Bejelentkezés
elfelejtett jelszó - regisztráció

Alkotó: Lelkes Miklós
Alkotások száma: 1968
Regisztrált: 2011-09-25
Belépett: 2020-08-03
Publikált rovatok
Irodalmi rovat
-Gyermekrovat (Mesék) (203)
-Egyéb prózai alkotások (579)
-Mese (283)
-Dalszövegek (3)
-Gyermekrovat (Versek) (33)
-Versek (862)
-Társalgó (5)
Feltöltve: 2018-12-10 10:34:24
Megtekintve: 194
A varázsló legény
Holvanazaködmön János nem tudta, hogy ő varázsló. Miért? Anyja is, apja is az volt, de János gyermekkorában ezt nem kötötték a fiuk orrára.

Azt mondta az apja a feleségének:
- Eljön majd az óra, mikor bírja orra! Felnő majd a Jancsi, addig, titok, tarts ki!

Ezzel felesége egyetértett.

Jancsi bejárt az iskolába, kijárta. Utána szülei előbb megtanították erre-arra, majd pedig így szóltak hozzá:
- Ha el szeretnél menni egy világkörüli útra, nem tartunk vissza! Szeretnél?

A fiú kiment a tölgyerdőbe, gondolkodni. Tíz percig gondolkodott. Utána fogott egy mókust, beletette a kalapjába, de a kis állatka túl csintalan volt. Leugrott János fejéről, magával vitte a kalapot is. Gondolta: jó lesz télen a meleg kalap, a mókusfészekben, amikor nagy a hideg.

Szülei, amikor hazament, kalap nélkül, már mindent tudtak, vagy, ha mindent nem is, a mókushistóriát már igen. Azt mondták neki:
- Még kell neked egy jó év, ne kapjon el túl gyors hév! Maradj idehaza!

Jancsi maradt.

Egy év múlva jött megint szóba a világjárása. Ezúttal bükkerdőbe ment, fél óráig gondolkodott. Akkor jött egy szelíd vaddisznó, öt kis csíkos vadmalaccal. Gondolta ez a János: ha egy csíkos malacot, megfog, és hazaviszi, akkor lesz mit visíttatni a szomszéd fülébe, akinek a kutyája barátságtalan hangon ugat. Elég egy vaddisznónak négy malacka is!

Fogott is egy kis vadmalackát, bekötözte a kabátkájába. Az anyavaddisznó azonban megvadult, rátámadt, a kabátkából malacát kiszabadította, a kabátkát tönkretette, és Jancsit felkergette egy fára. Igaz, oda nem tudott utána menni, mert a vaddisznó nem fára mászó állat.

Szülei, amikor hazament, kabátka nélkül, már mindent tudtak, vagy, ha mindent nem is, a vadmalackás históriát már igen. Azt mondták neki:
- Még kell neked egy jó év, ne kapjon el túl gyors hév! Maradj idehaza!

Jancsi maradt.

Egy év múlva jött megint szóba a világjárása. Ezúttal fenyőerdőbe ment, egy óráig gondolkodott. Való-e ő ehhez a világhoz? Megjárta mókussal, malaccal, nem volna jobb, ha inkább apjának, meg az anyjának segítene otthon a kenyérpusztításban?

Amint ott gondolkodott, talált egy kosárkát az egyik fenyőfa alatt, tele fenyőgombával. Úgy vélte: ez a fenyőfa ajándéka!

A félreértés hamar kiderült, mert megjelent egy félméteres kis törpelány, aki azt állította: övé a kosár, övé a gomba.

Jancsi azt akarta mondani, hogy a kosárka gomba az övé, a fenyőfa ajándéka, ám a fáról leesett egy toboz, egyenesen Jancsi kobakjára. Kobakra ütő toboz volt, ütődött, amelyik nem kerülte ki esés közben a kobakot.

Jancsi mérgesen felkiáltott, és igen csúnyán nézett a magán szúrós leveleket tartó magas fára:
- A kobakom jaj de fáj! Huhogjon rád hat madár!

Nos, tényleg odaszállt hat madár egy közeli bokorra, de nem huhogtak, talán azért, mert szajkók voltak, nem baglyok. Ám a csőrüket nem fogták be, összevissza fecsegtek mindenfélét.

A törpelány nevetett:
- Úgy csinálnak ezek a madarak, mint a vásári népek a piacon! Fecsegnek, szajkózzák ezt-azt. Jól teszed, te Jancsi, hogy félsz a világtól, de ne vidd túlzásba a félelmet, mert a tele gatya nem szép látvány, ha levetik! Én elmegyek veled a világjárásra, mert itt nem akad hozzám illő törpelegény! Édesapám, Édesanyám már nem él, sajnos.

