Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1570
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-09-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (198)
-Egyéb prózai alkotások (489)
-Mese (219)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (17)
-Versek (641)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2014-01-01 18:35:18
Megtekintve: 693
Kicsi kutya, jó kutya
Sárgarigós Éva tanítónő volt, szép és kedves leány. Ő a gyerekeket tanította Kerekpuszta falucskában, őt meg a könyvek, erdők, mezők, patakok, tavak, növények, állatok tanították, - a falut körülvevő természet.

Kerekpuszta falucska annyiban nem szolgált rá a nevére, hogy nem volt puszta, és nem volt kerek. Ez azonban megbocsátható e falunévnek, annál is inkább, mert nem a falu adta saját magának, hanem az ott élő emberek ősei. Ki tudja mikor, ki tudja miért?

Éva gombát szedett az erdőben. Közben kis verseket is költött. Két dologgal általában nem jó egy időben, együtt foglalkozni, - ha vannak is olyanok, akik fél tucattal is boldogulnak.

A leány igen nagy vargányát talált. Örömében ezt dúdolta:

Ördög nem vett fel szarvára.
Gyönyörű ez a vargánya!
Örömtől fakadok dalra.
Szállj fel, versem, mint angyalka!

Verse felszállt, ő viszont megbotlott, elesett.

Nem minden botlás vétség, ez sem volt az. Attól a sziklától nem volt szép, hogy megütötte Éva egyik lábát, - hiszen mit ártott a leány a sziklának? No és, ahogy a közmondás tartja, a lónak négy lába van, mégis megbotlik.

Nehéz fél lábon kiugrálni az erdőből, ha már messze bent van valaki a sűrűjében. Nem tudom, hogy próbáltátok-e már, én már igen, de nem a sűrűjéből, és még így sem volt könnyű.

Éva a kosarába tette a vargányát, de nem hagyta el a kellemetlen gondolat: talán az erdőben kell éjszakáznia? A sötéttől nem félt, de alkony után, amikor már nem süt a nap, gyakran még nyár elején is hűvös van. Igaz, érdekes a késő esti, meg az éjjeli erdő, de vacsora és meleg ruha nélkül korántsem annyira kellemes, mint azt az erdőket elkerülő olvasók gondolnák.

Történt-e valami meglepő dolog is? A botlás, lábbeütés ugyan váratlan volt, de nem meglepő.

Igen. Hatalmas fehér kutya jelent meg, és nagyon ugatott. A fehér kutya színe a sötét erdőben barátságosabb, mint a fekete kutyáé, hiába mondja a népi mondás: a sötétben minden tehén fekete, mivel a fehér tehén a sötétben sem annyira fekete, mint amilyen fekete a fekete a világosban is. A fehér kutyával ugyanígy van.

Éva szerette az állatokat, a kutyákat is. Remény és félelem együtt ugrált a szívében. Lehet, hogy mindjárt jön a kutya gazdája, aki rendes ember, és hazasegíti őt. Ám az is lehet, hogy a kutya hamis kutya, kóbor állat, most csak ugat, később támad. Meg az is, hogy a kutya nem hamis, de a gazdája zsivány. Sőt! Lehet, hogy az egyik hamis kutya, a másik is hamis eb, kutya is, gazdája is, mindkettő!

Hirtelenében ez a két sor ötlött az eszébe:

Kicsi kutya, jó kutya,
nem ugat a gazdira!

Versikének, igazságát tekintve, ez erősen sántított: egyrészt a kutya nem volt kicsi, hanem hatalmas nagy, másrészt a leány nem volt a kutya gazdája. A kutya továbbra is ugatott, de a versikét talán valamennyire méltányolta, mert ugatáson kívül egyebet nem csinált.

Hamarosan egy ember jelent meg, nagy bottal. A leány azt hitte, hogy ő a kutya gazdája, segítséget akart kérni. Ám mielőtt kért volna, a kutya támadólag nekiugrott az embernek. Mármost az ember akár zsivány volt, akár nem, annyi biztos: bátor nem volt, mert, a bottal együtt, elfutott. Mindebből kiderült az is: az ember nem lehetett a kutya gazdája.

A leány kissé megnyugodott. A kutya ugat ugyan, de megvédi őt. Megismételte kitalált, bátorító versikéjét:

Kicsi kutya, jó kutya,
nem ugat a gazdira!

A kutya tovább ugatott, de egyebet nem csinált. A leány úgy vélte: tovább kell költenie a versikét. Meg is tette:

Kicsi kutya jól ugat!
Gazdijától csontot kap!

A csont említése bűvös hatású volt a kutyára. Örömében felugrott a levegőbe, elrohant. Futás közben tovább ugatott.

