Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1164
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2017-12-09
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (186)
-Egyéb prózai alkotások (356)
-Mese (154)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (11)
-Versek (453)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2014-06-22 19:37:32
Megtekintve: 329
Itt a Fáni, ott a Páni, s Kutyás Erdőn lárifári (10)
TIZEDIK FEJEZET,
amelyben Pacipruty és Kármári Károly elmesélik kártól sem mentes kalandjaikat, ezek között fény derül arra is, hogy mit köszönhetnek egy üveg pálinkának, de az sem tagadják le: karmos terrorista támadta meg őket a levegőben, szerencsére kéznél volt a rézfejű botocska, meg a tűhegyes végű tőr, végül pedig megtudhatjuk a jó könyv titkát, ami talán felhasználható valamire annál, aki ilyen könyvet akar írni, bár utóbbi nem biztos

Másnap reggel ismét sok manó és törpe gyűlt össze a Kerek Kövön. Hátha Paciputy megint osztogat valamit, de ha csak továbbadásra érdemes világvégi pletykákat, már az is megéri!

Paciputy kinyitotta szóáradatának kapuját (időnként a varjú, Károgóföldi Kármári Karcsi is belekárogott a hogy s mint voltba):

- Ott voltunk, ahol az utazókra könnyen rájár a rúd, mert mások járatják! Karcsi hegycsúcs fölé vitt. Ott egy ember hevert a fűben. Látszott rajta: nagyon ért a heveréshez. A szemeit sem nyitotta ki, úgy látszott, így élvezetesebb volt számára a heverészés.

Hegyen voltunk, de előttünk is hegyek voltak, köztük meg lapos tér, amiről valaki, aki a közelünkben elment, azt mondta hölgytársának: - EZ EGY REPÜLŐTÉR!

Vártuk, hogy, ha tényleg repülőtér, mikor repül el, mint a varázsszőnyeg, de csak nem akart repülni. Róla viszont felrepültek gépmadarak, meg vissza is szálltak rá. A magasban sárkányrepülőket láttunk, de nem hasonlítottak sárkányhoz. Tőlünk kicsit távolabb megállt egy ember, asszonyostól, gyerekestül. Azt mondta a többieknek, miközben a távolba mutatott: - EZ A HŰVÖSVÖLGY!

Hűvös volt? Később kiderült: ott is kutya meleg van. Ilyen hazudós vidék volt az
máris, pedig a világ vége még odébb lehetett.

A fűben heverő ember kinyitotta mindkét szemét. Nem állt fel, de nagyon bámult. Engem. Egy darabig bámult, nem olyan bájosan, mint a borjú az új kapura, de erősebben. Rám mutatott, majd hangosan beszélni kezdett, de önmagához:
- Le kellene szoknom az ivásról! Már manót is látok!

Én visszakérdeztem:
- Miért mondod ezt, te ember? Annak, aki manót lát, miért kellene leszoknia az ivásról? Én valóban manó vagyok. Ha törpe volnék, és te manónak néznél, az tévedés volna, de az sem volna ok, hogy leszokj az ivásról! Aki nem iszik, az szomjan hal. Aki nem eszik, az meg éhen hal. Ám egy tudós manó azt mondta nekem, hogy előbb hal szomjan a manó, mint éhen, mert szomjan halni sokkal könnyebb!

Az ember nevetett:
- Ó, te manó, már beszélsz is! Hát tudd meg, hogy te nem vagy. Ez a mellényes varjú lehet, hogy van, - de te nem létezel! Csak azért látlak, mert részeges vagyok. Most is, máskor is. Elittam a májam, elittam az eszem! Látod, hogy mi van ebben az üvegben? Még. PÁLINKA! Most tűrhetően forog a nyelvem, de mi lesz nemsokára? Jön már a hinta-palinta!

- Kááár! - tanúsította Kármári Karcsi, hogy így történt mindez, eddig.

