Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1826
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2020-04-03
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (561)
-Mese (249)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (32)
-Versek (773)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2018-07-16 13:22:25
Megtekintve: 147
A bíró, a kút, meg a varázsló
Sápadtföld nem volt kis falu, de azért az már túlzás: városnak neveztette magát.

Ebben a magát városnak tartó faluban volt bíró Adjonisten Márton, akit a király, valami tévedése, vagy írnoka hanyagsága folytán, nemessé tett, de a nemességhez birtokot nem adott neki.

Ám így is volt ennek a bírónak szép kis gazdasága: szántóföldje, rétje, három tehene, három lova, jól eldugott, telt pénzes ládája, jó hangosan ugató kutyája, alamuszi macskája, sőt, ezeken kívül nagyszájú, feleselő felesége, falu rossza fiacskája. Meg háromszobás háza. Utóbbit a bíró egyik őse vette, és a bíró már százszor is átkutatta: elrejtett-e benne valami értékeset a kétszáz év előtt élt tulajdonos?

Értéket nem talált, de, a százegyedik kutatásra, egy egér rágta bőrtarisznyát mégis, abban pedig egy egér rágta, kézzel írott könyvet, ami most már annyira regényes volt, hogy tele rejtélyekkel. A rejtélyek megfejtése nem ment, mert majdnem minden mondatból kirágták az egerek a szavak felét, no meg a bíró sem volt valami nagy rejtvényfejtő, de annyit megértett a könyvből: valahol van egy kút, az kincset ad, és nem bút.

No, ez nem sok.

Ám hirtelen világosság gyúlt a bíró sötét szándékokkal gyakran teli agyában: gyermekkorában egyszer belesett egy erdei kútba, és a társai nem húzták ki őt ingyen: ráment a vajas kenyere, csúzlija, meg három üveggolyója. Utóbbit üveggolyókat ugyan a Kakaskergető faluban ingyen gurította le a boltos polcáról a saját zsebébe, de azért mégis…

Elhatározta, hogy megkeresi ezt a gyermekkori kutat, legalábbis kutat utána.

Ám olykor kicsit zsugori volt ez a bíró, máskor pedig nagyon. Volt egy létrája, de már elég ócska. Először nem vitte, persze, magával a kútkeresésre, de amikor megtalálta a gazzal erősen benőtt kutat, akkor, óvatosan, nehogy más is észrevegye útirányát és megsejtse annak célját, magával vitte. Ha valakit messziről megpillantott, akkor a létrát letette, elrejtette. Ám csak három ilyen ember volt: a falu bolondja, Megcsinálom Jancsi, aki egy mellékútra tért át, meg egy asszony, becenevén Pletykás Zsuzsi, aki veszélyes nyelvű volt, de nem vette észre őt, meg egy ember, akit még sohasem látott a faluban, de az is idejében eltűnt a láthatárról, mint szürke szamár a ködben, bár napos idő volt, nem ködös.

A kút emberi szemeket nem vonzott, talán már nem is sokan tudták gyermekkorukból, hogy merrefelé van, tüskék bokrok eltakarták, körbenőtte a gaz, amiben a csípős csalán is nagy számmal képviseltette magát, de hát Sápadtföldön nem a csalán volt a legnagyobb csaló, bár e növény sem sorolható az embereket szerető, becsületes növények családjába.

Adjonisten Mártont csak néhány csalán és valamivel több szúnyog csípte meg. Utóbbiakról nem lehetett tudni, hogy honnan kerültek a kiszáradt kút közelébe, - talán a távolabbi tölgyfák vízzel telt üregeiben tenyésztek ki?

Leengedte Márton a létrát a kútba, és kezdett lemászni.

Nem minden kezdet nehéz, ez sem volt az, - de a folytatás!

A rozzant létra lépcsőfokai egyesültek, vagyis valamennyi letört, és Márton egyből a kút fenekén találta magát, egyúttal a saját fenekén. Nem sérült meg, de hogy fog kijutni a kútból? Errefelé a madár se járt, legfeljebb annyiban, hogy egy-egy madár átröppent időnként a kút felett. Éhen veszik, szomjan veszik, és ezt tán észre sem veszik, vagy csak számára későn!

A létra két oldallécén a bíró akkor sem tudott volna felmászni, ha ügyesebb. Ám kövér volt, de ügyes nem. Nagy nehezen feltartotta az egyik oldallécet, hogy jelezzen vele esetleges arrafelé járónak, de azt is fárasztó volt a magasba emelni.