- Honnan tudsz te az én világjárásomról, azaz világot nem járásomról? – csodálkozott János.

- Hát onnan, hogy bejáratos vagyok hozzátok! – mondta a törpeleány. Viszek a mamádnak szamócalekvárt, ő meg süt nekem palacsintát. Ilyesmik. Cserebere.

Azt mondta nekem a mamád:
- Nézz utána időnként, Pillásmillácska, hogy mit csinál az én nagy málé fiam: a medve mézét eszi, vagy őt eszi-e a medve? Borzolja a borzot, az ad neki gondot? Nyuszi farkat kerget, s hiszi: fülest nyerhet?

Azt mondta Jancsi:
- Jó, gyerünk a szüleimhez! Elférünk egy lovon a nagyvilágban! Gyalog nem jó világot járni, mert az embernek csak két lába van, míg a lónak négy!

A törpelány azonban kötötte az ebet a karóhoz, pedig az eb nem is ló:
- Nekem külön ló kell, mert arra kell tennem a törpesátrat, törpepokrócokat, törpecsónakot, törpepuskát, törpeszerszámokat, meg azt az óriási, teli tarisznyát…

Azt mondta Jancsi apja, meg anyja:
- Elengedünk a világba Pillásmillácskával, mert Millácska egy szempillantás alatt tudja mi a teendő: semmi, kevés, vagy sok? E törpelány mindig talpraesett, még akkor is, ha a kis fenekére huppan le. Ő keres magának törpe férjet, te meg kereshetsz magadnak a világúton feleséget, de ne ragaszkodj ahhoz, hogy a te feleséged pici törpe legyen. Igaz, annak sok előnye van, ha elég kicsi, akár zsebben is elfér, de azért mégis…

Kapott Holvanazaködmön János a szüleitől mindent: a szólás szerinti pénzt, paripát, fegyvert, de még egyéb szükséges dolgokat is.

Utána meg azt mondta János apja, anyja buzgó bólogatása mellett, Jancsinak, valamint Pillásmillácskának:
- A világ nem fenékig tejfel! Sok benne a torkos macska, meg a hamis kutya! Adok nektek az útra egy kis trükköt, aminek esetleg hasznát vehetitek.

Ha szükséges, akkor mondjátok e versikét:

Kis világ, meg nagyvilág,
libasorba a libát!
A sor minden libája
jöjjön rá a hibára!

Nem csak liba értendő lúd alatt, mert, ugye, a butuska lányokat is libácskának nevezik, meg hát… No, szóval, ha ezt mondjátok, akkor erre a versikére a legnagyobb gazemberek is libasorba állnak, persze, a kis kópék gyorsabban… Máris mondja mindegyik a hibáját, vagy hát azt is, aminek lólába kilóg a hibából, és átlóg az ördög honába… Ez a hibás libasor nektek nem árthat, még ha nem esetleg nem is használ…

A kis törpelány kíváncsi szerzet volt, megkérdezte:
- János Bácsi, és nem lehetne megjavítani e versikével kis világot, nagyvilágot?

Jancsi apja kivágta az igazat, mert az igazi varázsló nem lehet hazug:
- A világot így nem lehet megjavítani, mert sok a hibás liba, aki elfelejti azt, amire rájött, és megint vásárba viszi a becsületét! Utóbbi miatt élünk mi itt, no meg te is, Seholsincsföldön, talpig becsületesen! Persze, lehet, hogy jön majd egyszer egy Nagy Varázsló, aki jobbá varázsolja kis világot, nagyvilágot…

Jancsi megcsókolta apját, anyját. Pillásmillácska már apátlan-anyátlan árva volt, ezért ő Jancsi szüleit csókolta meg, de szívből. No, szóval, a búcsúzásnál nem maradtak el a csókok.

Hát, sok erdőn átmentek, sok hegyen átlovagoltak, nem találkoztak senkivel, már kezdtek kételkedni a világ végében is, de akkor elértek a kétkedés végére, mert előttük termett tizenkét fegyveres ember.

Először nem lehetett tudni, hogy útonálló zsiványok, vagy katonák, de Pillásmillácska egyből rájött: ezek olyan katonák, akik egyúttal zsiványok is. Járatták ezek a zsivány katonák a szájukat erősen, meg hadonásztak a kardjukkal, és a zászlójuk sem ígért semmi jót, senkinek. Még saját maguknak sem, - de ezt nem látták akkor.

Pillásmillácska észkereke gyorsan forgott, Jancsié is, bár az övé kissé lassabban. Mindketten elmondták a tanult versikét, mert biztos, ami biztos:

Kis világ, meg nagyvilág,
libasorba a libát!
A sor minden libája
jöjjön rá a hibára!

