Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1430
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2019-03-18
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (195)
-Egyéb prózai alkotások (449)
-Mese (209)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (559)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2018-08-14 09:36:11
Megtekintve: 70
Kísértetek tornya
Nyúlkergető János Héjakútmácsonyán született, abban a faluban, amit erről az érdekes növényről neveztek el. Nyulakat nem kergetett, nevével ellentétben, ezzel szemben a városban kitanulta a lakatos szakmát. Mesterien. Mire kitanulta, akkorra nagy bánat érte: szülei meghaltak.

János örökölt egy kis házat, öt hold földet, tehenet, lovat, szamarat. Ezeket örökölte, de már előzőleg ő is szerzett valamit: barátságot. Rigófüttyös Ádám lett a barátja, az is árva legény, és annak Jánosénál kevesebbje volt, mert csak egy kis szőlője, meg kunyhója a szőlő közepén.

Azt mondta János Ádámnak:
- Nem lelem a helyem, annyira bánkódom szüleim korai halálán. Elmegyek egy hosszú vándorútra, addig gazdálkodj helyettem! Amit meg tudsz takarítani, annak, ha visszajövök, a fele a tiéd, ha nem takarítasz meg semmit, azért sem fogok neked szemrehányást tenni. Ha meghalnék a vándorúton, akkor te vagy az örökösöm, írást adok róla.

Ádám próbálta lebeszélni Jánost arról, hogy nyakába vegye a világot, de az így szólt, tréfásan:
- Mesterségem lakatos, szívembe most bú lakos. Ne is próbálj lebeszélni! Kis gazdaságom nem adom el, csak neked odaadom, használd, amíg én távol vagyok!

Sokáig vándorolt János, és mivel a világban sok zár elromlik, kell, aki megjavítja. Így szükséget nem szenvedett, sőt, még egy kis pénzt is félre tudott tenni. Egyszer azonban olyan tájhoz érkezett, ahol igen nagy volt az erdő, igen sebes vizű a patak, magasak a hegyek. A legmagasabb hegyen valami toronyfélét pillantott meg.

Ember nemigen járt arrafelé, de a véletlen mégis hozott egyet az alig járható ösvényen. Egy törpét, oldalán nagy tarisznyával.

Köszöntötték egymást. János bemutatkozott. A törpe sem titkolta, hogy őt Rókapásztor Kelemennek hívják.

Kérdezte János Kelementől:
- Kié a hegyen az a torony?

Azt felelte a törpe:
- Oda ne menjen az úr, mert az a Kimondhatatlan Nevű úré, akit mi csak Bajtcsinálónak hívunk egymás között! Az a torony csak része a kastélynak, ami nem látszik jól innen, és félig a föld felett van, de, állítólag, félig a földben. Errefelé rajtam kívül alig mer járni valaki, aki mégis mer, az merő tudatlanságból, mert Bajtcsináló Úr, aki gróf vagy báró, fehér embereket csinál, kilebegnek a toronyból, és azok mindenkit megijesztenek. Engem is, de én törpe vagyok, ilyenkor jól elbújok, kicsit félek, azután, ha már nincs a közelben fehér lepedőember, akkor előbújok. Megszoktam. Félek, elbújok, kibújok, megyek tovább. Az úr ne járjon errefelé, igyekezzen innen elfele!

János megköszönte a felvilágosítást, ami egyébként, a lényeget illetően, sötét maradt, és elbúcsúzott a törpétől.

Később azonban elkezdett gondolkozni: az ő neve Nyúlkergető, de nem gyáva nyúl! Aki fehér lepedőembereket csinál, az mégsem ördögöket, mert az ördögök feketék. No és ilyen régi kastélyokban elromlott zárak is lehetnek, és az sem kizárt: ha a rossz zárat megjavítja, és az ismét jól zár, a markába hullhat a kastély gazdájától egy-két pénzecske…

Utóbbi okból felmászott a hegyre, ami nem ment könnyen, mert a kőszívű hegy a mászást nem segítette, sőt, egyes helyeken meredekségével még nehezítette is. Végül azonban ott lihegett a kastély ajtaja előtt.

