Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1164
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2017-12-09
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (186)
-Egyéb prózai alkotások (356)
-Mese (154)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (11)
-Versek (453)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2012-03-02 08:32:10
Megtekintve: 414
Akik eltévedtek
Sok ember eltévedt már a nagyvilágban, sokféle úton-módon, de most erdőben való eltévedésről van szó.

Némileg restellni való dolog, hogy Kacifántos Pál a saját erdejében tévedt el, de mit tegyünk? Csak be kell vallani. Ez a Pál kétszeresen is gazdag volt, mert szép verseket írt, tehát lelkileg, de pénzét tekintve is, mert övé volt három hegy és az őket átölelő erdőség, amihez körben három nagy rétje is csatlakozott, meg tehenészetében sok tehén bőgött vagy bámult, ha éppen nem legelt. A munkát azonban nem ez a Pál irányította, mert ő csak versírással foglalkozott, saját lapja is volt, aminek címét ő találta ki: Aranyat Érő Alkotások Tára.

Valóban aranyat értek ezek az alkotások? Ezt majd az utókor eldönti, de tény: Pál verseit nem csupán saját lapja fogadta be, hanem messzire elkerültek. Egyszer különösen messzire, mert a kéziratlapot az ablakon át kivitte a huzat, a szél felkapta, rádobta egy teherhajóra, a tenger túlsó partján a hajó terhével együtt kirakták a kikötőben, a közben ragacsos anyaggal csókokat váltó kézirat egy zsák szájára tapadt, végül pedig - további kalandok után - a rajta levő verset átfordították kutyamászi ugatósnyelvre, kinyomtatták, és még a marhacsordák pásztorai is felhasználták a bokor alján történő guggolásuk után. Hát szép is volt az, tagadhatatlan:

AZ INDIÁN TŰNŐDÉSE

Ülök szent hegy köves ölén.
Hová lett az a sok bölény?!
Fejtetőmön rezeg a toll.
Van itt még bölény valahol?
Vagy már itt a szomorú tény:
eltűnt az utolsó bölény?
Rézbőröm nézi, bús a nap.
Bölény nekünk már húst nem ad?
Egy sápadt arcú tart felém,
s mielőtt megskalpolom én,
s üvöltöm győztes énekem,
kérdésem néki felteszem:
- Az élet tömény vagy kemény, -
bölényt látni van még remény?!

No, ez csak egy kis letérő volt az ösvényről, de máris visszatérünk az erdőbe. Pál barátja, Csigasodró Sándor biztatására ment saját erdejébe, amelyet csak egyszer látogatott meg addig, akkor is a szélesebb úton, autón, sofőrje társaságában. Sándor barátja azonban azt javasolta: gyalog menjen az erdőbe, vigyen puskát is, mert úgy illik, de ne vadászni menjen, mert belelő valakibe-valamibe, hanem verseket írjon az erdő csendjében. Az erdő tele van ihlető érdekességekkel: fa is van ott, bokor is van, gomba is van, gödör is van,
avar is van, szépen barna, a szél olykor felkavarja..

Pál megfogadta a tanácsot, és tényleg! Három verset is írt, egyet a harkályról, amiért az nagyon kopog a fáknak, a mókusról, hogy az túlzásba viszi a futkározást, de még a vadmacskáról is, amelyikről nem tudta kideríteni: valódi vadmacska, vagy pedig az erdőbe kivándorolt szürke házi cicus. Valószínűleg mégis vadmacska volt, mert Pál ci-ci-cicicc! hívogatására nem jött oda, sőt, még inkább elment.

A versírással tehát nem volt baj, de azzal igen: egy fehér szikla mellett nem tudta merre kell továbbmennie. Az utálatos égitest, a nap, már lenyugodott, így arra sem jött rá hirtelenjében: merre van napnyugat. A napkeletről is csak annyi maradt meg benne, egykori földrajzkönyvéből: a napnyugtával ellenkező irányban van. Egyébként egyik tudásával sem ért volna semmit, mert azt az irányt sem jegyezte meg, ahonnan jött.

Besötétedett. Kacifántos Pál kissé ingerült lett. Rájött: eltévedt. Becsapta őt a saját erdeje! Most mit csinálhat? Büntetésül vágassa ki az összes fát, és így tegyen rossz fát a tűzre?

Bagolyhuhogás hangzott a fenyők felől, de ez sem vigasztalta. Ráadásul egy különös árnyék is megjelent.

Pál sokszor írt már verseiben szellemekről, de az megint más. Saját versbeli szellemeivel azt csinál, amit akar, - de mi van, ha egy igazi erdei szellem meg ővele csinál azt, amit akar?

Fürkészte a sötétet, mint egy fürkészdarázs, bár az mást szokott fürkészni, és rájött: nem szellem árnyéka az, hanem emberi lényé.

