Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1657
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-11-19
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (199)
-Egyéb prózai alkotások (520)
-Mese (221)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (21)
-Versek (690)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2011-11-27 17:22:30
Megtekintve: 796
Három út
A Kedvesvirágos testvérek mindegyike ? hárman voltak ? örökölt öt hold szántóföldet, két tehenet, meg kis szőlő birtokocskát. Hát nem sok ez, nem sok, de azért olvastam már mesét, amelyben három testvérre csak egy düledező öreg házacska maradt, két kecskével, meg tucatnyi libával.

A három legény közül Jancsi és Pali derekasan dolgozott, valahogyan megélt az örökségéből. A harmadik legény, Pista, sem volt a világ lustája, de szeretett volna némi kincset is találni, hogy jobban legyen neki mit aprítania a tejbe. Azt mondta bátyjainak:
- Elmegyek a nagyvilágba, hátha találok egy zsák aranyat, még az sem baj, ha ezüst lesz, vagy teli kincses ládát. Ha nem jönnék meg aratásig, akkor arassátok le nekem az én földem is, csupán testvéri szeretetből. Én viszont, ha kincsekkel térek vissza, abból nektek is adok valamicskét. Ha nem adok majd az adhatóból, akkor irigy kutyának nevezhettek!

Testvérei nevettek, nem hitték el, hogy mindezt komolyan mondja. Ám amikor eltűnt, és csak egy levelet hagyott hátra, amelyben ezt megismételte, akkor már elhitték. Mondtak is rá ezt-azt, olyanokat, hogy még a macska is jobbnak látta kiugrani az ajtón, a kutya meg behúzta fülét-farkát, pedig ártatlanok voltak Pista mehetnékje ügyében, mint a ma született fehér bárány.

Kitartó ember volt ez a Pista, de amikor már a harmincharmadik hegyen is túl volt, de még mindig nem fogytak el az ég felé nyújtózkodók, hát sokallni kezdte a kapaszkodókat és lejtőket, tölgyeseket, fenyveseket, hó nélkülieket és havasokat. A völgyben megszólított egy kaszáló embert:
- Hé, Atyafi, mit gondolsz: találok ennek az útnak a végén aranyat, ezüstöt, vagy telt kincses ládát? Szerencsés út ez?

A kaszálónak nem tetszett az Atyafi megszólítás, kioktatta a kérdezőt:
- Én nem Atyafi vagyok, hanem Szellem!

- Én meg Kedvesvirágos Pista! ? nevetett a legény. Téged ilyen furcsa névre kereszteltek? Azután jó vagy rossz szellem vagy-e?

A Szellem úgy gondolta: minek kocódjon itt ezzel az értetlenkedővel. Elővett néhány trükköt. Amikor Pista látta, hogy a kasza látszólag magától kaszál, mert, aki a markában tartja, láthatatlanná lett, már kevésbé volt kétkedő. Hát még akkor, amikor a Szellem lovat varázsolt Pista alá, de a ló úgy ledobta hátáról a legényt, hogy az egy tüskés bokorban kötött ki! Hanem a Szellem ez utóbbit, a bokrot, talán már nem is akarta. Megenyhült:
- Nem tudom, hogy jó vagy rossz szellem vagyok, csak annyit: igazmondó. Az út végén találhatsz egy nagy halom aranyat, de maga az út nem hozna neked szerencsét!

- No és ki őrzi azt a sok aranyat? ? kérdezte Pista. Talán sárkány?

- Azt csak egy remegő kezű öregember őrzi! ? világosította fel a Szellem.

Ennyi elég is volt Pistának. Máris elindult az úton. Szép út volt, két oldalán almafák, édes ízű, érett gyümölccsel. Az út végén ott volt az öregember, előtte nagy domb az aranyakból. Pista megkérdezte:
- Adna nekem egy zsáknyit ezekből az aranyakból, Öregapám? Magának ez úgyis sok, még ha száz évig élne is!

Az öregember mosolygott, és így szólt:
- Nem adok, fiam, mert azon a szerencsétlen úton, visszafelé, úgyis mind elvesztenéd!

Pista úgy döntött: minek neki engedély ettől a citerázó lábú, remegő kezű öregembertől? Vállon veregette az öreget, megtöltötte a zsákot arannyal. Nehéz volt a teli zsák cipelése, mert az arany sem könnyű, igaz, az ólom még nehezebb. Már majdnem sikerült a verejtékes visszaút, amikor három ember tűnt fel, mindegyik négylábú lovon, de háromcsövű puskával. Nem volt ijedős legény Pista, de most biztosra vette: oda lesz az élete.

