Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1353
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2018-11-20
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (194)
-Egyéb prózai alkotások (423)
-Mese (191)
-Dalszövegek (1)
-Gyermekrovat (Versek) (14)
-Versek (527)
-Társalgó (3)
Feltöltve: 2018-10-13 15:10:44
Megtekintve: 12
Elle Fánt
Sasnézegető Károly fura ember volt, - de grófként talán nem is volt akkora különc, mintha nem lett volna ilyen előkelő címe, mert sok különös történet járta grófokról, bárókról, hercegekről, - hogy a királyokat már ne is említsük!

Elkóborolt ez a Károly fiatal korában mindenhová, így Afrikába is. Ott vadászott, sokféle csodabogár dolgot összeszedett, még egy nyílvesszőt is hátába, de a szolgájával kihúzatta, azt is eltette emlékül. Persze, majdnem Afrika is eltette őt emlékül a földjébe, de azután ez a fekete földrész meggondolta magát, - mégsem kellett neki a gróf.

Minden bolyongás véget ér egyszer, hol így, hol úgy. Egy nemes kisasszony, Hegyeshegyi Katalin rászólt Károlyra, bár kissé parasztosan:
- Többé nem vándorolsz sehová, Károly, ne vitázz velem, ilyesmiről hallani sem akarok, fogd be a szád! Válassz: vagy én, vagy Afrika!

Megijedt Károly, mert szerelmes volt a kisasszonyba. Homályosan azt is látta: az elefántlövő puska ugyan elefántlövő puska, ám a bokrokból kirepülő nyílvesszőket sem kell semmibe venni, ha az ember hátát vagy más testrészét keresgélik.

Így tehát Károly Afrika helyett Katalin kezét választotta, és néhány mázsa elefánt agyarral (amit a bennszülöttektől vásárolt), tucatnyi, arannyal telt bőrzacskóval, antilop- és bivalyfejekkel, oroszlánbőrökkel, meg bogár- és lepkegyűjteményével hazatért kastélyába. Elefántot nem lőtt, arra már nem volt ideje. Katalin kisasszony is vele ment, de már a feleségeként.

Többet ért e feleség a grófnak, mint Afrika?

Sokkal többet, még akkor is, ha felesége sokkal többet beszélt, mint kellett volna. Nagyon szerette férjét. Gyönyörű kisfiuk született, Sasnézegető Árpád.

A kisfiúk nem szoktak kisfiúk maradni. Ez történt Árpáddal is. Előbb-utóbb legény lett, és azt mondta az apjának:
- Te már voltál Afrikában. Én is elmegyek Afrikába!

Hallotta ezt az édesanyja, megijedt, de, mi tagadás, apja is nagyon nyugtalan lett. Azt mondta a fiának:
- Nem érdemes Afrikába menni, ott nagy a hőség! Én mindent tudok arról a földrészről, leírom neked, így megtakaríthatsz egy-két hőgutát, meg sok fáradságot!

Belenyugodott ebbe a fiú, egyelőre. Apja pedig fejezetről fejezetre írta-írta a könyvet, amelyiknek ezt a címet adta: ELEFÁNTLÁB, EMBERLÁB, - NE KERESD FEL AFRIKÁT!

Tetszett a fiúnak ez a könyv, sőt, másoknak is, mert a gróf kiadatta, méghozzá külön száz példányt őzbőrbe kötötten, címlapján aranyozott betűkkel.

Ám egy idő után megint így szólt Sasnézegető Árpád:
- Milyen az elefánt lába? Mégis megyek Afrikába! Megnézem!

Azt mondta neki az édesanyja:
- Ne menj fiam, sok eszed van, de gyenge vagy, bekap a krokodilus, felfal az oroszlán, vagy mindkettő egyszerre! No és ha ez a kettő nem, lábadra léphet az elefánt, és az ellen semmit sem ér a nagy ész!

Látszólag belenyugodott Árpád, de titokban, az erdő közepén, fatönköket emelgetett, futott, tornászott, javította testi állapotát. Egy idő után pedig lement a faluba, megivott néhány pohár vörösbort a kocsmában, és kijelentette:
- Megyek Afrikába! Esküszöm! Hozok elefántot!

A többi legény nem hitte ezt, tréfálkoztak vele. A kocsmai tréfa sokszor rossz fa, egy darabig csak füstölög, de azután, igaz, ami igaz, nagy tüzet is táplálhat.

