Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1477
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-05-25
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (195)
-Egyéb prózai alkotások (471)
-Mese (211)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (582)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2016-08-11 07:21:11
Megtekintve: 382
Amália, az unatkozó királykisasszony
Pisszempasszom Amália királykisasszony gyönyörű volt, de nagyon tudott unatkozni. Meg kényeskedő is volt, kénye-kedvére, de hát ezt nem lehet felróni egy királykisasszonynak. Meg nem csak nagy, elbűvölő szemei volt szépek, hanem a szája is, de azon néha nem szép szavak jöttek ki, hanem nagyon csúnyák, és ok nélkül, bárkire, de végül mindig találtatott ok is, hiszen mire való volt az udvarban az a tizenkét kenyérpusztító, rókaképű prókátor? Egyéb hibája azonban nem volt, sőt, ezeket sem merném egyéből hibának nevezni, legfeljebb kettőből. Nem csoda, hogy e csodálatos koronás hölgy kezét huszonöt királyfi kéregette. Amália eljátszotta kényeskedő jelenetét, és azt mondta nekik:
- Királyfiak, annak adom a kezem, aki elsőként hoz nekem egy élő sárkányt! Lóra lovagok, egy-kettő!

A sárkányfogás nem lett volna nehéz, ha lett volna sárkány. Valamikor volt is belőlük elég, de mind elmenekült a mesébe, annyi rosszat fogott rájuk ez a hazudós, rágalmazó világ. No, ahogy szokta..

Huszonnégy királyfi a huszonötből szétszéledt a világban: sárkányt kerestek. Hátha maradt még egy, magnak. Vagy egy sárkánytojás, amiből sárkány kelhet ki, ha kellő nagyságú tyúk alá teszik.

A huszonötödik királyfi, Jankó, nem ment a többiekkel. Ismerte a mondást: "Lassan járj, tovább érsz!". Arra gondolt, hogy ezt még fokozni lehet a siker irányában, ha valaki sokáig heverészik. Utóbbihoz nagyobb kedve volt neki is, de még az istállóban zabot ropogtató lova is egyetértett vele.

Amália királykisasszony, miután a királyfiak elmentek, ismét unatkozni kezdett. Nem csoda: az udvari bohócot már megverte, mert az nem értette a tréfát, és savanyú képet vágott, amikor a királykisasszony fejére borította a tejfölös köcsögöt. A macska egyből értette a tejfölös tréfát, nyalogatta is, de ő is elkövetett egy hibát: nem nevetett. Lehet, hogy a macska nem is tud nevetni? Ám utóbbi ok miatt a cicának nem lett nagyobb bántódása, mert Amália csak egyet rúgott bele, ráadásul - micsoda kegy! - akkor éppen a legkecsesebb cipellő volt a királykisasszony világcsinos lábán.

Amália hívatta Jankót, ló nélkül, de lovagias unaloműzésre, mivel Jankón kívül nem volt más királyfi a palotában, hiszen a többi sárkányt keresett a nagyvilágban. Azt mondta neki:
- Űzd el az unalmam, akárhogyan! Csinálj bármit, csak ne unatkozzak!

Gondolt egyet Jankó, zsák lett belőle. Ebbe a zsákba beletette Amáliát. Az nevetett az unalom e fura ellenszerén, de hagyta. Később már nem biztos, hogy hagyta volna, de addigra Jankó bekötötte a zsák száját. Hát, hogy az a zsák miket kiáltozott! Szó sem volt már unalomról! Ám a biztonság okáért Jankó a kút hideg vizében is megmerítette a zsákot, és udvariasan megkérdezte:
- Unatkozik még a felséges királykisasszony?

A zsákból nem jött egyenes válasz, de cifrán görbe káromkodás bőségesen. Jankó nem tudta ebből: ez az unalom megszűnésének a jele, vagy mégsem? Mindenesetre felvette a királykisasszonnyal telt zsákot a hátára, és ezt énekelte:

Búzát ne bízz szamárra,
bezsákolja magába!
Inkább vidd a malomba,
lisztté átzakatolja!

A királykisasszony a malomtól megijedt. Most már nem mert csúnyákat kiabálni a zsákból, kezdett szebben beszélni, a végén pedig ígért egy csókot Jankónak, amiért elűzte az unalmát. Később azon is elgondolkodott: talán nem olyan jó ötlet a napszámra való unatkozás, más kellene helyette, és nem olyan szép az a csúnya beszéd sem! Jankó kiengedte a királykisasszonyt a zsákból. Hát annak már tényleg nem volt kedve tovább unatkozni!

Másnap tovább forgott Amália észkereke, most már magától. Lám-lám, ez a Jankó nem egy unalmas királyfi, jól áll rajta a vitézi mente, erős karjaival zsákostól feldobta őt a hátára, és milyen szép tréfás nótát énekelt neki a malomról!

Megint hívatta Jankót, mert több királyfi nem volt a palotában. Azt mondta neki:
- Megadnám az ígért csókot!

Jankó azonban felemelte a mutatóujját:
- Hát az nagy öröm volna nekem a felséges királykisasszonytól! Ám megfogadtam az öregapámnak, amikor az még fiatal volt, hogy csúnyán beszélő királykisasszonytól nem fogadok el csókot!

