Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1485
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-06-17
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (195)
-Egyéb prózai alkotások (472)
-Mese (212)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (588)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2012-12-02 15:40:33
Megtekintve: 739
Kap-kap-kap, Hoz-hoz-hoz és Visz-visz-visz
Kerekkemencés Pista nem akármilyen legény volt, hanem az első a többi között
Békástólencsésen, ahol a tavon sok volt a békalencse, de a tóban a hal kevés.

Ez a Pista elhatározta: megházasodik. Örültek ennek a lányok, de túl korán. Azt mondta Pista a kocsmában, barátainak:
- Elmegyek a nagyvilágba. Addig megyek, amíg rá nem találok a Szerencsémre, vagy az rám.

Pista barátai helyeselték, mert, ha Pista elmegy egy időre, akkor több idejük lesz válogatni a falubeli hajadonok között. Vetélytárs nem vetélkedik, mások ebben kedvük lelik, - így tartaná a közmondás, ha volna ilyen, de nincsen.

Feltarisznyált Pista, ment, ment, ment, gyalog. Később felkéredzkedett egy szénásszekérre. No, az volt a kényelmes, irigylendő utazás! Aki nem ült még szénásszekéren, nem is tudja. Én félig-meddig tudom, mert, bár ilyen szekéren nem utaztam, szénaboglya tetején már csücsültem. A boglya gazdája, sajnos, túl hamar leszállított onnan.

Pista sem maradt örökké a szénásszekéren, megint csak át kellett szállnia az apostolok lovára. Hegyek jöttek, völgyek jöttek, ismét hegyek, még nagyobbak. Végül olyan magasan fekvő fennsíkra érkezett, hogy arra gondolt: ha innen lekerül, ő többet nem mászik fel semmire, még otthon a létrájára sem. Ördög vigye el azt a Szerencsét, ami után ennyit kell mászkálni!

Görög a kő, te, Gergő? Mi volt a fennsíkon? Közepén kis tavacska, a tó mellett kis emberke, az ember mellett kis házacska, a házikón kis táblácska, de azon igen nagy betűkkel: SZERENCSE-HÁZ.

Pista köszönt az embernek, majd pedig megkérdezte:
- Az úr az én Szerencsém?

Az ember is visszaköszönt, de nem vállalta magára, hogy ő Pista szerencséje. Azt mondta:
- Nem a te szerencséd vagyok, bár a nevem valóban Szerencse, Szerencse Pál. Ám valld be nekem: te kovács vagy?

- Nem vagyok kovács, hanem Kerekkemencés István, vagyis Pista - hangzott a legény válasza. Ám miért tudakolta az úr: kovács vagyok-e?

- Hát csak azért, mert van egy közmondás: KI-KI A SAJÁT SZERENCSÉJÉNEK KOVÁCSA - jelentette ki Szerencse Pál. Ám gyere be a házba, ebédeljünk együtt!

Az ebéd jó volt, mert annak, aki éhes, a sült nyúlhús is megteszi, az ilyen a gyomrába beteszi, még ha csak forrásvizet ihat is rá. Pista, meg vendéglátója azt ivott.

Van egy közmondás: A LEGJOBB TANÁCSADÓ A PÁRNA. Hát a párnára nem lehetett panasz, mert puha madártoll volt benne. Jól aludt Pista, még Pál horkolása sem ébresztette fel.

Reggel így szólt Pálhoz:
- Hogyan mehetek le erről a ménkű magas hegyről?

- Három út is vezet lefelé, elárulom azt is, hová vezet. Az egyik Kap-kap-kaphoz, a másik Hoz-hoz-hozhoz, a harmadik Visz-visz-viszhez, - mondta Pál.
Ám ha valamelyik út vége nem tetszik neked, akkor vissza kell jönnöd, ide a fennsíkra, hozzám, mivel csak innen indulhatsz el egy másikon.

Ennyit elárult az ember, de mást nem, hiába faggatta Pista Kap-kap-kapról, Hoz-hoz-hozról, meg Visz-visz-viszről.

A legény így okoskodott: kapni szeretnék ezt-azt a Szerencsétől, bárki bőrében is jelenik meg. Megpróbálom az utat, amelyik Kap-kap-kaphoz vezet. Hátha kapok tőle egy zsák aranyat. Az sem baj, ha nem zsákban lesz, hanem ládában.

