Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Nachtfalter
Alkotások száma: 1
Regisztrált: 2010-05-07
Belépett: 2010-10-15
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Novellák (1)
Feltöltve: 2010-05-07 21:21:52
Megtekintve: 821
A vihar hegedűse
Vészjósló szürkeség telepedett az apró városkára. A fülledt melegben az Idő is megállt a város szélén. Kopott órájában a homokszemek egymásba kapaszkodva, merev ellenállással küzdöttek az elmúlás ellen. A szél gyengéd ölelésbe burkolt minden útjába kerülőt.
A némaságot a város lakóinak kapkodó ténykedése törte csak meg. Aznapra jósolták ugyanis az évszázad hatalmas viharát, s mindenki nyugtalan alapossággal igyekezett biztonságba helyezni értékeit. Az ablakokra szögek szorítottak léceket, hogy azok majd a bősz viharban óvják a bentieket. A szél olykor felkapott valami apró, könnyű dolgot, karjára vette és gyengéden, akár egy körhinta, pörgött vele körbe és körbe. Valami történni fog… Valami hatalmas, amire egy ember kivételével mindenki izgatottan készült…
Messze mindentől, a város külső szélén állt egy romos ház, ami irigykedve tekintett vissza a település többi színes, csillogó ablakú épületére. Sokat megélt falai szerető gondoskodással rejtették el lakójukat, már évtizedek óta. A lakó, Frank ezen a titokzatos napon pontosan úgy ébredt, mint az összes többin. Hozzá nem jutott el a vihar híre, vagy nem érdekelte. A felkelő Nap fénye bevilágított a törött ablaküvegen, végigtekintett az aprócska szobán, majd ébresztgető sugarait a város többi lakójához küldte. Frank miután kitörölte szeméből hazug és ámító álmai utolsó morzsáit, megette a maradék száraz kenyerét és munkához látott. Elromlott, törött játékok javításával kereste a kenyérre valót. Annak idején híres és elismert hegedűművész volt. Előadásait százak kísérték figyelemmel, s esténként felesége meleg vacsorával várta haza. Szeretetben élt. Mára azonban minden megváltozott. A felesége belehalt a szülésbe, s gyermekét is korán elveszítette. A tragédia kihatással volt zenei karrierjére, s a fiatal, külföldi zenészek kiszorították a megvénült zenészt. A magány és az elhagyatottság kiűzte őt ide, a város szélére, s társaságot csak a rengeteg nála felejtett, törött holmi jelentett számára. Műhelyében egymás mellett sorakoztak a különféle bábuk,babák, s egyéb emlékőrző játékszerek. Mindnek megvolt a maga története, melyet némán el is meséltek Franknek, aki megértő mosolygással segített rajtuk. Aznap épp egy törött lábú, fából készült balerina volt soron. Még régebben hagyta nála egy kisírt szemű kislány, s kérte, hogy javítsa meg minél hamarabb. Az öreg hozzálátott tehát a munkához. Egészen belemerült a javítgatásba, s észre sem vette, hogy az óra mutatói milyen gyorsan kergetik egymást körbe a számlapon. Az Alkony lopakodva, szinte hirtelen lepte el a várost. A lakók behúzódtak házaikba, s remélték a legjobbakat. Frank lámpát gyújtott, s dolgozott tovább. Munkája csendjét távolról jövő, félelmetes robajok törték meg. Amint kinézett az ajtón, már hatalmas villámok cikáztak végig a viharfelhőktől sötétlő esti égbolton. Az eső úgy ömlött, mintha a felhők már nem bírnák el az ég óceánjának a súlyát, s a repedéseken át zúdulna ki a víz. Frank jól behúzta az ajtót, alaposan bezárta az ablakokat és nézte az egyre erősödő vihar fényeit. A villámok élesebben látszódtak, ahogy az Éjszaka sötétbe vonta a tájat. Az öreg hegedűsnek nem volt már ereje dolgozni, ezért inkább lefeküdt aludni. A villámok villanásai félelmetes pillanatképeket festettek az apró szobáról. Az ajtón visszafogott, kimért kopogások ütöttek zajt a mennydörgések közötti csendbe. Frank ijedten húzta magára takaróját. Abban reménykedett, hogy csak a képzelete tréfálta meg, ám a kopogások ismétlődtek. Félve, óvatosan nyitott ajtót. A tomboló viharban egy sötét alak állt az ajtó előtt. Fején cilinder volt, sétabotjára támaszkodott, másik kezében pedig egy hegedűt szorított. A villámok megvilágították frakkját, ám az arca árnyékban maradt.