- Láttam, hogy ennek az embernek nincs ki minden kereke.. - folytatta Paciputy. Különben barátságos ember volt. Nagy táskájából sok sajtszeletet, meg kolbászkarikát ajándékozott nekünk. Bepakoltunk! Először magunkba, Karcsival, utána meg a hátizsákba, oldalzsákokba. Az ember nem evett, hanem ivott. Mit ivott? Barackpálinkát. Miként volt ez a pálinka rokonságban a barackkal? Nem tudom. Azzal is megkínált. Én csak a nyelvem dugtam bele, de a fura ital megcsípte, és csak egyetlen cseppecske gurult le belőle a torkomon, de azt is csúnyán megreszelte! Azt mondtam az embernek: vizet igyon, az nem csíp!

- Kááár! - tanúsította Kármári Karcsi, hogy így történt mindez, eddig.

A barátságos pálinkaivó nevetett. Később nekünk akarta ajándékozni az ezüstóráját is, de nem fogadtuk el. Karcsi azt mondta nekem: én sem vagyok annyira könnyű, mint a beérett pitypang ejtőernyőcskéje, amelyik a szellőtől is messzire száll. No és, - tette hozzá Karcsi - neki nem az óra parancsolgassa az időt!

Kaptam a különös embertől egy hosszú, díszgombos tűt, ezt megtartottam tőrnek, meg egy aprócska, rézfejű botocskát. Valami olyasmit mondott, hogy őt már megverte az, aki nem bottal ver.

- Kááár! - tanúsította Kármári Karcsi, hogy így történt mindez, eddig, és nem másképpen.

Mi volt a legértékesebb, amit ettől az embertől kaptunk? - kiáltott fel Pacipruty. A TUDÁS!

Itt már nagyon felfigyelt a Kerek Kövön minden manó és törpe. Álmélkodtak: - A Tudás?!

- Igen! - mondta Paciputy. Megtudtuk tőle: a hegyek mögött újabb hegyek vannak, meg nagy síkságok, vízzel telt óriási tengerek. A Föld gömbölyű, mint az a teniszlabda itt az erdőn, ami gyakran kerül kutyaszájba, de azon nincs is ott a világ vége, mint ahogyan mi a Kutyás Erdőben gondoltuk.

Sőt! A világ vége olyan messze van, hogy az ember, vagy manó, vagy törpe még madárháton sem érhet oda, mert százszor is meghal, mielőtt egyszer is odáig jutna. Ő találkozott emberrel, aki már nem volt fiatal, mert az idő múlik, és a költőket sem kíméli, legfeljebb megbocsátja azok gyerekes dolgait. Nos, ez az ember, akivel találkozott, írt egy verset, az Óperenciást, a világvégi tengerről, de nagyon szomorú vers, mert kiderül belőle: a hal is meghal. Most még forog a nyelve, tette hozzá, elmondja nekünk, ha nagyon akarjuk!

Karcsi azt károgta, hogy nem akarjuk, de az ember, szerencsére, nem értette a varjúnyelvet, mert nem a Kutyás Erdőben nőtt fel. Én oldalba böktem Karcsit, mert hiszen a vers csak vers, de az a sok sajt, meg kolbász, amit kaptunk.. Így Karcsi, kelletlenül bár, de befogta a csőrét.

- Kááár! Bár.. - helyeselt félig-meddig Kármári Karcsi.

- Leírtam a verset arra a sajtpapírra, ami az ember zsebéből kiesett folytatta Pacipruty. Így szól:

A tenger, az az Óperenciás,
egyszer hullámhegyekkel óriás,

máskor meg csend szikrázik rajta fel,
s a végtelenbe csillagot terel.

Tükrös szeme száz égen átragyog,
majd ijesztően vaksötét, halott.

Hal népe úszik, úszik, s múltba hal,
úgy, mint minden: a vágy, dal, diadal.

Partjáig értem s értem: életem
lényege az, hogy mind lényegtelen -

a vágy, a dal, vereség, diadal,
s a fény is, mely sötét lesz oly hamar,

a kérdés, mely oly fontos volna, de
a válasz rá rejtély, titok, mese,

s bár tükrös szem száz égen átragyog,
marad a vég: a vaksötét, halott,

s minket lenéző gúnyos hallgatás,
a gőgös-mesés Óperenciás.