Ő lihegett, az ajtó kinyílt, és egy elegáns öltözetű úr rohant ki rajta. Kutyafuttában odakiáltotta Jánosnak:
- Késtél, Károly! Egyél, igyál, de ne keltsd fel Piroskát! Hagyd aludni!

Jánosnak nem volt annyi ideje, hogy elmagyarázza: ő János, és nem Károly. Ám az utasítás, hogy egyen, igyon, nem volt ellenére. Majd eszik, iszik. ha lesz a kastélyban mit. Ki lehet a Piroska? Képzeletében megjelent egy gyönyörű leány, piros ruhában, aki hétalvó, mint Csipkerózsika a mesében, bár az kényszerből aludt. A királyfi meg csókkal felébresztette. Hát ő, gondolta János, ő nem fogja felébreszteni a szép leányt, mert ezek az úri kisasszonyok nagyon kényesek, és az, aki ujjat húz velük, megjárhatja.

A kastélyban egyébként nem volt egy élő ember, persze, ettől még holt lehetett, akárhány. Az egyik szobában azonban megterített asztal várta, nagy tálban ínycsiklandóan elhelyezett sült libával, meg hófehér cipóval. Korsó is volt az asztalon, de bor helyett víz volt benne. No, nem baj, kell a józanság a józan észhez!

Megette János az egész sült libát, meg az egész cipót, mert nagyon éhes volt, és leöblítette a korsóban levő hideg vízzel, az is jól esett. Ez az egész gyorsan ment, de az is: egészen megijedt.

Miért?

Hát észrevette, hogy az ágyon, piros takaró alól kikandikál egy hatalmas kutyafej. Szerencsére a kikandikáló fejen levő szemek nem kandikáltak ki, mert a kutya aludt. Óriási testű bulldog lehetett. Nyakörvén, ami talán aranyból volt, de János nem végezte el rajta az aranypróbát, ez állt: PIROSKA.

János megint szót fogadott a kastélyból kirohant és elrohant úrnak: nem ébresztette fel Piroskát. Utóbbiban az is közrejátszott, hogy a kutya, bár nőnemű lehetett a neve után, nem volt szép leány, és fogai is igen nagyok voltak. Fogas kérdés, hogy egy nagyfogú kutya miként fogad egy idegent, aki teljesen idegen neki.

Mit tehetett János?

A kutyás szobától legtávolabbi szobába költözött, és – a kutya esetleges váratlan felébredésére számítóan – nem az ágyon, hanem az ágy alatt töltötte az éjszakát. Utóbbi nem volt okos dolog, hiszen tudhatta volna: ha a kutya felébred, akkor akár hat szobán keresztül is kiszagolja őt. A kutya szaglószerve ezerszer erősebb az emberénél!

Piroska, az oroszlánméretű bulldog, meg is jelent, és tapintatosan megnyalta az alvó János fizimiskáját, ébresztésül. Megijedt János, de csak egy dicséret jutott eszébe, ami ingerült kutyáknál talán néha beválik, itt azonban csak mérsékelten használt:
- JÓ KUTYA!

A kutya csak szemrehányóan nézett rá, és ez a szemrehányó tekintet nem lett ugyan dühössé, de barátságosabbá sem.

János megtoldotta a közismert dicséretet egy maga költötte magyarázattal:
- A sült liba nincs most. Na! Éhes voltam, Piroska! A libát mind befaltam, hibás vagyok én abban. Sült libából nincs más már, mint a csontja, s üres tál.

Piroska elfogadta a magyarázatot. Elment, de visszajött egy szalagon levő kulccsal a szájában.

Értelmes mesterember volt János, egyből kitalálta: az a kulcs az éléskamra kulcsa. A kutya megmutatta az utat a kamrához, János kinyitotta a kamra ajtaját. Piroska bent kiválasztott kér rúd kolbászt, meg egy rúd szalámit, megette, és most már nyájasan nézett Jánosra.