Pál verseiben sokszor írt emberekről, többnyire rossz emberek egyáltalán nem szép tetteiről, - hiszen kit érdekelnek a jó emberek jó cselekedetei? Ám mi van, ha az emberi alak egy zsiványhoz tartozik, aki elvágja az ő torkát, és még arra sem lesz ideje előtte, hogy megírja bús balladáját saját emlékére? Innen is látszott, hogy Pál igazi költő, mert 1. a költő nem fél a képzeletétől, de a valóságtól igen, tegyük hozzá, teljes joggal, 2. továbbá a versek alkotója feledékeny, Pál is megfeledkezett a hátán levő puskáról, de az sem használt volna, ha eszébe jut, mert annyit értett a puska használatához, mint hajdú a harangöntéshez, vagy még annyit sem.

Hát nem tudom eléggé dicsérni ezt a Pált, mint költőt: félt mindentől, ami nem a versekben van, szellemtől, zsiványtól, sőt, még saját árnyékától is. Egyelőre az emberalakról nem tudta eldönteni, hogy kiféle-miféle, ezért meglapult, mint az a bizonyos anyagféleség a fűben. Okos magatartás.

Az emberalak azonban nem így tett, hanem odaszólt neki, szépen csengő leányhangon:
- Ha az úr zsivány, ne közelítsen, mert csőre töltött pisztoly van nálam!

Pálnak hízelgett, hogy zsiványnak tartották, de azért nem közelített, mert jobb a békesség, lőttek már le embert merő félelemből is, és nem akart ilyen balesetet szenvedni. Visszakiáltott:
- Kacifántos Pál vagyok, költő, és, most jut eszembe, puska is van nálam, de a kisasszony ne féljen tőlem. Ön felé dobom a puskám, de Ön is tegyen így a pisztollyal. Fegyverezzük le egymást!

Váratlan fordulat következett be, mert a leány így szólt:
- Bocsánat, Kacifántos úr, én Picsipacsi Klára vagyok, a kishúgával együtt jártunk iskolába. Kétszer-háromszor Önt is láttam, amikor a húgáért jött. A pisztolyt nem tudom eldobni, mert nincs nálam fegyver, azt csak azért mondtam, hogy, ha zsivány, megijesszem. Féltem Öntől. Eltévedtem az erdőben. Ön mit csinál itt Kacifántos Úr?!

Pál jobbnak látta, ha nem szól saját eltévedéséről, annál is inkább, mert rájött: ő nagylányként is látta Klárikát, igen szép hajadon. Sejtette: a leányok inkább a bátor legényeket szeretik, a legények pedig a félős lányokat, akiket megvédhetnek. Így szólt hát:
- Kisasszony, hát mit csinál egy költő az erdőben? Költ, mint a madár, de verseket. Olykor még éjjel is verseit melengeti gondolatainak fészkén.. Én nem félek az ördögtől sem, nem akarok ugyan ezzel dicsekedni, de, ha kíváncsi rá, elmondhatom AKI KÖLTŐ, BÁTOR LEGYEN! című versem.

- Örülnék neki! - válaszolta Klárika. No és szólíthat Klárikának, megengedem, és ide is jöhet hozzám, csak azután ne zsiványkodjon.. Vegye fel a földről a puskát, mert jól jöhet az még, ha ideállít valami vadállat!

Felvette Pál a puskát, és odament a leányhoz, aki egy tölgyfa mellett ütött tanyát. A leány kissé fázhatott, ezért Pál lovagiasan ráterítette a kabátját. Ezt Klárika hálás szemmel nyugtázta, csak a nyugtát, a sötétség miatt, Pál nem látta.
Ám nem vesztegette az időt, belekezdett rövidke, csak félórás hosszúságú költeményébe, amiből én pár sort írok ide az elejéről, de abból is látható a költői elszántság:

Aki költő, bátor legyen!
Völgyben éppúgy, mint a hegyen!
Ellen mikor ront reája,
lantos kardja vágja, vágja!
Szent földünknek pajzsot tartson,
dicsőséget így arasson!
Fut az ellen? Űzze, űzze!
Tartsa kardját vérbe, tűzbe!
Mártsa tollát tűzaranyba!
Vers kiáltsa: - Harcra! Harcra!

- Ó, Pali, hogy maga milyen nagy költő! Bátorságát is csodálom! Nem fél éjnek idején idejönni az erdőbe, és verset írni! - áradozott Klárika. Lám, én, a kis buta lányka, kijöttem gombát szedni, eltévedtem, mindentől ijedeztem, még magát is zsiványnak néztem. Képzelem, hogy miket gondol rólam, Palika!

