Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Maarm
Alkotások száma: 8
Regisztrált: 2009-08-17
Belépett: 2010-04-10
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (6)
-Egyéb prózai alkotások (1)
-Versek (1)
Feltöltve: 2009-08-20 10:14:33
Megtekintve: 755
A lógós
- Farkas?
- Jelen!
- Molnár?
- Itt vagyok!
- Somogyi?
- Itten-e...
- Somogyi, nem megmondtam, hogy ülj rendesen azon a széken, és ne úgy, mintha karót nyeltél volna a szőlősben? - fordult ki magából Mikesy tanár úr.
- Tehát... hol is tartottam. Ja igen: Weisz?
- Itt, kérem!
- Zengő?
Mély csend a teremben. Hallani a fákon pittyegő feketerigó motozását.
- Hol van Zengő Zoltán? Ismételten csavarog? Gyurka, mit tudsz róla?
Nyurga Gyurka – a „nyurga” gúnynevet még 5.-ikben akasztották rá, hirtelen növése miatt – a száját harapdálta, feszélyezetten végül kibökte, hogy ő bizony nem tudja, hol van a Zolkó. A tanár úr fejcsóválva húzta be folyós tollával a hiányjelet a névsorba.
- A teremtésit nekije, hiszen már február végén figyelmeztettem az édesanyját, hogy figyeljen jobban oda arra a gyerekre. Még pár óra hiányzás, és az ügynek mennie kell a falujegyzőhöz. Pályafutásom alatt még ilyet sosem kellett megérnem.
Az osztályban harapni lehetett a csendet. Csak néhány mókus nyüsszent egyet odakinn.
- De tanár úr, ugye nem rúgják ki Zengőt?
- Fiam, nem az én feladatom ezt eldönteni. De szívem szerint úgy röpíteném ki azt a kölyköt, hogy Fehéregyházig meg se állna.
Nyurga nyelt egyet, ugyanis nem szívesen vált volna meg cimborájától. Igazándiból ő sem értette Zengő mostani viselkedését; a lógásokat, a kocsikerekek alá szórt rajzszegeket, a táska mélyén lapuló csavart dohányt. Régen olyan jó gyerek volt pedig. Lehetett vele szórakozni, játszani, mint a többi gyerekkel, a szeme mindig őszinte, nyílt és vidáman fénylő volt. Mostanra viszont megváltozott: szőke haja poros, koszos, lenőtt lett, szeme egész fénytelen, a világ már csak néha-néha tükröződik vissza szemeiben. Az egykor eminens diák egy jobbára figyelmetlen, fegyelmezhetetlen siheder lett. Délutánonként felmászott egy fára, nézelődött, mint egy beteg sas, aki már nem tud repülni, s ha olykor egy-egy madárfészket lelt, a tojásokkal megdobálta a lányokat, vagy a fiókákat bevitte a kémiaszertárba, köralakba szétlocsolt kevés benzint, a fiókát a kör közepére tette, majd meggyújtotta a benzincsíkot. Mondanom sem kell, nem volt szép látvány, ahogy a fióka magatehetetlenül vergődött máglyája gyűrűjében. Zengő üres szemmel bámulta a mutatványát, néha mosolyra húzta száját, majd miután elaludt a tűz, a fióka kábán feküdt a füstös földön. Zengő fogta a madárkát, átvitte a fizikaszertárba, felvágta a hasát, s a beleit beleszórta a Mikola-cső poshadt vizébe. A csövet forgatta egy darabig, nézte, miként kebelezi be a buborék a madárbelsőséget, illetve hogyan lebeg a cső egyik végéből a másikba a véres cucmó. A kibelezett madarat pedig – a kiszárított lepkékhez hasonlóan – feltűzte egy kartonlapra, majd ezt a szöveget írta alá: A SZOMSZÉD FÁRÓL BEGYŰJTÖTT, RITKA, BÉL NÉLKÜLI CSURIZ. S berakta a gondosan kipreparált skorpiók, rovarok mellé. Megnézte remekművét, majd a Mikola csövet a biológia szertárban porosodó csontváz kezébe nyomta, mintha épp puskát tartana, s a kémia szertárban az árulkodó égésnyomokat nedves szivaccsal gondosan feltörölte. Dolga végeztével még egyszer körülnézett, majd hazament ebédelni.
Másnap reggel megjelent Zengő is az iskolában. Mikesy tanár úr nem bírta ki, hogy megjegyzéssel ne illesse a rosszcsont diákot.
- Lám-lám, ki van itt. Csak nem a Zengő úrfi? Már szinte el is felejtettünk, olyan régóta nem voltál körünkben. Tegnap miért nem jöttél, fiacskám?
- Az erdőben voltam.
- És...? Mit kerestél te az erdőben, mikor itt lett volna a helyed?
- Sétáltam és elmélkedtem. - felelte nyugodtan, minden aggály nélkül, s úgy tűnt, hogy azt hiszi, indoklása teljesen elfogadható magyarázat mulasztására.
- Elmélkedtél? - a tanár felhorkant, mozdulata alatt nyögve reccsent egyet a rozoga szék.
- Igen.