János csodálkozott:
- Ennyit eszel, Piroska? Hamar kiürül az a kamra! Nézz rám, példát mutatok neked, én megelégszem egy rúd szalámival is, a kolbászról lemondok. Lehet, hogy holnap olyan világ lesz: kolbászból lesz a kerítés!

Piroska hitetlenkedve nézett Jánosra, mint olyan, aki nem hisz a holnap kolbászból álló kerítésében. Vannak ilyen kétkedő kutyák, elvétve még emberek is!

Piroska a reggeli után visszamászott az ágyba. János is visszament kiválasztott szobájába. Hamarosan zajt hallott, amit szépen csengő női hang követett. A zajt egy felborult vödör okozta, de a szépen csengő leányhangot egy megérkezett hölgy. Ó, micsoda gyönyörű hölgy! Úgy állt rajta a mesés hímzésű parasztleány öltözet, mint akin látszik, beöltözött parasztleánynak egy vidéki színtársulat rögtönzött színpadán, és most, nagy színésznőként, eljátssza egy vígjáték főszerepét.

A leány egyáltalán nem csodálkozott János ottlétén, sőt, nagy tetszéssel mérte végig a legényt, és így szólt:
- Jó reggelt, Károly, nem ilyennek képzeltem magát! A bátyám azt mondta: púpos, szakállas, és nagy veres orra van. Jó, rendben, levágatta a szakállát, de a púp és a veres orr hiányára ez nem magyarázat! Az én nevem Mitugrászimadarászimacskásbácsi Piroska. Mi az Ön teljes neve, Károly?

János elmosolyodott:
- Az én becsületes nevem Nyúlkergető János, és ebből látható: nem vagyok Károly. Lakatos vagyok, a rossz zárak megjavítója. Ezek szerint kedves bátyja összetévesztett Károllyal, amikor szállást adott nekem, Károlynak hitten. Ki az a Károly?

Piroska nevetett:
- A Károly az a kertész, teljes nevén Ásókapanyugodjon Károly, aki úgy kertészkedik, hogy alig, de már megszoktuk. A bátyám Mitugrászimadarászimacskásbácsi Ferdinánd. Ha Ön, kedves János, lakatos, és tényleg érti a mesterségét, akkor jó helyre jött, mert ez a kastély tele van nyikorgó zárakkal, bezárhatatlan zárakkal, elromlott zárakkal, és kulcsukat elvesztett lakatokkal. Ám vannak hét lakat alatt őrzött titkaink is, ezért lakatot kell tennie a szájára. Sőt, megesküdnie a titoktartásra! Én most szegény parasztleány vagyok, ezt vegye tekintetbe, ha udvarolni akar nekem! Szegény vagyok, mint a templom egere. Ott lakom a falubeli kis házikómban, látja, innen a hegyről is látni, az ott, balról!

János kitekintett a kis házikónak nevezettre, és elkomorodott:
- Hát, ha a Kisasszony szegény egérként olyan pompás házban lakik, mint amit a távolban megmutatott, akkor én nem hiszem, hogy udvarolni mernék a Kisasszonynak, mert én százszor is szegényebb vagyok, bár otthon nekem is van egy kis házam. A hét lakat alatt őrzendő titkok titokban tartására majd akkor esküszöm fel, ha megtudom a titkokat, mert balga ember az, aki ismeretetlen titkok titokban tartására előre megesküszik!

Piroska elnevette magát:
- Nagy kópé Ön, kedves János! Nem baj, mert én előre látom a jövőt: megesküszünk, és a férj nem köteles elárulni a feleség bármilyen titkát, a törvény szerint sem, igaz, a feleség sem a férje titkait. Egyelőre közösen fogunk zárakat javítani: Ön, János, megjavítja a rossz zárakat, én meg elnézem, hogy miként dolgozik. Ez lesz a munkamegosztásunk! Az én fizetségem, mint zárjavítás nézőnek, az lesz, hogy Önt Jánosnak, vagy akár Jancsinak is szólíthatom, és tegezhetem, de tegezemből vett nyilat nem lőhetek Önre. Persze, Ön is tegezhet, és Piroskának szólíthat, de Pircsinek nem, mert azt utálom. Jó lesz így?