Pál egyre inkább csupa jót gondolt Klárikáról, mert imádta, ha magasztalják a verseit, csodálják bátorságát, ugyanakkor szíve mélyén mindig olyan szép leányra vágyott, akit taníthat, továbbá, aki elég ijedős ahhoz, hogy megvédhesse.

Nem tudom, Olvasóim, hogy találkoztak-e már versszerető vaddisznóval. Én a nyáron találkoztam eggyel, amikor verset írtam az erdőben, de nem vagyok teljesen biztos abban, hogy a verseimre vágyott, mert csak annyit szólt ki a bokor alól:
- RÖF!

Úgy látszik: Kacifántos Pál verse jobban vonzotta a vaddisznókat, legalábbis azok közül egy agyarast. Megijedt Pál, de nem merte mutatni, óvatosan nyúlt a puska után. Ha kézbe veszi, akkor ki tudja mi történik: vagy egy fa látja kárát, vagy lehull a fáról egy bagoly.. Ám Klárika kivette a kezéből a puskát, amelyik éppen tűnődött, hogy mihez kezdjen a benne levő golyóbissal, esetleg sebesítse meg a vaddisznót, hogy a sörtés állat feldühödjön, vagy pedig lője le az árnyékával szerelmeskedő fát..

Klárika, kedvesen, így szólt Pálhoz:
- Ne bántsd ezt a vaddisznót, Palika! Kíméld meg a kedvemért! Hátha kis vadmalacai is vannak, meg egy vaddisznó asszonyság is hazavárja..

A vaddisznó kicsit szöszmötölt, mintha valamit evett volna, csak azután orrhangozott oda Páléknak:
- RÖF!

A leány lelkesen magyarázta:
- Ez az állat is szereti a versed. Persze, értelmét nem fogja fel, de az a hang, ahogyan elmondtad nekem, még őt is megfogta.

Így volt-e? Pál verse valóban megfogta-elfogta a vaddisznó helyeslését?

Ezt nem lehetett biztosan tudni, de a leány bájos viselkedése annyira megfogta Pált, hogy szerette volna megcsókolni. Ezt talán nem merte volna, de Klárika olyan ügyesen fordította feléje az arcát, hogy a csók mégis bekövetkezett. Csók csókot követett, lassanként elkezdett világosodni. Ettől még nem lett világos Pál előtt, hogy hogyan jutnak ki az erdőből, de oldaltáskájában volt elég falatozni való. Megreggeliztek, találtak egy forrást, ittak a jóízű vízből.

Klárika így szólt:
- No, Palika, szerinted most merre kell mennünk? Te vagy a Tájak Tudós Költője!

A szerencse ekkor lehajolt Pálhoz, és a fülébe súgta:
- Kövessétek a forrás vizét! Minden vízfolyás visz valahova!

Így Pali költői sétát ajánlott a forrás, majd a vizéből táplálkozó kisebb patak mentén.

Egy órányi séta után vízimalmot pillantottak meg. Pál egyből felismerte: az ő vízimalma, csak bérbe adta Kövérkárom bácsinak, aki tréfára hajló öreg volt.

A molnár, amikor megpillantotta őket, tisztelettel köszönt:
- Pitypangvirágos szép jó reggelt, Kacifántos nagyságos úr! Hová-hová azzal a gyönyörű kisasszonnyal?! Talán a Múzsája?!

- Remélem, hogy a Múzsám is ő lesz, meg a menyasszonyom is! - nevetett Pál.

Klárika nagyon elpirult, de kicsit sem tiltakozott ez ellen. Sőt, még a kezét is Pál vállára fektette, beleegyezően.

- Ha meg nem sértem a nagyságot urat, meg a kisasszonyt, behívom Önöket egy kis falatozni valóra. Megtiszteltetésnek venném, ha beleegyeznének. Igaz, kicsit parasztos étel, sajt, sonka, veres bor, - de a kenyerem, az valóban királyi!

Az élményben dús éjjel után egy dolog sokáig nem jutott Klárika eszébe, csak éppen az esküvőjükön, amikor Pált, már mint férjét, megcsókolta. Mi volt az? Hát akkor éjjel az erdőben felejtett, gombákkal teli kosara. Talán a vaddisznó nem is Pál verse miatt jött oda, hanem az ő gombáit falta?

Mindebből annyi sejthető: nem csupán a költők feledékenyek, hanem, bizonyos körülmények között, a gombaszedő leányok is.

A mézeshetek után ismét elmentek az erdőbe. Megtalálták Klárika kosarát, de kissé szétterpeszkedett állapotban. Fűből összetákolt fészek volt benne, amelyen madárka ült a tojásain. Csillogó szemében ott volt a kérdés:
- Ti mit kerestek itt?

- Tényleg! - szólt halkan Klárika, miközben egy csókot adott férjének. Ne zavarjuk ezt a példamutatóan kötelességtudó kis madarat! Költ!

(2012)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!