Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1239
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2018-08-16
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (192)
-Egyéb prózai alkotások (380)
-Mese (171)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (11)
-Versek (481)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2012-01-07 11:11:13
Megtekintve: 437
Lábbelik
Szörnyűsárkányoseszű Pista igen büszke parasztlegény volt. Nevét úgy értelmezte: neki szörnyű nagy esze van, ijesztően hatalmas. A falubeliek nem világosították fel koponyatartalmát illetően az ellenkezőjéről, mert egyszer az, aki felvilágosította, igen megbánta, még utána is sokszor elsötétedett a tekintete, ha erre gondolt. Kecseskutyássy Gedeon, a falu jegyzője ugyan olykor, borospoharazgatás közben, tréfálkozott, kérdezgette a többieket: mit gondolnak, mennyi esze lehet egy sárkánynak? A jegyzőnek azonban szabad volt ez, mert az úr, az úr, - az nem földet túr. Annál van a papiros, ő mondja meg mi tilos!

Ment ez a Pista, mezítláb, ami igen olcsó, csak nem mindig kellemes, attól függően, hogy mi van a talp alatt. A folyóparti fűzfa alatt talált ez a Pista egy pár odabújt szép bőrcsizmát! Elkiáltotta magát, ahogy a bújócskázásnál szokás:
- Megvagy!

Később egy legény kijött a vízből, de azt meg becsapta a közmondás: aki keres, talál. Kereste ez a legény a csizmáját, de nem találta. Én azonban némileg másképpen látom a dolgot, mivel ez a legény is talált valamit, ha a csizmáját nem is: keresetlen szavakat, - de azok közül egyet sem merek ideírni.

A talpát kényeztető puha, homokos folyóparti talajon Pista még nem húzta fel a talált csizmát, de később, a köves részen, igen. Bár nem volt kicsi a lába, a csizma túl nagy volt neki, maradt benne felesleges hely. Az ilyesmit nem szeretik a lábak, persze, csak akkor, ha gazdájuk jön-megy. Ha csak a lábát lógatja, akkor nem bánják.

A hegyen túl Pista találkozott egy öregemberrel, akinek a lábán posztócsizma volt. Az embernek megtetszett a legény bőrcsizmája. Azt javasolta: cseréljenek. Pistának a posztócsizma is túl nagy volt, de az ember rábeszélte: ha ugyanolyan nagy is a posztócsizma, mint Pista bőrből készült hosszúszárúja, viszont könnyebb. Mi jobb: egy zsörtölődő kövér asszony, vagy egy morgolódó sovány?

Cseréltek, elmondták a cserebere-versikét. Ment tovább Pista, de amikor átgázolt egy patakon, akkor a posztócsizma is nehéz lett, mert felszívta a vizet.

A szerencse azonban elkezdte pártolni ezt a Pistát. Találkozott egy emberrel, aki nem volt fiatal, de azért öreg sem. Öreg, sőt, vén csupán a cipője volt, amelyik most nem bőnek, hanem szűknek mutatkozott Pista számára. Az ember azonban így szólt:
- Ez a posztócsizma nekem túl nagy, de ez legyen az én gondom! A te gondod azonban kisebb, mert ez a cipő nem fog örökké szorítani. Ha te, mondjuk, fél óráig szorongatsz egy faágat, akkor utána már te sem szorongatod!

Ezt az igazságot elismerte Pista, mert volt ilyen cseresznyefás tapasztalata, a feneke még most is emlékezett rá. Cseréltek.

A cipő egy ideig szorongatta Pista lábát, de utána már nem: levált a talpa, párosan, és eltávozott. Párosan szép az élet, mondják, de hogy a két elhagyott cipőtalp megtalálta-e a szenvedélyes boldogságot a vadon közepén, azt nem tudom. Én sem tudhatok mindent, még ha, sajnos, olyan rengeteg sokat tudok is!

No, igen, de Pista két talpa nem kedvelte saját visszaszerzett egykori meztelenségét a szikladarabokkal telehintett hegyi úton. A kövek igen csúnyán bántak velük. Pista lefeküdt a földre, sziszegett, jajgatott. A kígyó, amelyikre, tudtán kívül, ráfeküdt, viszont nem sziszegett, nem jajgatott, csak laposodott.

Pistát azonban ismét szárnyai alá vette a szerencse. Egy őrmester jött arra, Korpátkaparászó János, két közlegénnyel. Az őrmester észrevette a Pista alulsó vége alól kikandikáló lapos kígyófejet, félreértette a dolgot, felkiáltott:
- Mentőágyra ezt a legényt, egy-kettő! Megcsípte a kígyó!

