Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1430
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-03-18
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (195)
-Egyéb prózai alkotások (449)
-Mese (209)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (559)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2012-02-27 13:16:44
Megtekintve: 515
Milyenek az emberek?
A király tudomására jutott: három messziről jött vándor tartózkodik országában. Gondolta: mindegyiktől megkérdezi, hogy mit tart az emberekről, hiszen sok távoli földet bejártak, sok tapasztalat többet mutathat meg a valóságból, mint a kevés.

Az első napon tekergős-csavaros szakállú, apró szemű, ide-oda pislogó vándort látott vendégül, őt kérdezte ez ügyben.

Az illető óvatos volt, mert tudott egy nagy titkot, ami őelőtte nem volt az: dicsérni kell más ember lovát, köntösét, szokását, tudását, éleslátását, birodalmát, természeti és szellemi jószágait, - ez majdnem mindig bejön, azaz markába teszi a hasznot.

Így válaszolt:
- Ki ismerheti Nálad jobban az embereket, Felséges Király? Minden alattvalód elégedetten dicsérte bölcsen gyakorolt hatalmad, és hozzám is nagyon kedvesek, barátságosak, nagylelkűek voltak. Mennyi mindennel megajándékoztak! Messzi földekre elviszem majd erős kezű, de jóságos uralkodásod hírét!

A király magában azt gondolta: ravasz ez a világjáró emberke, nem arra felelt, amit tőle kérdeztem, csak hizelegett. Ám csupán mosolygott a vándor szavain.

A másik napon a meghívott vándornak rövid szakálla volt, de ő sem röviden válaszolt a kérdésre. Úgy gondolkodott: ha a király ellenségeit szidja, a maga saját, pecsenyesütésre alkalmas tüzét szítja, és majd jön hozzá pecsenye is!

Csupa rosszat mondott a másik ország embereire, akikről tudta: többségükben ellenséges érzelemmel viseltetnek a király iránt. Elmondta őket mindennek: rablóknak, tolvajoknak, ember- és állatkínzóknak, uralkodójukat tehetségtelen fajankónak.. Őt is de kifosztották!

Mindebből csak annyi volt igaz, hogy ott eltűnt egy kenyeres zsákja, amiről nem is tudta biztosan: ellopták, véletlenül a hegy csúcsán felejtette, amikor evett belőle, - vagy a zsák utazás közben lecsúszott a szamár hátáról, és a csacsi elfelejtette ezt iázással jelezni?

A király magában azt gondolta: ez a körmönfont koma sem a kérdésemre felel, azzal hízeleg nekem, hogy ellenségeim ócsárolja. Kissé elhúzta a száját erre a beszédre, de nem szólt rá semmit.

A harmadik napon a hegyesen kecskeszakállas vándor már jobban felkészült a válaszra, mert - némi ezüstpénzért - a másik kettőtől megtudott ezt-azt az előző napokról. Hozott magával egy nagy zsákot, és a kérdésre adott válasznál kiöntötte a benne levő sok kavicsot. Volt abban lapos, szögletes, gömbölyded, kicsi, közepes méretű, nagy, sokféle.

Így magyarázta el a kavicsokkal:
- Látod, felséges és bölcs király, hogy milyen sokféle a kavics? A körülmények, így a Folyó, ami egyben az Időt is jelképezi, alakítja ki ezeket durvább kőzetekből. Az emberek is sokfélék, mindenütt. Birodalmadban is. Vannak közöttük jók, kevésbé jók, csorbán hibásak, szófogadóan gömbölyűségre vagy engedelmesen laposságra törekvők, ahogy parancsolják nekik. Ám királyi uralmad alatt, Felségednek köszönhetően, itt egyre több a jó ember, olyan, aki egyetlen szavadra életét is kész feláldozni. Fogadd hódoló elismerésem!

Hát ez már agyafúrtabban udvarol nekem - gondolta a király. Ötletességéért akár jutalmat is kaphatna. Ő is hízeleg, de ízlésesebben, mint a másik kettő.

Éppen azon gondolkodott, hogy adjon-e jutalmat ennek a vándornak, vagy mégsem, amikor észrevette: írnoka, aki rabszolgája volt, de szép betűiért megkedvelte, elmosolyodik.

A király úgy vélte: az ő jelenlétében másnak nincs joga érzelmeit elárulni mosollyal, homlokráncolással, biztató vagy elutasító tekintettel, vagy akár bármi más módon. Egy rabszolgának végképpen nem! Ez az ő joga, ő a király!

Mégis kíváncsi lett az írnok gondolatára. Rászólt:
- Az előbb e vándor szavain illetlenül mosolyogtál, de megbocsájtom, ha őszintén megmondod: mire gondoltál? Ha mellébeszélsz, ötölsz-hatolsz, akkor megkorbácsoltatlak!

- Felséges Királyom, Gazdám! - hajolt meg a szolga. Ez a buta fejem nem akart megsérteni, de labdázott a szavakkal. Jó emberek? Rossz emberek? Hódításaidhoz rossz, vad, kegyetlen emberek kellenek, akik parancsodra bárkit megölnek, akár egy másik népet is készek kiirtani. Így lehet napkeltétől napnyugtáig kiterjedő, óriási birodalmad. Ám tartós birodalmat csak ezeknél jobb emberekre építhetsz. Most pedig, ha akarod, vedd el az életemet!

A király elnevette magát:
- Nem a hóhérnak adlak át, nem is a fő kínzómesternek, hanem jobb megoldást találtam. Most mindjárt írj magadnak, királyi nevemben, felszabadító levelet. Nem vagy többé a rabszolgám! Egyúttal megparancsolom a kincstárnokomnak, hogy lásson el mindennel: lóval, élelemmel, pénzzel. No és hogy el ne felejtsem: ezt követően azonnal hagyd el az országom! Szabad ember vagy, de száműzlek!

A király körül állók nem tehettek róla, hogy tekintetük kérdőre változott. A felséges úr azonban megmagyarázta döntését:
- Én most sokáig hódítani akarok, arra képes emberekkel. A birodalom megszilárdításáról gondoskodjanak majd utódaim. Ez az ember, ilyen gondolatokkal, ezerszer veszélyesebb számomra, mint bármelyik ellenségem. Az én alattvalóim csak úgy gondolkodjanak, hogy ugyanazt gondolják, amit én!

(2012)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!