- És min elmélkedtél, barátom? Hogy milyen újabb csínytevéssel tudnád megkárosítani az iskoládat?!
Mikesy fölállt, szájából a fröcsögő nyál az első sorban ülők fejére záporozott. Lassan megindult a deszkákból összetákolt tanári pulpituson. Zolkó elvörösödött, egyik lábáról a másikra billenve támaszkodott. Somogyi alig bírta visszafojtani nevetését, a pad alá bújt kínjában, mintha a leesett tollát kutatná. Nyurga Gyuri füzete lapjaiba törölte a tenyerén minduntalan előgyöngyöző izzadságcseppeket.
- Nos, miért nem felelsz, te csirkefogó? Merem állítani, az ilyenekből lesznek a jóapádhoz hasonló bűnözők. Az se volt különb, igaz, miért is várnám el, hogy a fia majdcsak jobb lesz? Az ilyeneknek nem használ semmi, csak ez!
A súlyos kar lendült, Zolkó Nyurga ölébe esett. Az orrvér végleg fellazította Gyurka füzetének betűit. Az aznapi tananyag szétmázolódott az izzadt lapokon. Zengő megtörölte kockás ingének mocskos ujjába csöpögő orrát, majd szemlesütve visszaállt helyére.
- Remélem, tanulsz végre a leckéből, fiam. A népnek nincs szüksége a hozzád hasonló jómadarakra.
Mikesy tanár úr a dühtől fújtatva cammogott vissza a presztízst adó padozatra. Magában valami olyasféle szitkot szórt, hogy „kibelezlek”. Zengő leült. Egész órán nem írt, csak bámult maga elé. Mikesy szikrázó szemekkel figyelte minden egyes lélegzetvételét.
Napok teltek, s a napokra hetek jöttek. Zengő hol jött iskolába, hol nem. Mikesy már nem törődött vele, nem kívánta megfegyelmezni. Ha ott volt, bosszantotta még a látványa is, ha nem volt ott, szintén bosszankodott, de némiképp nyugodtabban adta le az órát. Zengő Zolkó pedig egyre betegesebb lett. Állandóan köhécselt, amin a bagó csak még inkább rontott. Ruházata teljesen szétszakadozott, erősen hasonlított a vándorcigányok viseltes ruhájához. Ha nem iskolában volt, kiment az erdőre, és a fák ágait vizslatta. Olykor kiment a mezőre is. Nyurga egy nap kileste, hogy Zolkó árvalányhajat gyűjtöget. Megkérdezte, minek az neki, Zolkó viszont csak annyit vágott oda: „Mert kell.”
Egy nap viszont már Mikesynek is feltűnt Zengő hosszú hiányzása. Foghegyről megkérdezte Nyurgát:
- Te! Mi a baja annak a Zengő gyereknek? Már másfél hete ide se dugta az orrát. Bár már nem sok értelme lenne bejárnia, hiszen minden tantárgyból meg fog bukni.
- Nem tudom, kérem. - hangzott a vékony felelet. De egyik nap viszont találkoztam vele a mezőn. Árvalányhajat szedett. Amikor kérdeztem, nem mondta meg, mire kell neki.
- Különös... Bár arról a kölyökről sose lehet tudni, mit miért csinál. Én már rég letettem a megnevelési szándékomról vele kapcsolatban. Az ilyenekkel nem lehet mit kezdeni. Majd megneveli őket az élet, meg a börtön.
Azontúl nem esett többet szó Zengőről. Nyurga sajnálta egykori pajtását, nem értette, miért csinál butaságokat barátja.
Egy hónappal később a falusi hírlap címoldalán a következő rikkancscím szerepelt: „A 13 éves fiú holttestének meggyalázása”. A képen a falu határán húzódó erdő látható. Egy fa ágán egy kötél lóg. A cikk – rövid összefoglaló a vak felnőttek tanulságára – így szólt:
„Egy májusi hétfő reggelen két csendőr talált rá az elhagyatott erdőben egy gyermek holttestére. Teteme már vagy egy hónapja csünghetett egy akácfa árnyas lombjai között. Valószínűleg a gyermek önszántából kapaszkodott fel életének utolsó színhelyére. Kötél gyanánt árvalányhajat kötözött össze, melynek végére két hurkot rakott. Az egyiket a fa ágára, a másikat a nyakára tekerte. Az árvalányhaj erős volt, s a fiú könnyű, betegesen könnyű. Az álom is könnyen reátalált ebből kifolyólag. Ám egy ismeretlen tettes a halál bekövetkezte után pár nappal szégyenletesen megcsúfolta a hullát. Egy éles szúró eszközzel felmetszette a hasat, a belsőségeket kiszedte, s a fiú nyakába rakta. Kezébe pedig – szintén még felderítetlen okokból – egy Mikola-csövet rakott.
A fiú talán árva lehetett. Ezt bizonyítja az is, hogy senki nem kereste, véletlenül akadtak rá a csendőrök. Ha valaki mégis úgy érzi, a gyermek az övé lehet, s szeretné neki megadni a végtisztességet, jelentkezzen a falu jegyzőjénél.”
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!