Pista hagyta, hogy hordágyon vigyék tovább. Többet ért az, mint minden eddigi lábbelije. Az őrmester bevitette őt egy sátorba, majd eltávozott onnan, a két közkatonával együtt. Más szenvedőket kerestek, de előbb némi pálinkát.

Az a sátor Kimpeckampec Kelemen tizedesé volt, az ezred írnokáé. Kelemen éppen a folyóban fürdött. Bakancsát a sátorban hagyta, mert a víz csak néhány lépésnyire volt.

Pista felpróbálta a bakancsot. Próba - szerencse! No, nem minden próba, és nem mindenkor, - de olykor igen. Jó bakancs volt, jól viselkedett Pista lábán, és vadonatújnak látszott. Ezúttal nem csalt a látszat, mert az is volt.

A legény folytatta útját, csak egy ennivalóval megrakott hátizsákot vett kölcsön Kelemen értékei közül, meg némi készpénzt, de utóbbiból csak annyit, amennyit a sátorban talált. Gondolta: majd visszaadja a kölcsönvetteket a háború után. Elismervényt is hagyott minderről, mert talált a sátorban papirost, ceruzát. Ezt firkálta rá, félig olvashatatlan macskakaparással: - Elvittem, amit elvittem. Most a világot járom, a világban. Írd meg majd a címed, a háború után! Pista.

Ilyen ijesztően becsületes volt ez a Szörnyűsárkányos eszű Pista. Sokan példát vehetnének róla a nagyvilágban, - de ne féljetek: vesznek is!

Ment tovább Pista, még idejében. Néhány szemvillanásnyi és orrtúrásnyi idő után ugyanis megérkezett az ellenség. A katonák elővigyázatosan elfutottak. Kimpeckampec Kelemen tíz helyett is elfutott volna, de saját maga helyett sem tudott, mert nem találta a bakancsát. és úgy gondolta: a mezítlábas menekülést tiltja a katonai regula, vagyis a katonákra kötelezően kiszabott szabályzat. No meg nem akart mezítlábas hadifogoly lenni. Odaugrált a gépfegyverhez, és küldött néhány sorozatlövést, előbb ugyan tévedésből saját menekülő társai felé, de azután az ellenség irányába.

Az ellenséges katonák parancsnoka, Keletelekótyagos Márton kapitány, a gépfegyverhangra ideges lett, odakiáltotta katonáinak:
- Vissza! Ezt a völgyet akkor is elfoglalhatjuk, amikor abból az átkozott géppuskából kifogy a töltény!

Jól gondolta ezt ez a kapitány, ez a Márton?

Majdnem, de a büszke majdnem sokszor nem ér többet egy szerény igennél. A géppuskából valóban ki is fogyott a töltény, de addigra megérkezett a felmentő csapat, és Kimpeckampec Kelemen tizedes, mint ezredírnok, nyugodtan megírhatta a jelentést saját hősiességéről. Magát a jelentésben csak tizenkétszer említette meg, ilyen szerény volt, de azért saját múltbeli tetteit is belevette.

A jelentést felolvasták a tábornoknak, akinek közben tisztiszolgája éppen csizmákat próbált e katonai főember lábára. A tábornok rámutatott az egyik hosszú szárú lábbelire:
- Hadd! Nagy!

A jelentést felolvasó tiszt úgy értette: Kimpeckampec Kelemen tizedest hősiességéért hadnaggyá kell kinevezni.

Ki is nevezték. Kelemen úgy megörült a hihetetlen hírnek, hogy nem figyelt oda, és szép fényes csizmájával belelépett egy nem fénylő, nagy rakás.. No, igen, abba, amiről úgy tartják: szerencsét hoz a belelépőnek, - de én nem állítom, mert mindeddig az ellenkezőjét tapasztaltam.

A háborúnak vége lett, a Pista által kölcsönvett hátizsákban levő ennivalónak már sokkal előbb. Pista okos kerülőutakon hazatért a falujába egy üres hátizsákkal, meg egy pár jó bakanccsal, amely lábbeli igen jól viselkedett a lábán.

Azt gondoljátok, hogy ez kevés?

Hát.. az kétségtelen, hogy a háború egyeseknek igen nagy hasznot hozott, de
sokkal többen voltak, akiknek nem. Igaz, volt olyan, aki két mankót is kapott ingyen, - de mit ér ez, ha oda kellett adnia értük az egyik lábát? Érdemes ezen elgondolkoznia azoknak, akik úgy vélik: a háború csak az ellenség felaprításából, agyonlövéséből, ellenségesnek kikiáltott városok rommá ágyúzásából áll. Megsúghatom: abból is, - de nem csupán abból. A fejbelire-észbelire is célszerű gondolni olykor, nem csupán a lábbelire. Ezt vegyétek finom célzásnak, másfajta célzások előtt, még idejében!

(2012)

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!