Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Denny
Alkotások száma: 5
Regisztrált: 2009-11-01
Belépett: 2010-10-18
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Versek (2)
Film / Zene
-Zenekritikák (2)
-Filmkritikák (1)
Feltöltve: 2010-05-07 20:53:37
Megtekintve: 1451
Anathema - A Natural Disaster
ANATHEMA: A Natural Disaster
(2003)

Az Anathema mindig képes volt megújulni. Minden albumukon fel lehet fedezni új ízeket, ami addig egyáltalán nem volt jellemző a bandára. Az első két lemez (Serenades, 1993 és The Silent Enigma, 1995) még doom metal volt, de utóbbiban már érezhettük, hogy a saját zenéjüket játszák, és így a My Dying Bride mellett a stílus megteremetőjévé váltak. Számomra a harmadik nagylemezen, az Eternity-n érték el a csúcspontot, amiről majd még csak ezután fog elkészülni a kritikám. Nem nagyon tudom mit fogok róla írni, mert hiába hangzik elcsépelten, komolyan nem tudom szavakba önteni mit is adott nekem. Egyszerűbben fogalmazva a legtökéletesebb album, amit valaha hallottam. Kevés olyan album van, amit műveknek lehet nevezni, de az Eternity valóban egy művészi alkotás. Egy olyan lemez, amit nem csupán pár szám tesz naggyá, hanem a hangulat, a végtelen érzete, ami összefogja az albumot. Nem is nagyon szoktam külön hallgatni róla dalokat, az az alkotás egy teljes egész, és minden hónapban egyszer előveszem, hogy újra és újra utazzam a végtelen univerzumban. A negyedik nagylemezen (Alternative 4) már olyan metal-t játszottak, ami több embernek is befogadhatóbb, és inkább dalközpontúbb. Ezt az irányt folytatta az 1999-es Judgement is, de ott már tökéletesre fejlesztették ezt a fajta pszichedelikus / progresszív rockzenét. Abban a lemezben az volt a jó, hogy vegyes hangulatú számokkal volt tele, minden rajongónak adott új kedvenceket, és egyben volt dal-, és albumközpontú, még ha ez elsőre furcsán is hangzik. Talán általánosságban azóta is a legkedveltebb, legbefogadhatóbb Anathema album. Két év elteltével érkezett az A Fine Day to Exit, ami sokakat meglepett, köztük engem is, amikor elsőre hallottam. A metal szinte teljesen eltűnt, mégjobban érvényesült a Pink Floyd hatás. Talán ehhez a lemezhez kellett a legtöbb hallgatás, nehéz volt befogadni. A zene természetesen ugyanolyan gyönyörű volt, csak más stílusban. Ezután következett újabb két év, majd megjelent az A Natural Disaster, amely már teljesen atmoszférikus rock-ká alakult, mégis ezt tudom a legjobban az Eternity-hez hasonlítani. Ugyan több számot ki lehet másolni róla, teljesben hallgatva az igazi, így válik ez is a zenei tökéletesség művévé.