Amália megsértődött, durcásan elbocsájtotta Jankót, de azután gondolkodni kezdett: van valami igazság Jankó szavában. Másnap ismét hívatta, és becsületszóra megfogadta: ezentúl kedves szavakkal beszél mindenkivel, aki vele tisztességesen. Most már következhetett a csók.

Itt a királykisasszony rájött valamire, amit csak önmagának vallott be: Jankóval érdemes csókolódzni, nagyon is! Két csók között Jankó érdekes történeteket mesélt neki, amin a királykisasszony nagyokat nevetett.

Két hét múlva Amália már sülve-főve együtt volt Jankóval, aki megtanította labdázni tizenkét féle labdával, elvitte kirándulni tizenkét féle helyre, és együtt csónakáztak tizenkét tavon. A tizenhármas számot elkerülték, mert az, állítólag, szerencsétlenséget hoz, és kell egy kis babona a legtudósabb emberek életébe is, hát még azokéba, akik nem is olyan nagy tudósok, csak nem üldözik egyből világgá a józan észt!

Gondolt egyet megint Amália királykisasszony, mert az utóbbi időben nagyon rászokott a gondolkodásra: Jankó királyfi kell neki férjnek, senki más! Ezt gondolta egyik oldalról, de a másik oldalról az jutott eszébe: szavát adta a világban kódorgó huszonnégy királyfinak, hogy azé lesz, aki elsőként hoz neki élő sárkányt. Mi lesz, ha valamelyikük beállít eggyel? Mit tegyen akkor?

Amíg mindezen tűnődött a bokor alján, Jankó ölében, meglátott egy kedves gyíkocskát. Felkiáltott:
- Fogd el, Jankó, azt a kis sárkányt!

Jankó ügyes volt, megfogta. Erre Amália máris odaadta volna neki a kezét, kérés nélkül is, de Jankó így szólt:
- Ez nem sárkány, drága Amáliám, hanem csak egy gyík! Megfogadtam öregapámnak, mikor az még fiatal volt, hogy az igazat mondom! Ezt a gyíkot gyíknak tartom, - nem másnak!

Amália megcsókolta, és így szólt:
- Hát mondd az igazat, tartsd gyíknak, Jankó! Nem bánom. Ám számomra az lesz az igazság, amit országom nagy hüllőtudósai mondanak erre a zöld állatra! Ha azt mondják: sárkány, és erről írást adnak, akkor nem szegtem meg a szavam a többi királyfinál, bármekkora nagy melák sárkányt löknek elébem, mert írás beszél, kutya ugat, - nem így van a közmondás? Tied lesz akkor a kezem. Rendben?

Erre Jankó nem tudott mit mondani, azaz tudott volna, de az igazmondást sem jó túlzásba vinni. Gondolják csak el! Mi volna a világból, ha csak úgy egyszerre mindenki az igazat kezdené mondogatni? Mi lenne akkor azzal a tenger sok hazugsággal?!

Össze is állt a Hüllőbíráló Királyi Főbizottság. Csupa nagyfejű, akadékoskodó akadémikus került bele, de azért mindegyikük tudta mitől döglik a légy, - ha nem tudták volna, sohasem lettek volna akadémikusok, de talán még egyéb, kedvezőtlen események is történek volna velük. No meg a főbizottság tagjainak az is eszébe jutott: az akadékoskodás olykor gerinces dolog, de azért az őzgerinc, áfonyával, sokkal jobb, - hogy az egyéb kecsegető kilátásokról ne is beszéljünk!

Végül kiderült: a hüllőszakértőnek nem mondható Jankó királyfi által gyíknak tartott kis zöld, fürge állat nem más, mint egy újfajta törpesárkány. Erről jegyzőkönyv készült, amit ezer évre titkosítottak, de azért a főbizottság elnökének vejét is kioktatták arra, hogy mit csináljon máris az ezer évre titkosított jegyzőkönyvvel, mert hátha túl gyorsan lepereg az ezer esztendő. Az meg is tette, amit kértek tőle, mert nem mindegy az emberfiának, hogy a fejére kap nagyot, vagy a markába valami értékeset.

A törpesárkánynak kinevezett gyík kapta azonban a számára legértékesebb: elengedték. Okos törpesárkány volt, úgy eliszkolt, hogy hátra se nézett!

Jankó pedig megkapta a királykisasszony kezét.

Mellesleg a huszonnégy sárkányt kereső királyfi közül egyik se jött el Amália királykisasszony és Jankó királyfi lakodalmára. Volt közöttük olyan, aki úgy eltűnt, mint szürke szamár a ködben, és máig sem világos, hogy hol van, és kik csinálták a ködöt. Volt, amelyik sárkánykeresés közben kiszeretett Amáliából, és másba szeretett bele. A legtöbben viszont azért nem mentek el a lakodalomba, mert szégyellték magukat, hogy nem találtak élő sárkányt, de még holtat se, pedig minek ilyesmi miatt szégyenkezni? Nincs elég ennél sokkal inkább szégyenkezésre okot adó dolog a világban?!

(2016)
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!