Hírül vitték a grófnak: verekszenek a legények a kocsmában. Az ő fia is ott van. Valószínűleg őt verik, de nem biztos, hogy mindjárt agyon.

Megijedt a gróf, előparancsolta szolgáját, aki a pöfögő masinát, vagyis az autónak nevezett járművet vezette, és le a faluba!

A kocsmánál verekedőket nem talált, az italmérésen belül azonban szerencsétlen számot jelentő tizenhárom ült: tizenkét erős falubeli legény, meg az ő fia, ráadásnak. Azt mondta a grófnak Hegyessüveges Miska, a falu bikájánál is erősebb legény:
- Gratulálok, Gróf Úr, Önnek is, meg méltóságos Feleségének is! A fiuk, Árpád, legény a talpán, nem nyimnyám grófcsemete! Három erős hetvenkedőt a földhöz vágott, engem ugyan nem tudott, de én sem tudtam őt. Mától fogva a barátom, és ha valaki meg meri sérteni, azt úgy vágom kupán, hogy élete végéig bánja, ha még lesz további élete!

Megkönnyebbült a gróf, fizetett egy boros kört a legényeknek.

Otthon így szólt a grófhoz a felesége:
- Már látom a nagy bajt, mert éles a szemem, és nem csak sasokra! Ez a fiú el fog menni Afrikába, mert benne van az a csavargó cigány vér, ami ott volt benned is, cigányság nélkül! Csak el ne csavarja ott a fejét egy ravasz fekete bőrű leány! Sőt, még rosszabb is történhet!

Ám, ha nem tudjuk visszatartani, legalább ne engedjük el egymagában, kerül, amibe kerül! Annak a tizenkét falusi legénynek, akivel a kocsmában összebarátkozott, ígérj fejenként két hold földet, ha elkísérik. No és némi segélyt a szüleiknek, ha esetleg rászorulnak. A legények mind tanuljanak meg célba lőni, meg más fontos dolgokat. Persze, Árpád is ezt tegye!

Hát a legények annyira örültek az afrikai útnak, hogy majd kibújtak a bőrükből. Kaptak kitűnő puskákat, lőhettek erre-arra, még tarka szarkák farktollára is.

Ám az már váratlanul érte őket, amikor a gróf beterelte a társaságot tízezer kötetes könyvtárába. Először azt hitték, ott pálinkát kapnak, de kiderült: pálinka nincs, sőt, minden nap tanulniuk kell. Nem csak Afrikáról ezt-azt, hanem fél tucat afrikai nyelvet is, amelyek mind tele voltak ugatós vagy oroszlánosan elbődülő hangokkal. Utóbbi nem tetszett nekik - eleinte. Végül azonban a tanulást is megszerették, majdnem annyira, mint a célba lövést. Kiderült: néhány olyan legény, akit az iskolában a mérsékelt eszűek közé sorolt a tanító, olyan okos, hogy csak na!

A falu, Büszkénsasröppentő, bírója búcsúztatta az Afrikába induló kis csapatott. Lelkükre kötötte, hogy ne felejtsék el ott sem: Büszkénsasröppentő a világ közepe, olyan falu, amilyen nincs másutt, olyanná válni minden falu szeretne. Fekete bőrű leányokat ne hozzanak haza, mert Büszkénsasröppentőn is van leány elég, nem azért mondja, de nála is van három ilyen eladó sorban levő hajadon.
Hozzanak viszont struccmadarakat, mert azok, a hírek szerint, nagyobb tojást tojnak, mint a falubeli tyúkok, bár ugyanakkor a büszkénsasröppentői tyúktojásnak nincs párja a világon, mert az íze.. Nem azért mondja, mert ő is tenyészt tyúkokat, hanem igaz falusias hazaszeretetből!

A bíró beszédét a falu népe igen éljenezte, tapsolta, már csak azért is, mert a bírónak sasszeme volt, és mindig meglátta, hogy ki nem éljenez, vagy ki az, aki nem eléggé! Utóbbival merő véletlenségből előbb-utóbb mindig történt valami rossz dolog, így a nép erősen hitte a babonát: amit a bíró mond, arra tapsolni, eljenezni tanácsos.

A tenger nem tagadta meg önmagát: szórakoztatta, táncoltatta, pörgette a hajót egy ideig. Néhány legény kénytelen volt a korláton keresztül visszaadni a tengernek azt a sült halat, amit előzőleg elfogyasztott. A roppant nagy víz végül mégis úgy döntött: nem ez a hajó kell neki örök emléknek, hanem egy másik, - így kiköthettek Afrikában.

