Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1183
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2018-06-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (189)
-Egyéb prózai alkotások (365)
-Mese (154)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (11)
-Versek (460)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2012-03-11 19:43:11
Megtekintve: 525
Ha nincs ló..
Nem tagadom: imádom a közmondásokat. Azokban tényleg ott a népi bölcsesség, de ezért önmagában még nem imádnám, hanem bennük van a népi szamárság is. Így két dolgot is lehet tanulmányozni rajtuk. A történelemben ugyan inkább csak a népi szamárságokat használják fel, de azért ott van a bölcsesség is. Utólag arra is rájönnek az emberek, csak az a kár: mindjárt el is felejtik.

No, de ne kalandozzunk el ettől a közmondástól: - Ha nincs ló, szamár is jó! Gügyemügye Marci és Tököstóbiás Jancsi legények voltak, abból a fajtából, amelyikre büszke lehet Verdbevelemország.

Mindkettő - verdbevelemországi szeszmértékkel - dicséretre méltó verdbevelem volt, mert, ha bevertek néhány féldecit a nagyon szeszesből, nem volt náluk okoskodóbb legény se a nagy vízen innen, se azon túl. Persze, szesz nélkül is forgott az eszük kereke, ha beindult, - de egyesek szerint jobb volt, ha állt az a kerék.

Elhatározták ezek a legények: kérdőre vonják a Szerencsét, hogy miért nem csókolgatja őket, meg kocsmabeli puszipajtásaikat. Meg egész Verdbevelemországot!

Mentek egy ideig, nem értek el sehová sem, ahogy szokták, utána lefeküdtek a fűbe. Nem, nem haraptak a fűbe, mint sok-sok elődük, - de az életből volt előttük annyi, hogy még az is lehetséges. A Szerencse azonban megszánta őket, felébresztette, ami nagy balgaság volt a Szerencsétől, hiszen az ébredő verdbevelemek már sok bajt csináltak a múltban maguknak is, másoknak is.

A Szerencse barátságosan kérdezte tőlük:
- No, mi kő?!

Néztek a legények egy darabig, mint egy bizonyos négylábú háziállat, amelyik náluk is szebben tud elbődülni, de azután eszükbe jutott, hogy mit töltött a fejükbe a falu Főbírója, a szilvapálinkával együtt. Kibökték:
- Hát az Aranyat Pottyantó Tyúk.. Amelyik hátul aranyat pottyant ki!

A Szerencse elnevette magát:
- Az Aranytojást Tojó Tyúkra gondoltok? Olyat nem adhatok, de itt van egy Tyúk, amelyik tojik rátok! Tojik a fejetekre! Ez aranyat nem ad nektek, de az ismerős érzést igen. No és még valamit, - meglátjátok!

Átvették a legények a tyúkot. Mentek vele hazafelé, a faluba. Odaértek. Be a Főbíróhoz, nagy elégedettséggel. Hát a Főbíró házának hátsó termében mit látnak? Ott ül a Főbíró a terüljasztalkájánál, tanácsadóival, eszik a sok finomat, isszák a nemes borocskát. Mutatják a legények a tyúkot, mesélik a dolgot.

A Főbíró rájuk förmedt:
- Ostobák! Tojni én is tojok a fejetekre, minek nekünk ez a nyamvadt tyúk?! Büntetésül hétszer is hét óráig zászlót kell lengetnetek, meg kurjantgatnotok, kiabálnotok, mikor egybegyűlünk. No, azért megbocsátok nektek.. Nyissátok ki a szátokat!

A legények kinyitották. Várták, hogy a Főbíró az ételmaradékból tesz a szájukba valamicskét, de nem azt tette, hanem a kiabáláshoz valót. Azt viszont előre megfűszerezetten.

Megparancsolta nekik ezen felül: menjenek vissza a Szerencséhez, húzogassák oroszlánbajszát. Olyan nincs, hogy a Szerencse ne csókolgassa Verdbevelemországot! Ilyen hon nincs másutt, mert másutt nem bottal ver az Isten, - de itt bottal is! Ezt az országot úgy szereti, hogy, ha csak ránéz, már akkor is kiveri a hideg, - vagy elkapja az a nagy forróság!

A Szerencsét nem találták volna meg, de az megtalálta őket. Kérdezte:
- Mit csináltatok a fejetekre tojó tyúkkal?!

Mondta Marci is, Jancsi is, külön-külön is, meg együtt:
- A tyúk eltűnt, amíg a Főbíróval beszéltünk. Azt mondta a Főbíró: nem kell a fejünkre tojó tyúk, mert ő is azt teszi a fejünkkel.

A Szerencse nevetett:
- A Főbírónak nem is kell ilyen tyúk, de titeket, ha sokáig tojik a fejetekre, megokosíthatott volna. No, mindegy. Üsse kő, akár a kobakotokat is, adok még egy lehetőséget. Mi kő?!

A legények már elfelejtették, hogy mit mondott nekik a Főbíró Őszentsége. Puszi volt, vagy nyuszi volt? Végül azt mondták a Szerencsének: nyuszi.

A Szerencse előhúzott egy nyulat bűvös cilinderkalapjából. Átadta, és rájuk dörgött:
- Ez nem az a nyúl, amelyikre ti gondoltok, hanem a NYÚL. Elmakogja nektek, hogy kik, miért, mennyit nyúlnak le Verdbevelemország pénzéből, vagyis a tietekből. Ne a Főbíró elé tegyétek, hanem a Főbírót tegyétek le, különben futhattok a nyúl után is, pénzetek után is.