Sokáig ment a legény a veszélyesen göröngyös, majd szakadékos úton, - de azután hová érkezett?

Egy sziklához. Annak tetején fura emberke ült. Bő volt a bőrgatyája, szűk a vászoninge, lötyögős a tollsapkája, nyúlszőrből szőtt a csizmája.

Mit kapott tőle Pista?

Egy vödör hideg vizet, amit az emberke a szikla tetejéről az ő fejére zúdított. Meg röhögést, ami félig röfögés volt. Meg egy kulacs vizet.

Azt mondta neki az emberke:

Kis tál és nagy tál,
vizet most kaptál!
Kap-kap-kap tisztel.
Kulacsod vidd el!

Mérges lett Pista, - de mit tehetett? Az emberke eltűnt, a vízzel teli kulacs nem.

Vízre szüksége volt a nagy hőségben. Kiderült: a kulacs varázserejű, mert nem fogy ki belőle a víz, viszont nem annyira bűvös, hogy borrá legyen az, ami benne van.

Pista már majdnem fent volt ismét a hegyen, amikor elébe ugrott tizenkét rabló. Minden gazfickó rászegezett egy kisebbfajta ágyúnak is beillő puskát.

Dühbe gurult Pista, leöntötte a rablókat a kulacs vizével. Hát azok úgy eltűntek, mintha ott sem lettek volna! Igaz, a kulacsnak is megártott ez a locsolgatás, mert bűvös erejét elvesztette.

Szerencse Pál vigyorgott, amikor újra meglátta Pistát. A legénynek kedve lett volna kicsit megkocogtatni Pál fejét, de azután letett róla. Jobb a békesség, a nyúlhús, meg a pihe-puha párna.

Másnap reggel ismét megrohanta kérdéseivel Pált: melyik úton menjen a maradék kettő közül? Ám az úgy ötölt-hatolt, hebegett, mekegett, makogott, hogy abból Pista semmit sem tudott kiokoskodni. Kénytelen volt elővenni azt, ami a saját koponyájában volt.

Így vélekedett:
Ha Kap-kap-kaptól végül semmit sem kaptam, egy kulacson kívül, Hoz-hoz-hoz talán Szerencsét hoz! A Visz-visz-visznek már a neve sem jó, az valószínűleg elvisz mindent, - hát, ha a kudarcaimat vinné el, akkor, persze..

Hoz-hoz-hozhoz sem vezetett könnyű út, sőt, még nehezebb, mint Kap-kap-kaphoz. Az út végén itt is szikla volt, azon gombszemű emberke, csak ennek a szűk gatyája volt vászonból, és bő inge bőrből, a fején meg gomba alakú kalap.
A kezében zsák száját tartotta.

- No, - gondolta Pista - abból a zsákból sok aranyat kapok! Hoz-hoz-hoz most Szerencsét hoz.

Rosszul gondolta. Az emberke olyan erős szelet engedett ki a zsákból, hogy a légfuvalom ráhajította őt egy bokorra. A bokron levő pele úgy megijedt, hogy rémülten bújt bele Pista zsebébe.

A különös emberke nevetett, majd így szólt:

Amit kaptál: lég!
Szólj, ha nem elég!
Zsákból lég, ha fú,
szinte háború!


Az emberke eltűnt, a zsák ottmaradt. A pele kibújt Pista zsebéből, ráugrott a zsákra, táncot járt rajta. A zsáknak ez talán nem tetszett, mert felfújta magát, óriásira. Utóbbi meg a pelének nem tetszett, elillant.

Gondolta Pista:
- Ezt a furcsa zsákot magammal viszem. Ha a Szerencse végül mégis aranyakat ad, majd ebbe teszem. Kecses kecske kórót rág, olykor kell ám egy jó zsák!

Elindult visszafelé. Már majd nem ott volt a fennsíkon, amikor elébe ugrott tizenkét ördög. Mind a tizenkettő Pistára öltötte csúnya veres nyelvét, és a legény mellének szegezte háromágú vasvilláját.

Kiengedte a fergeteget a zsákból Pista, hát az olyat lökött az ördögökön, hogy mind visszaszánkázott a Pokolba. A zsák viszont összegörnyedt, közönséges liszttartóvá lett, liszt nélkül.