Afrika sem maradt szégyenben: oly nagy volt a meleg, hogy meztelenül is nehéz volt elviselni, de az ember sem örömében, sem kínjában nem tud kibújni a bőréből.

A nagy hőség is jó azonban valamire, nemcsak arra, hogy ne fázzon az ember. Amerre Sasnézegető Árpád kis csapata elhaladt, ott a nádkunyhók mellett heverésző bennszülöttek a fülük botját sem mozgatták, de még a kutyáik is így tettek. Hiába, a sokáig, erősen tűző napsütés árt a harci kedvnek!

Oroszlánnal nem találkoztak, aminek oka talán az lehetett, hogy az oroszlánok tapasztaltabbak lettek, rájöttek: nem jó puskás embereket ijesztgetni. Az egyik legénybe, Krampampuli Kelemenbe azonban beleszeretett egy kismajom, mert a legény banánt adott neki. Kelemennek jó szíve volt, és magával vitte a majmocskát a hátizsákjában, pedig ezzel a zsák nehezebb lett, de még időnként banánt is keresgetnie kellett.

Később kiderült, hogy milyen hasznos az a fél tucat afrikai nyelv, amit megtanultak. Különösen Gyorsankaszáló János tett szert hírnévre, mert nem csak megtanulta ezeket a nyelveket, hanem még verseket is tudott fabrikált belőlük.

Amikor, a hőség után, nagy csapat nyíllal, lándzsával felfegyverkezett bennszülöttel találkoztak, János csak ennyi kiabált oda nekik:

Nálunk nagy, dörgő puska!
Menjetek át más útra!
Tudja sok-sok elefánt:
ártó puska bőrt de bánt!
Mi nem bántunk bennetek, -
de utunkból menjetek!

A legtöbb bennszülött csapat egyből értett a szóból, sokkal jobban, mint a népek egy bizonyos másik, tengeren túli tájon.. Amelyik pedig egyből nem értett, annak Kavicsos Jankó mutatta be, hogy a dinamitnak nevezett robbanóanyag nem csak majomkenyeret hullat a majomkenyérfáról, hanem a fának sem tesz jót. No, akkor egyből megvilágosodott a dolog azok előtt is, akiknél addig nem!

Hanem egyszer csak igen elfáradt az Árpád vezette kis csapat, meg is éhezett, de nem akadt lelőhető antilop vagy más pecsenyének használható állat, ám ez még semmi! Ivóvíznet is csak olyat találtak, amelyik bűzös volt és iszapos, amit csak szűrés és forralás után szabad szomjoltásra használni, de még akkor sem veszélytelen, mert mérgező anyag is lehet benne. Volt is!

Mentek, mentek, azután vánszorogtak, vánszorogtak. Ám egyszer csak milyen csodálatos kép tárult a szemük elé?

Négy bennszülött gyaloghintót vitt. A hintót elől és hátul húsz-húsz dárdával, íjjal felfegyverzett fekete bőrű harcos követte.

Ki ült a hintóban?

Csodaszép hölgy, - talán valaki felesége, vagy még leány? No és a fekete bőrűek között, akiket eddig láttak, ő volt az egyetlen fehérbőrű!

Azt mondta Sasnézegető Árpád a többieknek:
- Lehet, hogy az én szívem már megsebezték, még ha ezt ti nem is hiszitek el! Ha így van, ha úgy, én odamegyek a hölgyhöz, és szót váltok vele!

A hintóban a legény felé fordult a csodaszép hölgy, kíváncsian.

Azt mondta neki Árpád hukapókai nyelven:
- Ne haragudjon, csodaszép kisasszony, hogy megszólítom, de embereim éhesek, szomjasak, fáradtak! Mi tagadás: én is az vagyok. A nevem Sasnézegető Árpád. Kaphatunk szállás Önöknél? Megígérjük, hogy nem bántunk senkit félelmetes fegyvereinkkel!