Valakit mégis odavitt az ördög: Megcsinálom Jancsit, a falu bolondját. Ez az ördögtől (ha valóban ő vitte oda) nagyon csúnya dolog volt (bár ki vár az ördögtől szép tetteket, azokon kívül, akik vele cimborálnak?).

Megcsinálom Jancsi ugyanis lenézett a kútba, és a láttára reménykedni kezdő bírónak lekiáltotta:
- Megcsinálom, Bíró Uram!

Megörült a bíró, de – mint ez nem ritkaság más esetekben sem – van, aki korán örül. A bíró is utóbbiak közé tartozott, legalábbis ezúttal. A bolond ugyanis nem arra értette a „Megcsinálom!”-ot, hogy a bírónak segít kijutni a kútból, hanem arra: csinál egy nótát a bíró kalandos kútban való tartózkodásáról. Nagy különbség!

Még ez is segíthetett volna, ha Megcsinálom Jancsi nem öltözteti fel a meztelen igazságot a költészet dísz köntösébe. Sokszor megesik ez költőkkel, akik nem bolondok, hogy a meztelen igazságot mutogassák a valóságról, az nem szépséges hölgyike, hogy a szemek bámulják! A valóság ritkán szemrevaló, és akkor sem sokáig.

Megcsinálom Jancsi egy nótát csinált, és a kocsmában énekelte, a kocsmáros engedélye nélkül ugyan, de mivel a nóta tetszett a kocsmában iszogató és röhögő népségnek, a vendéglős sem bánta:

Kutya látta, macska látta!
Ki utazott Kútfalvára?
Nem más: Adjonisten Márton!
El sem hiszem, ha nem látom!
Ez az ember de fineszes!
Ám Kútfalván mit is keres?
Kerek szóval kimondom én:
- Szoknyát elvisz, hoz a remény!
Ugyibugyi, mocskos macska,
baj lesz ebből majd tavaszra!

Még ez a kis csacska nótaszöveg is segíthetett volna a bírón, ha nincs benne valami a valóságból. A falutól ugyan kissé távol, de valóban volt egy Kútfalva nevű falu, ahol nem tudni, hogy egyszer a sápadtföldi faluszáj, Pletykás Zsuzsi mit keresett, de ott ez a Zsuzsi meglátta Mártont a kútfalvai Koromszemű Katalinnal, a kofaasszonnyal édes kettesben. Nem történt házasságtörés egyik részről sem, mivel csak közönséges becsülettörés, ami megszokott: Adjonisten Márton becsapta egy alkalmi vételnél Koromszemű Katalint, de Katalin is lóvá tette Mártont. A pletyka kis hasznot hozott Dr. Lógófalvay Károlynak, aki ott orvostudorkodott, mivel Márton felesége leutazott Kútfalvára, és ott, az egész piac szeme láttára, leszedte Koromszemű Katalinról, nemcsak a keresztvizet, de még a ruha egyes darabjait is, és annak, többek között, szép fekete haját is elcsúfította. Igaz, Katalin szintén jól helyben hagyta Márton feleségét.

Most, Megcsinálom Jancsinak, mint helybéli költőnek köszönhetően, nem rögtön ugyan, mert Márton feleségének fel kellett készülnie az útra, az eset kéthölgyes része megismétlődött, azzal az aprócska különbséggel, hogy Katalin nem értette: miért veri ismét őt azért a régi esetért Márton felesége? No és az a régi eset sem házassági hűtlenség miatt volt, hiszen Márton is, Katalin is csak gazdasági ügyben csalt, az sem volt olyan mértékű, hogy az adóhivatalt érdekelje.. Persze, akit vernek, rendszerint az is visszaver, és Kútfalva orvosa, Dr. Lógófalvay Károly, nyugtatgató szavak közepette, újra teljesítette kötözési kötelességét.

Ottmaradt a kútban Adjonisten Márton, mindörökre?

Nem maradt ott, mert arra járt mégis egy Nagy Valaki, Mindenüttjáró Ádám, a varázsló.

Mindenüttjáró Ádám nem tudott mindent, de azért nagyon sokat. Szigorúan leszólt a kútba:
- Kisegítlek szorul helyzetedből, te pórul járt kincskereső pór, de mondj el mindent, magadról, faludról, gondolataidról, tetteidről, de őszintén! Egy szó hazugság, és már itt sem vagyok!

Megijedt Márton csudamód. Még azt sem merte kikérni magának, hogy ő nemes ember, nem jobbágy. Látta: ez a kútnál megállt Nagy Valaki nem tréfál. Úgy lefestette magát, faluját, hogy még a szóbeli festék is pironkodott volna, ha nem lett volna szóbeli. Az igazság néha feketébb a legfeketébb hollónál is!