Átvették a legények a nyulat. Mentek vele hazafelé, a faluba. Odaértek. Be a Főbíróhoz, nagy elégedettséggel. Hát a Főbíró házának hátsó termében mit látnak? Ott ül a Főbíró a terüljasztalkájánál, tanácsadóival, eszik a sok finomat, isszák a nemes borocskát. Mutatják a legények a nyulat, mesélik a dolgot.

A Főbíró rájuk förmedt:
- Féleszűek! Én is lenyúlok ezt-azt, még a csillagokat is lenyúlnám az égről, ha valóban aranyból lennének, és elérném, - minek nekünk ez a nyomorult nyúl?! Büntetésül hétszer is hét óráig zászlót kell lengetnetek, meg kurjantgatnotok, kiabálnotok, ha összegyűlünk. No, azért megbocsátok nektek.. Nyissátok ki a szátokat!

A legények kinyitották. Várták, hogy a Főbíró az ételmaradékból tesz a szájukba valamicskét, de nem azt tette, hanem a kiabáláshoz valót. Azt viszont előre megfűszerezetten.

Megparancsolta nekik ezen felül: menjenek vissza a Szerencséhez, húzogassák oroszlánbajszát. Olyan nincs, hogy a Szerencse ne csókolgassa Verdbevelemországot! Ilyen hon nincs másutt, mert másutt nem bottal ver az Isten, - de itt bottal is! Ezt az országot úgy szereti, hogy, ha csak ránéz, már akkor is kiveri a hideg, - vagy elkapja az a nagy forróság! Mondják azt a Szerencsének: - Ossza már ki Verdbevelemországnak azt, ami neki Főbíróként kijár, mert jobbról úgy ráküldi a balt, hogy még a neve is megváltozik!

A Szerencsét nem találták volna meg a legények, de az megtalálta őket. Kérdezte:
- Mit csináltatok a lenyúlásokról makogó Nyúllal?!

Mondta Marci is, Jancsi is, külön-külön is, meg együtt:
- A nyúl eltűnt, amíg a Főbíróval beszéltünk. Azt mondta a Főbíró: nem kell a lenyúló, mert ő is lenyúl ezt-azt.

A Szerencse nevetett:
- A Főbírónak nem is kell ilyen Nyúl, de titeket, ha sokáig makog a lenyúlásokról, megokosíthatott volna. No, mindegy. Üsse kő, akár a kobakotokat is, adok még egy lehetőséget, de az utolsót. Ha még egyszer ide állítotok nekem ezzel a bamba képetekkel, és szamár tetteitekkel, úgy képen törüllek bennetek, hogy magam is megbánom. Mi kő?!

A legények már elfelejtették, hogy mit is mondott neki a Főbíró Őfelsége. Puszi volt, vagy nyuszi volt? Nem, nem, az máskor volt! Ossza már, - vagy szamár?

Végül azt mondták a Szerencsének: - Szamár!

A Szerencse így szólt hozzájuk:
- Itt van ez az okos szamár. Nem érvényes rá a mondás: - Ha nincs ló, szamár is jó, - mert amire ez jó, arra száz versenyló is rossz. Ez iáz arra, aki posztjára alkalmatlan, tehetségtelen, vagy nem becsületes, - még ha maga a Főbíró volna is az!

Felváltva ültek a legények a szamáron. Mentek vele hazafelé, a faluba. Odaértek. Be a Főbíróhoz, nagy elégedettséggel. Hát a Főbíró házának hátsó termében mit látnak? Ott ül a Főbíró a terüljasztalkájánál, tanácsadóival, eszik a sok finomat, isszák a nemes borocskát. Mutatják a legények a szamarat, mesélik a dolgot. Közben a szamár minden tanácsadóra nagyon iázott, de legnagyobb buzgósággal a Főbíróra.

A Főbíró először rájuk förmedt, de azután mást gondolt:
- No, most az egyszer eltaláltátok szarva közt a tőgyit! Máris kiadom a parancsot: fogják be a szamár száját, egy csinos törvénybőr-alkalmatossággal, amit csak akkor vegyenek le róla, ha betömik a száját finom zabbal, meg miegymással! Rákerül a Költő által említett bársony nyereg, és kineveztetem nádorispánnak. Jutalmul hétszer is hét óráig zászlót lengethettek, meg kurjantgathattok, kiabálhattok, ha egybegyűlünk. No, most ezért nektek.. Nyissátok ki a szátokat!

A legények kinyitották. Várták, hogy a Főbíró az ételmaradékból tesz a szájukba valamicskét, de nem azt tette, hanem a kiabáláshoz valót. Azt viszont előre megfűszerezetten.

Verdbevelemország dicsősége azóta is töretlen, csak az a rengeteg gerinc tört össze, - de nem minden élőlény gerinces, mindig voltak, és lesznek gerinctelenek. Utóbbiak kellenek is, hiszen, mint a mondás tartja: nagy az isten állatkertje. Kellenek abba puhatestűek, képlékeny lelkűek is, de, persze, csúszómászók is, meg..

Bizony, bizony, hatalmas az isten állatkertje! Attól félek, hogy magának az Istennek sincs fogalma arról, hogy mennyire...

Ha pedig az Istennek sincs fogalma róla, - akkor miként lehetne ezeknek a szegény verbevelemeknek?!

(2012)

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!