A leány, mivel az volt, nem is tagadta, jókedvűen nevetett, majd hukapókai nyelven válaszolt, mivel más nyelven nem tudott:
- A bántást nem is ajánlanám! Ha jobban körülnéz, akkor látja: puskás embereit százan veszik körbe. Persze, ehhez jobban körül kell néznie, mert a harcosok álcázták magukat, alig lehet megkülönböztetni őket a fű sárga színétől.. Én Elle Fánt vagyok, az Elefánt Isten leánya. Itt én parancsolok. Kaphatnak szállást, vizet, eleséget, esetleg a végén még feleséget is, de csak ha átadják a fegyvereiket. Ha akár egy lövés is eldördül, száz nyílvessző röppen majd Önök felé.

A legény úgy érezte: bízhat ebben a különös leányban, de meg nincs is nagy választása. Visszament a többiekhez. Azt mondta:
- Barátságos ez a leány! A puskákat adjátok oda megőrzésre, mert körülvettek bennünket. Kapunk szállást, vizet, vacsorát. A dinamit rudakat tartsátok meg, azokról semmit sem tud ez a szépséges leány, akit a bennszülöttek az Elefánt Isten gyermekének tartanak! Fel kell készülnünk cselre, esetleges ravaszságra is, odahaza is találkoztatok már csalafinta leányokkal..

A többiek bólogattak. Leadták a puskákat. Kaptak vacsorát, sült antilophúst, valamiféle erjesztett italt, ami édes volt és nyelvet égető, de nem annyira mámorító, mint odahaza a falubeli pálinka. Mondta is Kavicsos Jankó: - Pálinkának túl gyenge, bornak túl erős!

Ám azért ő is megitta, élvezettel.

Az Elefánt Isten Leánya, mint kiderült, hatalmas vidéken uralkodott, de abban csak ez az egy falu volt, igaz, az viszont legalább hatszor akkora volt, mint Büszkénsasröppentő. Meglepte a legényeket, hogy milyen tiszták a fából épült házak, milyen jól felszereltek, és milyen szépek a fekete bőrű leányok. Amikor Elle Fánt elmagyarázta az egybegyűlteknek, hogy a vendégek nem akarnak bántani senkit, hát egyből szívélyesen fogadták őket.

Másnap a leány elmesélte, hogy miért hiszik itt: ő az Elefánt Isten leánya. Amikor rátaláltak, akkor még éppen, hogy járni tudó, pár szót beszélő kisleány volt. Apját nem lelték sehol, csak csőre töltött pisztolyát találták meg, meg a vérnyomokat, amely az erdőbe vezettek. Egy darabig követték ezeket, de azután a nyomok elvesztek az iszapban.

Ő, csöpp leányként, állítólag azt kiáltozta: ELEFÁNT!, ezért elnevezték Elle Fántnak. Ám a nyomok nem elefánté voltak, hanem oroszláné.

Így került ezekhez a barátságos emberekhez. Alig hogy odakerült, a törzset mindjárt nagy szerencse érte: rejtett tavacskát találtak az erdőben, tiszta vízzel, nagy halakkal. Hamarosan meg aranyat rejtő szakadékot az egyik hegyoldalban. Az aranyból mindenféle díszeket készítettek a férfiak a lányoknak, asszonyoknak, meg saját maguknak. Később a falu mellett elvonult egy elefántcsorda, de nem tett kárt senkiben, semmiben. Ekkor a törzs varázslója őrá mutogatott, és önkívületben ordítozta:
- Elle Fánt az Elefánt Isten Leánya! Megmentett minket!

Mindenki letérdelt előtte, és ettől a naptól fogva, akár akarta, akár nem, az Elefánt Isten leányaként tisztelték. Amit kért, azonnal teljesítették. Ahogy nőtt, az esze is nőtt vele, így egyre több okos dolgot tudott kérni a bennszülöttektől, elsősorban nem saját maga, hanem az egész törzs javára.

Múltak a hetek, hónapok, de a kis legénycsapatnak nem akaródzott továbbmenni. Érthető! Elle Fánt birodalmában szépek voltak a fekete bőrű leányok, barátságosak és ajándékozósak az ottani lakosok, és aranyat is lehetett találni, ha emberfejnyi rögöket nem is, de kis darabkákat igen, és sok kicsi sokra megy, ha pedig aranyról van szó, akkor a sok kicsi nagy vagyonra is mehet.

Egy napon azonban arra is megérett az idő, hogy Sasnézegető Árpád a leány, Elle Fánt elé térdeljen, és így szóljon hozzá:
- Nem tudom tovább titkolni: a szívem nem csak hozzád húz, hanem egyenesen feléd lök, nagy erővel. Megkérem a kezed, legyél a feleségem, utazzunk el Büszkénsasröppentőre, ahol hűséged férjedként foglak szeretni, és istennőként tisztelni.