János nem siettette a dolog másik oldalát, hogy mi lesz a zárak javításáért az ő fizetsége, mert nagyon tetszett neki ez a különös leány, aki a tündérek között is szépségversenyt nyerhetett volna. Igaz, a boszorkányok között nem nyerhetett volna szépségversenyt, mert ott más mércével mérnek, de hát, mint a mondás mondja, ízlések és pofonok különböznek.

Piroska, a kutya aludt, János pedig a leánnyal nekilátott a kastélybeli zárak vizsgálatának. Örömmel látta, hogy itt legalább két évre való munkája lesz, annyi a javítani való. Megkérdezte a leányt:
- Hová sietett el a bátyád, Piroska, amikor én megérkeztem, és Károlynak hitt?

- Hát, tudod, Ferdinánd, Kínába ment, - de ez hétpecsétes titok! - a Varázslók hétévenkénti nagygyűlésére. Egy-két évig nem fog hazajönni, de valószínűleg háromig sem. A bátyám varázsló, de én nem vagyok az, most csak egy kis parasztleány, szegény, mint… No, jó, megismertelek, te zártudós, és most már nem vagyok annyira szegény, mint… Meg tudok egy kicsit olvasni a gondolatokban, ezért közlöm veled: első a munka, utána a pihenés…

Hát János dolgozott is, becsületesen, ügyesen, de, mi tagadás, a leány is igen tehetségesen nézte a legényt és annak munkáját. A pihenés is bekövetkezett a közös vacsora után, János beleült egy tágas, kényelmes karosszékbe, Piroska pedig, az antik karosszék némi bosszankodására, beleült János ölébe és azt mondta:
- Csók nincs!

Később ezt még kétszer megismételte, és mikor harmadszorra került sor erre, János kifakadt:
- Ha egy ilyen gyönyörű leány, mint Te, Piroska, beleül egy ilyen ágrólszakadt szegény legény ölébe, és arra figyelmezteti: csók nincsen, az nem más, mint legénykínzás!

Piroska nevetett:
- Ez nem csóktiltás volt, csak figyelmeztetés. Itt ül egy szép leány az öledben, és még egy csókot sem kapott tőled!

Nagyobbat ugrott János kedve, mint Ausztráliában a két bokrot is egyből átugró kenguru, és gyorsan pótolta az addig késett csókokat. Utána megkérdezte Piroskát:
- No és a bátyád miként csinálja azokat az ijesztő fehér embereket, amiről egy törpe mesélt nekem?

- Az csak egy kis közönséges varázslat! – mondta a leány. Füstből, és kifestett fehér lepedőkből. A toronyból engedi el őket. A környéken nagyon babonásak az emberek, mindenki megrémül tőlük, és elkerülik a környéket, ami nekünk is jó, meg nekik is. Az a törpe is fél a „fehér kísértetektől”, pedig kísértetnek, amelyik éjjel kísért, kedvezőbb a fehér szín, mint a szürke, vagy a fekete. A tarisznyás törpe kicsit remeg, kicsit elbújik, utána meg nagyon előmászik, és összeszedi a lepedőket, kimossa, a felesleget eladja, lepedőnek, a szerecsenfalvi vásáron.

