíváncsiság, hogy kihagyjak néhány szakaszt, mégis az elsőtől az utolsó szóig minden betűt elolvastam. Megérte !
Éppen a Nat. Geogr. -on nézem a világ keletkezése és - majdani vége (pontos címére most nem emlékszem) sorozataot. Megragadt benne egy tudós kutató mondata. Valahogy igy szólt: Jelenleg a világmindeségben két hatalmas erő küzd egymással, a SÖTÉT ANYAG és a SÖTÉT ENERGIA . Jelenleg a SA van kétszeres túlerőben, de ez még megfordulhat a SE javára. Hogy miért jutott ez most éppen az eszembe? fogalmam sincs. De Isten létét és az emberhez való viszonyát is hallottam már sokszor megfogalmazni. Ez is egy gyönyörű változat. Magam is úgy érzem, hogy az emberi lélek Isten lelkének része. Elnézést, nem akartam senkit megbotránkoztatni. szóval írj sokat ! én olvaslak. üdv fefo