Azt mondta erre a leány:
- Én sem titkolom, hogy szeretlek, de mi lesz a népemmel, ha elmegyek? Ez a nép hol bölcs, hol pedig nagyon gyerekes, mint valószínűleg más nép is a világon. Ki kell találnunk valamit, amiben ott van a szívünk vágya, de egyúttal a becsület is!

No, amit ki kellett volna találniuk, az máris elébük ugrott, magától.

Megjelent Hegyessüveges Miska, ez a bikaerős legény, egyik kezében igen csinos fekete bőrű leány kezét fogta, és így szólt:
- Kedves Elle Fánt Istennő! Ez a leány, Korunda Kut, belém szeretett, én meg nem kevésbé belé. Ha feleségül vehetem, örökre itt maradok, mert otthon Édesapám és Édesanyám, sajnos, már nem él. Ám Kut apja egy tehenet kér a leányért cserébe, mert itt az a szokás, hogy a férj adja a hozományt, nem a leány hozza, - és honnan vegyek tehenet? Senki sem akarja eladni a tehenét, az aranynak meg itt nincs értéke, mert bárki összegyűjtheti az ékszerekre.

Elle Fánt és Árpád látta, hogy milyen szeretettel öleli át Miska a leányt, az meg az ölelésért mindjárt két szenvedélyes csókot adott.

Azt mondta Elle Fánt:
- Én majd elrendezem a dolgot, csak ad ide a kétcsövű puskád, tehén lesz belőle.

Elle Fánt elmagyarázta a leány apjának, hogy ez a puska két tehenet is megér, mert két csöve van, nem egy. Kétcsövű puskával lőni nagy élvezet!

Azt mondta az apa:
- Akkor Miskáé az elsőszülött leányom, Kut, de a húgát is odaadom neki feleségnek, mert én becsületes ember vagyok! Két csőért két leányt kap!

Elle Fánt nevetett:
- Miska erős, ügyes legény, de a Nagy Elefánt Isten azt mondta álmomban: elégedjen meg egy feleséggel, Kuttal! Ha az Elefánt Isten azt mondta, még ha álmomban is, akkor nincs mit tenni. Inkább készíts egy jó erős, széles ágyat, mert, szerencsére, sem Miska, sem gyönyörű leányod nem törpe antilop termetű! Add oda nekik az ágyat, és minden rendben!

Minden még nem volt rendben, de hamarosan lett. Elle Fánt így szólt Hegyessüveges Miskához:
- Továbbra is e vidék királynője maradok, mint az Elefánt Isten leánya, de Árpád megkérte a kezem, és én odaadom neki. Elutazom vele és a többi legénnyel. Téged kinevezlek egy olyan alkirály félének, de meg kell esküdnöd: távollétemben becsületesen fogod kormányozni ezt a kis birodalmat.

Árpád hozzátette:
- A puskák, a töltények és a robbanóanyag felét itt hagyjuk neked. A felszerelésből is adunk két látcsövet, két iránytűt, meg odaadom a térkép másolatát, amit készítettem. Szólj a többieknek, hogy ők viszont, ha nem akarnak itt maradni, készüljenek az útra. Ne az aranyra gondoljanak csak, hanem a vízre és egyéb szükséges dolgokra.. Ha indulásra készek, ellenőrzöm a csapatot! Két hét múlva indulunk. Addig megtanítjuk az ittenieket a puskák használatára. Idővel apám magánrepülőgépén eljövünk látogatóba, hozunk töltényeket, meg egyéb hasznos dolgokat!

Két hét elég is volt a felkészüléshez. A bennszülöttek mindent elfogadtak, amit Elle Fánt mondott.

Árpád pedig boldogan mondta:
- Megfogadtam, hogy elefántot viszek haza, és viszek is, de még milyen gyönyörűségeset, Elle Fántot, az Elefánt Isten leányát!

A visszafelé úton a legények nem tudták: örüljenek-e vagy búsuljanak? Egyik szemük sírt, a másik nevetett. Nem szívesen hagyták ott a kincsekkel és kedves emlékekkel teli földet, de ugyanakkor a szívük is erősen dobogott, hogy újra megláthatják szülőföldjüket.