- A versből jobban megértettem, - folytatta Paciputy - hogy nagy hibát követünk el, ha makacsul tovább keressük a világ végét! Hiszen, ha ott még a hal is meghal, és kénytelen átúszni a múltba, no meg ott is maradnak rejtélyek, titkok, amin vég nélkül törhetjük a fejünket, de még ráadásul vaksötét van, - hát okos dolog a világ végére utazni?

- Nem! - kiáltották a manók és törpék, egyhangúan.

Paciputy folytatta:
- Úgy döntöttünk Karcsival, hogy nem megyünk a világ végére, mégsem. Letáboroztunk. Vadcseresznyét, szamócát gyűjtöttünk. Málnát nem találtunk. A szeder még nem érett meg. Az időjárás körüljárt bennünket fenyegető villámlásokkal, bőrig áztató esővel, bőrünket égető napsütéssel, de azért időnként gyönyörű szivárványhidat is megmutatott, - ám mindez itt, Kutyás Erdőnkben is így van. Éreztük: nagyon hiányozhatunk szeretett Erdőnknek, a kutyáknak, talán még a kutyák gazdáinak is hiányoztunk volna, ha ismertek volna bennünket.

Összepakoltunk. Felültem Karcsi hátára, kineveztem őt griffmadárnak, ami nagyon tetszett neki, bár nem tudta mi az, igaz, én sem, de annyi sok tudás mellett megengedhető egy kis tudatlanság, mert korsóból is könnyen kicsordul a víz, ha túl sokat töltenek bele. Alighogy a levegőbe emelkedtünk, alig kaptunk levegőt, úgy megijedtünk.

- Jaj, a sas...! - kiáltott fel rémülten Bimbele Tóni.

- Hát ha nem is a sas, de majdnem az! - ismerte be Paciputy. Egy egerészölyv!

Az egerészölyv karmai meg akarták ragadni Károlyt. Én az egyik karmos lábára csaptam az egyik kezemben levő botommal, a másik kezemben lévő tőrt pedig beleszúrtam a nagy madár fenekébe. A tőr szerette ezt, a madár nem. Hozzátettem, kioktatóan:

Az egerészölyv - egerésszen!
Te manóra törnél, merészen?!
Ki látott ily ostoba ölyvet?
Ilyenre manók nyelvet öltnek!

Nyelvet is öltöttem rá, de talán a fenekébe szaladó tőröm jobban méltányolta.

Károly leszállt a földre, a magas fű közé. Az egerészölyv is leszállt. Lehajtotta a fejét, de látszott: nem az alázattól. Talán Károlyt akarta fejbúbon csípni a csőrével? Ez nem sikerült neki. Előbb megbúboltam a botommal, utána meg akkorát sóztam a kobakjára, hogy elalélt. Úgy feküdt ott, mint aki meghalt.

Nem halt meg, csak harcképtelenné lett. Leírtam neki a fenti versikét egy papírlapra, hadd olvassa, ha magához tért, tanulságul. Később, már a magasból, egy rókát láttam az elalélt egerészölyv felé sompolyogni. Talán a vörös bundást is érdekelte a versike...

Felzúgott a taps. Paciputy meghajolt. Kármári Karcsi is.

A Kutyás erdő másik végében is valamiféle ünnepség volt. Árpi bácsi beszélt az összegyűlt kutyákhoz, és gazdáikhoz:
- A kéziratot nem csak látható kezek írják, a szerzőké, hanem - közvetve - láthatatlanok is. Feleségek, gyermekek, rokonok, ismerősök kezei. Hozzáteszem: nem csak segítőkész baráti kezek, hanem ellenségesek is. Kedves, barátságos, hűséges kutyus sok van, - a jó könyv célja az, hogy ilyen emberekből is több legyen.

- Olykor kutyák mancsai is írják! - kiáltott közbe Álmos, a kecses magyar agár gazdija.