Sorba álltak e bűvös szavakra a zsiványok, katonásan, és elszavalták, amit titkoltak, hogy ők ki akarták rabolni Messzitániát! A vezérük még azt is hozzátette: jogosnak hitte ezt, hiszen a közelit maguk körül már kirabolták, jöhet a messzi!

Igen, de alig hogy kimondták a hibájukat, már persze, ha valaki a rablást nem minősíti szigorúbban, megláttak valami láthatatlant, és ijedtükben lóra ugrottak, - tizenketten huszonnégy felé menekültek!

Jancsi kicsit csodálkozott:
- Olyan ez, mint egy varázslat! Még a végén azt hiszem: én varázsló vagyok!

Lovagoltak tovább.

Hát sok erdő, sok hegy, rét, folyó, tó következett, ezek Pillásmillácskának igen tetszettek, de Jancsi sem unta meg jó ideig. Ám mindent meg lehet unni, még a jólétet is, bármilyen jó az étek… Legalábbis így tartják, személyesen a jólétet még nem tapasztaltam, de a rossz létet nagyon is!

Végül elérkeztek egy igen nagy faluba. Olyan nagy volt, hogy országnak is beillett volna, ha illedelmesen viselkedik. Egyébként azonban annyira falu volt, hogy ott még a falnak is füle volt, de sok minden egyet is tudott a fal: falni, felfalni, falra borsót hányatni, meg egyebeket.

Szépen figyelmeztető, emberséges neve volt e falunak: Neüsdmindjártagyon.

Ez a név két nyelven is ott volt egy névtábláján, a falu elején, de csupa nagybetűvel csak az egyik nyelven, titániául. A másik nyelven, szilvániául, kicsit kisebb betűkkel. Oda kevesebben tartoztak, de nagyobb fejszékkel. Hát, e számban kisebb, de kézbe vett baltákban nagyobb népség esze is olyan csinosan picinyke volt, hogy azon még a róka is somolygott. Már, persze, csak addig, amíg agyon nem ütötték.

A nagy falu lakói, a titániául és a szilvániául beszélők, éppen derekasan verték egymást. Ki kit miért vert valójában? Ez először homályban maradt Jancsi és a törpelány előtt, igaz, a verekedők előtt sem volt teljesen világos, de ők nem szerették látni ezt a csetepatét. Elmondták a versikét:

Kis világ, meg nagyvilág,
libasorba a libát!
A sor minden libája
jöjjön rá a hibára!

Hát az a rengeteg ember olyan hosszú libasort alkotott, hogy annak a felét sem lehetett látni, úgy lelógott a láthatárról, de mind elkezdték sorolni a hibáikat. Kérdés, hogy ezeket mind hibának lehetett-e nevezni, mert sok tettükhöz képest a Jancsi és Juliska mese Vasorrú bábája sütési szándékával félig tündér lehetett volna, egy másik híres történet farkasa pedig, amelyik csak Piroska Nagymamáját, valamint Piroskát falta fel, akár szentéletű állattá kinevezett…

A varázsversikére kitört e nagy faluban a békesség, de azért a törpelány bíztatta Jancsit: jobb volna továbbvágtatni, mert kis világban, nagyvilágban még ilyen varázslat után sem lehet sokáig megbízni… Volt ebben valami, mert, gyanítani lehetett: ha valahol, kis világban, nagyvilágban, kitör a nagy békétlenség után a béke, ha az sem tarthat örökké, hiszen nincs szegényebb népség, mint akinek már ellensége sincsen…

Aki él, elérkezik valahová, még akkor is, ha nem utazik, vándorol, de hát Jancsi meg a törpelány utóbbit tették.

El is érkeztek három hegy között fényesedő tóhoz.

A tó partjáról nagy ház bámult a vízre. Lehetett vagy tizenkét szobája, de a szobák számát nem mutogatta, azt viszont, hogy három tornya van, igen.

A vízből kibrekegett egy béka:
- Szúnyogtáncot szeretek! Megjöttek már! Brek-brek-brek!

Úgy látszik, hogy ez a béka a legyeket sem utálta, mert utána kettőt is kicsapott nyelvére vett, és bekapta.

A házból kijött egy gyönyörű leány, áttetsző, hímes tündérruhában, meg egy csinos törpelegény, aki óriásnak is elmehetett volna, ha két méterrel magasabb, de így csak két arasszal volt nagyobb, mint Pillásmillácska.

A gyönyörű leány is, a délceg törpe is elkiáltotta:

Kis világ, meg nagyvilág,
libasorba a libát!
A sor minden libája
jöjjön rá a hibára!