Szerencse Pál bíztatóan hátba veregette Pistát, és még egy mondást is költött neki: HIDD El, AKI BÁTOR LEGÉNY: ROSSZ ÚTON IS ELMÉN, LEMÉN. Pistának nem tetszett sem a vállveregetés, sem a mondás. Megfordult a fejében: ő is rávereget Pálra, vagy legalább odamondogat neki ezt-azt. Ám ezt kiverte a fejéből, mert éhes ember a nyúlhúst sem veti meg, a fáradt fejnek is jobb a meleg párna, mint a hideg kő, még ha utóbbi fej kevésbé válogatós is.

Reggel Pista így morfondírozott magában:
- Kap-kap-kaptól nem kaptam mást, csak kulacsot, Hoz-hoz-hoztól pedig zsákot. Közönséges kulacs, zsák.. Visz-visz-visz mit vihet el tőlem? Lehet, hogy a kincseskamrájába visz, ott megtöltöm a zsákot arannyal, a kulacsot drágakövekkel..

Elindult Pista lefelé a Visz-visz-viszhez vezető úton. Magas fák között vezetett,
itt-ott gyönyörű piros, meg kék virágok nyíltak. Nem volt rövidebb ez az út, mint a másik kettő, mégis feleannyinak sem tűnt. A végén tisztás volt, rajta pici tavacska, annak partján álomszép leány. Bámult, bámult a legény a leányra, mint borjú az új kapura, csak kevésbé értelmesen. Sehogyan sem tudta felfogni, hogy ennyire más lény fogadja őt a mostani út végén, mint a másik kettőnél!

A leány nevetett, így szólt Pistára:
- Mindig így szoktad a szemed legeltetni a leányokon, te legény? A nevem: Szerencse Ági. No, gyere, add a zsákod, megtöltöm aranyakkal. Mi a neved?

- Azt nem tudom, kisasszony, hogy mi a nevem, csupán azt: mi lenne, ha most az aranyakat kívánnám! Ha azokat kívánnám, akkor tökföldi Szamár Pista volnék! Én, bevallom, az aranyak helyett inkább azt választanám, hogy megismerkedhessek Önnel! - mondta Pista.

A leány azonban elvette a legénytől a zsákot, néhány pillanatra elment valahová, majd pedig aranyakkal megtöltötten hozta vissza, azaz inkább húzta maga után, mert nehéz volt. Ezt követően a leány eltűnt, mint a kámfor.

Búsan üldögélt Pista a zsák arany mellett. Azon tűnődött: micsoda változás! Előbb az aranyakat szerette volna, most meg már csak azt: újra találkozzon ezzel a szépséges leánnyal.

Leszállt egy szarka, és így szólt embernyelven:
- Adsz egyet az aranyaidból? Szép fényesek!

- Mind elviheted, ha akarod! - mondta a fejét lógató legény egykedvűen. Minek nekem arany, ha nem találkozhatom Szerencse Ágival?

A szarka azonban csak egy aranyat vett ki a zsákból. Talán ismerte a mondást: SOKAT AKAR A SZARKA, DE NEM BÍRJA A FARKA. Így szólt a legényhez:
- Ha itt él a leány ezen a tájon, előbb-utóbb előkerül! Én minden nap eljövök egy aranyért, többet nem bírok elvinni a csőrömben. Ha esetleg látok egy leányt, aki Szerencse Ágira hasonlít, elmondom neked. Előbb azonban te mondd el: mint nézett ki az a leányzó?

Pista félóráig ismertette a madárral Szerencse Ági gyönyörű arcát, igéző alakját, kedves hangját. A szarka kétkedően cserregett:
- Ilyen leány talán nem is létezik, álmodban láttad!

- ..de az aranyak?! - hökkent meg Pista. Azok itt maradtak, nem volt álom!

A szarka erre nem szólt semmit, elrepült. Hová vitte az aranyat, hová nem? Ki tudja?

Pista ott maradt az erdőben. Házat épített, ette, amit a természetben talált, segített a bajba jutott állatoknak. A mókusok egy idő után a tenyeréből csemegéztek, sok madár, így a feketerigó, vörösbegy, ökörszem gyakori vendége volt. Még a medve sem bántotta őt, csak egyszer-kétszer benézett a ház ablakán, kíváncsian, amikor Pista a szobában írt valamit lepréselt falevelekből készített lapokra.

A szarka minden nap meglátogatta Pistát, és elvitt egy aranyat. A legény nem bánta. Múltak a napok, hónapok, tavaszt nyár, ősz, majd tél váltott fel, új év jött, majd újabb. Egy tavaszon Pista mit talált erdei körútján? Nagyon mély gödröt.