Hát inkább ő lett oda a csodálkozástól. A három rablónak hitt ember ugyan elvette tőle a zsák aranyat, átöntögették saját tarisznyájukba, de őt csak vállon veregették, és nevettek. Egyikük még gúnyos versikét is mondott:

Mi vagyunk a Visszavevők!
Vánszorogni van még erőd?
Arany? Vissza! Zsákod? Tessék!
Tettedből így lesz nevetség.

Újra meglátta Pista a kaszáló Szellemet. Először rá volt mérges, de nem jó szellemet tenni meg bűnbaknak, ha vétkezünk, - hátha megdöf minket a szarvával, vagy, ha nincs szarva, más módon fizetünk rá a dologra. Lehiggadt Pista, és mivel volt még egy másik út is, arról kérdezgette a Szellemet:
- Ennek az útnak a végén van-e arany, ezüst, vagy teli kincsesláda? Szerencsés út ez?

- A végén nincsen arany, ezüst, kincsesláda, de az út szerencsét hoz! ? válaszolta a Szellem.

Gondolta Pista: talán az sem semmi, ha az út szerencsét hoz neki. Elindult rajta. Szemben az előző úttal, ez igen kopár volt, nagyon nehezen járható, göröngyös, sziklákat kellett kerülgetnie. Erősen tűzött a nap, elfogyott a kulacsából a víz. Patakot, forrást viszont sehol sem talált. Rádöbbent: visszafelé menni késő, ha előre megy, akkor meg szomjan halhat. Fájdalmasan nyöszörögte önmagának:
- Nem volna annál nagyobb szerencse, mint vizet találni, még akkor is tele innám magam, ha egy pocsolya volna előttem!

Pocsolyát nem talált, de kutat, igen kellemes, hűvös vizűt, igen. Nem ivott még olyan jót soha életében!

Hanem ahogy tovább ment, más kezdte el kínozni: az éhség, egyre inkább. Felkiáltott:
- Az volna a legnagyobb szerencse, ha belakhatnék frissen sütött cipóból!

Cipót nem talált, de egy házat nagy hirtelen igen. A ház körül kertet. A kertben csodaszép leányt, aki a veteményeket öntözte.

Megemberelte, összeszedte magát Pista. A leány előtt nem akarta mutatni, hogy mennyire vágyik már betevő falatra, de azért így szólt:
- Kedves Kisasszony, ne haragudjon, nem vagyok koldus, de ha szívesen adna egy falás kenyeret, nagyon megköszönném!

A leány elmosolyodott:
- Hát jöjjön be a házba, kaphat kenyeret, de ha fácánsültet nem veti meg, azt is adhatok, szintén nem szívtelenül!

Éhezés után nem szabad egyszerre sokat enni, mert halálra is eheti magát valaki. Pista nem állt neki ész nélkül falni, hanem okosan evett. A leánynak, Fenyveszúgta Katalinnak, megtetszett ez a Pista. Pistának Katalin nem kevésbé. Elmesélte aranykereső útját, de elővette legjobb énjét is: mindenben szorgalmas segített a leánynak. Teltek a hetek, a végén úgy összemelegedtek, hogy még a szívük is felforrósodott. Utóbbit csókokkal enyhítették, de az sem volt elég. Elhatározták, hogy összeházasodnak Pista falujában.

A házat bezárták, mindketten szamárra ültek, mert a leány nem tartott lovakat a hegyi tájon. Elindultak visszafelé. Közben megint felbukkant a Szellem. Látszólag ugyanazt a völgyi rétet kaszálta, amit a múltkor, de szóváltásukból kiderült: nem ugyanazt, ez már a háromszázadik rét, csak szellemtestvére mindig újat hoz neki, mintha csak szőnyegeket hozna-vinne. Pista azt mondta a Szellemnek:
- Nézd, kivel jövök, szamáron! Nem vagyok már olyan szamár, hogy aranyat keressek a boldogság keresése helyett, mivel e leánynál, Fenyveszúgta Katalinnál megtaláltam a boldogságot. Ám azért egy teli láda arany most is jól jönne nekünk. Nem tudsz egy harmadik utat, amelynek végén megtaláljuk?

- Itt már nincs más út harmadikként, csak az, amin a faludból idejöttél. Találtok-e ott aranyat? Megmondom nektek az igazságot, hiszen azért vagyok igazmondó szellem: nem tudom! Annyit azonban tudok: találtok-e ott vagy sem, az tőletek is függ.