Zárak javultak, lakatok kinyíltak, és egy idő után Ásókapanyugodjon Károly, a kertész is megérkezett. Púpos volt, térdig érően szakállas, és uborkanagyságú orral, ami azonban az zöld uborkaszín helyett a fizimiskájához és sapkájához illően vörös volt. Kicsit furcsa volt, hogy hosszú heteket késett, mégis milyen röviden intézte el Piroskát és Jánost. Rájuk üvöltött:
- Ez kert? Ez nem kert, hanem kerge zerge zörgő zöldsége! Nem akarok ilyen kertet látni, ezért a kert mögött erdőterületen minden csaló csalánt irtsatok ki! Itt van három tulipán, hagymástól! Ne legyen se más, sem pedig oktalan: „Hagyj, ma!”. Ez a két tulipán veres, látjátok, ha van szemetek! A harmadik, ez a kicsi is vörös lesz, ne pironkodjatok, piruljatok, hanem munkára fel, mert miből lesz a cserebogár, meg a kis tulipán? Ha nem igyekeztek…

Itt Piroska tapintatosan figyelmeztette a kertészt:
- Ne üvöltsön, Károly, mert felébreszti Piroskát, a bulldogot, és az nem lesz magának boldogság! Jobb, ha bulldog nélkül boldog, de még a boldogtalanság is jobb e kutyus nélkül!

Úgy látszik, hogy Károly és a Piroska nevű kutya nem voltak akkora barátok, mint kívülálló gondolta volna, mert Károly máris erősen nézegetett a visszaút felé, és jámborabb beszédmódra váltott:
- Amit mondtam, megmondtam! Ennyi kerti munka elég három hétre, igyekezzenek! Egy hónap múlva visszajövök, ha nem gondolom meg magam!

Ezt követően kitartotta a markát.

Piroska három fényes pénzdarabot pottyantott a kertész markába, egy fekete-fehér madár pedig kettőt pottyantott Károly sapkájára. A kastélyból morgás hallatszott, ezért a kertész elinalt, inaszakadtából, és nem csak a kertből, hanem le a hegyről is.

A tulipánhagymákat elültették, és János lekaszálta a kert mögötti füvet.

Ebéd után Piroska és János sétálni ment az erdőbe. Csak minden harmadik madárfüttynél csókolództak, de azért, mivel sok fütyörésző madár lakta az erdőt, a séta nem volt csóktalan.

Ám csókolódzó legényt is érhet meglepetés, még az erdőben is. Nem, nem megvadult vaddisznóra gondolok, azok a vaddisznók bizonyos házak házi disznóinál sokkal illedelmesebbek. A medve is csak bámulni szokott a csókolódzókra, kivéve, ha nagyon éhes… Nem! János azon lepődött meg, hogy az egyik tölgyfán kis lyukfélét látott. Harkály csőre csinálta, kukac utáni vágyában? Aligha!

János ugyanis felismerte: szerszám műve az a szinte észrevétlen lyuk, amit ő mégis észrevett.

Azt mondta Piroskának:
- A szívem zárját már kinyitottad! Most én is kinyitok előtted valamit. Azon a fán ajtó van. Nem jó ajtóstól rohanni a házba, de a fa nem ház. Menjünk vissza szerszámokért. Abban a fában sok mindent találhatunk, ha kinyitjuk azt az ajtót. Például semmit sem, de az is jobb, mint a rossz valami. Találhatunk törpét, de az ajtó mérete után úgy gondolom: még ha négykézláb jár is ki-be, valószínűleg a világ legkisebb törpéje. Ám még mást is találhatunk, olyat, ami szemet gyönyörködtet!

Visszamentek szerszámokért. Kiderült az ajtó a fában nagyobb, mint gondolták, mert több része is visszacsúsztatható egy rejtett vaskeretbe, így tágítható. A fából a földbe egy lépcső vezetett, le a mélybe.

Bosszankodtak: hű, annak a fekete ördögnek a még feketébb farka végi bojtját! Most mehetnek vissza lámpásokért!

Mit tehettek?

Vissza kellett menniük lámpákért, tartoztak egy úttal az ördögnek! Ám gyorsabban visszaértek, mert gyalog mentek az erdőbe, de most lóra ugrottan tértek vissza mindketten.

Hamar megvigasztalódtak, mert a föld alatt tavas barlang volt, tág, hatalmas ládákkal. János kinyitotta a ládákat, és kiderült: mindegyik tele van mesés kincsekkel, aranyból, ezüstből, rézből valamikor, réges-régen készített gyönyörűségekkel.