A tengerparti városkából Árpád úgy döntött: felad szüleinek egy táviratot, mielőtt hajóra szállnak. Ezt írta benne:
JÖVÜNK, HOZOK ELEFÁNTOT, A SZÉP BŐRŰ ELLE FÁNTOT. BOLDOG VAGYOK NAGYON-NAGYON, ELLE FÁNT A MENYASSZONYOM!

- Hű, elcsavarta a fiúnk fejét egy fekete bőrű leány! - vélte a táviratból Árpád édesanyja. Ám, ha így van, mit tehetünk? A lényeg az, hogy ép bőrrel visszajön. Azt a fekete bőrű leányt pedig, aki a felesége lesz, szeressük, és vegyük rá arra: ne engedje többé vissza a fiúnkat Afrikába. No és mit csinálunk az elefánttal?

A falnak is füle van, akár kastélyban található, akár falusi házban. Így szólt a bíró a feleségéhez:
- Hazajönnek a falubeli legények Afrikából, és velük a gróf fia, akinek ott fekete bőrű leány lett a mennyasszonya. Nehogy köszörülni merd a nyelved a leány fekete bőrén, de még a lányoknak is mondd meg: ha így tesznek, megtépem a kontyukat, és nem akárhogyan! Különben eszembe jutott egy jó ötlet. Rendezzünk bált a visszatért legények tiszteletére! Legjobb, ha lányaink feketére festik arcukat, kezüket, úgy mennek a bálba. Hadd lássa a fiatal gróf: mi mellette állunk, bármilyen színű is a bőre a feleségének! Ne szóljatok erről senkinek, legyen meglepetés!

A senkinek nem is szólt sem a bíró felesége, sem pedig a három lánya, mindegyik csak a barátnőjének. Így, amikor kezdődött volna a bál, nem is lehetett olyan falubeli leányt látni, aki nem festette volna ki a bőrét feketére.

Lett is meglepetés, de másképpen. Mindenki meglepődött, sokan felkiáltottak: Sasnézegető Árpád menyasszonya nem volt fekete bőrű, hanem olyan bőrű, mint a falubeli lányok, - csak náluk sokkal szebb!

Megijedt a bíró: a grófék, meg a visszatért legények most majd azt hihetik, hogy őket gúnyolják a magukat feketére kifestettek! Előugrott hát, hogy mentse a menthetőt:
- A falu nevében szeretettel köszöntöm Afrika hőseit! Nem csak magukat hozták vissza Afrikából, hanem a dicsőséget is elhozták Büszkénsasröppentőnek. Úgy gondoltuk, hogy erre a felejthetetlen alkalomra, visszatérésükre, a lányoknak, asszonyoknak megengedjük: hadd fessék magukat feketére, a visszatértek és Afrika iránti tiszteletből!

Sasnézegető Árpád felhasználta az alkalmat, és így válaszolt:
- Mindannyiunk nevében köszönöm Bíró Úr szavait! Szerényen megjegyezzük, hogy a dicsőségen és magunkon kívül mást is hoztunk. Bíró Úrnak három leánya van, neki három struccmadarat. Hoztunk továbbá annyi aranyat, hogy abból sok mindent megvalósíthat a falu: kikövezett utakat, halastavakat, kutakat, és az iskola épületét is megnagyobbíthatja.. Édesapám és Édesanyám minden legénynek, aki részt vett velem ezen a nagy utazáson, a megígért két hold föld helyett négyet ad. Én pedig hadd mutassam be gyönyörű menyasszonyom, Elle Fántot! Továbbá engedjék meg, hogy menyasszonyom, a mai nap emlékére, a falu minden hölgyének átnyújtson egy-egy arany ékszert, amelyet drágakő tesz még ragyogóbbá.. Egyébként társaim még sok mindent hoztak Afrikából, de erről hadd beszéljenek majd ők!

Egetverő éljenzés követte Árpád szavait. A bíró és a felesége boldogan látta, hogy mindhárom lányukat táncra kérték fel, - és méghozzá mindegyiknek Afrikából visszatért legény lett a táncpartnere.

Nem csoda, mert mindhárom leány szép volt, mindhárom jól tudott sütni-főzni, és bár néha kicsit sokat beszéltek, fecsegtek erről-arról, az még mindig jobb, mintha egy lányból harapófogóval kell kihúzni a szavakat.

(2014)

A képen:
Afrikai elefánttehén és borja, Gorgo felvétele, forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Afrikai_elef%C3%A1nt#/media/File:African_Bush_Elephants.jpg
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!