- Így van! - bólintott rá a közbekiáltásra Árpi bácsi. A jó könyvből sohasem derül ki minden, mert a jó könyv utakat, vagy legalábbis ösvényeket hagy a továbbjutáshoz az olvasóknak, a további gondolkodásához. A jó könyv gondolkozni tanítja az embereket!

Ha minden titokra, rejtélyre egyszerre, hirtelen fény derülne, akkor az író számára, - de talán mindenki számára! - érdektelenné, szürkévé válna világ. Titkok, kérdőjelekkel ottmaradó kérdések nélkül nem valóság a valóság! Az írónak látnia kell a valóságot, akár egy kutyákat ugattató és barátkoztató erdő az, akár lóvásártér, nyerítő lovakkal, valamint alkudozó kis- és nagy lókötőkkel.

Árpi bácsi szavait taps fogadta, talán nem akkora, mint a Kutyás Erdő másik részén Paciputyét.

Most Miklós bácsi állt fel a képzeletbeli dobogóra, mert úgy érezte: az író, az író, - de a költő, költő!

Így szólt:
- Árpi bácsi szavainak fejedelmi igazságában nem kételkedem, ám tréfás-komolyan annyi tennék hozzá: az a könyv, amelyikből semmi sem derül ki, szintén gondolkodni tanít. Miért könyv az ilyen? Miért írták meg, és miért adták ki?

Az író inkább a valóságot írja meg, már ha igazából író, a költő verseiben pedig, ha valóban költő, a valóság mellett, annak trónusán vagy árokszélén, inkább ott van a képzelet.

Ne felejtsük el, még ha különösnek tűnik is első pillantásra: a képzelet is valóságból táplálkozik, de ezen túlmenően a képzelet is valósággá lesz előbb-utóbb. Mai képzeletet holnap valósággá tehet az Idő. Manók és törpék is léteznek, még ha sokan úgy hiszik is: nincsenek. Tágabb értelemben minden valóság, ami hat az emberi világban, a világra. A valóság és képzelet két testvér, képzelet nélkül keveset ér a valóság, de a valóság nélkül is a képzelet.

Fecskék szöktek ide-oda a Kutyás Erdő felett a nyári égen, kis valóság-madarai valóságnak és képzeletnek. A terebélyes bodzafák már érlelték majd feketévé váló gyümölcsüket, itt-ott apró rovarok gyöngyszeme villant fel a szűrt fényben.
Összeállt a csoportlép a fényképezéshez.

Középen Árpi bácsi állt, méltóságteljesen, mint egy messzi földről jött fejedelem. Előtte a két kopó, Fáni és Páni között, Mira ült, a hatalmas juhászkutya, mögötte, kissé oldalt, a gazdája. Balszélről Bundi nézett a fényképezőgépbe, jobboldalról pedig, gazdasszonyával, Betti, akit az egyik kiskutyagazda élcelődőn "a Mező Hangjának" nevezett. Betti valóban szeretett ugatni, de öreg kutyusnak is kell fiatalos szórakozás. Folti, a kis tibeti terrier, fekete foltjával is bárányos ártatlanság képét idézte fel, mindenki örömére. A csoportkép dísze volt Baba, a bulldog, nagy barna folttal egyik szeme körül, ami fajtájának egyik öröklött ismertetőjele. No és mint is maradhatott volna ki Kanga, a híres színészkutya, filmek, színdarabok szereplője, vagy Bubi, a spániel, akinél kutyus még sohasem lógatta füleit szebben e földtekén!

No és már futott is a fényképezéshez - még idejében! - két igen elegáns kutya: Álmos, a büszke magyar agár, meg Anisa, a perzsa agár! Utóbbinak szép bojtja volt, mindkét fülének végén.

Villant a fényképezőgép, ahogy elvillan egy-egy nyár, egy-egy évsor, egy-egy egész élet, - akár négy-, akár kétlábú lényé, vagy más, elsiető fényeké az el sem hihető ismeretlenben: az örökkévalóságban.
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!