Azt mondta Piroska:
- Most ez a sok kincs mind a tiéd, János, mert te találtad!

Elszomorodott János:
- Együtt találtuk, de, még ha én találtam volna is egyedül, a felét neked adnám!

Piroska nevetett:
- Én fél kinccsel nem elégszem meg, mert telhetetlen leány vagyok! Ha te csak a kincs felét adod nekem, akkor én is csak az egyik kezem, és a fél szívem!

Azt mondta János:
- Az egészet neked adom, mert mit kezdjek a fél szíveddel? A másik felét másnak adod? Tudod mit? Legyen minden kincs a tiéd, én búcsúzom!

Felugrott a lóra, de Piroska elkapta a paci kantárját:
- Csak tréfáltam, te csacsi! Szeretlek! Egész szívem a tiéd, mindkét kezem a tiéd. Zárjuk be az ajtót a Csodák Barlangján, siessünk haza, és rendezzük el a szívünk körüli teendőket! A kincs nem lesz az enyém, nem lesz a tiéd, hanem a miénk lesz!

Hát nem volt lakodalmuk a világ legszerényebb lakodalma, de azért a leghivalkodóbbak közé sem tartozott. Meghívták esküvőjükre, lakodalmukra Rigófüttyös Ádámot, meg a leányt, akinek udvarolt, Sárgarigós Rozáliát. Ádám büszkén mutatott egy ládikót, aminek alján ezüstpénzek sorakoztak:
- Kis gazdaságod, János, virágzik, ennyi pénzt máris megtakarítottam, igaz, Rozália is segített. Most, ugye, hazajössz? Otthon részletesen elszámolok veled!

János átnyújtott barátjának egy iratot:
- Magaddal számolj el, Ádám! A megtakarított pénz felét nem kérem, de meg az egész gazdaságot nektek ajándékozom! Itt van róla az írás! Becsüld meg ezt a szép, dolgos leányt, Rozáliát, én itt maradok e különös tájon, mert itt hullott le szívemről a lakat.

Ádám is, Rozália is János nyakába ugrott, de még annak feleségét, Piroskát, is megcsókolták. Ádámtól még a Piroska nevű kutya is kapott egy csókot, de a bulldog ezt a csókot igen szemrehányó tekintettel fogadta. Vannak ilyen rátarti, gőgös kutyák!

Piroska bátyja, Mitugrászimadarászimacskásbácsi Ferdinánd, csak négy év múlva tért haza Kínából. Akkor viszont olyan ajándékokat hozott, amelyekre nagy meglepődést várt az otthon maradt húgától.

Ám leginkább ő lepődött meg, no, nem annyira a kincses barlangon, hanem azon: húga már asszony, férje Nyúlkergető János, és három gyönyörű kisgyermekük is van már.

Ám azért egy varázsló tarsolyában is lehet tartalék meglepetés. Odakiáltott a kapu előtt alázatosan várakozó hintónak:
- Ten Kint Ben Szem, szívem! Gyere, mert úgy látom, hogy lefőztek bennünket, és igyekeznünk kell!

A hintóból ekkor, karján a világ talán legbájosabb babájával, kilépett, két szolgálóleány kíséretében, a varázsló felesége. Most a Nyúlkergető családon volt a meglepetés sora.

Később, a viszontlátás örömére rendezett díszvacsorán, két pohár nemes bor után, a kínai asszonyka azért helyreállította az egyensúlyt:
- Jó, jó, négy év, három gyerek, ez jó, én örülni, szeretni. Ám mi lenni csak egy éve házasok, és egy évre egy gyerek, ha lenni nem ikrek, azért mégis, mint esetben, sokszor… Fogunk igyekezni!

Igyekeztek?

Hát ez már egy másik történet, de annyit elárulok: egy gyerek is gyerek, de még, olykor, két-három gyereken is túltesz!

(2018)

A felhasznált illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/k%C3%ADs%C3%A9rtetj%C3%A1rta-kast%C3%A9ly-1802413/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!