Mi volt a gödörben?

Nem mi, hanem ki. Kampós orrú nénike, nagy, hegyes fülekkel, pici, villogó szemekkel, csúnya varjúhanggal. János lekiáltott neki:
- Ki vagy, anyóka? Mint kerültél a gödörbe?

- Boszorkány vagyok, fiam! - mondta a nénike, károgós varjúhangon. Bűnös vagyok, megjártam. Másoknak ásattam ezt a gödröt, hogy egy jó ember beleessen, de azok a kapzsi szolgák engem löktek bele, mert kevesellték a pénzt. Van egy szarkám, az minden nap hoz nekem egy aranyat. Húzz ki, fiam, te egy egész marék aranypénzt kapsz érte. Kihúzol?

- Kihúzlak, boszorkány nénike, - mondta Pista. Én is bűnös vagyok. Én adtam azokat az aranyakat a szarkádnak, és balgán nem kérdeztem meg tőle: mit fog csinálni velük? Nem kell az aranyad, ami egyébként valamikor az enyém volt, de azt kérem tőled: próbálj megjavulni, ne okozz bajt másoknak. Én is megfogadom: máskor okosabb leszek, vagy legalábbis megpróbálok az lenni!

Egy erős faággal nagy nehezen kihúzta a boszorkányt a mély gödörből. A banya, már kevésbé reszelős hangon, így szólt:
- Nem hittem volna, hogy segítesz rajtam. Arra kérlek, hogy csókolj meg, hátha annak hatására kissé jobb leszek, kevésbé kegyetlen.

Pista először visszaborzadt a boszorkány rücskös, szemölcsös, fekete ráncokkal telt arca láttán, de azután arra gondolt: lesz, ami lesz, megcsókolja. Hát érdekes dolog történt, annyi bizonyos. A nénike bőre kissé szebb lett, szemei nagyobbodtak, fekete haja szőkés árnyalatú lett. Fájdalmasan felkiáltott:
- Még egy csókot! Még! Még!

Meglepődött a legény, erősen. Ilyen csodálatos, gyógyító, fiatalító hatású az ő csókja?

Többször is megcsókolta a boszorkányt, aki, ha világszépséggé nem is, de csinos fiatal leánnyá változott, majd hirtelen, mint gyors lábú őz, elfutott.

- Micsoda hihetetlen történet! - ámuldozott Pista hazafelé menet. Amikor azonban a háza előtti tavacskához ért, hirtelen kővé meredt. A víz tükréről félelmetesen csúnya ördögarc nézett rá, - és ez a saját arca volt!

Éjjel nem tudott aludni, ide-oda járkált a házikóban, meg annak környékén. Szeretett volna tanácsot kérni valakitől: most mit csináljon? Nagyon megrémült.

Tanács nem jött, de csók igen. Világszép leány lépett ki a fák közül: Szerencse Ági. A legényre hajolt, megcsókolta.

Pista felkiáltott:
- Mit teszel? Ne tedd! Ördög lett belőlem!

A leány nevetett:
- Ördög? Akkor ördög lesz a férjem! Ám nem lettél ördög. Én tündér vagyok, és az a gödörbeli boszorkány nem volt más, mint a varázslatom. Az arcod ismét az a csinos legényarc, mint előtte, - bár, úgy vélem, könnyen hívő, túl jóindulatú természetedből azért valami megmaradt. Gyere, a fennsíkon vár apám, a varázslóherceg, tizenkét emeletes tornyos kastélyunk, no és, ami a fő: lakodalmunk!

A legény már nem sokáig volt legény, de férjként sokáig nem tudta felfogni: miként érhette őt ekkora szerencse, az a boldogság, hogy Szerencse Ági lett a felesége!

Nem született tizenkét gyermekük, csak öt, de azok a tizenkét tornyos kastélyba annyi boldogságot, meg annyi felfordulást, csintalanságot hoztak, hogy, ha Hoz-hoz-hoz eljött volna hozzájuk vendégségbe, talán megkérdezte volna:
- Ennyi csíny nem Sok-sok-sok kicsit?

Ágnes és Pista gyermekeinek dolgairól azonban majd máskor írok. Meséből lehet még regény, - de most legyen elég, olvasóim, ez a regényes kis mese!

(2012)

Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!