Belenyugodott a válaszba Pista is, Katalin is. Amikor odaértek a falu határába, hát mit látnak? Két ember, meg két asszony éppen Pista földjén kezdte el az aratást. Pista testvérei voltak, feleségeikkel. Leugrott a szamárról Pista is, Katalin is, puszi-puszi, de azután nekiálltak segíteni. Másnap is együtt arattak, harmadnaptól kezdve Jancsi földjén, utána Palién.

Az aranyakról, kincsekről senki sem kérdezte Pistát. Nem akarták megbántani. Ám amikor már befejeződött az aratás, Pista egy éjszakán nagyon érdekeset álmodott. Álmában megjelent nála az öregember, akitől megpróbálta engedélye nélkül elvinni a zsák aranyat. Ez az ember rákiáltott:
- Tartsd a markod!

Megijedt Pista, tartotta a markát, félt, hogy az öregember ráhúz a botjával. Nagy meglepetésére azonban az öreg aranyakat öntött a markába. No, gondolta szundítás közben Pista, szép álom ez, ha távol is van a valóságtól.

Talán az álom nem is volt valóság, de az ágya mellett, szétszórtan, mégis harminc csengő aranyat talált. Tízet megtartott, tízet-tízet pedig, felesége beleegyezésével, testvéreinek adott.

A szőlőt is együtt szüretelte le a három család. Pista álmában megint megjelent az öregember, és szigorúan parancsolta:
- Elő egy fazékkal, tartsd!

Megdöbbent Pista, engedelmeskedett, az öreg pedig teleöntötte a fazekat arannyal.

Lehet, ez is csak álom volt, de a konyhában Katalin hajnaltájt sok aranyat talált. Összeszedték. Három részre osztották a nagy kupacot. Most már el kellett mondaniuk a hihetetlen történetet a testvéreknek is. Azok megdöbbenten hallgatták.

Ám még valaki fülelt, szokása szerint, az ablakuk alatt. Nem tolvaj volt, legalábbis a tolvaj törvény szerinti értelmében nem az, hanem a gazdag Bekebelezem Barnabás. Igen fukarnak, ugyanakkor igen szemfülesen fülelő, önhasznosan ide-oda nézegetőnek ismerte őt a faluban mindenki. Most is kölcsönkérni jött két ásót, hogy ne a sajátját használják az emberei, ne az övé rongálódjon. Nem szerettek ugyan kölcsönadni neki semmit sem, mert a kölcsönkérés könnyen ment nála, a visszaadás csak nehezen, - ám mit tehettek?

Barnabás hallotta azt, hogy a testvérek miről beszélnek, de meg félszemmel az aranyakat is megpillantotta. Mindebből azt eszkábálta össze magának, hogy Kedvesvirágos Pista földjén elásott arany található. Ez nem volt igaz, de annak hitte. Elkezdte tehát a kunyerálást: adja el neki Pista a földjét. Pista nem akarta eladni, még akkor sem, amikor kétszeres árat kínált. Így szólt a ravaszkodóhoz:
- Kedves Barnabás Úr, miért csapnám be magát? Az én földem nem ér meg annyi pénzt. Azon már több földet is vehet a faluban!

Barnabást az ilyen beszéd még inkább megerősítette vélt igazában. A bíró, meg a segédbíró előtt is megismételte ajánlatát, de már háromszoros árat kínált. Azt hozta fel indokolásul, hogy Pista földje mellett kisvizű erecske folyik, és ő azt úgy, de úgy megszerette!

- Azt gondolja talán, Barnabás úr, hogy aranyat terem az én földem? Ám üsse kő, háromszoros árért, ha olyan nagyon akarja, eladom magának, majd veszek földet a faluban, másutt!

Így is történt. Barnabás megvette a földet, utána meg nekiállt túratni a béreseivel, jobban, mintha ezer vakondok tette volna.

Pista álmában még egyszer, utoljára, megjelent az öregember. Aranyat most nem hozott, csak Pistára kacsintott, és eltűnt.

Hát így járt Pista ezzel a kalanddal, az igazat mondó szellem válaszaival.

A tanácsom az, hogy ti legyetek nála óvatosabbak, mert nem csak igazat mondó szellemek vannak, hanem nagyon hazudósak is. No meg olyan út is, amelynek végén a Vég ül, nem pedig egy csodaszép és kedves leány pillant reátok.

(2011)

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!