- Elnézését kérem Méltóságos Uram, hogy a napnak ezen kései szakaszában méltatom Önt látogatásra, de az időjárást most tette lehetővé ezt. Nos, hogy érkezésem okára térjek… hoztam Önnek egy hangszert… egy hegedűt. Bizakodóan tekintek az Ön szakértelmére és őszintén remélem, hogy tud nekem segíteni. Egy kopott hangszerről van szó. Az előző tulajdonosa sietve távozott… és rám hagyományozta. Amennyiben ideje engedi, kérem vessen rá pillantást. Bánjon óvatosan a hegedűvel… álmok szőtték húrjait. Nos… sok szerencsét kívánok Önnek. Hamarosan visszatérek!- mondta, s a következő villámmal együtt eltűnt ő is a sötétségben. Frank nem jutott szóhoz. Bement a házba, s az asztalára tette a hegedűt. Gyönyörű hangszer volt, ilyet még sosem látott. Elbűvölő kidolgozású faragások díszítették, s az egész olyan különös volt. Ahogy szemügyre vette, döbbenten látta a saját monogramját a hegedű nyakán.
- Nem! Ez biztosan csak véletlen lehet…- mondta döbbenten, majd nekilátott a hegedű fényesítéséhez. Húrjai egészen különösen csillogtak. Miután befejezte a munkát, vállához emelte a hegedűt és játszani kezdett rajta. Csodálatos hangja volt. Frank lelke megtelt örömmel és boldogsággal. A szobában felerősödött a gyertya fénye és lassú forgásba kezdett körülötte a szoba. Az öreg hegedűs játszott és játszott tovább, s a játékba szíve is belefájdult. A szobát hirtelen fényözön vonta be, s a vakító fehérségből lassan körvonalazódott ki újra minden. Egy hatalmas nézőtér, teli emberekkel, akik tapsolnak és elismerően mosolyognak a művészre. Az utolsó koncertjére emlékeztette a látvány, amely után már oly sokszor vágyakozott álmaiban. Az első sorban ott ült felesége, ölében fiuk, aki két kezét nyújtotta apja felé. Mellettük ült a cilinderes úr, elégedett mosollyal élvezte a zenét. Mikor Frank befejezte a muzsikát, meghajolt és mélyről felszakadó sírással szaladt oda családjához. Megölelte, megcsókolta és magához ölelte őket. Ekkor egy úr lépett oda hozzá azzal a kéréssel, hogy állandó tagként felvenné saját zenekarába. Frank örömmel elfogadta az ajánlatot. Újra fiatal volt, reményekkel teli és boldog. Mintha az elmúlt 60 év minden szürke szomorúsága csak egy gonosz álom kínzó képei lettek volna. A ház, a romos falak, a vihar, a cilinderes úr látogatása mind csak elméjének szüleményei. A boldogság és a szeretet úgy tépték szét a szomorúság rongyos köpenyét, mint ahogy a hajnal első fényei szaggatták a sötét viharfelhők vonuló hadát.
A Nap sugarai a megszokott módon keltegették a lakókat, akik sietve járták körül házaikat, felmérve a vihar pusztítását. Az utakat törött faágak és cserepek borították. A város szélén lévő ház ledőlt romjai szomorúan hallgattak. A város lakói közt az a szóbeszéd kapott szárnyra, hogy egykor egy hegedűművész élt ott, de már régen meghalt. Mások szerint külföldön zenél, sikeres és megbecsült hegedűművészként. Hogy mi történt valójában, azt senki nem tudta, senkit nem érdekelt. Miután helyreállították a károkat, a hatalmas pusztítás feledésbe merült, akár Frank története. A viharos időben fájdalmasan, távolról felcsendülő hegedűszót sem hallja meg soha senki.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!
2010-08-19 16:05:33
Szívesen olvastam történeted, amely emlékeztetett az én régi hegedűsömre. Köszönöm az élményt, amit adtál. Remélem, lesz még mostanában feltöltött írásod.
2010-05-12 10:24:42
Elbűvöltél. Régen volt már ilyen élményem, hogy beleléptem, beleéltem magamat egy történetbe. Könnyezve érkeztem vissza a saját valóságomba. Persze mondhatnák mások, hogy szentimentális, érzelmileg túlfűtött történet. De hát ilyenek is vagyunk ! / lehetünk ! Mert az ember jóságra született, hogy eldurvult, kemény lett, hogy önzésében elfelejtette, mi a felebaráti szeretet?
Nem folytatom, csak néha ilyeneken gondolkodom, és elhiszem, szeretem az ilyen novellátkat. . Gratulálok : fefo