Mindenüttjáró Ádám elégedett volt Márton őszinteségével.

Azt mondta:
- Igazat szóltál, te hétpróbás, címeres gazfickó! Ha megfogadod, de őszintén, hogy teljesen megjavulsz, egyből a Becsület útjára térsz, és a faludat is azon viszed tovább, akkor megkegyelmezek neked!

Most ijedt csak meg igazán Márton. Alig tudta kinyögni:
- Kegyelem, Mindenható Kegyelmes Uram! Ha én teljesen megjavulok, oda a bírói székem! Rendben. Elszegényedem egy ilyen faluban, ahol még.. Ez is rendben. Ám miként vihetném magammal a Becsület Útjára a falu népét?

Kegyelmes Uram, ha mindent lát, ezt is látnia kell.. A Becsület Útjára egyből mint lehetne áttéríteni ezt a falut, ezt a vidéket, ezt az országot, ahol a király is… Még kettőből, háromból, harmincháromból sem…

A varázsló elgondolkozott. Tényleg: nem akar ő túl sokat ettől a nyomorult, hétpróbás gazembertől? Hiszen a király is…

Enyhítette a dolgot:
- Jó! Mondasz valamit, de ezentúl lopj kevesebbet, hazudj kevesebbet, időnként a becsületre is gondolj! Most ledobok neked egy fent rögzített kötéllétrát, de ne most mássz ki a kútból, hanem csak éjszaka, kullogj haza, megszégyenülten!

A kötéllétra leszaladt Mártonhoz. A varázsló (akiről Márton nem tudta, persze, hogy az) elment.

Márton ugrott egyet örömében. Az ugrással véletlenül meglökött egy követ. A kő Márton lábára esett. A bíró feljajdult, és igen csúnyán nézett a köre. Először.

Másodszorra már nem, mert a kimozdult kő helyén üreget talált. Belenyúlt. Valami nagyon nehéz most a kezére dőlt rá.

Mi volt az a nehéz valami?

Háromszoros bőrzsák, amelyben, mint már a holdvilágnál sejteni lehetett, régi pénzek voltak. Aranyból. Megtalálta, amit keresett!

Kimászott a kútból, felhúzta a kötéllétrát, azt is beletette a bőrzsákba. Hazalopakodott az éj sötétjében.

Felesége mellett már ott volt a kikészített sodrófa, de a Sors ebből csak egy ütést adatott Mártonnak, mert a bőrzsákban levő aranyak tisztázták: Márton nem követett el házastársi hűtlenséget.

Márton kapott inni, enni, de még nyájas szavakat is a feleségétől. Egyéb dolgokról, a kincskeresésen kívül, így kényszerhelyzete miatt a kútban tett ígéretéről, a feleségének nem tett említést.

A varázsló közben kissé gondterhelten ballagott hegyi kastélya felé. Nem volt igazságtalan azzal a kútba esett emberrel? Hiszen a király is.. Miként fog az a szegény kútba esett gazember boldogulni a Becsület Útján, még ha óvatosan halad is rajta?

A varázsló a megtalált kincsről semmit sem tudott, csak Márton kincskereséséről.

A bírói székből egyébként Márton ezt követően kicsit gyakrabban emlegette a becsületet, mint addig, de a környezetében levő markokból továbbra átvándorolt a pénz más markokba, persze, nem semmiért, mert ismeretes a mondás: valamit – valamiért. Így a becsület emlegetése nem keltett riadalmat.

Igaz, Márton maga egy ideig kevesebbet lopott, de azért a markát ő is kitartotta, és tréfásan még a saját fura nevét is felhasználta: „Az én nevem Adjonisten, amilyen az Adjonisten, olyan lesz a Fogadjisten! Nem kérek én, csak keveset, de koldussá nem lehetek! Nem lehetek, nem lehetünk, Sápadtfalva a mi szívünk! Legyen tánckar, száz lobogó, ökörsütéses kézfogó!”.

Lett is tánc, dal, ökörsütés, zászlólobogtatás, buja hejehuja.

Becsület is?

Hát, lehet, hogy az is volt, a falu szélén, az árokparton. Az ünnep az ünnep, akkor a szegények is leülnek – valahova. Azt már nem állítanám azonban, hogy mindenki ült, akit le kellett volna ültetni. Ó, azt nem! Ennek belátásához nem kellett volna valakinek varázslónak lennie, elég lett volna, ha nem játssza tovább a vakot.

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/erd%C5%91-f%C3%A1k-%C3%B6kol%C3%B3gia-k%C3%B6rnyezet-t%C3%A1j-2223184/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!