A korongot a Harmonium nyitja, önmagában hallgatva igazából nem is értheti meg az ember, ennek az albumnak a felvezetésére azonban nem lehetett volna jobb dalt írni. Lassan sodródunk a dallal, a végtelenségről merengünk, majd a sok megválaszolhatatlan kérdés után egyensúlyba kerülünk a Balance-szal. Minden dalra jellemző, hogy tökéletesen azt adja, ami a címe, nem is sejtjük mennyire vissza lehet adni ezeket a hangulatokat, érzéseket zenében. A harmadikként érkező Closer-t kellett a legtovább szoknom. Első hallgatásra nem értettem, furcsa volt az Anathema-tól, ma pedig már az albumról az egyik kedvencem. Ennél tökéletesebben nem nagyon lehet bemutatni az utazást az ismeretlenben, miközben folyamatosan közelebb sodródunk valami megnevezhetetlen felé. Nem a gyönyörűséget kell keresni ebben a dalban, inkább a valóságot. Röviden a semmi (a minden) leghitelesebb ábrázolásáról van szó. Az univerzumot emberi agy nem képes felfogni, de akkor miért is vagyunk? Én ennek a témának a hangulatát érzem a Closer-ben.
Az Are You There? az első pihenőállomás, itt kikapcsolhatunk. A végtelen szépség dala ez, tele a fájdalom és a szerelem vegyes érzelmeivel. Egy nagyon nehéz útról van szó, a szerelem kereséséről, de a dal ugyanakkor reményt is ad: nem vagy egyedül, küzdj, és meg fogod találni az igaz szerelmet. Az ötödik dal egy átvezetőnek is tekinthető, felkészít az út folytatására, mely gyönyörű lesz ugyan, de nagyon nehéz is. Egyébként a gyermekkor szépségét, a múltat idézi fel a szám. Gyorsan könnyeket csalhat az olyan emberek szemébe, akikben tényleg érző lélek rejtőzik. Két és fél perc mindössze, a hatodik dalként érkező Pulled Under At 2000 Meters A Second pedig egy hatalmas kitörés. Kicsit sokat kellett rá várni, de szerintem ez pont így jó. Folyamatosan érződik a feszültség az album első felében, itt pedig végleg kitör. Ha fel tudtuk dolgozni ezt a dalt, akkor már nyugodtabban hallgathatjuk végig a lemez másik felét, amely hasonlóan nehéz témákkal foglalkozik, de könnyebben befogadhatóbb dalok képében. Az A Natural Disaster című dal egyértelműen az Anathema legfájdalmasabb, legszomorúbb szerzeménye. A cím szerint egy természeti katasztrófáról szól a dal, és valóban van egy olyan hangulata, én személyszerint a gyász érzetét vélem felfedezni, és ezt egy természeti katasztrófa után valóban el lehet képzelni. Bár a dal maga a természet siratásáról is szólhat, de mindent összevetve a reménytelenség himnusza ez. Életemben egyetlen dalt hallottam ezen kívül, ami ennyire fájdalmas lett volna, ez pedig a Sigur Rós Avalon-ja. Itt nem fedezhető fel az a kis reményteli hangulat, mint az Are You There?-ben. Egyébként a dalt a csapat ma már hivatalos énekesnője énekli, Lee Douglas.
A nyolcadik dallal már csak szállni kell, mint ahogy azt a címe is sugallja: Flying. Szárnyalni, repülni és semmivel sem törtődni. Szabadnak lenni, mint egy madár, eljutni oda, ahova csak akarunk. A refrénben van ugyan fájdalom, de az előbbinél könnyebb szerzemény. Csodaszép. Az Electricity a legkönnyebben emészhető dal az albumon. Eddig rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem a lemez hallgatása közben, melyekre a választ hiába is keresem, itt azonban tényleg kikapcsolhat a hallgató. Nincs benne fájdalom, csak nyugalom. Annyira minden egyensúlyban van ezen a lemezen, és minden tökéletesen a helyén van. Az utolsó és végleges állomás előtti tétel ez, van néhány percünk a végtelenség végleges beszippantása előtt. Mert bizony maga a végtelenség a Violence. Maga az album is az, de az utolsó dal önmagában is ezt érezteti. Hasonló érzést nyújt, mint az utolsó fejezet Stanley Kubrick 2001: Űrodüsszeia című filmjében (Jupiter és túl a végtelenen). Amikor sodródsz, utazol az ismeretlenség felé, és nem tudsz megfordulni. Egy utolsó kitörés még van ebben a dalban, hirtelen egy hatalmas vihar képei játszódnak le a szemünk előtt, és a mindenség csúcsfokán, amikor minden érthetővé válik ebben a világban, minden kérdésre egy pillanatra választ kapunk, majd ugyanolyan hirtelen minden lecsillapodik, elhalkul és miután kapunk még egy szeletet a gyönyörűségből, szép lassan tűnünk el a végtelen univerzumban. Ezt a képet több szempontból is lehet értelmezni: egy út vége, a halál, vagy direkt a Föld, az élet elmúlását is szimbolizálhatja. Gyönyörű zárás a Violence, mely után nem marad más, csak a csend. Talán ez vár majd ránk halálunk után is, bár ezt természetesen nem tudhatjuk. A valóságba visszatérve elgondolkodunk, hogy az utóbbi 1 órában egy bizonyos lemezt hallgattunk, melynek címe: A Natural Disaster. Egy lemez, mely elvezetett minket a végtelenségbe, mely olyan gyönyörű és fájdalmas volt, amit sohasem fogunk elfelejteni... Szóval így a végére azt kell hogy mondjam, ez az album méltó társa az Eternity-nek. Azt a lemezt még nehezebb felfogni, ugyanis míg az A Natural Disaster-t a végtelenen való utazás mellett a Földön is el lehet képzelni, mint a természet erejének ábrázolása, az Eternity-t nem lehet ép ésszel felfogni (Mintha nem is emberek készítették volna).
Hatalmasat alkotott tehát az Anathema, ott lesz örökre a kedvenceim között a hetedik lemezük. Minden olyan embert kérek, hogy hallgassa meg, akiket nem hagy nyugodni ez a hatalmas univerzum, akik el mernek gondolkodni azon, miért is élünk, hogy miért is vagyunk...


Dalok:

1) Harmonium
2) Balance
3) Closer
4) Are You There?
5) Childhood's Dream
6) Pulled Under At 2000 Meters A Second
7) A Natural Disaster
8) Flying
9) Electricity
10) Violence

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!