Most Éva már sajnálta, hogy a kutya elment. Ki tudja, hogy hová futott? Ugatása megvédte őt valakitől, aki lehet, hogy zsivány volt..

Elsántikált pár lépésnyire, körülvette magát száraz ágakkal, lombosakat is letört. Ha fúj a szél, ez is számít valamicskét, ha nem is ad meleget. Szomorúan arra gondolt: ha volna vele gyufa, tüzet is gyújthatna, - de nincsen.

Telt az idő, ismét megjelent a nagy fehér kutya. Abbahagyta az ugatást. Egy ember volt vele, de nem bottal, hanem puskával, és nagy hátizsákkal. Az ember nem várta meg, amíg a leány megijed, hanem így szólt:
- Kezét csókolom, kedves kisasszony! Segítségére lehetek valamiben? Kerékkovács János vagyok, erdőt járó, kutatgató legényember!

Éva nagyon megörült:
- Kerékkovács János, aki erdőt kutat? Ön írta a Mint fában a szú.. című könyvet? Az én nevem Sárgarigós Éva, de most nincs kedvem nótát fütyülni. Egy kis balesetet szenvedtem.. Az öné ez a szépséges kis kutyus?

- Hát szépségesnek szépséges, de kutyusnak nem kicsi! - nevetett János. Hozzám futott, pedig nem ígértem neki csontot, viszont kikövetelte, utána pedig ide vezetett. Ön ezek szerint ismeri egyik könyvemet, én meg ismerem az Önét, Vadvirágos réteken a címe, amit a gyerekeknek írt és rajzolt. Pompás könyv! Tudom, hogy tanítónő, engem is megtaníthatna rajzolni.. No de mi is volt az a baleset?

János fát hordott össze, tüzet gyújtott. Kiderült: a baleset következménye csak egy erős bokarándulás, és felsebzett bőr, a sziklától. A legény két zsebkendőt vett elő a hátizsákjából, összecsomózta, majd pedig leoldotta a kulacsát. Beborogatta a leány lábát, utána meg pulóvert adott neki, és meleg gyapjútakarót, hogy ne fázzon. Szalonnát is elővett, megsütötték, igen jó volt az kenyérrel, meg vöröshagymával!

Azt mondta:
- Van egy kutatóházikóm, nem messze, de azért a másik hegyen. Hajnalig ellehetünk itt. A kisasszonynak adom a hálózsákom. Én meg őrködni fogok. Hajnalban elviszem a kisasszonyt a hátamon a házikómba. Ott megreggelizünk. Utána átmegyek erdész barátomhoz, lóért, és a négylábú segítségével könnyen eljutunk Kerekpusztára.

Éva nevetett:
- Eljutunk Kerekpusztára, de mi is lesz ennek ára?

- Nem kevés! - mosolygott János. A kisasszony megtanít engem jobban rajzolni, én meg elárulok egy-két titkot az erdőről!

Így lett. A nagy fehér kutya, Kaparó, kapott egy kis szalonnabőrkét, - hát olyan szelíddé vált egyből, hogy megnyalta a leány kezét.

Éva megemlítette azt az embert, akit a kutya elkergetett. Talán egy zsivány volt?

- Nem zsivány! - nevetett János. Csak egyszer füstölt sonkát akart lopni a kis konyhámból, Kaparó viszont ezt nem engedte meg neki, mert igényt tartott a sonkacsontra, de meg különben is vigyáz a házikóra. Tudja, kisasszony, én Fényeskürtvárosban lakom, de sok időt töltök itt, meg hegyi házikómban. Azt az embert, Hamu Pál a neve, rádöbbentettem, hogy nem szép a lopás. Megjavult. Azóta már többször segített nekem ebben-abban, ezért-azért, - de Kaparó mindmáig nem bocsátotta meg neki a füstölt sonka dolgot. Tudja ezt Hamu Pál,
ha meglátja Kaparót, már menti is az irháját!

Másnap János lovon elvitte Évát Kerekpusztára.

Hű, de megörültek Éva szülei! Már magukon kívül voltak az aggodalomtól: hová lett a leányuk? Hazajöttek a földjükről, - hát Éva nincs sehol!

Telt-múlt az idő. János elvette Évát feleségül. Megszületett a kis Évi, utána meg Jánoska is. Kaparó kutya három fehér kutyuskát szült. Egyet elajándékoztak a kerekpusztai bírónak, de kettőt megtartottak: legyen kiskutyusa Évinek is, Jánoskának is.

No, most már igazzá vált a versike, amit Éva egykor az erdőben költött:

Kicsi kutya, jó kutya,
nem ugat a gazdira!

Papájuk, János, nevetett, és így egészítette ki a versikét:

Kicsi kutya, jó kutya,
nem ugat a gazdira!
Kolbászvégért de ugrál!
Jó falatot kunyerál..

(2013)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!