Abban a pillanatban Jancsi is, Millácska is, akaratlanul, egymás mellé állt, és elkezdték sorolni életük hibácskáit. Jancsi elmondta, hogy mit csinált mókussal, vadmalackával, a törpelány pedig egykori csínytevéseiről számolt be, még arról is: hogyan, miért húzta meg a fekete cica fehér farkát?

A gyönyörű leány és a törpelegény ekkor elkiáltott:

Kis világ, nagyvilág,
hallgassanak a libák!
Váljon IGENné a NEM,
legény leányt öleljen!

Megszűnt erre a varázslat, - vagy éppen hogy csak most kezdődött igazán?

A szépséges leány elmagyarázta:
- Ez a tavacska varázstó. Mit itt Mégdehogyígyvanhátkésőbbkeresden élünk. E tó tükrén állandó kapcsolat van Holvanazaködmön szüleivel, Seholsincsföldön, régóta. Innen tudunk Millácskáról is. Az én nevem Sziromszerető Klára, ezé a törpefiúé meg Jujdehideg Márton, de nagyon melegszívű, kedves legény. Szóval te, Jancsi, varázsló vagy, és eljöttél megkérni a kezem? Hát, ma is megkérheted, ha nem akarod holnapra halasztani…

Most jött rá Jancsi, hogy ő varázsló. Eddig azt hitte: csak ezt a libás mókát tudta a szüleitől. Eszébe jutott az is, amit a szülei mondtak a feleség keresésről. Igen megörült, mert annyira tetszett neki Klára, hogy még a szíve is ujjongott a lány láttán. Nem csoda, azt szokták mondani, hogy „a szem a lélek tükre”, hát Klárika szemtükre olyan gyönyörű volt, hogy abban együtt ragyogott szépség, hűség, szabadság, boldogság, - mindaz, amit együtt még sohasem látott kis világ, nagyvilág!

Így szólt a leányhoz:
- Most máris megkérem a kezed, mivel van egy közmondás: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!”. Különösen vonatkozik ez a leánykéz kérésre. Ha megjönnek a szüleid, akkor ismét megkérem a kezed! Többször nem merem, mert félek: megunod a sok kézkéregetést, még ha az a két kéz csak a tiéd is!

A leány átölelte Jancsit. Megérkeztek Klára szülei. Hát azoknak még olyan picike ellenvetésük sem volt leányuk választása ellen, mint egy hangyácska csápja.

Megölelték Jancsit is, leányukat is, és azt mondták nekik:
- Elmehettek sétálni ebédig, de, ha tizenkettőt csenget az ezüstfejű madár, akkor induljatok el visszafelé, ha meg az aranyfejű madár teszi ugyanezt, akkor siessetek haza, mert kihűl az étel, és újra meleggé kell visszavarázsolni. Itt most nem kell lábatlankodnotok, mert az ebéd még a konyhában sül-fő, és a versike is azt ismert mondásra is int: „Ne nevess, mert kifut a bableves!”. Ha te, Jancsi, nem is, Klára biztosan nevetne a konyhán, - és akkor mi lenne a bablevessel?

Jujdehideg Márton és Pillásmillácska is hamar úgy döntött: előbb megfogják egymás kezét, és mire megérkeznek Márton szülei, azok már erről is sejthetik: két szívvel történt valami, ami nem rossz, hanem jó. Meglesz a kézfogó, a szülők beleegyezésével.

Meg is lett. A kézfogó is, meg a fogócska is, de nem tudni, hogy a fogócskában ki fogta meg a másikat: a legény a leányt, vagy a leány a legényt?

Később megebédeltek, megvacsoráztak, és másnap reggel mindenki bement az istállóba, választott egy erős szárnyú táltos paripát. Már szálltak is Jancsi szüleihez, hogy közösen eldöntsék: hol egyen a két esküvő, meg a közös lakodalom?

Igaz, fentről, a levegőből, látni lehetett: a nagy faluban elszállt a varázslat, megint ütik egymást a falu ütődött lakói, később meg a zsivány katonákat is látták, azok sem sokat tanultak a múltból, mert megint azok a kivont kardok rendetlenkedtek…

Hát ez Jancsit, meg Millácskát, akik tudták utazásukból az előzményeket, elszomorította… Náluk boldogság, lent pedig megvadult bulldogság!

(2018)

Az illusztráció forrása: https://pixabay.com/hu/szem-%C3%ADrisz-n%C3%A9z-f%C3%B3kusz-z%C3%B6ld-1132531/
Hozzászóláshoz jelentkezz be vagy regisztrálj!